(...) Tudatára ébredtünk ugyanis annak, hogy a mozidarab csak akkor tudja ellátni feladatát, ha messzemenőkig elszakad a valóságtól. A valódi emberek és valós tájak helyett csupán azok átformált képi sugallatát kell bemutatni. Határozottan tudatában kell lennünk a képi valóság irrealitásának ahhoz, hogy belső élményeink csodálatos játékát a filmvásznon felismerjük. Ez a valószerűtlenség azonban súlyos csorbát szenved a szín megjelenésével. Megint túl közel kerülünk a környező világhoz, ami gazdag színeivel körülvesz minket, és minél közelebb kerülünk hozzá, annál inkább elveszítjük a belső szabadságot, a szellem győzelmét a természet felett, ami mindvégig a mozidarab ideálja kell hogy maradjon. A színek éppoly végzetesek tehát, mint a hang.
Másrészt viszont a rendezőnek ügyelnie kell arra, hogy kellő kapcsolatban maradjon a valósággal, mert máskülönben sérül az érzelmi érdeklődés, amitől a darab függ. Nem szabad valósnak tekinteni az ábrázolt embereket, de olyan érzelmeket és asszociációkat kell kötnünk hozzájuk, mint amilyenekkel valódi emberekhez kötődnénk. Ez csak akkor lehetséges, ha a lapos, szürke képek mögött igazi emberi jellemvonások rejlenek. Ezért fontos a nézőnek a természetes méretek érzékeltetése. A képzelet igénye a képen megjelenő emberek és tárgyak normális méretére olyan erős, hogy még a folyamatos nagyítást és kicsinyítést is könnyedén áthidalja. Először életnagyságban látunk egy szereplőt, majd közelképet kapunk az óriásira felnagyított arcáról. Mégsem érezzük úgy, mintha a szereplő nőtt volna meg. Egy jellegzetes pszichikai behelyettesítés révén inkább úgy érzékeljük, mintha közelebb kerültünk volna hozzá, és a vizuális kép a csökkenő távolság miatt lett nagyobb. Ha az egész film folyamatosan életnagyságúnál nagyobb képekben mutatja a szereplőket, egy pszichikai tiltó-reflex révén úgy érezzük, mintha közelebb lennénk a vászonhoz, mint valójában. Így aztán ösztönösen a normális méretek benyomása alatt állunk. Ez a varázslat azonban könnyen megtörik, és akkor az esztétikai hatás is jelentős mértékben csökken. A nagy vetítőkben, ahol a vászon messze van a vetítőgéptől, a képeken megjelenő szereplők életnagyságnál három-négyszer is nagyobbak lehetnek. Az illúzió mégis teljes, mert a néző nem érzékeli helyesen a vászon valós távolságát, feltéve ha nem lát semmi zavarót a vetítővászon környezetében, ami orientálná. Ha azonban közvetlenül a vászon alatt ott ül egy zongorista, aki végig játékával kíséri a képeket, az illúzió azonnal romba dől. Hatalmas óriások mozognak a vásznon, akiknek a keze majdnem akkora, mint a zongorista, és megszakadnak a normális reakciók, amelyek egyébként a műélvezet mozgatórugói.
