Ez a cikk a valaha Pathé vincennes-i műhelyében használatos gépi színezési eljárásról szól, és az 1905 és 1910 közötti, tehát manapság a Film hőskorának nevezett időszak technikai megoldását kívánja bemutatni. Különösen nagy örömömre szolgál, hogy nekem jutott az a megtisztelő feladat, hogy emléket állíthassak azon nagyszerű emberek munkájának, akiknek a hozzájárulása a Film technikájának fejlődéséhez ma már a feledés homályába süllyedt volna.

A színezés kezdete

1906-ot írunk. Charles Pathé, a rue Bois de Vincennes-en, ekkor már rendelkezik egy 200 munkást foglalkoztató színezőműhellyel. A színezést még kézzel végzik; a sablonokat gyakorlott munkások pozitív képek alapján vágják formára. Színárnyalatonként egy sablont készítenek, és a színeket a film képeire a sablonok nyílásain keresztül viszik fel. Ez úgy történik, hogy a munkás bal kezében, közvetlenül a film felett tartja a sablont, jobb kezével pedig egy ecset segítségével előbb festéket vesz fel egy tintatartóból, majd rongycsomóra keni és a sablonra helyezi, végül egy könnyű mozdulattal beszínezi a képet a sablon nyílásain keresztül.

Ettől az időszaktól fogva hét különböző színt és árnyalatot használnak. Ezek számára hét sablon készül, amelyeket a színezőmester által kiötlött és elkészített modellek alapján formára vágott, egysze rű pozitívképek segítségével készítenek, majd enyvtelenítenek. A színezőanyagok az anilin vizes oldatából származnak.

Egészen idáig az eljárásban semmi újszerű nincs; ez a sablonokkal történő színezés módszerének - ami már azelőtt is, több iparágban használatos volt - filmre alkalmazása. Mélies és Gaumont is így színezte filmjeit.

Első kísérletek a gépi színezésre

Már Henri Fournelt is, akit Charles Pathé helyezett a színezőrészleg élére, foglalkoztatta e kézi eljárás gépesítésének gondolata. A színezőgép első prototípusát egy Florimond nevű gépészmérnök készítette el, és Franciaországban 1906. október 22-én kapott szabadalmat, 380.889-es számmal. Ez a gép végrehajtotta a munkás bal és jobb kezének mozdulatait, beleértve a kép, a sablon és a kópia továbbítását is (1. ábra). Zárókilinccsel ellátott excenter szerkezet

irányítja az ecset pontos elhelyezését, tehát pótolja a jobb kéz mozdulatait. A bal kéz munkáját a gépben egy kampós szerkezet végzi, amely kézi parancsra továbbítja képenként a sablont és a kópiát. A filmszalagot rögzítő foglalat védi a nem kívánt elmozdulástól. Ezt a gépet később másik szerkezet váltotta fel, amelyben az ecset mozgását zárókilincs biztosítja (a szabadalom pótlásának száma: 8. 404, benyújtási ideje: 1907. január 14.).

A gépek beüzemelésénél adódott a probléma: a sablon továbbítása nem volt tökéletes. A pontos továbbítás megkövetelte, hogy a képek és a szomszédos perforációk egymáshoz viszonyított helyzete a film teljes hosszán keresztül állandó maradjon, és ezt a feltételt már a kópiák másolásakor biztosítani kellett. Henri Fourel e cél érdekében olyan másológépet szerkesztett, amely a negatív- és az első pozitívkópiát a már a tárolódoboz elhagyásakor érvényesülő visszatartó-erő segítségével magasságukban is továbbítja (ezt a szerkezetet Charles Pathé tervezte), de egy speciális, mechanikus szerkezet segítségével, amelyet Continsouza tervezett, és végső formában az I. világháborúban meggyilkolt műszerész, Mercier készített el, a kockák oldalirányú továbbításáról is gondoskodik. Ez a berendezés - a kampók ereszkedésének fázisa alatt - szétnyitja a kampókat (az egyiket eltávolítja a másiktól), olyan módon, hogy a két perforáció beékelődjön a mozdulatlan és a széthúzható kampó közé (2. ábra). Ez

A kinyitható kampó alaprajza;Pl: a kampó görgőjéhez erősített tengely; R: rugó; E: billegő, szabályozó szerkezet, ami a kampó lebukását biztosítja; P2: a szerkezet tartólapjához erősített tengely; C: ellensúly.

utóbbi mozgását ellensúly szabályozza, hogy megakadályozza a perforáció elszakítását. Ez a másológép nagyszerű eredményekhez vezetett, azzal a feltétellel, hogy sebessége nem lépte túl a másodpercenként két képet. A továbbítás pontosságát úgy ellenőrizték, hogy ugyanazt a filmet kétszer egymás után másolták le a szerkezetben, anélkül, hogy a kép legkisebb mértékű kettőződése is megfigyelhető lett volna (mostanában a továbbítókampók vagy vezetőkampók jobb megoldást biztosítanak).

