Kronosz gyermeke

(Részlet a szerző Potpouri. Egyveleg a (krono)fotográfia történetéből címmel megjelenő könyvéből (A szerk.) )

A film olyan, mint az étet.
A film maga a valóság.

A hasonlóságról
A hasonlóság a nyugati kultúra történetében a. XVI. század végéig épületes szerepet töltött be: megszabta a jelképek kialakulását és lehetővé tette nemcsak továbbélésüket, de a látható és láthatatlan dolgokról alkotott képzetek kialakulását, és meghatározta az ábrázolás művészetét.

Az ábrázolás ismétlés (ismétlődés) formáját öltötte: tükröt tartott az életről, a világról az ember elé, befolyásolta a nyelv alakulását. A XVI. század végével azonban mindez már a múlté. A hasonlóság - legalábbis ideiglenesen - eltűnik a kultúra horizontjáról, köteléke a tudással (amelynek részét képezte) meglazul, eloldódik.

A kérdés, amely a mai szemlélőben megfogalmazódik ahhoz, hogy ezt megértse, így fogalmazható meg: hogyan képzelte el és fogalmazta meg a XVI.- XVII. század embere a hasonlóság mibenlétét? A hasonlóság eszméje milyen formákat öltött gondolkodásában, képzetrendszerében? S ha igaz, mint állították, hogy az egymáshoz hasonló dolgok száma végtelen, számba lehet-e venni legalább a hasonlóság megjelenési formáit?

A nyelv - legalábbis a XVI. század végén - igen gazdag nomenklatúrával rendelkezik kifejezésére : amicitia, aequalitas, consonantia, concertus, continuum, paritas, proportio, similitudo, conjunction, copula¹, amint az egy korabeli felsorolásból kitűnik.

A hasonlóság négy alakzata azonban összefoglalja már (mintegy összefogva őket) mindazt, amit az előző felsorolás vagy egy még terjedelmesebb visszaadni hivatott volna.

1. Convenientia (:megfelelés). E fogalom a hely szomszédosságát, határosságát érzékelteti inkább, mint a hasonlatosságot. Azok a dolgok összetartoznak, amelyek közelítenek egymáshoz, végül határosak egymással. Összeérnek: az egyik vége (széle) a másik kezdete (eleje). Az összetartozás közvetíti a mozgást, a tulajdonságok összemosódnak, nem különülnek el. A határmezsgyén, ahol a dolgok összeérnek, megjelenik a hasonlóság: a környezet hasonlósága, amelyben a két dolog helyet kap. Kisugárzik tulajdonságaikra, mert ebben a természetes környezetben, ami a világot jelenti, a határosság nem csupán a dolgok közt létező külső viszony, hanem valamiféle rejtett rokonság jele. Ebből a kapcsolatból azután - felcserélődéssel - új hasonlóságok születnek. A szomszédosságból adódó, néma hasonlóságra rátelepszik a közelség látható érzékeléséből adódó, beszédes hasonlóság. A lélek és a test például a szomszédosság révén kerül viszonyba: a lélek átveszi a test mozgását (kedélyváltozás), míg a testet megrontják, elváltoztatják a lélek szenvedélyei.²

A világ egyetlen nagy szabású mondattant alkot, amelyben a különféle lények egymással láncot alkotnak. A növény az állattal, a föld a tengerrel, az ember a környező világgal folyamatos kapcsolatban áll, egyik a másikkal valamit közöl. A hasonlóság megszabja a szomszédosságot, s a szomszédosságból újabb hasonlóság következik. A hely és a hasonlóság összeolvad.

A convenientia fogalma tehát olyan hasonlóságot fejez ki, amely térbeli, formája az egymásmellettiség, a szomszédosság. Nem a dolgok, hanem a világ része (tulajdonsága), amelyben a dolgok elhelyezkednek. Révén a világ láncolatot alkot. A kapcsolat minden pontján feltárul és lezárul egy-egy láncszem, amely hasonlít az előtte vagy mellette állóra, és rokonságot mutat a rákövetkezővel, a másfelől mellette lévővel. Láncszemről láncszemre (körbe-körbe) a hasonlóság megismétlődik. Ezt a végtelen láncolatot, ezt a szűnni nem akaró határosságot idézi Porta Magia naturalis (1550) című művében.

2. Aemulatio (:leszármazás). Olyan fajta hasonlóság ez, amelyet nem befolyásol a tér törvénye (a határosság). A térbeli összefüggés megtörik, a lánc elszakad, s a láncszemek önálló életet élnek: hasonlítanak egymásra (körkörösség), de nincsenek kapcsolatban egymással, megszűnik szomszédosságuk. Van ebben valamiféle tükrö ződés, egymásnak (meg)felelés: a világban szétszórva található dolgok egymást tükrözik, "felelnek egymásnak". Az arc az ég leszármazottja, az ember tökéletlen elméje Isten bölcsességéből fakad. A két szem azt a nagy világosságot tükrözi vissza, amit az égen a Nap és a Hold kisugárzik. A száj Vénusz "leszármazottja" ("hasonlója"), mert belőle szólnak a szerelmes szavak, és ő adja a csókot.³

A leszármazás révén a dolgok anélkül hasonlíthatnak egymásra - legyen bár helyük az univerzum szélsőséges pontján -, hogy összeérnének (összeférnének), láncot alkotnának.