Minél inkább a részletekbe megyünk, annál több sajátos pszichológiai követelmény merül fel, ami ennek az új művészeti formának az alapelveiből fakad. Félrevezető lenne azonban, ha olyan követelményt is felhoznánk, ami viták során igen gyakran felmerül, ez pedig a film témaválasztása. Azok az írók, akik a trükkfilmek és filmillúziók végtelen lehetőségeiről álmodoznak, a csodákkal teli tündérmesét jelölik meg a film fő tematikájának, mert ennek a színház nem tud nyomába szegődni. Sokan láthatták a Neptun lánya című filmet, amiben a hableányok megjelennek a tajtékzó vízben, a boszorkány hirtelen polippá változik a parton, és vidám vízimanók táncolnak. Hányunkat bűvölt el Nicotina hercegnő, amikor elszökik az asztalon heverő szivardobozról! Egyetlen színház sem merné utánozni a képzeletnek ezt a szárnyalását. Más írók inkább a lenyűgöző tömegjeleneteket és felvonulásokat kedvelik. Ezrek meneteltek Shermannal a tengerhez. Milyen reménytelen lenne mindezt a színpadon eljátszani! Amikor a torreádor szembenéz a dühödt bikával és a spanyol aréna egy emberként zúdul fel izgalmában, nem is hasonlítható a festett díszlettömeghez a Carmen című operában. Megint mások a történelmi darabok előadásának lehetőségét hangsúlyozzák, különösen a szokatlan helyszínen játszódó művekét, amikor a trópusok, a hegyek, az óceán vagy az őserdő szépsége élő kapcsolatba hozza a nézőt a tájjal. Bibliai drámák, amelyek valóban Palesztinában játszódnak, Görögország vagy Róma színterein játszódó klasszikus tragédiák milliókat hoztak lázba világszerte. A szerzők többsége azonban azt állítja, hogy a mozidarab igazi terepe a mindennapi élet, ami körülvesz minket. Egyetlen művészeti ág sincs ugyanis, amelyik ilyen meggyőző hitelességgel és realista hatással tudná visszaadni az élet apró részleteit. Ezek itt a nyomornegyedek, nem az irodalmár vagy a finomkodó kívülálló szemüvegén keresztül, hanem meztelen valóságukban. Ezek itt a nagyváros sötét zugai, ahol a bűn tanyázik és ahol a gonosz tenyészik.
Mindenkinek van igazsága, de ugyanúgy tévednek is, amikor egyik jellemvonást a másik rovására dicsérik. A realista és idealista, gyakorlati és romantikus, történelmi és modern témák egyaránt alkalmas alapanyagok a mozidarab számára. Ez a világ épp annyira korlátlan, mint az irodalomé, s ugyanez vonatkozik a téma feldolgozásának stílusára is. A humor, ha valódi humorról van szó, a tragikus, ha valódi tragikumról van szó, a vidám és a szomorú, a kellemes és a patetikus, a fél felvonásos rövidfilm és az öt felvonásos filmdráma mind alkalmas arra, hogy teljesítse az új művészet követelményeit.
A rajongók azt állítják, hogy naponta tíz millió ember jár moziba az Egyesült Államokban. A szkeptikusok szerint "csak" két-három millió. Akárhogy is, a mozi a legnépszerűbb szórakozási forma lett ebben az országban, sőt az egész világon, és befolyása az egyik legerősebb társadalmi hajtóerő napjainkban. Bizonyos jelek arra utalnak, hogy ez a népszerűség és befolyás napról napra növekszik. Melyek az okai és mi a hatása ennek a folyamatnak, amiről röviddel ezelőtt még álmodni sem mertünk volna?
Minden bizonnyal igazuk van a közgazdászoknak, amikor a mozgóképszínházak tömeges látogatottsága mögött az alacsony belépti díjakat vélik felfedezni. Öt vagy tíz centért cserébe hosszú órák borzasztó izgalma a legkényelmesebb fotelben: ez az a mágnes, ami bármilyen színháznál vagy a hangversenynél erősebben vonzza a közönséget. Az árak ugyan felfelé kúsznak, a moziláz mégis egyre hevesebb, egyre többen járnak moziba. Tíz centből negyed dollár lett, és az elmúlt két évadban igényes darabok is kerültek a közönség elé, akik hajlandók voltak egy színházjegy árát kiadni az előadásért. A közönség jellege is olyan, hogy önmagában a jegyek olcsóságával e jelenség nem magyarázható. Hat évvel ezelőtt egy lelkes szociológus még úgy jellemezte a mozirajongók körét, mint "alsó középosztálybeliek, a tömegek széles rétegei, fiatalok, kamaszkor és felnőttkor között álló boltoslányok, kiskereskedők, utcai árusok, munkások, bejárónők és csekély számban gyerekek." Ma már kevéssé állná meg a helyét ez a leírás. Az "alsó középosztályhoz" csatlakozott a felső középosztály is. Igaz, a múlt krónikása is félénken hozzátette: "Alkalomadtán egy-két Önhöz hasonló, felsőbbrendű személy is megjelenik a nézőtéren, merő kíváncsiságból, és az előadás végéig marad; ez a fajta néző hangosan szapulja az előadást, hogy megőrízze felsőbbrendűségét és önbecsülését, de soha nem távozik a moziból, ha nem muszáj. Manapság egyre gyakrabban látni Önt és jómagamat is a moziban, és kiderül, hogy a barátaink is jártak már ott, közben feladták a fitymáló gesztust és a legtermészetesebb módon beszélnek a mozidarabról."
