Kurblitrükkök: lassítás, gyorsítás és megfordítás
A filmfelvételeknél a nagyközönség legjobban érdeklődik a filmtrükkök iránt. A filmtrükkök különböző ügyes, néha nagyon egyszerű, néha nagyon bonyolódott technikai fogások, amelyeknek néha az a feladatuk, hogy megkönnyítsék némely felvétel nehézségeit, néha pedig az, hogy valamilyen különös, valóságtól eltérő hatást hozzanak létre. A filmtrükkök a legváltozatosabb eljárásokkal készülnek és a legkülönbözőbb hatásokat eredményezik.
A következőkben részletesen meg fogjuk ismertetni az összes trükkeljárásokat, amelyek eddig filmfelvételek közben felbukkantak.
Legelőször a kurblitrükköket fogjuk végignézni. Ezek valósulnak meg aránylag a legegyszerűbb eljárással, hatásukban mégis nagyon hálásak. A kurblitrükkök három részre oszlanak: 1. gyorsítás, 2. lassítás, 3. megfordítás. Azért nevezzük őket kurblitrükköknek, mert a felvevőgép fogantyújának, a kurblinak különböző módon való forgatásával jönnek létre. Ismerjük meg ezt a három kurblitrükköt sorban egymásután.
1. Gyorsítás. A gyorsítás abban áll, hogy a filmen az alakok többnyire az emberek, sokszor azonban az autók vagy kocsik is, a normálisnál sokkal nagyobb sebességgel mozognak. A gyorsítást elsősorban a burleszkek szeretik alkalmazni, mert igen könnyen lehet vele kómikus hatásokat elérni. Különösen pl. olyan esetekben, amikor egy nagyon kövér úr vagy asszonyság üldöz valakit vagy menekül valaki elől és termetéhez aránytalan fürgeséggel szinte végig röppen az utcákon.
A gyorsítást úgy érik el, hogy a kurblit a normálisnál kissé lassabban forgatják. Ha azt akarják, hogy az alakok kétszer vagy háromszor sebesebben mozogjanak a szokottnál, akkor a kurblit kétszer vagy háromszor lassabban forgatják, mint a rendes filmfelvételeknél.
Első pillantásra talán különösnek tűnhetik fel, hogy a gyorsítást az ellenkezőjével vagyis lassítással valósítják meg.
A következő példa azonban nagyon jól meg fogja világítani a dolgot.
A felvevőgép rendes forgatási sebesség mellett a mozgó tárgyról egy másodperc alatt 16 felvételt készít, két másodperc alatt tehát 32-őt. Ha már most a kurblit kétszer olyan lassan forgatjuk, akkor két másodpercig tartó mozgással csak fele annyi, tehát 16 képet fotografál a gép. Ezt a 16 képet azonban a moziban a vetítőgép egy másodperc alatt lejátssza. Vagyis ami a valóságban két másodpercig folyt le, az a filmen egy másodperc alatt pereg le. Ha színész a valóságban az egyik utcasaroktól a másik utcasarokig húsz másodpercig futott, akkor, miután a vetítőgép ezt a húsz másodperces útját tíz másodperc alatt játssza le, az a látszat, mintha a színész az egyik utcasaroktól a másikig nem húsz, hanem tíz másodperc alatt ért volna el. Annyit jelent ez más szóval, hogy a filmképen a mozgásnak a sebessége kétszer akkora lett, mint a valóságban.
2. A lassítás. A lassításnál az alakok a normálisnál sokkal lassabban mozognak, és ezért a mozgásuk minden része kitűnően megfigyelhető. A lassított felvételeket alkalmazzák néha burleszkekben is, ahol kitűnő hatásokat érnek el azzal, hogy az emberi alakok kísérteties lassúsággal mint lebegő luftballonok mozognak és kergetik egymást. Sokkal nagyobb szerepe van azonban a lassított fölvételeknek a tudományos képekben és még inkább a különböző sportokról készített ismertető felvételekben.
A lassított felvételeket természetesen éppen ellenkező módon készítik mint a gyorsítást.
Ha azt akarják, hogy a mozgás a filmen kétszer lassúbb legyen, mint a valóságban, akkor a fölvevő gép kurbliját kétszeres gyorsasággal forgatják.
Lássunk megint egy pontos példát. Egy másodpercnyi ideig tartó mozgásról a felvevőgép, amint az előbb ismertettük, tizenhat filmkockát fotografál. Ha kétszeres sebességgel kurblizunk, akkor az egy másodpercnyi mozgásról kapott képek száma harminckettő. Ezt a 32 képet a mozi vetítőgépe két másodpercig játssza. Vagyis ugyanez a mozgás pl. egy footballista mozdulata kétszer annyi ideig tart a filmen, mint a valóságban és ez által mozgásának sebessége fele akkora lesz a filmen mint a valóságban.
3. A megfordítás. A megfordítás amelyet a kurblinak a normálissal ellenkező irányú csavarásával érnek el, azt a látszatot adja, mintha valamely mozgás időben visszafelé történne. A megfordításos trükk segítségével megtörténik az a csoda, ami a mozgófényképezés feltalálása előtt még a lehetetlenségek közé tartozott, az, hogy megfordítjuk az idő kerekét és a dolgok visszafelé történjenek.