A tükröződés révén a világ összeszűkül. A dolgok elhelyezkedése akadály hasonlóságuk felismerésében. A leszármazás révén születő hasonlóság a dolgokban meglévő összefüggés tükröződése. A tükörkép (a visszatükröződés) ikerkép: a dolgok kétarcúsága összevetésükben feloldódik, a kétarcúságból hasonlatosság lesz. Paracelsus idézi az iker-metaforát a dolgok kétarcúságának voltaképpeni hasonlóságára. A hasonlóság olyan tökéletes, hogy nem tudni, ki kire hasonlít.⁴

A leszármazás révén keletkező láncszemek nem alkotnak láncot, hanem koncentrikus köröket, amelyek egymás tükörképei és vetélytársai egyszersmind.

3. Analogia (:megfelelés).A convenientia és az aemulatío egysége. Jelentősége elvontságából következik. Nem a látható hasonlóságok kifejezője, hanem a viszonyoké, kapcsolatoké. Ebből adódóan szerteágazó, a hasonlóság megszámlálhatatlan fajtáját fedi. A világ megannyi alakzata analógia segítségével kapcsolatba hozható egymással.

A csillagok egymáshoz való viszonya hasonlatos ahhoz, amit a földön látunk: a fű, az élőlények, a földrészek, az ásványkincsek, a szikla, amely alatt rejlenek, illetve a szemek és az arc, az anyajegyek és a test, amelyre jellemző.

Az analógia önmagában is (meg)állhat anélkül, hogy az összehasonlítás valami másra vonatkoznék. Például a növény és az állat ősi analógiája (:a növény olyan állat, amelyik a fején áll, a szája (a gyökerek) a földbe "harap") ilyen. Cesalpinus nem kritizálja vagy feledteti, hanem megerősíti ezt, amikor felfedezi ugyan, hogy a növény is talpon álló állat, amelynek táplálkozása a talajból indulva felfelé halad. A szár a teste, a virága a feje. Meg(fel)fordítja az analógiát, mégsem kerül ellentmondásba korábbi önmagával sem, mert - érvel - az állat érrendszere a gyomor alatti végtagokban kezdődik (eredezik), és a fő(verő)ér innen hatol fel a szív és a fej irányába.⁵

4. Sympathia (:rokonszenv). Az azonosság fajtája, fokozata. Vonzása oly erős, hogy hajlamos magába szippantani a hasonlóság három, korábbi fajtáját, összemosni a dolgokat, ebben nem különül el az egyik dolog a másiktól, hanem mindkettő feloldódik az azonosságban. A szimpátia eltünteti az egyedi jellemvonásokat, átalakítja, megváltoztatja a dolgokat (azonos irányban).

A szimpátia távolról induló, nagy teret átfogó hasonlóság. A szomszédosságban a legtávolibb képzeteket képes hasonlóságba "összerántani". A temetésen a koszorú rózsái, a halál közelsége révén, mindenkit egyesítenek, aki illatukat beszippantja, szomorúvá és haldoklóvá tesznek.⁶ A mozgásban is kifejeződik: a nehézkest a földhöz ragasztja (nehéz, mint a föld) könnyűt az éterbe röpíti (könnyű, mint a levegő).A napraforgók tányérja a Nap korongját, mozgása a Nap pályáját követi (ahogy több nyelvben is a megnevezése ezt érzékelteti).

A rokonszenv (vonzás) és az ellenszenv (taszítás) révén a dolgok ide-oda mozdulnak el: a kettő kiegyensúlyozó (ellentétes) ereje akadályozza meg, hogy egyik dolog tökéletesen feloldódjék a másikban, azaz eltűnjék. Az ellentétes erők hatása hozza létre a hasonlóság megannyi formáját, köztük a már említett fajtákat. A vonzás és taszítás teszi lehetővé, hogy a dolgok önmagukkal azonosak maradjanak, s mégis egymásra hasonlítsanak.

A hasonlóság e négy fajtája arról tájékoztat, hogyan szerveződik egységessé a világ, hogyan alkotnak láncolatot a dolgok hasonlóságuk révén. Mind a négy a hasonlóság egy-egy megjelenési formájára utal.

A látható, nyílván való hasonlósággal szemben azonban, a rejtett hasonlóság felfedezéséhez kell valami útbaigazítás, jel(zés) a dolgok látható felszínén: a láthatatlan azonosságok látható hasonlóságok ban kell, hogy megmutatkozzanak. Vajon minden hasonlóság nem a nyilvánvaló és a rejtett egyidejű megnyilvánulása-e? Az a hasonlóság, amelyet észlelünk és az is, amely rejtve marad előttünk, egyaránt benne van. Ha nem lenne benne olyan, meghatározó elem, amelyik a kétséges hasonlóságot bizonysággá változtatja, megfejthetetlen maradna. Nincs hasonlóság megjelölés (rejtett jel) nélkül. Isten, ha el is rejtett dolgokat, megjelölte őket külső, látható, különleges jelekkel.⁷

A hasonlóságok felfedése a jelek azonosítása és megfejtése révén lehetséges. A jelek feltételezése, létezésük lehetősége a látható és láthatatlan "dolgok" viszonyának újra értelmezését indítja el.

A hasonlóság eddig a világ lényegének láthatatlan formáját láthatóvá tette a dolgokban. Ahhoz azonban, hogy ez a forma felszínre kerülhessen, látható formát kell kapnia, amelynek révén a mélység láthatatlanságából kiszabadul.

Ezt a felismerést a dolgok összetartozásának (összefüggésének) érzete, felfedezése (convenientia) adja meg.