Mindenesetre még azok, akiket elsősorban az előadás olcsósága vonz, sem szívesen csúsztatnák a tízcentest a pénztáros elé ilyen gyakorisággal, ha nem élveznék igazán a darabokat, és nem kavarná fel őket az órákra fogva tartó élvezet. Végtére is az előadás tartalma az, ami döntő az egyedülálló sikerben. Nincs jogunk ebből arra következtetni, hogy csak és kizárólag az erények és kiválóságok a siker igazi okai. A csípős nyelvű kritikus valószínűleg azt sugalmazná, hogy éppen az ellenkező tulajdonságok felelősek a sikerért. Azt mondaná, hogy az átlag amerikaiban keveredik az üzleti szellem, a rendetlenség és az érzelgősség. Az üzleti ösztönét kielégíti, hogy mi mindent kap a tíz centjéért, rendetlenségét a helyzetkomikum humora fűti, érzelgősségét pedig az elképesztő melodráma táplálja, amivel tele vannak a moziműsorok. Való igaz, és mégis egyáltalán nem igaz.
A mozidarab javításának minden kísérletét siker koronázta; minél jobbak a darabok, a közönség annál jobban díjazza őket. A legigényesebb társaságok egyúttal a legjobban virágzó vállalkozások. Lennie kell valamiféle belső értéknek, ami a mozidarabot ilyen vonzóvá és lenyűgözővé teszi.
Bizonyos mértékben maga a mozgókép, mint technikai csoda, mind a mai napig ugyanúgy ámulatba ejti az érdeklődőket, mint a kezdet kezdetén, amikor még csak a technika érdemelt figyelmet. Ma is hátrahőkölünk minden eredeti effekttől, jóllehet mára a képen megjelenő mozgás puszta bűvölete elvesztette varázsát. Elragadónak találjuk továbbá a filmen bemutatott helyszíneket. A melodráma lehet olcsó, mégsem zavarja meg annyira a kultúrált elmét, mint ha hasonlóan vulgáris tragédiát látnánk a színpadon, mert a történet éppen Alaszka végtelen hómezein vagy Florida pálmafái alatt játszódik. Az intellektuális kíváncsiság is megtalálja a maga érdeklődését. Olyan szférákba kapunk betekintést, amelyek eleddig idegenek voltak előttünk. A színpadon meg kellett elégednünk a széles emberi rétegek jelzésszerű bemutatásával. A mozgóképen azonban a darab minden további nélkül játszódhat egy malomban, gyárban, gazdaságban, bányában, tárgyalóteremben, kórházban, kastélyban, vagy bárhol a föld kerekén.
A mozidarab hatása azonban sokkal erősebben érződik drámai adottságaiban. A darab ritmusát természetellenes gyorsaság jellemzi. Mivel hiányoznak a szavak, melyek a drámában és az életben egyaránt kitöltik a cselekvések közötti űrt, a gesztusok és cselekvések gyorsabban követhetik egymást. Ami egy óráig is eltartana a színpadon, az alig húsz perc alatt lezajlik a filmen. Ez fokozza a nézőben a pezsgő élet érzetét. Úgy érzi, mintha gyorsabban peregne az idő, és ezzel saját energiáit is felfokozza. A mozidarab általános szerkezete is ezt erősíti, mert a szótlan moziképek a társadalmi konfliktusok bizonyos mértékű egyszerűségét követelik meg. A finomabb motivációk természetesen megkövetelik a szóbeli kifejezést. Ibsen kései drámáit aligha lehetne filmre vinni. Szavak hiányában a szereplők egyre inkább típusokká válnak, és motivációik egyszerűsödnek. A mozidarab cselekménye általában alapvető érzelmek körül forog, melyeket mindenki ismer és megért. Szerelem és gyűlölet, hála és irígység, remény és félelem, sajnálat és féltékenység, megbánás és bűn, és az ehhez hasonló, elnagyolt érzelmek alkalmasak leggyakrabban a forgatókönyv számára. Idővel bizonyára finomodik majd a mozidarab, és kiváltja ezeket a primitív jellemeket, hiszen az emberi életet egyszerű ösztönökké degradálni kényelmes, de nem szükségszerű megoldás a mozidarabban. Mindenesetre ahol ez a tendencia tartja magát, ott jelentős szerepe van abban, hogy felerősíti a személyesség érzését és az emberi elme legmélyére hatol.