A megfordítást vagy kómikus hatások elérésére használják fel, vagy bizonyos rendes felvételek megkönnyítésére. A kómikus hatásokhoz tartozik, amikor például egy burleszkben az elkeseredett szerelmes öngyilkos akar lenni és a hídról beleugrik a folyóba, feje felett összecsapnak a hullámok, ő azonban a folyó fenekén meggondolja magát és ugyanolyan ívben, ahogy a folyóba ugrott, visszaugrik a hídra. Ezt a jelenetet egyszerre két felvevőgéppel fotografálják. Az egyik géppel normális módon kurbliznak, a másikkal ellenkező irányban. Az első gép fotografálja a mozgásnak a rendes irányát, tehát a vízbeugrást, a másik pedig a fordítottját, tehát a folyóból a visszaugrást.
Sokszor ezt a megfordítási trükköt olyan esetben is felhasználják, amikor a néző a moziban észre sem veszi, hogy trükkös forgatásról van szó. Például, ha egy filmen egy autónak neki kell szaladni egy útszéli fának, akkor itt nagyon bajos volna úgy számítani ki az autó sebességét, hogy az összeütközés természethű látszata meg legyen és az autó se rongálódjék meg. Mert akármilyen sok pénzt is áldoznak a filmfelvételekre, azt még a leggazdagabb gyárak sem engedhetik meg maguknak, hogy minden szóra, egészen lényegtelen kis jelenetek kedvéért autókat tegyenek tönkre. Az ilyen felvételt éppen ezért úgy készítik, hogy az autót neki állítják a fának, hirtelen hátrafaroltatják és ezt a jelenetet fordított irányú kurblizással fotografálják. A levetített filmen a látszat az lesz, mintha az autó nekiment volna a fának.
Kulisszatrükkök
Kulisszatrükköknek nevezzük azokat a filmtrükköket, amelyeket a kulisszáknak különleges, a rendestől eltérő helyzetével érünk el. Ezek a kulisszatrükkök is a legkülönbözőbb módon készülnek.
Bizonyosan mindenki látott már olyan burleszket, amelyben a szereplő gáztól felfúvódik, léggömb gyanánt felemelkedik és a plafonon mászkál. Ennél a jelentnél a műterem padozatán plafont imitáltak. Csillár áll a középen, fordítva, felfelé meredő lámpakarokkal, a falakon képek, tükrök, a falak mellet szekrények és egyéb bútorok, mind fejjel lefelé. A szereplő hasoncsúszva vagy négykézláb mászkál ezen a plafonnak imitált padlón, a felvételt végző operatőr pedig magas állványra helyezett gépével felülről lefelé fotografálja a jelenetet.
Egészen hasonló módon történik annak a vérfagyasztó jelenetnek a felvétele is, amelyben az üldözött betörő kijut a háztetőre, majd pedig a párkányfalon átvetve magát, a háznak a falán kúszik lefelé, szédítő magasságból, ablakpárkányokba, a vízcsatorna bádogcsöveibe és a villámhárítóba fogódzva.
A nézők lélegzetfolytva lesik kalimpáló, az élettel játszó mozdulatait. Pedig ha tudnák, hogy ez a jelenet hogyan készült! A háznak a fala, csatornával, villámhárítóval és ablakokkal együtt kulisszákból van utánozva és a gyár udvarán földre fektetve. A színész hasoncsúszva játssza el az idegizgató jelenetet, az operatőr pedig a kulisszák mellett felállított hídszerű emelvényen kíséri végig gépével, természetes felülről lefelé fotografálva.
Hasonlít ezekhez a kulisszatrükkökhöz némely víz alatt lejátszódó jelenetnek a felvétele is. A víz alatti jeleneteket sokszor valóban a víz alatt játsszák, betonból épült medencében, amelynek oldalfalain erős üvegablakok vannak. Az egyik ablakon a reflektorok fénye ömlik be, hogy megvilágítsa a színészeket, a másik ablakon keresztül pedig az operatőr fényképezi a jelenetet. Gyakran azonban az ilyen víz alatti jelenetet is kulisszatrükkel fotografálják. Papírmache kulisszából megcsinálják a tenger vagy a folyó fenekét, amelyre fekve a színész megjátssza például a haldoklási jelentét. A fotografálás megint felülről egy magas állványú géppel történik. A kulisszán fekvő alak és a gép közé lapos, üvegfalú víztartót helyeznek el, bele vizet öntenek, esetleg a vízbe halakat és tengeri moszatokat. A víztartón keresztül fotografált jelenet azután tökéletes látszatát adja annak, mintha a jelenet a tenger fenekén játszódott volna le.
Trükkök mozgó kulisszákkal
Nagyon érdekes trükkhatásokat lehet elérni kulisszák mozgatásával is. A hatás, amit az ilyen mozgó kulisszatrükkökkel el lehet érni, hasonló érzéki csalódáson alapszik, mint az a jelenség, amikor vasúti állomáson két vonat áll egymás mellett, az egyik vonat elindul, a másik nyugalomban marad és mégis az álló vonat utasai érzik azt, hogy a vonat elindult velük.
A mozgó kulisszatrükköket néha olyankor alkalmazzák, amikor tulajdonképpen nem volna szükség trükkfelvételre, azonban ennek alkalmazása nagyon megkönnyíti a rendezés dolgát. Például a filmjelenetnek azt kell ábrázolni, hogy egy alak lélekszakadva rohan végig a nagyvárosi utcán. Az ilyen jelenetet gyakran felveszik a valóságban is és úgy oldják meg a dolgot, hogy a színész végigfut a kocsiúton vagy a járdán, a felvevőgép pedig egy autóra szerelve követi és fotografálja.