A hasonlóság érzékeléséhez jelek kellenek, mert egyetlen hasonlóságot sem fedezhetnénk fel a dolgokban, ha erre nem utalnának látható jelek. De melyek ezek a jelek? Miből ismerjük fel őket a világban, hisz a világ ezer arcot ölt, alakzatok keresztezik egymást benne? Miből gondoljuk valami láttán, hogy az jel, amelyet észre kell venni, mivel rejtett és lényegi hasonlóságot takar?

A rejtett hasonlóság jele - meglepő - a nyilvánvaló hasonlóság. Az utóbbi azonban másra utal, másfajta hasonlóság, mint a nyilvánvaló. A rejtett hasonlóság nyilvánvalóvá válása után újabb, immáron harmadik (rejtett) hasonlóságra utal: minden hasonlóság ugyanis egyben jel, ami más(valami) hasonlóságra utal.

A nyílt hasonlóság mint a rejtett hasonlóság jele és a rejtett hasonlóság önmaga azonos természetű, de más és más gyakoriságú .A jelek felfedezése és az, amire utalnak, annak megfejtése egyaránt a hasonlóság felfedezésének műveletéhez tartozik.

Ha azoknak az ismeretelemeknek és eljárásoknak összességét, amelyeknek révén felfedjük a jeleket és megfejtjük jelentésüket her meneutikának nevezzük, azoknak összességét pedig, amelyek segítenek felismerni, hogy hol vannak jelek, szemiológiának (:meghatározni mi révén válnak jelekké, minek köszönhetik azt), megismerni kapcsolataikat és egymással kapcsolódásuk törvényeit), akkor bizton állíthatjuk, hogy a XVI. század a hasonlóságban kereste és találta meg a világ értelmezésének e kétféle, de összefüggő technikáját.⁸

(1) ellentétes viszony, (2) kölcsönös függőségi viszony, (3) ellentmondásos viszony
Mi a dolog jelentése? A XVI. századbeli ember számára az erre a kérdésre adandó válasz: nyilvánvalóvá tenni mi hasonlít mire (azokat a dolgokat, amelyek egymásra ütnek). A jelek törvényszerűségeit keresni? Annyi, mint felfedezni az egymáshoz hasonló dolgokat.

A XVII. század elején azonban a gondolkodás megváltozik. A hasonlóság többé már nem megismerési forma, sokkal inkább a téveszmék, képzetek, a megtévesztés kifejezője. A hasonlóság megismerést és gondolkodást meghatározni látszó, korábbi dominanciája véget érni látszik. Ami utána marad, a látszat, az illúzió, a megtévesztés, a csalóka látvány, az álmok és látomások kora kezdődik. Ez az az időszak, amelyet a csalóka érzékelések, a szavakban kifejeződő metaforák és a képekben testet öltő allegóriák korának neveznek. A XVI. század csak emlék már, olyan, távolba vesző korszak, amelyről csak az az érzés maradt meg az utókorban, hogy benne - a hasonlóság révén - minden összekeveredett, amelyben nem léteztek szabályok, amelyben a tapasztalat, a hagyomány vagy a hiedelmek révén minden - a véletlennek köszönhetően - rokonságba került.

A hasonlóság szigorú és kötelező érvényű gondolatalakzatai feledésbe merülnek. Jeleit álomképeknek tekintik, olyan ismeretek naiv és kezdetleges megnyilvánulásaiként, amelyek még nem jutottak el a fogalmi pontossághoz.

Descartes az első, aki nem hisz a hasonlóságban anélkül, hogy ezzel az összehasonlítást mint szellemi műveletet is elutasítaná. Hiszen - írja - épp a hasonlat révén ismerjük fel a dolgokban meglévő közös (azonos) tulajdonságokat, s elmondhatni, hogy a megisme rés, a tudás megszerzése két vagy több dolog összehasonlítása révén lehetséges csak.

A hasonlatnak két és csak két formája van: a mérték és a rend. A mérték (:a mérés eredménye) teszi lehetővé a különböző nagyságrendek összehasonlítását. Az ember először az egészet (az összességet) érzékeli, azután osztja fel részeire. A felosztás olyan egységekhez vezet, amelyeknek egy része természetbeni, más része elvont, fogalmi (mint a számtan egységei). Így tehát a mérték alapján történő összehasonlítás minden esetben az egyenlőség és egyenlőtlenség számtani fogalmára vezethető vissza. A mérték teszti lehetővé, hogy azokat a dolgokat, amelyek hasonlóak egymáshoz, az azonosság és a különbözőség kiszámítható fogalma szerint elemezzük.

A sorrend szerinti összehasonlítás azon egyszerű művelet, amelynek révén az egyik fogalomról a másikra, a másodikról a harmadikra, folyamatos mozgás révén, átmegyünk, és amelynek révén a különböző fogalmakat egymástól növekvő eltérésük alapján különböztetjük meg.

Ez tehát az összehasonlítás két típusa. Az egyik egységeket állapít meg és határol el, és segítségükkel az egyenlőség és egyenlőtlenség viszonyát állítja fel a dolgok között. A másik a lehető legegyszerűbb elemeket alapul véve, a lehető legkisebb eltérés alapján állít fel fokozatokat.

A hasonlóság tehát előbb az egység, az egyenlőség és egyenlőtlenség, majd a nyilvánvaló különbözőség alapján ítéltetik meg.

Mindezen gondolkodásbeli váltás komoly következményekkel járt a nyugati kultúrában. A hasonlóság, amely hosszú időn át a megismerés és a tudás egyértelmű alapkategóriája volt, az azonosság és különbözőség kettősségét jelenti immáron, amelyeket az elemzés hívatott elkülöníteni, megkülönböztetni egymástól.