A mozidarab élvezetének leggazdagabb forrása azonban mégis az esztétikai érzet, ami az új művészeti forma számára rendkívül fontos, és amit annak pszichológiai körülményei alapján értettünk meg. A külvilág elvesztette hatalmas súlyát, megszabadult a tér, idő és okozat összefüggéseitől, és tudatunk alakját öltötte magára. Az elme győzedelmeskedett az anyag felett, a képek pedig a zenei hangok könnyedségével peregnek. Olyan élvezetet nyújt a film, amire más művészeti ág nem képes. Nem csoda, hogy a legapróbb falucskában is felépítik ennek az új istennőnek a templomát.
A darabok olyan intenzitással ragadják meg a közönséget, hogy az nem maradhat erős társadalmi hatás nélkül. Beszámoltak már olyan esetről, amikor hallucinációk és illúziók léptek föl a nézők között; a neuraszténiások kifejezetten hajlamosak érintést, hőt, szagokat és hangokat érzékelni a vásznon látottak hatására. Az asszociációk olyan élénkek lesznek, hogy valóságnak tűnnek, mert az agy annyira átadja magát a mozgóképnek. A különös elragadtatás másik jele, amikor a közönség, kivált a falvakban, kitörő tapsban üdvözli a melodráma egy-egy szerencsésebb fordulatát. Nyilvánvaló azonban, hogy az ilyen átható befolyás veszélyekkel is járhat. Minél élénkebben hatnak az agyra a benyomások, annál könnyebben válnak az utánzás és más motorikus reakciók kiváltó okaivá. A bűn és gonoszság látványa olyan hevesen hathat a tudatra, ami tragikus következményekkel járhat. A realista benyomások hatására a normális ellenállás megtörik, az erkölcsi egyensúly pedig felborul, kikerül a szűk mindennapi rutin által behatárolt, szokásos inger hatása alól. Ezen túl a fiatal elme finom érzékenysége is megszenvedi a bohózat és a szenvedélyes románc szélsőséges ingereit, melyek zsibbasztó gyorsasággal követik egymást a nézőtér sötétjében. Nem szabad megfeledkezni a fizikai fertőzés és pusztulás lehetőségéről sem.
Lehet, hogy csupán kivételes esetek voltak, amikor súlyos bűncselekmények okait egy egész mozidarab hatására vissza lehetett vezetni, de egyetlen pszichológus sem tudja pontosan meghatározni, hogy milyen mértékben gyengíti meg a nézők általános igazságérzetét, őszinteségét, szexuális tisztaságát és szerénységét az erkölcsileg kifogásolható darabok határtalan befolyása. Érezhetőleg minden ország felfigyelt erre a potenciális társadalmi veszélyre. Régen elmúlt az az idő, amikor még ízetlen francia komédiák mérgezték az ifjúságot. Erős ellenreakció folytán a vezető mozidarab-gyártó cégek producerei mindenütt az elsők között küzdenek a tisztátalanság visszaszorításáért. Egyes társaságok még a cenzúrát is üdvözlik, feltéve, ha az intelligens, kellően liberális és nem téveszti össze a művészi szabadságot az erkölcstelenséggel. Legtöbben azonban kétségbe vonják, hogy a szövetségi cenzúra létrehozásáért indított új mozgalom összhangban áll a nyilvános véleménnyilvánítás szabadságának amerikai eszményével.
Míg valóban nem lehet eltekinteni a veszélyforrásoktól, a társadalmi reformernek inkább a számtalan pozitív befolyásra kellene koncnetrálnia, amit a mozgókép nyújtani tud. Nyilvánvaló, hogy a sötétben töltött órák alatt mély benyomást hagy a nézőben. Ennél fogva a mozgókép alkalmas arra, hogy elképzelhetetlen erővel formálja, alakítsa a nemzeti érzületet. Ebből a szempontból a mozidarab és a pusztán oktató jellegű mozgókép, a filmhíradó és a kivetített újságcikk közötti határvonal elmosódik. A közösség intellektuális, morális, társadalmi és esztétikai kultúráját mindegyik egyformán szolgálhatja. Vezető oktatók egy emberként csatlakoztak a Universal Culture Lyceum megalapításához. Az a terv, hogy mozgóképeket készítsenek és forgalmazzanak az ország ifjúságának okítására, tudományos, történelmi, vallási, irodalmi, földrajzi, biológiai, művészeti, építészeti, társadalomtudományi, gazdasági és ipari mozgóképtanulmányokat. Ebből a líceumból látnák el "az iskolákat, templomokat és főiskolákat mozgóképpel, ami a legújabb eredményeket mutatja be az élet minden lehetséges területén."
