Nincs még egy művészet, amelyben a technika oly nagy szerepet játszana, mint a filmművészetben. A film technikusai és szakemberei tudatában vannak a technika fontosságának és szinte nincs nap, hogy újabb és újabb eredményt ne tudnának felmutatni.

A filmnek három fogyatékossága van, amelyek miatt az életet nem tudja a maga teljességében megrögzíteni. Nem adja vissza a tárgyakat a maguk teljes plasztikusságában, hanem csak képszerűen és síkszerűen. Ezen a hiányon segítene a stereoskopikus film, amelyet azonban a film mechanikusainak még mind a mai napig nem sikerült feltalálni.

A második hiánysága a filmnek az, hogy a filmkép nem tárja elénk a valóság tarka színeit, hanem mindent egy színben, fényképbarnában vagy fényképszürkében mutat. A harmadik hiányosság a némaság, az, hogy a film az élet hangjait nem tudja megrögzíteni.

A filmtechnikának az utóbbi évtizedben elért haladása a filmnek ezt a két problémáját egyre kielégítőbb tökéletességgel oldotta meg.

Nézzük ezek közül az elsőt, a színes film kérdését. Úgyszólván a filmművészet megszületése óta folynak a kísérletek arra nézve, hogy a film visszaadhassa az élet színeit. Mindenki emlékszik még a régi színes filmekre, amelyeket úgynevezett patronozási eljárással vagy kézi festéssel színeztek. Rendkívül primitívek és ízléstelenek voltak, a természethűséget pedig meg sem közelítették a színek visszaadásában.

Sokkal szebb és tökéletesebb eredményt adtak azok a kísérletek, amelyek fototechnikai úton igyekeztek a kérdést megoldani. Olyasformán, mint ahogyan a színes állófényképeket fotografálják. A megoldás hasonlít a színes képek nyomtatásához. Lényege a következő:

A felvevőgépet felszerelik három lencsével és benne három, egy szerre mozgó filmszalagra történik a felvétel. Vagyis a gép egyszerre három filmre fotografálja a jelenetet. Az egyik lencse előtt sárga színű, a másik előtt kék, a harmadik előtt piros szűrő üveg van felszerelve. Ha ezt a három szalagot kidolgozzák és lemásolják, azután belehelyezik egy olyan vetítőgépbe, amely a három filmszalagot, három lencsén keresztül egyszerre levetíti ugyanarra a vászonra és pedig úgy, hogy az egyik lencsén keresztül sárga, a másikon kék, a harmadikon át pedig vörös színű fény világítja át a filmszalagot, akkor a vásznon egyesült kép összeolvasztja a három felbontott színt és a kép természetes színekben pompázik. Ez az alapelv. Ez az eljárás azonban meglehetős nehézkes és azért a következő módon egyszerűsítették. A fölvevőgépben csak egy lencse fotografálta a képet, azonban a lencse és a filmszalag közé egy üvegprizmát iktattak, amely megháromszorozta ugyanazt a filmképet.

Itt helyezték el a három színszűrő üveget. A három különböző üvegen átszűrt képek nem három filmszalagon rögzítődtek meg, mint az előző berendezésnél, hanem ugyanazon a filmszalagon. Még pedig úgy, hogy egymás alatt három filmkocka azonos volt és csak színszűrésekben tértek el egymástól. Erről a negatívról azután egy különleges szerkezetű másológépen három pozitív filmszalagot másoltak. Az egyik filmszalagon csak azok a képkockák sorakoztak, amelyek a sárga színszűrőn keresztül rögzítődtek meg, a másodikon csak a kék, a harmadikon csak a vörös színszűrőn át fotografált képkockák.