Az ilyen jeleneteknél különösen nagy sebességű, eszeveszett rohanást nem lehet produkálni, még gyorsított felvétellel sem, már csak azért sem, mert a rohanó autóban annyira rázkódna a gép, hogy a kép szemrontóan rezgő lenne.
Ha az ilyen utcán való rohanást a kómikus hatás érdekében nagyon nagy sebességgel akarják felvenni, akkor a következő módszerhez folyamodnak.
Nagy méretű vászonkulisszára felfestik egy nagyvárosi utca részleteit: házfalakat, gázlámpákat, ülethelyiségeket stb. A műteremben egymástól 6-7 méter távolságra két hengert állítanak fel. A két hengerre ráfeszítik a vászonkulisszát, olyan módon, hogy a hengerek forgatásával a kulissza jobbról balra mozogjon. Hasonlóan a gépek transzmissziós szíjához. A kulissza előtt alacsony emelvény van. Az emelvényre feláll a színész, hatalmas szökkenésekkel egy helyben ugrálni kezd, a kulissza mozog a háta mögött, az operatőr pedig fotografálja a jelenetet, amelynek a hatása azután a moziban csalódásig hűen adja vissza amint egy ember lélekszakadva rohan, szinte cikázik végig az utcák során, hogy a háttérben szinte összefolynak a házak és az utcarészletek.
Ebben az esetben a mozgó kulisszatrükkel csak egyszerűbbé tették egy olyan jelenet fotografálását, amelynek felvétele trükk nélkül is lehetséges. Sokszor azonban olyan esetekben alkalmazzák a trükknek ezt a formáját, amikor a feladat máshogy nem is lenne megoldható. Képzeljünk el pl. egy mesefilmet, amelyben egy olyan jelenet szerepel, amint a boszorkány seprűnyél hátán repül a felhők között. Ebben az esetben a felhőket festik meg mozgatható kulisszának. A banya repülését, amelyet hasonlóan az előbbi esethez, egy helyben végez, mechanikus szerkezet segítségével fotografálják.
A most ismertetett jelenet hatása természetesen a filmen megint olyan lesz, mintha a banya nem egy helyben lovagolna a seprűnyélen, hanem száguldó sebességgel törtetne előre a levegőben. Ezt a jelenetet máshogyan mint trükkel lehetetlenség volna lefotografálni, mert igazán bajos volna a felhők között hajtani végre ezt a produkciót.
Ugyanilyen repülési jeleneteket láttunk sok burleszkben, azonkívül a "Bagdadi tolvaj" repülőszőnyeg és a "Faust" repülő köpenyeg jelenetében. A vékony drótköteleket, amelyek a deszkákkal kibélelt szőnyeget vagy köpenyeget tartották, a laboratóriumban utólag kiretusírozzák a filmkockákról.
Tükörtrükkök
Nagyon érdekesen lehet alkalmazni a tükröket is különböző felvételeknél. Láttunk már gyakran olyan képeket, például az "Oroszlánszívű Zigoto" c. filmben, hogy egy szereplő részegen találkozik a barátjával és annak az arcát részeg szemmel furcsábbnál furcsább alakban látja. Egyszer a barátjának az arca különösen répaszerűen megnyúlik, majd pedig hirtelen kiszélesedik. Az ilyen képek fotografálása úgy történik, hogy azt a szereplőt, aki Zigoto barátját játssza, különböző torzító tükrök elé állítják, és a felvevőgépet a háta mögé állítva lefotografálják megnyújtott vagy elgömbölyödött, eltorzított tükörképét.
Még érdekesebb a tükör alkalmazása filmfelvételeknél olyan esetben, amikor az a cél, hogy valamelyik szereplőnek az alakját elkicsinyítsék, babnagyságúra varázsolják.
Képzeljük el például a következő jelenetet. A férfi íróasztala előtt ül, az asztalon nagy sereg könyv van felhalmozva. Elgondolkodik, elábrándozik és egyszerre csak a könyvek tetején, mint egy kis tündér, arasznyi nagyságban megjelenik szerelmese és csábító táncba kezd.
A jelenetet a következőképpen fotografálják. A baloldalon felállítanak egy fekete vászonnal bevont spanyolfalat, előtte egy kis dobogót, amelyen a nő fogja táncát járni. Tőle jobbra áll, háttal ennek a pódiumnak az operatőr a felvevőgéppel. Középen van az íróasztal, rajta egy sereg könyv, az íróasztalszékben a férfi ül. Végül jobb oldalon, szemben a fekete vászonnal bevont emelvénnyel, fel van állítva egy óriási tükör. A táncosnő, a felvevőgép, az íróasztalon elhelyezett könyvek teteje úgy van elhelyezve, hogy ha az operatőr a jelenetet fotografálja, tehát az íróasztalt, az előtte ülő férfival, akkor a táncosnőnek az alakja a távolálló tükörben megkicsinyedve úgy látszik, mintha babanagyságban táncolna a könyvhalom tetején. A fekete háttérre azért van szükség, hogy a néző észre ne vegye a csalást és rá ne jöjjön arra, hogy a táncosnőt tulajdonképpen tükörből látja.
Általában véve, amint ez a példa mutatja, a tükörnek a leghálásabb trükkös alkalmazása abban rejlik, hogy távolból látszólag elkicsinyíti az embereket és a tárgyakat.
A tükörfotografálást azonban más esetekben is gyakran alkalmazzák. Például: amikor a történet hőse felizgatott fantáziával már szinte látja lelki szemeivel a bekövetkező eseményeket, belebámul a tükörbe és abban sorban megjelennek az elképzelt jelenetek.