Már nem a dolgok egymáshoz hasonló volta visz rendet a világba azzal, hogy - természetes módon - az egyszerűtől az összetett felé halad. Ezzel a megismerésben és a gondolkodásmódban alapvető változás következik be minden téren, s kiváltképp a "gyakorlati" (empírikus) "gondolkodásban", amelyben a XVI. század embere a hasonlóságokat, a rokonságot a dolgok között érzékelte, s ami a dolgok és megnevezésük egyértelmű, nem képletes, allegorikus viszonyában "érzékletesen" megnyilvánult.

A dolgok (írás)képe
A XVI. században a nyelv nem egymástól független jelek halmazának látszik, amelyben a dolgok - mint a tükörben - visszatükröződnek, s egyenként felfedik saját (egyedi) igazságukat.

A nyelv sokkal inkább homályos, rejtélyes, magába záruló, töredékes és pontról pontra talányos jelenség, amelyben minden elem valaminek a rejtett vagy nyilvánvaló jele. A szavak (jelentése) is, mint a világ jelenségei, megfejtésre várnak. A nyelv sem vonhatja ki magát a hasonlóság vonzásából(bűvköréből).A nyelv is jel, ami valamit jelöl, ami valami helyett áll. Elemeinek - mint a növényeknek, állatoknak, csillagoknak - megvannak a maguk vonzódást-taszítást irányító törvényszerűségei.

Ramus nyelvtanát (1572) két részre osztotta. Az első az etimológia, ami a betűk, szótagok, szavak belső, sajátos tulajdonságait kutatja. A második rész a mondattan (szintaxis), ami a szavak építkezését oktatja. Építkezését, amelyet azok tulajdonságai határoznak meg. Névszó a névszóval vagy igével, a határozószó minden szófajjal párosulhat. A szavak rendjét az egymáshoz kapcsolhatóság határozza meg.

A szavak szótagokból, a szótagok betűkből állnak, mert bennük olyan erények rejlenek, amelyek közelítik őket egymáshoz vagy taszítják őket egymástól épp úgy, ahogy a világban a jelek vonzzák vagy taszítják egymást. A nyelv félúton van a természet látható formái és az ezoterizmus rejtett jelentésvilága között, elvesztette hajdan áttetsző mivoltát. Titokzatos jelentésvilág, amely a felszínen megfejthető jelekkel közli azt, amit mondani akar. Bábel után, Isten büntetéseként, megszűnt a dolgok és szavak - hasonlóságon alapuló - korábbi egysége, egyértelműsége (erő egyenlő oroszlánnal, fenségesség egyenlő sassal).

A XVI. század végének enciklopédikus terve: a szavak összekapcsolásával, térbeli elrendezésével rekonstruálni a világ rendjét. La Croix du Maine ( Les Cents buffets pour dresser une bibliothčque parfaite, 1583), aki olyan teret képzel el, amelyik egyszerre enciklopédia (összegző) és könyvtár (teljesség), amelyben a szövegek a szomszédosság, a rokonság, az analógia, az alárendeltség alapján helyezkednek el, ami a világot is jellemzi, s ami rendet szab a gondolatnak is. A szavak és a dolgok ily formában történő összevegyítése az írás (a rend) feltétlen privilégiumát hirdeti már a látvánnyal (a káosz) szemben. Az írás felülkerekedése jellemezte az egész reneszánsz kort, és a nyugati kultúra fejlődésének meghatározó eseménye lett.

A nyelv természete elsődlegesen az írásban nyilvánul meg. A beszédhangok csak átmeneti és semmitmondó megnyilvánulásai a nyelvnek. Isten leírt szavakat adott a világnak. Ádám, amikor neveket adott az állatoknak, csak követte Istent: megfejtette a látható, de nem beszédes jeleket. A parancsolatokat kőbe vésték, Isten nem bízta ezt az ember emlékezőtehetségére. Blaise Vignčre és Claude Duret is hasonlóan fogalmaz, amikor azt állítja, hogy az írás megelőzte a beszédet.⁹ Meglehet - állítják - , hogy Bábel vagy az özönvíz előtt létezett már olyan írás, amelyik a természet jeleiből állt össze nyelvvé, betűi közvetlen hatással voltak a dolgokra - vonzották vagy taszították őket - avégett, hogy a tulajdonságaikat, erényeiket, titkaikat önmaguk fedjék fel. Kezdetleges, ősi írásmód volt ez, amelynek nyomai a jóslás tudományában vagy a titkok tanaiban még ma is fellelhetők. A XVI. század ezoterizmusa írásbeli már, nem szóbeli.

Az írásbeliség primátusa magyarázza a XVI. századbeli tudás ikerformáit, amelyek egymástól elválaszthatatlanok. Ez a tudás nem tesz különbséget aközött, amit látunk, illetve olvasunk, a megfigyelés eredménye és mások elbeszélésének hozadéka között. A megfigyelés (ami a látáson alapul) és a nyelv végérvényesen összebonyolódik, keresztezik egymást.