Azonban ekkor másik probléma is jelentkezett, ami a sablonok összehúzódásából származott. A sablonok használat előtt többféle műveletet igényelnek: a kivágás művelete önmagában több napot vesz igénybe, majd a sablont be kell vonni zselatinnal maróvizes fürdőben, ezt követően le kell mosni és megszárítani. A sablon tehát jelentősen összehúzódik a kópiához képest, amely az előhívás után azonnal rendelkezésre áll. Mivel ezidőben a filmszalagokat a Kodak perforálás nélkül dobta piacra, és minden laboratóriumnak magának kellett a filmek perforálásáról gondoskodnia, ezt a problémát úgy oldották meg, hogy a sablonozásra szánt filmeket enyhén sűrűbben perforálták. Ekkoriban gyakran megesett, hogy a filmszalagok egymást követően különböző szárazsági állapotban érkeztek meg a Kodaktól, majd Ch. Pathé új, vincennes-i üzeméből, az említett elővigyázatosság nem bizonyult elegendőnek. Így aztán egy tapasztalati módszerhez tértek vissza, mely szerint a pozitívkópiákat napokon át szárították szárítókamrákká alakított helyiségekben.

A gépi színezés kérdésének végső megoldása

1908 elején Méry felkereste Ch. Pathét, hogy két szabadalmat mutasson be neki:

- az 1907. január 14-én benyújtott, 373.502-es számú francia szabadalmat, amely a sablonok vágására kialakított szerkezetre vonatkozott;

- az 1908. február 28-án benyújtott, 397.629-es számú francia szabadalmat, amely olyan színezőgépre vonatkozott, ami a mozifilmek színezését a sablon és a színezőkópia folyamatos továbbításával tette lehetővé.

Mindnyájan egyetértettünk abban, hogy ezek a szabadalmak nagy jelentőséggel bírtak, és egy opciós szerződés aláírását követően Méry azonnal beköltözött a vincennes-i Avenue du Polygone-on
található régi üzem Mechanikai Műhelyébe, amely később elvesztette eredeti rendeltetését a Rue de Vignerons-i másoló-laboratórium felépítésekor, amely a joinville-i üzem kapacitásának megnövelése érdekében jött létre; segédként pedig Méry mellé rendelték a műszerész Sauret-t.

A sablonvágó gép

A 373.502-es számú Méry-szabadalom egy nagy pontosságú sablonvágó géppel foglalkozott, ami a gólyaorr (pantográf) használatán alapul (3. ábra). A gólyaorr a kép kivágandó részének körvonalait követi a film megnövelt méretű kivetítésekor tompa hegy segítségével, míg a vágóeszköz egy homotetikus idomot képez a kivágandó film felületén; ez vezetett a sablon kialakulásához. Ezt az eszközt kúp alakú hegynek képzelték el, amelyet függőleges irányú, igen gyors, váltakozó mozgás irányít.

A kivetített és a kivágandó film továbbításáról egyaránt egy kampós szerkezet gondoskodik. A kampók helye itt pontosan meg van jelölve (ellentétben a később használatos szerkezetekkel, ahol a kampók oldalirányban mozgathatók). Méry némiképpen változtatott első találmányán, annyiban, hogy a vágóeszközt egy 100 cs(Azonos betűjel az eredeti szövegben. (A szerk.)) frekvenciájú elektromágnes hozta működésbe. Ezt a szerkezetet Pathé szabadalmaztatta 1909. június 16-án, szabadalmi száma 414.341 (4. ábra). Mindemellett a kivágás még nem ment tökéletesen, és Méry tovább tökéletesítette szerkezetét, megduplázva a vágóél rezgéseinek számát, ami így elérte a másodpercenkénti 200 perforációt (5. ábra).

Ezt a szerkezetet Pathé szabadalmaztatta 1910. január 25-én, szabadalmi száma 422.640. Ettől a dátumtól számítható tehát a mechanikus sablonvágás iparosításának kezdete.

A gép egy változata lehetővé tette, hogy a könnyen kivitelezhető munkák esetén egyenesen szemmérték alapján, a gólyaorr mellőzésével vághassák ki a képeket.

a vágórendszer sajátosságait mutatják be.

4. ábra

Az alaprajz a 414.341-es számú, elektromágneses sablonvágószerkezetre vonatkozó Pathé-szabadalomból származik; a tengelyre (5) szerelt hegy (7) átveszi a fémlap (3) két vasmag (1, 2) által keltett rezgéseit.

A 422.640-es számú Pathé-szabadalom változata, amely megkétszerezi a hegy (P) rezgéseit, amelyeket a rezgő fémlapból (L) kiinduló szár (B) mozgat.