Ilyen képsorozat volt a "Nyú" filmben, amikor a férj egy állótükörben látja felesége elzüllését.
Az ilyen felvételek aránylag nagyon egyszerűek. A szereplőt látjuk előtte a tükörrel, szemben a műterem másik oldalán az operatőr és a gépész háta mögött pedig megfelelően felépített színtérben sorban lejátszódnak az egyes jelenetek, amelynek a gép azonban csak a tükörben visszaverődő képét fotografálja. Nagyon vigyázni kell azonban arra, hogy a felvevőgép kellően ügyes felállítás segítségével látható ne legyen a tükörben.
Trükkök a felvevőgép mozgatásával
Nagyon egyszerű eszközökkel nagyon jó hatást lehet elérni a felvevőgép mozgatásával. Ezek a trükkök is éppen úgy, mint az eddigiek, kétfélék: valódi trükkhatások, amelyeket más módon nem lehetne elérni vagy pedig olyanok, amelynek csak az a céljuk, hogy megkönnyítsék egy olyan jelenet fotografálását, amely trükk nélkül is megvalósítható volna.
Ez utóbbiakhoz tartoznak a vonaton és a hajón lejátszódó jelenetek. Ezeket a jeleneteket ugyanis nagyon jellemzi az, hogy az alakok állandóan valamilyen mozgásban vannak: robogó vonaton utazók a vonat zakatolásától ringó mozgást végeznek, a hajón ülők pedig jobbra-balra himbálóznak. Ezeket a jeleneteket felvehetik a valóságban, vonatkupéban vagy hajófedélzeten is.
Abban az esetben azonban, ha a környéknek nem kell látszani, akkor ezeket a vonat- vagy hajójeleneteket nagyon kényelmesen le lehet fényképezni műteremben a gépmozgatási trükkök segítségével.
Teljes természethűséggel megcsinálják egy vasúti fülke belsejének az utánzatát. A szereplők nyugodtan társalogva ülnek a fülke pamlagján, a felvevőgép azonban az állvány és a gép közé iktatott különleges rugók segítségével felvétel közben állandóan mozgásban van, amely mozgás a vonat ringását utánozza. Még egyszerűbb utánozni a hajó mozgását, a gépek könnyed ide-oda himbálásával. A gépmozgásokat azonban valódi trükkhatásokra is gyakran felhasználják. Bizonyára mindenki emlékszik olyan jelenetekre, amikor a szereplő elszédül, akár részegségtől, akár pedig váratlan lelki felindulástól, és hirtelen körbeforog vele a világ. Ilyen jeleneteket láttunk már Zigoto burleszkekben részegséggel kapcsolatban, ahol minden tárgy megmozdult és a bútorok táncolni kezdtek, láttunk a Navigátorban, Buster Keaton híres burleszk vígjátékában, ahol a kannibáloktól megszabadult Keaton és menyasszonya egy tengeralattjáró belsejébe kerülnek, Keaton véletlenül megrántja a hajó egyensúlyt szabályozó emelő fogantyúját, és erre a hajó elkezd körben forogni.
Láttunk aztán a híres filmdrámában, a Nyúban egy jelenetet, amelyben a fiatal asszonyt hűtlenül elhagyta csábítója, a költő. Az asszony az erős lelki fájdalomtól hirtelen elszédül, a szoba megfordul körülötte, és ő végül eszméletlenül zuhan a padlóra.
Mindezekben a jelenetekben nagyon bajos volna, szinte lehetetlen és kivitelezhetetlen, hogy magát a hajót vagy magát a szobát forgassuk meg a szereplők körül, illetve a felvevőgép előtt. A mozi közönségének nem az a fontos, hogy milyen módon készült ez a jelenet, hanem csak az, hogyan hat a képen. A lényeges az illúzió , és a filmtrükköknek épp az a célja, hogy kisebb-nagyobb, érdekesnél érdekesebb technikai csalásokkal létrehozzák ezt az illúziót.
Így például az előbb említett esetekben a helyett hogy óriási fáradsággal és költséggel forgatható tengeralattjárót vagy forgatható szobát építenének, megfordítják a feladatot és a tengeralattjárót vagy a szobát nyugodtan hagyják, ellenben felvétel alatt a felvevőgépet körbe forgatják. A hatás tökéletesen ugyanaz, mintha a hajó vagy a szoba forogna. És igazán ez a fontos, semmi egyéb.
Trükkök összekopírozással és összeforgatással
Az összekopírozási trükköket már a film őskorában nagyon gyakran alkalmazták, mert könnyűszerrel igen hálás hatásokat tudtak általuk elérni. Az összekopírozás célja az volt, hogy külön-külön fotografált jeleneteket egyetlen jelenetté egyesítsék. Valaki ábrándozik, és erre a szoba félhomályos részében látomások jelennek meg előtte. Az egyik filmszalagra lefotografálják ezt a bizonyos szobát, benne az álmodozó szereplővel, a másik filmszalagra pedig fekete háttér előtt azt az alakot, akit az álmodozó szereplő maga elé képzel. A külön-külön kidolgozott két filmnegatívot aztán ugyanarra a filmpozitívra másolták át, és ennek vetítésével csakugyan úgy látjuk, hogy a szoba sötétjében megjelenik a látomás.
Egy másik példa: kis városka fölött óriási kísértet jelenik meg. Az egyik filmszalagra fotografálják totálban a kis városkát, a másikra secondban, fekete háttérrel, az óriást. Az előbbi módon történő egyesítés tökéletes illúziót ad.