Buffon Aldrovandi Historia serpentum et draconum című művét olvasva, meglepetéssel tapasztalja A kígyóról általában című fejezet láttán, mi minden megfér egymás mellett: a szó különféle jelentése, szinonímák, forma és leírás, anatómia, természet és viselkedés, hang és mozgás, élelem, fiziognómia, elejtésének módja, sebesülés és halál, a kígyómérgezés módja, jelei, gyógyszerei, a kígyó jelzői, jóslatok, szörnyek, mitológia, istenek, amelyeknek kígyóáldozatot mutatnak be, hieroglifák, emblémák és jelképek. Buffon megjegyzi: miféle természettudomány ez. Ez nem leírás, ez legenda. Igaza van, hisz Aldrovandi és kortársai számára ez valóban olvasnivaló. Számukra a természet szavak, jelek, betűk, történetek és formák összefüggő szövete. Valaminek a története számukra mindazon egységes tudás)forma, amelybe belezsúfolható a látott és a hallott, amit az ember vagy a természet elmesél, amit a világ magáról elárul. Valaminek a megismerése annyit jelent, mint összegyűjteni róla minden jelet, ami jellemzi vagy amivel jellemezték. Aldrovandi nem volt se rosszabb, se jobb megfigyelő Buffonnál, csupán a dolgokat nem a rendszer felől közelítette meg, hanem az észlelet felől, s összehordta annak részleteit gondosan, leírásképpen. A tudás ekkor a "fordítás" formája: nyelvvé alakítani a természetet. Mindent "megszólaltatni". Visszaadni a dolgok és a szavak hatalmas és egynemű síkját. A tudás lényege a tolmácsolásban rejlik, nem a (meg)látásban vagy megmutatásban. A nyelv magában hordja terjengősségét, terjeszkedési hajlamát. Több fáradságba kerül - írja Montaigne az Esszékben (Liv. III. Ch. XIII) - magyarázni a magyarázatokat, mint a dolgokat. Több könyv születik könyvekről, mint bármi más dologról.

A nyugati kultúra történetében talán először fordul elő, hogy a nyelv nyitottsága így feltárul: a nyelv végtelen folyamnak tűnik, amit nem lehet véglegesen gátak közé zárni, hogy igazsága mindig jövő idejű, hogy hiányoznak belőle azok a fékek, amelyekkel megállítható, hogy amit mond, állít, mint ígéretet zár magába, amelyet egy későbbi elbeszéléskönyv teljesít majd be.

A XVI. század nyelvfelfogása - mint globális, kulturális megismerési kísérlet - érthetetlen, ha nem világos előttünk lényege: az eredeti szöveg (az Ige) és véget nem érő interpretálása (magyarázata). Ez az Ige egy a világgal, csak róla folyik a szó, minden jele újabb jelek (újabb ige) alapja.

Látjuk, hogy a nyelv és a valóság megismerése ugyanazt az utat követi. A dolgok megismeréséhez fel kellett fedezni a hasonlóságok rendszerét, amely a dolgokat egymáshoz közelíttette, és az egyiket a másikkal alkotott szoros, függő kapcsolatában megmutatta. A hasonlóságot azonban csak úgy lehetett felismerni, hogy azonos jelek - a dolgok felületén - erről árulkodtak, összefüggő rendszert alkottak. Maguk a jelek is a hasonlóság játékából adódtak. Belőlük kiindulva lehetett eljutni a hasonlóság felismeréséhez.

A nyelv is, ugyanilyen módon a dolgok lényegébe kíván hatolni, de azt csak megközelítőlegesen képes kifejezni, hiszen a világ - azzal, hogy önmagát adja - maga kívánja elbeszélni a dolgokat, a nyelv pedig igyekszik hasonlítani hozzá azzal, hogy magára vállalja az elbeszélés feladatát, tolmácsolva a világ dolgait a maga hasonló jelrendszerében.

A nyelv lénye(ge)
A nyugati kultúra - a sztoicizmus óta - a jelrendszert hármas egységben látta: létezett egyfelől a jelölő, másfelől a jelölt, s végül az összefüggés (a kapcsolat) közöttük. A Port-Royal iskola - a logika és a nyelvtan e modernkori műhelye, a janzenizmus bölcsője - a XVII. században e felfogást lényegesen módosítja, ha úgy tetszik, a jelölő és a jelölt kapcsolatára egyszerűsíti. Már a XVI. század végén felvetődik azonban a kérdés: hogyan, miről lehet felismerni, hogy egy jel azt jelöli, amit jelent? Majd a XVII. században ez a kérdés kiegészül egy másikkal: hogyan köthető egy jel ahhoz, amit jelent(jelölhet)? Vajon a nyelv - teszik fel a kérdést - csak az ábrázolás egyik (igaz, különleges) esete volna?

A nyelv és a világ mély, intim kapcsolata felbomlik. Megszűnik a látvány és az olvasmány egysége. A dolgok és a szavak elkülönülnek egymástól. A szem arra szolgál, hogy nézzenek, lássanak és csakis lássanak vele (de megmarad a tudás valódi forrásának), a fül arra, hogy halljanak vele. Az elbeszélés feladata, hogy elmondja micsoda, de nem lesz több, mint amit elmond. A klasszicizmus korszaka a kultúra nagy átszerveződésének első időszaka. Talán a legfontosabb is egyben, miután ekkor alakul ki mai felfogásunk. Ez a korszak választ el minket egy másik (felfogás)tól, amelyben (amely szerint) a jeleknek nem volt jelentése, a jelentés felolvadt a mindent elfedő hasonlatosságban.

A XVII-XVIII. században a nyelv lénye(ge) feloldódik az ábrázolás mechanizmusában: nyelv az, ami ábrázol (elbeszél, elmond) valamit. A nyelv művészete jelalkotó képességében nyilvánult meg: egyszerre jelenteni valamit, és a valami körül elhelyezni jeleket. A megnevezés, a megmutatás és díszítés művészete ez. Nevén nevezni a dolgot, ezzel egyszersmind foglyul ejteni, bezárni, majd más néven nevezni ugyanazt. A képes beszéd, az alakzatok és a retorika (művészet)tudománya ez.