A sablonnal színező gép

397.629-es számú szabadalmában Méry olyan színezőgépet ír le, amelyben a festékoldat a sablon felszínén keresztül kerül kapcsolatba a színezendő filmmel. A festék először egy rácsot alkotó, hajszálvékony hálózaton keresztül jut el az első rekeszbe, ahonnan felszívódik a következőbe. Kipróbálásakor ez a szerkezet nem felelt meg az elvárásoknak; a festék a hajszálcsövesség miatt csúszkálni kezdett a sablon és a kópia között, és ezáltal csúnyán elkenődött.

Mindemellett, ennek a szabadalomnak a megjelölő szakaszában, szerintem első alkalommal, beszámolót olvashatunk a folyamatos filmtovábbítás nehézségeiről, és a film görbületét kihasználó módszerről, amelynek segítségével ez a nehézség legyőzhető.

Ezt az eljárást ezt követően a rotációs másológépeknél alkalmazták, különösképpen a Bell and Howell-nél.

Ekkorra készült el Méry a színezőgép végső verziójával, amelyet Pathé szabadalmaztatott 1908. augusztus 18-án, 402.086-os szabadalmi számmal, és amelynek kifejlesztéséhez hozzájárultak Henri Fourel, A. és M. Julien, a cég műszerészei, és Goujon műszerész tanácsai.

Ezt a gépet két fő tulajdonság jellemzi:

1) A sablon és a színezendő kópia folyamatos vezetése, hosszirányban és szélességben való továbbítással.

2) A kópia végtelenített bársonyszalag közvetítésével történő színezése (az ötletet a színezőmester, Polard adta).

Hosszirányú vezetés. A sablon és a kópia (a sablon felül) folyamatos mozgással halad, fogazott csiga irányításával, amelynek a perforációk közti távolsága a kópiáéhoz van igazítva (átmérője 150 mm). A sablon számára megfelelő perforációs távolságot speciális perforációval érték el, amely természetesen ritkább volt, mint a kópiáé. Edison-típusú, azaz ún. negatív perforációt használtak, amely megkönnyíti a kampó központmeghatározását a perforációban.

A színezőeszközt képző, félsima bársonyszalag mozog a két egymásra helyezett filmszalag között a fogazott csiga mozgásával ellen

A 397.629-es számú, színezőgépre vonatkozó Méry-szabadalomból származó alaprajz. Látható rajta
a kép-film (V), és a sablon-film (V), amelyeket együtt továbbít a fogaskerék (R) a két festék-oldatos rekesz felett, amelyeket a fal (T) választ el egymástól.

A 402.086-os számú, a színezőgép végleges változatát bemutató Pathé-szabadalomból vett alaprajz. A képes- (2) és a sablonfilmet (3) a fogas adagoló (1) továbbítja a végtelenített selyemszalag (18, 19, 20) érintésével: a szalag a színezőanyagot a tartályból (30) kapja, egy rácsos szalag (37) és egy korongkefe (26) közvetítésével. A részletes képek (2. és 3. ábra) az oldalirányú továbbítókészüléket mutatják be: a fogas adagoló két csigából áll (4) és (5), egy gomb (17) teszi lehetővé a távolodás mértékének szabályozását.

tétes irányban, nyomást gyakorolva a filmekre, így a perforációk a henger fogaira nyomódnak.

Oldalirányú vezetés. A fogazás távolságának kiterjesztésével érték el egy különleges, két részből álló szerkezetnek a fogazott csigára szerelésével. Ezt a szerkezetet a 7. ábra és a hozzá kapcsolódó lábjegyzet mutatja be.

A színezett filmek értékesítése

Polard éveken át fő mozgatórugója volt a kísérleteknek, és végül 1920-ban át is vette a műhely vezetését. Polard-nak köszönhető számos, gyönyörű film színezése, mint például a Pathé Revue-ben szereplő turistafilmeké, vagy az 1927-ben, egy amerikai cég számára készített különleges munkája, a Grand Canyon du Colorado-ról készült dokumentumfilmben. Ezeket a filmeket vörösre túlérzékenyített (pan-kromatikus) negatívanyagra forgatták, és ezáltal, első alkalommal, lehetővé vált olyan, majdnem természethű árnyalatokat adni a képeknek, amelyek figyelembe vették a táj levegőperspektíváját is, és a kék ég háttere előtt a felhők minden színárnyalatát képesek voltak hűen visszaadni.

Sajnálatos módon ebből az időszakból egyetlen példány sem maradt fenn, és a mai napig mindössze a színezés kezdetekor készült, a későbbieknél jóval tökéletlenebb filmekkel rendelkezünk.

A gépi színezéssel 1928-ban hagytak fel, mikor a Société Pathé-nak ez a kereskedelmi ágazata egyre növekvő deficitet halmozott már fel. (...)

A színezést jelenetenként végezték, és minden jelenetből 300-400 példányt húztak le egyszerre a végtelenített negatív alapján. Ebből adódóan a gyártás meglehetősen gyors volt, jóllehet a kópiákat az egymást követő jelenetek összeragasztásával kellett elkészíteni. 1919-ben a new york-i Pathé Exchange honosította meg véglegesen a folyamatos másolást.

Gál Péter fordítása

VISSZA