Az összekopírozás helyett később mind gyakrabban alkalmazták az összefotografálást. Lényege és hatása ugyanaz, mint az összekopírozásnak. A főkülönbség abban áll, ahogy mind a két jelenetet ugyanazon negatívra fotografálják, nem pedig, mint az összekopírozásnál, két külön negatívra. A jelenetek egyesítése tehát nem a laboratóriumban, kidolgozás közben történik, hanem már a felvételnél.
Technikai kivitele a következő módon történik: rendesen lefényképezik az első jelenetet. Hogy az előbbi példáknál megmaradjunk, a szoba belsejét az álmodozó szereplővel vagy a kis városkát. Tegyük fel, hogy ez a jelenet kilenc másodpercig tart, tehát a felvétel alatt a gépben kb. 3 méter filmszalag futott le. Most a számláló szerkezet segítségével a gépben visszacsavarjuk ezt a három métert. Ha most beállítjuk fekete háttér mellett a látomást vagy a kísértetet, akkor megfelelő gépbeállítással ugyanannak a filmszalagnak kellő helyére ráfotografálhatjuk. Az összefotografálási trükköt sok esetben más technikai kivitelű trükkel vagy trükkökkel szokták egyesíteni, amint arra a későbbiekben több példát fogunk találni. Gyakran látunk azonban olyan összefotografálásokat is, amelyek tulajdonképpen nem egyesítik a külön-külön felvett jeleneteket. Gondoljunk azokra a párisi divatképekre, amelyeket a francia filmhíradókban láthatunk.
Ezekben az egyik kép párisi utcarészlet volt robogó autókkal és ennek közepén ovális keretben sorban megjelentek a mannequinek bemutatva a legújabb divatkreációkat. Az ilyen és hasonló felvételeknél az összefotografálás különböző kasok segítségével történik. Az egyik kas az ellipszis alakú középső részt takarja le. Ezen keresztül történik az uccaképeknek fotografálása. A másik kas fordítva mindent eltakar a képből, csak a középső, ellipszis alakú rést hagyja szabadon, hogy azon keresztül az uccakép közepébe a divatrevü belefotografálható legyen.
Az összefotografálásnak ez az utóbbi módja az ilyen képeket érdekesebbé teszi. Drámai filmekben azonban sokszor nagyon zavaró hatásúak. Ugyanis ez a két részre osztott kép erősen figyelmezteti a nézőt arra, hogy amit lát, az nem a valóságos élet, hanem csak fotográfia. Ez pedig könnyen a drámai hatás rovására mehet.
Trükkök a felvétel megszakitásával
Valamennyi filmtrükk között legegyszerűbbek azok, amelyeket a felvétel megszakításával érnek el. Egyszerűek, hatásuk azonban mégis igen gyakran fölér bonyolult és nehezen keresztülvihető trükkökkel. A megszakításos trükkök voltak a legelsők, amelyeket filmfelvételek közben alkalmaztak.
Céljuk ezeknek a trükköknek legtöbb esetben abban állott, hogy a filmjelenetből váratlanul eltűntessenek egy szereplőt vagy éppen olyan váratlanul odavarázsoljanak. Emlékezzünk vissza néhány esetre, amelyeket a legrégebbi filmekben láttunk. Rablógyilkost üldözi lelkiismeretének furdalása és felizgatott képzeletében folyton meggyilkolt áldozatát látja maga előtt. Vagy pedig lépten-nyomon a halál bukkanik föl előtte kaszát tartó csontváz képében. Egy harmadik régi filmképen pedig azt láttuk, hogy a tengerbe fúlt halász szelleme megjelenik családja körében és megáldja apró gyermekeit.
A megjelentetéseknek és eltüntetéseknek felvétele a lehető legegyszerűbb. Amint a jelenet fotografálásában ahhoz a ponthoz érnek, ahol a halálnak vagy a szellemnek vagy bármely más látomásképnek meg kell jelenni, megszakítják a felvételt. Az összes szereplők, akik a színen vannak, abban a helyzetben maradnak, amelyet a meggszakítás előtt elfoglaltak. Ekkor beállítják a szintér megfelelő helyére a látomásfigurát és folytatják a fotografálást. A megszakítás pillanata előtt fotografált képkockán csak a rendes szereplőket látjuk, a következő képkockán pedig már bennáll a látomás. A kép levetítése közben úgy hat ez, mintha a halál vagy a szellem hirtelen jelenne meg. A látomás eltüntetése fordított módon ugyancsak a felvétel néhány pillanatnyi megszakításával érhető el.
Az odavarázsolás vagy eltüntetés bármely tárggyal is hasonló módon elérhető. A fantasztikus filmekben, a mesefilmekben és burleszkekben érdekesebbnél érdekesebb példákat láthatunk. Ilyen módon nőtt ki szinte egyetlen pillantás alatt a földből néhány ezer katona a "Bagdadi tolvaj" című filmmesében.
Burleszkekben is éppen olyan kitűnően lehet alkalmazni a megszakításos trükköket a képtelen és kómikus hatások elérésére és fokozására. Például a hajvíztől hirtelen nagy szakálla nő a szobaleánynak, vagy a porszívógép hirtelen beszívja a kiskutyát vagy a harisnyákat a takarítónő lábáról. A megszakítás előtti filmkockán még a csupaszképű szobalányt látjuk, a megszakítás utáni képkockán pedig már közben végrehajtott, kellő maszkírozás segítségével hosszú szakállal. A megszakítás előtti képkockán még ott látjuk a kis kutyát a porszívógép előtt, a megszakítás utáni képkockán, miután a kis kutyát közben eltávolítottuk, a kiskutya már láthatatlan.
