Mindig elgondolkoztató, mit csinál az ember a leghétköznapibb unalom elviselhetetlen állapotában. Mikor semmi világfájdalom, semmi csalódottság, semmi magányosság, semmi kilátástalanság - csak a tökéletes holtidő. Én videoklipeket nézek. Régebben a film, a foci meg a hoki tudta egyedül elfogadtatni magát, s ezáltal visszaigazolni a létet az unalom mindig öröknek tűnő lelki-szellemi ürességében. De mára valahogy számomra is az vált benne igazán megkérdőjelezhetetlenné, amit a könnyűzenei tévécsatornák közvetítenek. Mindegy, hogy kinek a klipje megy, mindegy, hogy milyen. Én bámulom - és legalább vagyok.

Azt sem árt néha tudatosítani, mihez fordulunk, ha hirtelen ránk tör a bánat, melynek édességét sosincs idő kiélvezni, s amúgy is egyre keserűbb. Én videoklipeket nézek. Valamikor egyszerűen beestem egy moziba, és rendben voltam. Most mozit sem könnyű találni, vigasztaló filmet pedig még kevésbé. A videoklip viszont mindig rám talál, hátba vereget, és szépen helyrerak.

Hogyan száguldozzunk a végkimerülésig egy helyben, mivel lehet gyorsan lemeríteni az akkut? Én videoklipekkel sodortatom magam. Úgy érzem, örök barátom, a film újabban képtelen hülyéskedni velem. Egyszerűen hülyének néz. Persze nem mondom, azért még bármire hajlandó, hogy tegyen értem valamit. Grimaszol, bohóckodik, durrogtat, vetkőztet, csak éppen a józan infantilizmushoz szükséges könnyed, felszabadult játékosságról feledkezik meg. Elképesztően idióta történeteket tud kiizzadni magából. Ezek motívumait a videoklip is kedveli, de hagyja szabadon, szertelenül lüktetni őket. Darabokra bontja és a semmibe tombolja velük a világot, ahol aztán néhány percre minden a helyére kerül, s az ember végre kicsit jól érezheti magát.

Csakhogy elkerülhetetlen a pillanat, egyszer csak megfogalmazódik bennünk az újratöltődés igénye. Mit tegyünk? Én videoklipeket nézek. A nullponton képtelen vagyok annyira hinni az irodalomban, mint amennyire még mindig lehetne, és annyira sem érdekel a képzőművészet, amennyire illene. Nincs erőm felemelkedni a kedvenceimhez sem. Készenlétben áll ugyan pár tucat elementáris hatású filmjelenet, de lusta vagyok kikeresni őket a kazettáról. Maradnak a videoklipek gombnyomással elérhető mágusai. Addig rángatóznak, vonaglanak, addig sugározzák belém vibráló, egymásba tűnő, szárnyaló képeiket, míg újra fel nem tárul valami az élet értelméből.

S végül talán fel lehet tenni egy kissé belterjesebb kérdést is: hol találja meg ma a filmbarát a belső kötődési pontot imádott művészeti iparával? Hogyan tudja elhitetni magával, hogy a mozgókép még mindig hat rá szellemileg, hogy megjelenési formáiban változatlanul izgalmas keresni az elméleti összefüggésrendszereket. Én videoklipet nézek. Elhitetik velem, hogy sikerült hiteles kereteket találni a tisztán lírai filmes törekvések számára, s végre egyértelműen felszabadítani a mozgóképeket az elbeszélés elengedhetetlennek tűnő szolgálata alól. Milyen régi cél! Nézem a videoklipeket, s ott látom, érzem bennük a filmművészet korszakosnak elkönyvelt formaváltásait. Az avantgardista montázstechnikát, az új hullám hosszú beállításainak töprengően lassú ritmusát, a kísérleti filmek dacos formalizmusát, a posztmodern ironikusan eklektikus szürrealizmusát. Erőszakosan erőteljes lépések a személyesen vizuális létértelmezés felé - állandó konfliktusban a mindent megalapozó elbeszéléssel. És nézővel, aki érthetően rendre elvész e kissé tudathasadásos folyamat szerkezeti labirintusaiban. Nem mindig érzi a lírai kitérőket, fátylakat, a montázsban követhetetlenül gyors, a hosszú beállításokban álmosítóan lassú, a formalizmusban, a szürrealizmusban pedig érthetetlen történetmesélést lát.

Három segítsége lehet. A legegyértelműbbnek tűnő az, ha nincs történet. Ehhez azonban a művek idejének értelemszerűen le kell rövidülnie, s az ilyen kompozíciónak pedig sehogy sem alakult ki a megfelelő forgalmazási tere. Sokkal hatékonyabb eljárásnak bizonyult a belső monológ, a narrátorhang. A szereplő lírai, meditatív szövege visszaigazolja, olykor mintegy előírja a képszerkezet fellazulását, asszociatív-absztrakt elhajlásait. Ilyenkor bizonyos értelemben irodalmi klipeket látunk, melyek általában jól illeszkednek az elbeszélésbe. A leghatásosabb eligazító eszköz azonban a zene. Ha kitöltheti a teljes hangsávot, biztos, hogy otthagytuk az epikát. Még akkor is, ha a rendező csak történetmesélő képeket vág ritmusosan a zene alá (verekedések, üldözések, utazási jelenetek). Ezek a részek már kétségtelenül a mai kliphatás előfutárai: valami egészen egyedülálló audiovizuális poézisre képesek. Lehet, hogy miattuk szeretünk egy csomó filmet? A zenés műfajokat most hagyjuk. Gondoljunk a road-movie-k bombasztikus expozícióira és átkötéseire, a főcímek alatt futó atmoszferikus közegfestésekre, a szerelmi történetek, lélektani drámák csomópontjait kihangsúlyozó zenés képsorokra. Klipek, klipek, klipek