Magyar filmesek életrajzi adatainak kutatásáról

José Saramago Minden egyes név című regényének hőse egy mitikus levéltárban dolgozik. A falakat időről időre meg kell bontani az építmény hátsó fertályán, s odébb húzni föl ismét, mert a gyülemlő papírtömeg egy vele arányosan bővített térben helyezhető csak el. Életek és sorsok zsúfolódnak itt egymásra. Nem csoda, hogy eljön a nap, amikor a derék portugál leküzdhetetlen késztetést érez egy véletlenül szemébe ötlő adatlap megelevenítésére, s még betöréstől sem riad vissza az ismeretlen hölgy nyomainak fölkutatása céljából. - Efféle szenvedélyen kapja magát az ember, ha olyan száz esztendőnél is nagyobb időtávlatból hazai kinematográfusok pályaképét kell lexikoni szócikkben megrajzolnia. Az Alfa Televízió kezdeményezésére és anyagi támogatásával 1997-ben indult a vállalkozás (főszerkesztő: Veress József, munkatárs-kollégák: Féjja Sándor, Sándor Tibor). Legfőbb ideje volt, hogy Ábel Péter (a maga nemében kiváló) filmlexikonát - ha csak magyar vonatkozásban is - új mű váltsa föl, csak három évtized múltán, rendszerváltozás folytán is körmünkre égő feladatként.

Megjelölni a nevet, a születés helyét, hónapját, napját, ugyanígy a halálozásét: az adatszolgáltatás alapkövetelménye, mégis nem egyszer bizonyul teljesíthetetlennek. Azonban nem lehet meghátrálni, és cédulákkal a zsebünkben, megválaszolatlan kérdésekkel az agyunkban sosem veszítjük el a reményt, hogy a szerencse, a véletlen, egy hirtelen kipattanó ötlet a kezünkre játszik.

Az alábbiakban életrajzi nyomozásaim néhány tanulságát ismertetem - szándékom szerint főként az ifjabb kutatók bátorítása miatt. Kezdem mindjárt a névvel. Érzékenységek, titkolódzások, sérelmek világa. Művészekről lévén szó, régi hagyomány, hogy szépen hangzó, jól csengő neveket választanak. Olyankor nyilvánvaló a magyarosítás ténye - például: zsidóságuk miatt üldözött, félreszorított, netán elpusztított személyek esetében. Nálunk 1945 után kérlelhetetlen szigorral gyomlálták az y-okat s cserélték plebejus i-re olyankor is, amikor tények - nyomtatásban megjelent nyilatkozatok stb. - folytán tudnivaló vagy illenék tudni, hogy a fölvett név y-ja igenis indokolt, az érintett személy kívánságát fejezte ki. Mondjuk, Ráday Imrénél. Maga mesélte rége-rég egy újságírónak, hogy a lakhelyéül szolgáló Ráday (Gedeon) utcáról választotta ezt a nevet: y-nal, a köznapibb Fekete helyett. Ellenben - például - Rajnai (Joánovics) Gábor az i-hez ragaszkodott. Mindennek kapcsán még annyit: tudnunk kell kinek-kinek az eredeti nevét, ha élete pályáját hitelesen akarjuk bemutatni, ha családjának társadalmi körülményeit is, a közeget, melyből származott s elindult a hírnév irányba, vizsgálni akarjuk. Márpedig jellemző mozzanatok ezek az adott korra s az adott személyiségre vonatkozólag. A teljesítményt kisebbítjük, ha nem vagyunk ezekre tekintettel.