Bármit sikerül is elérni a tudatos oktatási erőfeszítések árán, ennél jóval nagyobb befolyással bírnak az egyszerű filmszínházak, melyeket a közönség anélkül látogat, hogy tudatában lenne annak oktató jelentőségével. A mozgóképek tanulságát nem szabad ráerőltetni a többé-kevésbé közömbös közönségre, hanem hagyni kell, hogy beléivódjon azokba, akik szórakozást keresnek a filmben és hajlandók megtenni a maguk kis gazdasági áldozatát, hogy ezt megkapják.
Ennek a tisztán intellektuális része a legkönnyebb. Nem csak a híradók és a tudományos filmek vezetik az ifjúságot a tudás újabb és újabb régiói felé, hanem a mozidarabok is. A néző kíváncsisága és képzelete boldogan követi a filmet. Még az intellektuális szférában sem lehet azonban megfeledkezni a veszélyekről. Nem egyértelműen pozitív ugyanis a hatás. Itt nem olyan egyszerű a helyzet, mint a morális szférában, ahol az egészséges erkölcsi hatást könnyen megőrízhetjük, ha felismerjük a bűnt, ami antiszociális vágyakat keltene a nézőben. Nem az a veszély ugyanis, hogy a képek olyan tényeket tárnak fel, amelyeknek ismerete nem kívánatos. Nem arról van szó, hogy a veszélyes tudást kell kiküszöbölni, hanem hogy a megismerésre méltatlan dolgokkal való huzamosabb érintkezés banalizáló befolyását kell elkerülni. Napjaink film-irodalmának legnagyobb része egészen bizonyosan káros ebből a szempontból. A legtöbb mozidarab intellektuális háttere bugyuta. A cselekmény bemutatása olyannyira nélkülözi a dráma finom motivációit, hogy nem csupán a jellemek lesznek színtelenek, de a jelenetek és szituációk is egyszerűsödnek, alkalmazkodva a gondolattalan közönséghez, és így jószerével érdektelenné válva az intellektuálisan igényesebb néző számára.
Olyan érzést keltenek a művelt elmékben, amilyet a képzett muzsikusok éreznek a zenés komédiák hallatán. Állandóan az az érzésünk, hogy minden egyes dallamot hallottunk már valamikor, valahol. Az eredetiség hiánya persze nem törvényszerű és nem a művészeti forma jellegzetessége. Offenbach, Strauss és sokan mások klasszikus értékű zenés komédiákat komponáltak. Ugyanígy nem műfaji sajátsága a mozidarabnak, hogy a történetet lapos, bugyuta, érdektelen módon mesélje el. Nem ez az egyetlen módja annak, hogy milliókhoz szóljon a mű. Az intelligencia feltételezése nem jelenti azt, hogy egyetemi végzettségű emberekhez akarunk szólni. A differenciálódás már el is indult. Mint ahogy Shaw és Ibsen drámái másfajta közönséget szólítanak meg, mint az Old Homestead vagy a Ben Hur című alkotások, ugyanúgy léteznek különféle nézőtípusok számára készített mozidarabok is, és a legcsekélyebb indokunk sincs azt feltételezni, hogy a film művészete szellemi tunyasággal jár együtt. Nem szolgálná az intellektuális kultúra javát, ha a szellemi gazdagságot leszűkítenénk az úgynevezett oktatófilmekre, és a mozidarabok intellektuális fűszerezés nélkül maradnának. Éppen ellenkezőleg: a kifejezetten oktató jellegű darabok hatása sokkal sekélyebb, mint azt a producerek remélni merik, mert a pallérozatlan elmék, kivált az ifjúság és a műveletlen közönség, nehezen tudja követni a gyorsan pergő eseményeket a szokatlan környezetben. Egy gyermek csak nagyon keveset érzékel egy bemutatott gyári munkafolyamatból. A pszichológiai és gazdasági tanulságok elvesznek, mert a megfigyelőerő nem kellően fejlett, az asszociációk pedig lassúak a néző agyában. Egészen más a helyzet viszont, amikor emberi érdeklődés áll a dolog mögött és kapcsolja össze a mozidarab eseményeit.