Hasonló módon bármit oda lehet varázsolni a filmjelenetbe. A filmen szereplő bűvész éppen ezért sokkal könnyebben, sokkal csodálatosabb mutatványokat tud bemutatni, mint a valóságban. Ez a trükk azonban még másra is jó. Segítségével akármi vagy akárki tetszés szerint megváltoztathatja alakját, egyszerűen úgy, hogy a kicserélést a felvétel pillanatnyi megszakítása alatt végezzük el.
Ez a trükk éppen olyan lehetőségeket biztosít a filmfelvételeknek, mint a népmesék néhány csodálatos szerszáma. A bűvös süveg, amelyben bárki eltűnhet és újra megjelenhet, a bűvös gyűrű és a pálca, amelynek megforgatására illetve érintésére bármi alakot változtathat vagy pedig a terülj-terülj asztalkám, amelyen akármi szép és jó, ételek, italok és drágaságok egy szempillantás alatt nagy halomban megjelenhetnek.
Trükkök lencsetakarással, kettős szerepek
A felvevőgép lencséjének részenként való eltakarásával végrehajtott trükkfelvételek tulajdonképpen különleges esetei az összefotografálási trükköknek.
Hiszen ezeknek is az a céljuk, hogy ugyanazon filmszalagon két különböző színtéren fotografált jelenetet egyesítsenek. Az összefotografálási trükkök között láttunk egyet, amely már tulajdonképpen a lencse eltakarásával fotografált trükkök közé tartozik: a párisi uccaképben ovális alakú keretben látjuk a divatbemutatót. Ebben az eseten azonban minden néző látja, hogy két különböző felvétel van egyesítve. Az igazi lencsetakarásos trükköknél azonban a nézőnek nem szabad látnia, hogy a filmképen két különböző felvétel van egymás mellett.
A lencse eltakarására különleges alakú lemezkék szolgálnak, amelyeket a lencseszerkezetben elhelyeznek. Ezeket a lemezkéket, amint már láttuk, filmnyelven kasoknak nevezzük. A lencsetakarásos trükk lényege abban áll, hogy a filmszalagnak egy részét a kas segítségével elfedik és csak fedetlenül hagyott részére fotografálnak. Azután a lepergetett filmszalagot megfelelő hosszúságban visszacsavarják, a filmszalagot azon a részen takarják el, amelyre az első eseten a felvétel történt és most a szabadon maradt részre fotografálják a jelent második felét.
A lencsetakarásos trükköket leggyakrabban a kettős szerepek felvételénél használják fel. Vagyis az olyan filmeknél, amelyekben ugyanaz a színész két szerepet alakít egyszerre. Ilyen kettős szerepet játszott Conrad Veidt a "Schellenberg testvérek"-filmben, Rudolf Valentino a "Sejk fia" filmben, Mary Philbin a "Stella Maris" filmben, Constance Talmadge a "Józsi te csalsz" vígjátékban, Buster Keaton a ,,Lakást keresek" című nagy burleszk attrakcióban.
Amíg a két szereplő, akit ugyanaz a színész alakít, nem szerepel együtt ugyanazon a színtéren, addig a kettős szerepek rendezésében semmi különösebb nehézség nem mutatkozik. Tisztára a maszkírozásnak és a játékművészetnek feladata elfogadtatni a nézővel, hogy két különböző figurát lát. Ha azonban ugyanannak a színésznek egyszerre két példányban kell szerepelni ugyanazon a filmképen, akkor a rendezés megoldása már jóval nehezebb. Ilyen esetben van szükség a lencsetakarásos trükkfelvételre.
Tegyük fel a legegyszerűbb esetet: a két szereplő, az öreg sejk és fiatal sejk, egymással szemben állva beszélgetnek. Az öreget és fiát ugyanaz a Valentino játssza, természetesen megfelelő kosztűmben és maszkkal. A felvétel következőképpen történik: beillesztenek a lencseszerkezetbe egy kast, amely a filmkép bal oldalát takarja el, pontosan a felét. A színtér jobboldalára beáll a színész, Valentino, mint fiatal sejk, és eljátssza a megfelelő szereprészt. Tegyük fel, hogy öt méteren keresztül. Erre a filmszalagot ötméternyi hosszúságban visszacsavarják a gépben, a filmnek most jobb oldalát takarják el a kassal, Valentino öreg sejknek öltözve beáll a színtér baloldalára és megjátssza az öreg sejk mozdulatait.
Az így fotografált filmjelenet kidolgozva és levetítve tökéletes illúziót ad.
Adódnak a kettős szerep felvételei közben nehezebb problémák is. Például amikor a "Schellenberg testvérek"-ben az egyik fivér a másiknak meggyújtja a cigarettáját. Tehát Conrad Veidt önmagának. Itt meg kellett jelölni a levegőben egy selyemszálon csüngő apró kis gyönggyel azt a pontot, ahová a baloldali rés fotografálásánál Conrad Veidt a cigaretta végét, a jobboldali rész fotografálásánál pedig az égő gyufát tartja. Az ilyen kettős jeleneteknél sokszor előfordul, hogy az egymással szemközt álló két figurának mozdulatai nincsenek kellőképen összeegyeztetve.