Ábrázolás
A XVII. század emblématikus alakja Don Quijote de la Mancha, az őrült, aki nem beteg, hanem más. ő az őrült hasonlóságok megszállottja, aki a szélmalmot óriásnak látja. Az ő alakja a példa arra az őrületre, amelyet az egymáshoz nem hasonlatos dolgok analógiája éltet. Don Quijote az analógia, a hasonlóságok áldozata (miközben szüntelen nekik áldoz). ő az Azonosság és a Különbözőség fel nem ismerésének áldozata. ő olyannak látja a dolgokat, amilyenek nem, az egyik embert a másiknak. Barátairól tudomást sem vesz, viszont ismeretleneket ismerős barátként üdvözöl. Egy olyan világban (és annak tükröződésében, a tudás(anyag)ban), amelyben az (élő)lények, a jelek (jeleik) és hasonlóságuk elkülönül, szétválik egymástól, hogy úrrá legyen rajtuk, az őrült figurájában (alakzatában) fejeződik ki a dolgok, jelenségek homoszemantizmusa (egyazonos) jelentése. ő gyűjti be a jeleket, hasonlóságokat keres és talál közöttük, s a hasonlóságok száma megállíthatatlanul burjánzik révén. Ellentétes pólusa a költő. Az ő feladata, szerepe jelképes. A jelekből összeálló nyelv (általa, közreműködésével) a különbözőségek, finom megkülönböztetések játéka, ő a "másik nyelvre" figyel. Arra, amiben szavak nélkül fejeződik ki a valóság: a hasonlóságra. Hiszen a hasonlóságban az azonosság és a különbözőség egyaránt jelen van, tükröződik. Az őrült az azonosság jeleire figyel csak, a különbözőséget elmossa. A költő éppen az ellenkezőjét teszi. Ezáltal mindketten a kultúra peremén helyezkednek el: egyikük sem észleli a dolgok kettősségét, csak egyneműségét. Kettejük között, a tudás legbelsejében készülődik a változás a nyugati kultúrában, amelyben a hasonlóságok észlelését felváltja az azonosság illetve a különbözőség tudattá formálódó elvonatkoztatása.

A rend fogalma
A XVII. század kezdetén, abban a korban, amelyet okkal, ok nélkül barokknak neveznek, a tudás többé nem a hasonlóságok felismerésére irányul. A hasonlóság megszűnik a tudás formája lenni, ezentúl a tévedés lehetősége, csapdája lesz.

Az érdeklődés és vonzalom megnő e furcsa szülemény iránt, ami a hasonlóság és a látszat (a nem-hasonlóság) összeházasításából születik meg. Miközben az emberek mindenütt és mindenben hasonlóságot sejtenek, látnak, kiderül, hogy az nem egyéb látszatnál. Ez az időszak a szemfényvesztés, a csalóka látszat, a megtévesztő hasonlóság kora. A színházban színházat adnak, nem a "valóságot", félreérthető kijelentéseket tesznek, beugratnak, álmokat, látomásokat jelenítenek meg.

A kétértelműség korszaka ez, amelyben a hasonlatok, metaforák, allegóriák elburjánzása figyelhető meg. Az allegória a kifejezés azon alakzata, amely kétértelmű fogalmazásban (mondatban) nyilvánul meg. Az egyik gondolat a másik gondolat képében jelenik meg (jelképes beszéd), hogy azt érzékeltesse, nyomatékossá tegye. Boileau¹⁰ a virágos, gondozott stílust egy lassan, békésen csordogáló patakhoz hasonlítja, amely virágokkal borított mezőn át folyik nyugodtan, míg - másik allegóriával - a zabolátlan, egyenlőtlen, szabályt nem ismerő stílust a hegyi patakhoz, amelyik kilép medréből, hordalékkal borítja a terméketlen partot.

A XVI. századbeli gondolkodás - az új gondolkodásmód tükrében - zavarosnak tűnik, szabályokat nélkülözőnek, amelyben minden hasonlóságba került a szabályok nem zablázta tapasztalás, megismerés eredményeképpen, a hagyományok és a hiszékenység béklyójában. A XVII. század embere már úgy tekint erre a tudásra mint álmodozásra, amit az észszerűség még nem korlátozott.

A hasonlóság következetes, logikus bírálatát René Descartes végzi el. A kartéziánizmus kizárja a hasonlóságot mint a megismerés (tapasztalás) alapvető és elsődleges formáját, leleplezi, hogy összekeveredik benne az azonosság és a különbözőség, amit pedig szét kell választani, rendet teremtve ezáltal a gondolkodásban. Ezzel azonban nem zárja ki az összehasonlítást (a hasonlóságok keresését) az észszerű gondolkodásból. Sőt, ellenkezőleg, rávilágít annak jelentőségére, funkciójára.