Egyszerűsíteni kellett a vetítést is olyan módon, hogy a három színt ne a vásznon, hanem a magán a filmszalagon egyesítsék. Ebből a célból a megfelelő filmszalagokat vegyileg átfestették sárgára, kékre és vörösre és a filmszalagokat egymásra fektetve összepréselték. Illetve, hogy a filmszalag túl vastag ne legyen, csak a celluloidról lehúzott emulziókat préselték rá egy filmszalagra. Ezzel elérték azt, hogy a színes film bármely közönséges vetítőgépben könnyűszerrel levetíthetővé vált. Az amerikai Technikolor-film társaság találmánya ezt a módot is tovább egyszerűsítette és a természetes színeket
csak két színre, vörösre és zöldre bontotta fel, miután a zöld a sárgát és a kéket is magában foglalja.

A Technikolor-film, de éppenúgy a háromszín rendszerű is, csak akkor ad jó eredményt, ha az egyes színeknek arányát, illetve árnyalatát, úgy a felvételnél mint a filmszalagok festésénél tökéletesen eltalálják. Készítése mindenképpen igen aprólékos, fáradságos és költséges munka.

Zseniális egyszerűsítést vitt keresztül a színes filmek előállításában a német Wolff-Heyde mérnök. Ugyanazon filmszalag kockáit váltakozva vörös és zöld színszűrőn keresztül fotografálja. A pozitív szalagon minden második filmkockát vörösre és minden másodikat zöldre fest, anélkül, hogy azokat egymásra préselve egyesítené. Ezzel elkerüli a legkényesebb és legnehezebb munkát. A vetítőgép a filmből egy másodperc alatt húsz képkockát vetít egymás után. Ha ebből a húsz képkockából tíz piros és tíz zöld, akkor szemünk a vásznon a képet természetes színekben látja.

Már Edison végzett érdekes kísérleteket a beszélő film megoldására, olyan módon, hogy a gramofont összekötötte a filmmel. Megoldásának minden egyéb tökéletlenségén kívül az volt a legnagyobb hibája, hogy segítségével csak néhány perces kis jeleneteket lehetett felvenni, olyan hosszúakat, amennyi ideig egy gramofonlemez egyfolytában játszani tud.

A háború alatt Engl és Vogt német mérnököknek sikerült felfedezniök a beszélő filmnek egy tökéletesebb fajtáját. Felvevőgépükben a hangrezgés fényjelekké alakult át és ráfotografálódott a filmszalag szélére. Vetítőgépükben pedig ezek a fényjelek visszaalakulnak hangrezgésekké. Egy amerikai vállalatnak Vitaphon nevű készüléke tulajdonképpen az ő találmányukat tökéletesítette tovább. Talán mondanunk sem kell, hogy még ez a találmány is távol áll az igazi tökéletességtől.

De még ha el is érné a Vitaphon a hang legtökéletesebb visszaadását, akkor sem tudná kiszorítani a mai filmet. Még pedig azért, mert drágább lenne. Két okból. A technikai előállítása úgy a felvétel, mint a vetítés szempontjából, komplikáltabb. Másrészt pedig a beszélő film
elveszítené a nemzetközi filmpiacnak jelentős részét, miután megértése egy bizonyos nyelv tudásához van kötve. Mindezek miatt is valószínű, hogy a nemzetközi filmé, a néma filmé a jövő.

A filmszalag festése. Virazsírozás

A pozitív filmszalag szárítás előtt egy festési eljáráson megy keresztül. Ezt a festést virazsírozásnak nevezzük. Ennek a virazsírozásnak kétféle módja van. Az egyik a filmnek világosan maradt, fehér részeit festi meg.

Festékül többnyire híg anilinfesték oldatot szoktak használni és éppen ezért a virazsírozásnak ezt a módját anilinvirazsírozásnak nevezik.

Az anilinvirázsnak az a célja, hogy tompítsa a film fehér részeinek vetítés közben mutatkozó vibráló villogását, amely a kép nyugodt szemlélését megnehezíti, azonkívül a közönség szemét rontja. Az anilinvirázsnak a színe igen sokféle lehet. Leggyakoribbak a narancssárga, citrom- és okkersárga vagy az ezüstszürke. Az anilinvirázsnak olyan halovány a színe, hogy a közönség észre sem veszi, hogy a film világos részei színezve, virazsírozva vannak.