Ennek oka az, hogy a színész mialatt a szerep egyik felét játssza, nem láthatja partnerének játékát, mert hiszen ő maga a saját partnere. Ezen az amerikai technikusok úgy segítettek, hogy a felvételnek egyik feléről, mondjuk a jobboldali részről egyszerre két felvételt készítettek. Az egyik filmszalagot előhívták és kidolgozták, majd pedig, mikor a színész a baloldali szerepet játszotta, ezt a jobboldali filmrészt levetítették előtte pontosan ugyanolyan sebességgel, mint ahogyan annak felvétele történt. Így a színész, amíg a baloldali szereprészt játszotta, látta előbb lejátszott mozdulatait és így előbbi énjével összehangolhatta játékát. Miután azonban a műteremben felvétel közben erős világosság van, a jobboldali rész vetítése nem vászonra, hanem egy tükörben történt. Ez a tükör úgy van felállítva, hogy a színész játszás közben jól láthassa anélkül, hagy zavarná mozdulataiban.
Kettős szerepű filmekben láttunk sokszor olyan jeleneteket, amikor a színész önmagával kezet fog, vagy saját vállát megveregeti. Ezek azonban apró kis csalásokon alapulnak. Ilyenkor az egyik színész hátulról, vagy hátsó félprofilból látszik és ki van cserélve egy hasonló színésszel.
A kettős filmszerepeknek sok értelmük nincsen, mert a nézőt csak zavarják elképzeléseiben és az a tudat, hogy mindkét szereplőt ugyanaz a színész játssza, nagyon lerontja a valószínűség látszatát. Volt azonban néhány film, amelyben a kettős szerep nagyon jogosult volt. Így például a "Prágai diák" című filmben, amelyben Conrad Veidt a diákot és annak tükörképét játszotta meg, vagy a "Mathias Pascal" film néhány jelenetében, amelyekben láttuk, hogy Ivan Mozsukin, illetve Mathias Pascal önmagával találkozik.
Trükkombinációk, átkelés a Vörös tengeren
A lencse-eltakarás kitűnő és hálás trükkmódszerét a kettős szerepeken kívül sok egyéb esetben pompásan használták fel. Többnyire más trükkökkel kombinálva és egyesítve. A leghíresebb és a legszebb eredményt a hírneves amerikai rendező Cecil Blount de Mille érte el "Tízparancsolat" című monumentális filmjében. Azokban a jelenetekben, amelyekben a Vörös tenger szétválasztását és összecsapódását kellett fotografálni. Nagyméretű betonmedencét építtetett erre a célra, amelynek ívelten hajló falai utánozták a vízfalak távlatos összehajlását. A falak csillogó és remegő zselatinszerű anyaggal voltak bevonva, amely a víz hű látszatát adta. A falak felső peremén sűrűn egymás mellett vízcsapok sorakoztak amelyeken megadott jelre zuhogni kezdett a víz a medencébe addig, míg az színültig meg nem telt. Egy szemközt felállított magas állványról két gép fotografálta a medence vízzel való megtöltését.
Az egyik gépen a kurblizás normális irányban történt. Ez a felvétel adta a tenger összecsapódását. A másik gép operatőr fordított irányban kurblizott, és így gépének filmszalagja a tenger szétválasztását rögzítette meg. Amíg ez a fotografálás történt, addig a lencseszerkezetben két kas volt elhelyezve. Az egyik eltakarta az égboltozatot, a másik pedig a film megfelelő részein a tenger fenekének megfelelő helyet. A filmszalagot visszacsavarták, kasokkal eltakarták a vízfalnak és a tengerfenéknek megfelelő részeket, és így a felső részbe belefotografálták az égboltozatot. Azután az égboltozatot és a vízfalakat takarták el és a tengerfenéknek megfelelő helyre a gyár udvarán, felöltöztetett statisztákkal belefényképezték a kivonuló zsidókat, majd pedig a fáraó seregét.
A tenger hullámainak összecsapódása után a fuldoklást megjátszó egyiptomi lovasokat összefotografálták fekete háttér mellett felvett zuhogó vízáradattal. Az illúzió így tökéletes volt. Hasonló eszközökkel oldotta meg a magyar Kertész Mihály is "Rabszolga királynő" című filmjének azonos jeleneteit.
Filmfelvétel modellekről
A moziban a gyanútlan néző sokszor megdöbbenve lát robbanástól levegőbe repülő hidakat és gyárakat, vonatkatasztrófát, hajóégést és más hasonló jeleneteket. Nem is sejti, hogy a hajóégést egy kisebbfajta vízmedencében fotografálták egy kis méretű, de tökéletes természethűséggel utánzott modellről és ugyancsak modellek voltak a vonatok, amelyek egymásnak rohantak. Ugyanúgy a robbanások és hasonló borzalmak.
Ha a valóság helyett kis modellről fotografálják a jelenetet, akkor a fotografálást nagyon ügyesen kell végrehajtani, mert a néző könnyen rájöhet a csalásra. És ha a legcsekélyebbet is észreveszi, akkor már vége az illúziójának. Hajót, vonatot, hidat és épületet nem nehéz pontos utánzatban elkészíteni, annál nehezebb azonban ezeknek környezetét: a tenger hullámait vagy a vasúti töltést. És még ha ezeknek utánzása is kellőképpen sikerül, akkor is könnyen árulóvá válhatik az a körülmény, hogy kis modell esetében a mozgás egészen más, mint a valóságban. Egy valódi mozdony lassabban zuhan a hídról a folyóba, mint a kis modell (valódi gyárkémény lassabban dől el, mint a kis modell gyárkéménye). Ilyen esetekben a modelltárgy mozgásának gyorsaságát lassított felvétel alkalmazásával lehet ellensúlyozni.