A helyes erkölcsi befolyás nehézségei még számottevőbbek, mint az intellektuális problémák. Nem elegendő a gonoszt a film utolsó kockáin kellő büntetéssel sújtani. Ha a bűn és a gonoszság teljes pompájában és vonzó formában van jelen minden jelenetben, akkor ennek romboló hatását nem képes eloszlatni a függelékben odabiggyesztett társadalmi reakció. A félrevezetett gyerekek biztosra veszik, hogy ők ügyesebbek lettek volna, és akkor nem kapják el őket. Az utóbbi években a pszichológusok részletesen feltárták azokat az agyi mechanizmusokat, amelyek elnyomják a titkos vágyakat féken tartó beidegződéseket és ezáltal szabadjára engedik a "tudatalatti" impulzusokat. Talán erős túlzás volt, amikor egy ismert kriminológus a közelmúltban kijelentette, hogy "a vizsgálat alá vett ifjúsági bűnesetek nyolcvanöt százaléka közvetve vagy közvetlenül visszavezethető mozifilmekre, melyekben a bűn elkövetésének módszereit mutatták be." Bármilyen felzúdulást keltettek is ezek a kijelentések, az ilyen filmek hatását nem semlegesíti egy látványos tárgyalótermi jelenet, melyben a rablónak nem sikerül félrevezetnie a tisztelt bíróságot. Az igazi erkölcsi befolyás magának a darabnak a pozitív szelleméből fakad. A mértékletességre és kegyességre tanító filmek sem képesek helyreállítani egy erkölcstelen, korrupt és perverz közösség szellemét. A valóban építő darab nem dramatizált erkölcsi és vallási prédikáció. Léteznie kell egyfajta általános erkölcsi egységnek, morális atmoszférának, amit olyan természetességgel veszünk, mint a levegőt vagy a napfényt. A nemes és felemelő dolgok iránti lelkesedés, a szellemi kötelességbe és a fegyelembe vetett hit, az eszmények és örök értékek tisztelete kell, hogy áthassa a film világát. Ha így van, akkor nincs olyan bűn vagy brutális cselekedet, amit a mozidarab ne tudna bemutatni nyíltan és őszintén. Nem szükséges, hogy tagadjuk a gonosz és a bűn létezését azért, hogy az örök ítélet tudatát erősítsük.
A mozidarab legfontosabb missziója azonban mégis a közösség esztétikai érzékének művelése. Egyetlen művészet sem szól ilyen széles rétegekhez, nincs esztétikai befolyás, amilyen befogadó szellemű nézőkre találna. Másrészt viszont az esztétikai képzés követeli meg a szellemi érdeklődés legszívósabb és tervszerű felkeltését, és nincs annál nehezebb, mint amikor a tanár a diákok hangulatához kell, hogy igazítsa munkáját. Ennek az országnak ma sem lenne egyetlen hangversenyterme vagy operája, ha hallgatott volna arra, amit a közönség az adott pillanatban a legjobban kívánt és követelt. Az esztétikai banalitás mindig felülkerekedik a jelentős műveken, ha nem igyekszünk módszeresen megerősíteni az igazi szépség megnyilvánulásait. A közösség először mindig jobban szereti Sousat, mint Beethovent. A mozgókép közönségét is csak apró lépésekkel lehet a korai korszak ízléstelen és vulgáris szélsőségeinek világából a mai legjobb darabok felé terelni, és a mostani legsikerültebb darabok is csupán kezdetét jelzik egy nagyívű fejlődésnek, ami remélhetőleg a mozgókép jövőjét jelenti. Nincs az a komoly oktatás, ami többet nyújtana a közösségnek, mint a szépség tanítása, ha tömegeknek szól. Az erkölcsi késztetés és a tudásvágy ugyanis mélyen benne él az amerikai tömegekben, de a szépség iránti vágy meglehetősen kezdetleges; mindez mégis harmóniát, egységet, valódi élvezetet és boldogságot jelent az életben. Az embereknek meg kell tanulniuk az igazi élvezet és a múló öröm, a valódi szépség és az érzékek merő sziporkázása közötti különbséget.