Van azonban az anilinvirazsírozásnak egy olyan fajtája, amely nagyon is látható. Az úgy nevezett: effektvirazsírozás(Mindkét kiemelés tőlünk. (A szerk.)), amelynek az a célja, hogy a képnek valamilyen különleges fényhatást adjon és ezzel fokozza annak hangulatát.

Így például a film holdfényes jeleneteit fényes nappal fotografálják, mert a holdfény gyenge világítása mellett felvételeket készíteni lehetetlen. Ha azonban az ilyen nappali fénynél felvett jelenetet kidolgozás után anilin festékkel kékre festik, akkor vetítés közben teljessé válik az az illúzió, hogy holdfényes tájat látunk.

A kék színt effekt-virazsírozásra általában igen gyakran használják és majdnem minden esti vagy éji jelenetet kékre virazsíroznak. A kék szín mellett az erős rózsaszín is használatos effektvirazsírozásra, különösen akkor ha a tűznek fényét akarják erősebben érzékeltetni.

A virazsírozás másik fajtája az úgynevezett vegyi virázs ami nem a film fehér részeit festi be, hanem a film eredeti szürke színét változtatja meg kékre, zöldre, lilára vagy barnára. Ez a vegyi vagy más néven árnyaló virazsírozás(Kiemelés tőlünk. (A szerk.)) a filmképnek élénkségét és változatosságát akarja fokozni. A francia filmrendezők alkalmazzák gyakran és különös előszeretettel.

Számos filmben találkoztunk az árnyaló virazsírozásnak és az erős színű anilinfestésnek együttes alkalmazásával. Ezzel ha természethű hatásokat nem is érnek el, színekben tarkává teszik a filmet. Például barnás lilára árnyalják a filmkép rajzos részeit, a többit pedig világos kékre festik. Vagy pedig a tájkép rajzait zöldre, fehér részeit rózsaszínre.

A filmrendezők közül igen sokan ellenségei az árnyaló virazsírozásnak, úgy egyedül alkalmazott, mint pedig kombinált formájában. Azt mondják, hogy rontja a film drámai hatását, mert eltereli a nézők figyelmét a játékról, azonkívül pedig meghamisítja a valóságot is, mert a valóság színeit úgy sem tudja visszaadni. De nemcsak a rendezők, hanem jó ízlésű laikusok is úgy találják, hogy az árnyaló virazsírozás festői értelemben sem ad igazi szépségeket, hanem csak hatást vadászó giccseket.

A KÉSZFILM ÖSSZEÁLLÍTÁSA

A VÁGÁS ÉS A SZERELÉS

Mikor a filmfelvételek befejeződtek, a szcenárium minden jelenete le van forgatva és valamennyi jelenet filmrésze lekopírozása és virazsírozva készen áll, akkor következik a filmrendező legnehezebb munkája; a teljes film összeállítása.

Hogy ez milyen komplikált feladat, amely sokszor jobban befo lyásolja a végső eredményt, mint maga a rendezés, azzal teljes mértékben csak egy szakember lehet tisztában. Mert a laikus az eddigi leírások alapján úgy képzelheti el az összeállítás munkáját, hogy a rendező a szcenárium alapján a kellő felírások közbe iktatása után sorban egymáshoz ragasztattja a jelenteket, illetve a néhány méteres filmszalagokat. Annál könnyűbbnek képzeli ezt a munkát azért is, mert tudja, hogy felvételezés közben a jelenet végére odafotografálják az illető jelenet szcenárium-számát.