Természetesen mindazon jelenetekben, amelyeket kis modellek után fotografálnak, élő ember nem lehet a színen. Ezért csak a totálokat fotografálják modellről, ellenben például hajóégés jelenetnél az égő fedélzet egyes részeit már valódi nagyságban megépített kulisszák előtt. A vasúti katasztrófa esetében is a vagonok roncsait is már valódi nagyságban, a szereplő színészekkel együtt. Az egész jelenetet azután a filmdarabban úgy látjuk, hogy a kis modellről felvett képek gyors egymásutánban váltakoznak az életnagyságú kulisszák előtt fotografált jelenetekkel. Ezáltal azután a nézőnek minden esetleges gyanúja eloszlik, mert hiszen közben egyes képeken szereplőket is lát.
Volt már néhány bravúros esete a modellfotografálásnak, amelyekben az emberi figurák is apró bábukkal voltak helyettesítve. Az egyik a német Ufa filmgyárnak híres kultúrfilmje: a közlekedés forgataga. Ehhez a filmhez kis modell utánozta Berlin egyik legnagyobb forgalmú terét, amelyen emberek százain kívül a legkülönbözőbb járművek sokasága nyüzsgött. Nemcsak maga a tér, az összes épületek, lámpák, kirakatok, hanem a járókelők, autók és villamosok is apró kis modellek voltak. Köztük gázolt végig egy ötemeletes ház magasságú groteszk figura, amely a gyilkos közlekedési zűrzavart jelképezte. Autók, kocsik, emberek éppen úgy rohantak keresztül-kasul a téren, mint a valóságban, és gázolt keresztül rajtuk szörnyű léptekkel az óriási torz alak. Az egész egy asztalon volt felállítva. A fotografálás úgy történt, hogy fényképeztek két képkockát, azután megállították a gépet, minden kiskocsit és emberkét egy-két milliméterrel előbbre toltak, azután ismét fotografáltak két kockát és így tovább. A hatás teljes illúziót adott. Az ilyen felvételezés persze meglehetősen aprólékos és fáradságos munka, de hát tudjuk, hogy a filmfelvételeknél ezzel a két dologgal nem szoktak takarékoskodni: munkával és pénzzel.
Alig van valaki is a mozi barátai között, aki ne látta, volna a "Metropolis"-t, az Ufa nagy fantasztikus filmjét. Ebben is volt néhány remek példája a modellfotografálásnak. Egy asztalon felállított modell volt például az a két felhőkarcoló, amelyeket egy híd köt össze egymással. A hídon egy sereg ember rohant keresztül: egy közös deszkalapra szerelt fababák tömege, amelyeket együtt mozgattak, a felvétel folytonos megszakításával, az előbb leírt módon. A léghajó és repülőgép modelleket cérnaszálak segítségével mozgatták a felhőkarcolók tornyai körül.
A Schüftan-eljárás
A filmtechnikusok már régóta törték a fejüket olyan megoldáson, amely lehetővé tenné, hogy a modellfotografálás az életnagyságú fotografálással egyesíthető legyen. A legtökéletesebb megoldást eddig a német Schüftan találta meg. Az egyesítésre két féle eljárást alkalmaz. Az egyik eljárás lényege a következő: nagy üveglapra ráfestik a kulisszákat. Például egy távolba nyúló ucca házsorait jobbról és balról. A két házsor között maga az ucca szabadon marad az üveglapon, tehát ezeken a helyeken az üveg megtartja átlátszóságát. Felállítják a felvevőgépet, eléje egy-két méterre a festett üveglapot, az üveglap mögött pedig sík területen lejátszatják az utcai jelenetet, amely e két festett házsor között szabadon hagyott üveglapon keresztül belefotografálódik a képbe. Ezzel az eljárással el lehet érni azt, hogy a film cselekménye akármilyen exotikus helyen lefolyhat. Nem kell az indiai vagy japáni uccát óriási költséggel felépíteni, hiszen azokat elegendő egy üveglapra ráfesteni. Miután az üveglapon festett házsor sokkal közelebb van a géphez, mint a szereplők, a nagyságbeli arány is meg fog felelni a valóságnak: a közelálló festett házak nagynak, a távolabb elhelyezett szereplők megfelelően kisebbnek fognak a filmképen látszani.
Schüftan második módszere tulajdonképpen az elsőnek tökéletesítése. Üveglap helyett nagyméretű tükörlapot használnak fel, amelynek közepén, az uccának megfelelő részen lekaparják a tükör hátáról az ezüstözést és így átlátszóvá, teszik. A tükrök elé fából és papírmaséból elkészítve elhelyezik a két utcasor modelljeit. A felvevőgépet ugyanúgy állítják fel mint az előbb, a színészeket hasonlóképpen. A felvevőgép tehát a filmkép jobb és bal oldalára befotografálja azokat a házsorokat, amelyek a tükörben jobbról és balról látszanak, a középső letakart, tehát átlátszó részén keresztül pedig magát az uccajelenetet, amelyet a színészek ismét megfelelő távolságban játszanak.
Ennek a második eljárásnak az a nagy előnye az elsővel szemben, hogy a film épületrészei nem festettek, hanem plasztikusak és ezáltal sokkal természethűbben hatnak. Ezt a természethűséget még fokozni lehet azzal, ha a kis modelleken bizonyos mozgást idézünk elő. Így például, ha néhány ház kéménye füstölög vagy ha az ablakok függönyeit libegteti egy kis szél, amelyet akármelyik segédrendező előidézhet egy legyezővel kellő távolságból, nehogy ő is belefotografálódjék a jelenetbe.