Természetesen sokan vannak olyanok, akik lenéznek minden próbálkozást, ami arra irányul, hogy a mozgókép az esztétikai oktatás eszköze lehessen. Hogyan taníthatnánk az igazi művészet szellemiségét egy olyan közeg segítségével, ami szöges ellentéte a művészetnek? Hogyan ültethetjük el a harmónia eszményét olyan eszközzel, ami maga a művészet paródiája? Ismerősek a "konzerv színház" és a gépesített színház megvető kifejezései. Senki sem gondolkodik el azon, hogy vajon a többi művészet is elutasítja-e a technika segítségét. A könyv formában nyomtatott lírai költemény is gépi alkotás; a márványszobor is "konzerválta" a kétezer éve élt asszony szépségét, aki a görög szobrász modellje volt. Azt mondják, hogy a színpadon a színész olyannak jeleníti meg a szereplőket, mint a hús-vér emberek valójában, míg a mozgókép nem reális, és ezért összehasonlíthatatlanul értéktelenebb. Nem gondolnak arra, hogy a nyári rózsa, amit a költő megénekel, a valóságban nem jambikus sorok és rímek formájában létezik, hanem színekben és illatokban. A szín és az illat azonban elhervad, míg a versben a rózsa örökké pompázik. Azt képzelik, hogy a művészet értéke annak természet- és valósághűségétől függ.
Értekezésünk legfőbb célkitűzése az volt, hogy bebizonyítsuk az ilyen vélemények és kifogások sekélyességét. Felismertük, hogy a művészet révén felülemelkedhetünk a természeten és a világ káoszából valami egészen újat és eredetit alkothatunk, ami nem reális, de tökéletes egységet és harmóniát testesít meg. A különböző művészetek mind a valóság absztrakciójának eltérő módszerei. Amikor a mozgókép pszichológiáját kezdtük vizsgálni, hamar tudatára ébredtünk annak, hogy a mozidarabnak megvannak a maga teljesen eredeti, a színház művészetétől független eszközei ennek a művészeti feladatnak a teljesítésére, éppúgy, mint ahogy a költészet független a zenétől vagy a szobrászat a festészettől. Önálló művészetről van szó. Csak a jövő a megmondhatója annak, hogy vajon nagy művészetté fejlődik-e. Lesz-e Leonardo, Shakespeare, Mozart a filmművészetben? Senki sem láthatja előre, hogy milyen irányban fejlődik tovább ez az új művészet. Pusztán az alapelvek esztétikai feltárásával nem lehet a civilizáció fejlődésének útját megjósolni. Ki vette volna magának a bátorságot négy évszázaddal ezelőtt, hogy a modern zenekar zenei eszközeit és hangzását előrevetítse? A zenetörténet is éppen azt mutatja, hogy mindíg az újító zseninek kellett felperzselnie a művészet megszokott, kitaposott ösvényét. Azok a kombinációk, amelyek az egyik nemzedék számára kibírhatatlan disszonanciát jelentettek, újra és újra asszimilálódtak a rendszerbe, majd később teljesen polgárjogot nyertek a művészetben. Senki sem láthatja előre, milyen új utakat nyit meg a mozidarab ifjú művészete, de már most fel kellene ismernünk, hogy érdemes lenne segíteni a fejlődését, és a film művészetét az eredeti, kreatív szellem modern kifejezőeszközévé tenni, és ezáltal milliók esztétikai érzékét formálni. Való igaz, új művészetről van szó _ és éppen ez az, ami csodálattal tölti el a pszichológust, aki a készen kapott, évezredes hagyományra visszatekintő művészetek világában hirtelen felfedezni vél egy még fejletlen, alig érthető, új formát. A pszichológus először figyelheti meg egy teljesen új esztétikai jelenség kialakulását, az igazi szépség új formáját a technicizált világ forgatagában, amit maga a technika hozott létre, de ugyanakkor képes felülemelkedni a természeten a szabad és játékos emberi elme segítségévell
Farkas Csaba fordítása