Összehasonlítás révén - írja - fedezzük fel mindazokban a dolgokban a hasonló, azonos alakot, kiterjedést, a mozgást és még számos, más tulajdonságot (az egyszerű jelenségeket), amelyekben megnyilvánul(hat)nak. Másfelől az olyan következtetésből (dedukcióból), mint A egyenlő B-vel, minden B egyenlő C-vel, tehát A egyenlő C-vel nyilvánvaló, hogy a szellem a keresett terminust (A) és a megadott terminust (C) összehasonlítja, s ennek az összehasonlításnak az alapja, hogy mind A, mind C egyenlő B-vel. Következésképp elmondhatjuk, hogy minden ismeretet két vagy több dolog összehasonlítása révén szerzünk.¹¹

Kétféle összehasonlítás van. Az egyik a mértéken (a mérésen), a másik a renden alapul. A mérés feltételezi, hogy először a dolog egészét mérjük fel, majd azt osztjuk fel részekre. A felosztás eredménye az egység. Két nagyságrendet csak úgy vethetünk össze, ha azonos egységet használunk. Így a mérés által végzett összehasonlítás minden esetben az egyenlőség vagy egyenlőtlenség (számtani) viszonyának felállításához vezet. A mérés lehetővé teszi, hogy a ha sonlóságot kiszámítható azonosság és különbözőség alapján határozzuk meg.¹²

A rend által történő összehasonlítás (meghatározás) azon egyszerű művelet, amelyik lehetővé teszi, hogy egyik terminusról a másikra, majd egy harmadikra átmenjünk "feltétlenül folyamatos mozgással". Így alakulnak ki a sorozatok, amelyekben az első terminus (tag) jellege minden elkövetkezőtől függetlenül, intuíció révén állapítható meg, és amelyben minden további terminus a növekvő különbség révén állítható fel (jellemezhető).¹³

Ez hát a kétféle összehasonlítás. Az egyikben - elemzés révén egységeket alkotunk meg avégett, hogy köztük egyenlő illetve egyenlőtlen viszonyt állapítsunk meg. A másik elemeket különít el, a lehető legegyszerűbbeket, és a köztük lévő különbözőséget a lehető legcsekélyebb eltérésben keresi, állapítja meg.

A hasonlóságot - mindkét elemzés következményeként - a nyilvánvaló azonosság és különbözőség alapján határozhatjuk meg. A különbözések következtetések (sor)rendjében képzelhetők el és fogalmazhatók meg. Persze, a következtetések sora gondolatilag csak egymással összekötésük (kapcsolásuk) révén válhat általánosító érvényű összehasonlítássá. Az egyszerű dolog (jelenség) felismert, parancsoló ereje jellege persze nem a dolog létére, hanem megismerésének módjára. vonatkozik. Olyannyira, hogy egy dolog (bizonyos szempontból) kizárólagos lehet, míg más szempontból viszonylagos, s a dolgot, attól függően, hogyan nézzük, itt vagy ott helyezhetjük el (egy) rend(szer)ben.

A fentebb leírtak nagy jelentőségű, következményeikben fontos fordulatot hoztak a (nyugati) kultúrában. A tudás hosszú időn át alapvető, egységes kategóriája, a hasonló - az elemzés révén - felbomlik, széthasad azonosságra és különbözőségre (terminusokra). Az összehasonlítás alapjává immáron a mennyiség illetve a minőség válik.

Végezetül, az összehasonlítás funkciója már nem az, hogy a világ elrendezését felfedje. Irányát, funkcióját a gondolkodás szabja meg, az egyszerűtől az összetett felé halad magától értetődően. Ezáltal a nyugati kultúrában addig ismert megismerési folyamat döntően megváltozik. Mindenekelőtt megváltozik azonban a gyakorlati tapasztalás, amelyben a XVI. század embere a hasonlóságokat, rokonságot,

a dolgok egymás iránti "vonzalmát" észlelte, és amelyben véget nem érően összefolyt a nyelv és a dolog. A nyelv, a megismerés e méretében legnagyobb területe új megjelenési formát ölt, amelyet racionalizmus (észszerűség) névvel lehet illetni. Elmondható az is, hogy a XVII. század a babonás, mágikus (tév)hitek eltűnésével köszönt be a "tudományos" tapasztalásban, megismerésben, azaz a természet világa behatol a tudomány világába. Mindennél talán fontosabb azt megjegyezni és érzékeltetni, (a)hogy a változás (miként) hatott, hogyan fordította (ki) korábbi mivoltából tudásra a megismerést magát.

Az analogikus (hierarchikus) gondolkodásmódot analitikus (elemző) gondolkodásmód váltja fel.¹⁴ Ezentúl minden hasonlóságot (látszatot) alávetnek az ész (az összehasonlítás művelete ) próbájának. Azaz, csak akkor fogadják el valóságnak a látszatot, ha a mérték által megjelölt egység két dologban azonos (közös bennük), ugyanakkor más vonatkozásban ezek eltérnek egymástól (:különbözőség).

A hasonlóságok korábban végtelen sorozatot alkottak, ezentúl lehetővé válik korlátozni számukat: 1. vagy valamennyi elem számbavételével, amely az adott, vizsgálandó jelenséget alkotja, vagy 2. kategorizálva az elemeket, amelyek így a vizsgált terület egészére jellemzőek vagy nyújtanak felvilágosítást róla.

Az összehasonlítás tehát tökéletes biztonságot nyújtott az új jelenségek irányában. Korábban a hasonlóságok összevetése, számuk megsokszorozása, a folyamat lezárása nélkül a valószínűség mindjobban erősödött, de bizonysággá sosem vált.

A jelenségek (amelyek egy sorozatot alkotnak) számbavétele, az egyikről a másikra történő átmenet (azaz, a hasonlóság felfedezése) csak az azonosság és különbözőség pontos meghatározása révén lehetséges. Az igaz és biztos ítélet - írta Descartes - a dolgok pontos számbavétele.¹⁵

A szellem ténykedése többé már nem áll meg a dolgok egymáshoz közelítése (hasonlítása) után, hanem törekszik a dolgokban lévő rokonság, a rejtett, közös tulajdonságok megállapítására, elkülönítésük, szétválasztásuk révén. Az elme igyekszik meghatározni mibenlétüket, majd fokozatokban megjelölni ami elválasztja, megkülönbözteti őket (az azonos tulajdonságokon túl). A megkülönböztetés parancsolóvá teszi az összehasonlítás során a különbözőségek alapvetően meghatározó és elsődleges keresését. A dolgok határát, elkülönülését, önmagában állását és (egyszerre) összefüggését másokkal intuíció révén, ösztönösen érzékeljük. Az Én feladata, hogy félreérthetetlenül kijelölje két, egymás mellett álló (összehasonlítandó), különböző elem között az azonosságot.