A valóságban azonban a dolog másként áll. Mindenek előtt arra kell gondolni, hogy a nagyobb filmgyárak sokszor tízszer vagy hússzor annyi filmet elfotografálnak, mint amekkorának az egész kész filmnek kell lennie. Egy kétezerméteres filmhez péládul 15-20.000 métert vagy ennél többet. Ennek a túlfotografálásnak többféle oka lehet. Az egyik, hogy felvételezés közben minden jelenetet megismételnek, hacsak a legcsekélyebb aggodalmuk is van arra, hogy a jelenet akár a játék, akár pedig a fotografálás közben nem sikerült. A másik ok abban mutatkozik, hogy nagyobb gyárakban a jeleneteket egyszerre több operatőr fotografálja több géppel, hogy az azonos felvételek közül végül azt tarthassák meg, amelyik a legjobban sikerült. Amerikai stúdiókban az is divatban van újabban, hogy ez a több gép nem egy irányból, hanem különböző nézőpontból fotografálja a jeleneteket.

A harmadik oka az előre megszabott terjedelem túllépésének abban rejlik, hogy nincs a világnak az a kitűnő szcenáriuma, amelyhez elejétől-végig ragaszkodni lehetne. Igen sok jelenetről, vagy már felvétel közben vagy pedig a film kidolgozása után a próbavetítés alkalmával kiderül, hogy nem hat olyan jól, mint ahogyan azt előre elképzelték. Az ilyen jeleneteket tehát utólag el kell hagyni. Viszont a felvételezés közben gyakran támadnak ötletei a rendezőnek, dramaturgnak, az operatőrnek vagy a színészeknek és ilyenkor az egész filmanyag rögtönözve új jelenetekkel bővül. Különösen gyakran fordul elő burleszkeknél és vígjátékoknak felvételezése közben.

A rendezőnek tehát igen nagy anyagból kell összeválogatni és összeállítani a végleges filmet. Az összeállítás munkáját még jobban
megnehezíti az a körülmény, hogy magukat az egyes filmdarabokat is módosítani kell. Módosítani kell első sorban azért, mert lehetetlen az egyes jeleneteket úgy felvenni, hogy azoknak elején vagy végén felesleges mozdulat ne legyen. Ezeknek a felesleges filmkockáknak eltávolítása, levágása szintén a rendező feladata. Éppen innen nevezzük ezt az egész műveletet: a vágásnak vagy megvágásnak. Az egész film összeállítását pedig: szerelésnek, vagy montage-nak.

A filmrészek vágására még egyéb okokból is szükség van. Meg kell rövidíteni egy filmjelenetet, például akkor, hogyha az a színésznek, vagy valaki másnak a hibájából hosszadalmassá és így unalmassá vált. Sokszor pedig szüksége van a vágásra azért, hogy egy jelenetből kettőt csinálhasson a rendező, illetve, hogy a jelenet két része közé egy másik jelenetet iktasson be. Mert a jeleneteknek végső sorrendje eltér a szcenáriumtól és annak megállapítása tisztára a rendező belátásától függ.

Mindezeken az okokon kívül a filmszalag elmetszésének szüksége forog fenn akkor is, amikor a rendező arra törekszik, hogy az egyik jelenetben megkezdett mozdulat közvetlenül folytatódjék a következő jelenetben.

Ilyenkor a rendezőnek hajszálpontosan el kell találnia a két filmszalagon azokat a képkockákat, amelyeket egymásután kell ragasztani, hogy vetítés közben a mozdulatnak ez a folytonossága teljes legyen.

Ugyancsak a megvágás művészetéhez tartozik a felírásoknak a megfelelő ponton való beragasztása is. Jó érzékének és jó szemeinek kell lennie a rendezőnek, hogy a felírás egy pillanattal se késsen el, és egy pillanattal se iktatódjék be korábban, mintsem arra szükség van.

Mindezekből most már kellőképpen kiviláglik a vágásnak és a montage-nak nehézsége és fontossága. Sok ezer méternyi filmszalagból kell a rendezőnek összeválogatni azt a 2-3000 méternyi filmet, amelyre a végső eredmény összeállítása szempontjából szükség van.

VISSZA