Végül, miután a megismerés megkülönböztetés, a történet és a tudomány elkülönül egymástól. A dolgok összevetéséhez és megismeréséhez már nem nélkülözhetetlen történetük (a világ történetének) ismerete. Az összefüggések, a hierarchikus viszonyok felismeréséből kialakul a rendszer képzete, megismerésének módja a jelek és jelöltjük azonosításának függvénye. A jelenségek a megis merő tevékenység említett módosulása révén koherens jelrendszerekké állnak össze a szemlélő számára. Az általános nyelvtan, a természetrajz, a javak felhalmozásának (közgazdasági) tana, a színtaxis (a szórend) tudománya a jelenségek szemlélésének és összevetésének új, meghatározó kerete, a tudományos gondolkodás primér formázatai. Lancelot és Bopp, Ray és Cuvier, Petty és Ricardo (az elsők 1660 körül, az utóbbiak l800-1810 körül tevékenykedtek) e fejlődési folyamat első, illetve utolsó láncszemei, amelyek a rend(szer) egyetemesen érvényes(ülő) fogalmának felismerésén és a rendszerezés mint tudományos tevékenység előtérbe kerülésén nyugszik.

A rendszer(tan) fogalma a klasszicizmus korának épp oly fontos, központi fogalma, mint volt a reneszánsz (a XVI. század) számára az értelmezés (az interpretáció). Az értelmezés - a szemiológia rávetítése a hermeneutikára - elsősorban a hasonlóságok felismerése volt.

A rendszerezés - épp így - a jelek (tehát a szemiológia) segítségével a (gyakorlati) tapasztalásból (a jelek értelmezése révén) az azonosság és különbözőség tudományát (tehát az elvonatkoztatott tapasztalatot) teremti meg.

A végtelennek ,mégis zártnak tűnő, önmagában teljes, de mindig ugyanazt ismétlő, tautológikus hasonlóságvilágnak egységes egésze kettéhasad. A hasadás mentén egyik felől az elemzés eszközeivé vált jeleket, az azonosság és különbözőség ismertető jegyeit, elrendeződésük szabályait (a rendszeresség kulcsát) találjuk, másfelől a dolgok közti "beszédes" hasonlóságot, amely (az észlelés szintjén),a gondolkodást és értelmezés időrendben megelőzve, a világ összefüggéséről és a dolgok elkülönüléséről vall (szavak nélkül) sugallmak útján.

Van egyfelől a jelek egyetemes (általános ) tana, az osztályok kialakulása és elkülönülésük tudománya. Létezik másfelől az érzetben adódó, az észleletben felfogható hasonlóság, a képzelet játéka ezek láttán-hallatán, a természet ismétlődő, változó jelenségvilága, amelyik a tudat számára megfejtésre vár. A kettő között új ismeretformák keletkeznek, éppen a "hasadékba" ékelődve.

Jegyzetek

11 P. Grégoire: Syntaxeon amis mirabilis. Colonia, 1610, 28. p.

12 Giovanni Battista della Porta: La physionomie humaine. 1555, 1.

13 U. Aldrovandi: Monstrorum historia. Bonomiae, 1647, 3.

14 Liber Peremiram, 3.

15 Deplantis..., 1538.

16 Porta, im. 72.

17 Paracelsus: Die 9 Bücher der Natura Rerum. IX., 393.

18 Mindezt mi is a szemiológia segítségével igyekszünk megismerni és ábrázolás révén szemléletessé tenni. A dolgok mibenlétének és összefüggésének érzékletessé tételét, rátalásának folyamatát és módját (amit heurisztikának nevezünk) a szemiotikai négyzet összegzi. Ez tehát olyan heurisztikai (a gondolkodást segítő) eszköz, amellyel a különböző állításokban megfogalmazódó és terminusokban (szémákban) összegződő, logikai viszonyokat érzékletesen ki lehet fejezni. Két terminus között háromféle viszony létezhet: 1. ellentét (sz₁-sz₂), 2. ellentmondás (sz₁-sz₂, illetve sz₂-sz₁), 3. kölcsönös függőség (sz_l-sz_l és sz₂-sz₂). A vízszintes tengelyek az ellentétes viszonyt, a függőleges tengelyek a kölcsönös függőségi viszonyt, az átlók pedig az ellentmondásos viszonyt fejezik ki.

19 Traité des chiffres, 1578, 1-2 illetve Trésor de l'histoire des Langues, 1564, 19-20.

10 L'art poétique.

11 Regulae, XIV, 168.

12 Regulae, XIV, 182.

13 Regulae, VI, 102. VII, 109.

14 A XVI. században először mindig a széles összefüggésből indultak ki (:föld-ég, égitestek-arc), ezt bontották azután le mind szorosabb összefüggésekre. Az egész hierarchikus rendet (alá- és fölérendeltségi viszonyokat) alkotott, amelyben a korlátozott (egyedi) hasonlóság része (alrendszere) az egésznek.

15 Regulae, VII, 110.