Számtalan a nyomtatott forrás. Életrajzi, társasági, politikai, művészeti (színház-, zene- és táncművészeti stb.) lexikonok sora áll rendelkezésünkre 1945 előtt és után. Ki kicsodák jó néhány kötete. A "gond" azokkal van, akik kimaradtak ezekből, vagy az adatok hiányosak, esetleg pontatlanok, s az érintettek már nincsenek az élők sorában. - Ilyenkor érdemes föllapozni "név- és címjegyzék"-eket. Budapesten az 1920-as évek végéig találhatók ilyenek (az Országos Széchényi Könyvtárban feltétlenül). Filmeseink lakcímét a Lajta Andor-féle Filmművészeti Évkönyv kötetei is évtizedek során át tartalmazzák (a Magyar Nemzeti Filmarchívum Könyvtárában ezek hozzáférhetők). - Az a tapasztalatom, hogy egy évszázad sok mindent megsemmisít, de csaknem ugyanilyen mértékben meg is őriz sok mindent. Elmegyek hát olykor a hajdani lakcímre: akadhat még idős ember, aki ismerte kutatásunk "célszemélyét", vagy eligazítást adhat. Rokonok, leszármazottak is lakhatnak még ott - vagy akár a szomszéd házban. S ilyenkor szerzett támpontok nyomán még telefonok, levelek intézendők néha vég nélkül szinte, de az eredmény kárpótol a fáradozásért. Többek között Muzsnay Bella, Balázs Mária fontos adataira a fenti "stratégia" jegyében tettem szert. - Az utóbbi, az első magyar filmrendezőnő kapcsán hadd tegyek kitérőt. Lajta évkönyvében - a lakcímen, asszonynevén túl - azt találtam, hogy Balázs Máriának doktori fokozata volt. Vajon miféle? Jogi? Orvosi? Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Levéltárában megnéztem a bölcsészhallgatók jegyzékét is a hajdani évkönyvekben: hátha utóbb filozopterként doktorált? Végül egy gyógyszerész hölgyre bukkantam ilyen néven (bár volt egy második keresztneve is). Csakhogy a gyógyszerészeti anyakönyvek közül azok egyike, amelyben a születési, az apára, annak foglalkozására vonatkozó adatok szerepeltek, hiányzott valami okból. Elmentem hát a másik jogutódhoz (egykor ugyanis a Pázmány Péter universitáson orvosképzés is folyt), a Semmelweis Orvostudományi Egyetemre. Az ottani dokumentációban fölleltem Balázs Máriát. Igaz: a levéltáros kolléga hümmögött, amikor azon tanakodtunk, vajon a gyógyszerészeknél, a két világháború között valamikor, járt-e doktori fokozattal a diploma? - "Nem feltétlenül, nem feltétlenül" - mormogta. - Neki lett igaza, mert végül a lakcímen, majd telefonon fölkeresett ismerősök-hozzátartozók révén eljutottam az "igazi" Balázs Mária egykori egyetemista barát- és társnőjéhez, egy 98 éves (!) hölgyhöz, aki útba igazított: közgazdasági szakon (az akkori Műegyetemen) szerzett hősnőm oklevelet. Majd később (ezt már a Közgazdasági Egyetem Levéltárában tudtam meg) Erdély, szülőföldje román megszállásáról írott munkájával doktori címet is ugyanott. - Példa mindez a szüntelen összevetés, önkorrekció kötelezettségére.

Nyomtatott - sajátos - forrás a gyászjelentés. Remélhető, hogy a halálozás időpontjának megjelölése mellett a születésé is szerepel a "partecédulán" de legalább az elhalálozott személy életkora. Az a benyomásom, hogy mindig éppen az a név hiányzik, amelyet keresünk. Névrokonság persze bőven mutatkozik. - Ezzel együtt is fontos fegyvertény volt, hogy megtaláltam a Széchényi Könyvtár aprónyomtatványai között a magyar kinematográfia első "hősi halott"-jának, egy 1914-es forgatáson, Kolozsvárt a Szamosba fulladt Imre Erzsi gyászjelentését, amelyből az ifjú színésznő életkorára és családi körülményeire következtethettem. A Házsongrádi temető talán majd további adatokkal szolgál. - Igen: a temető is a kutatás helyszíne!

Két esettanulmánnyal hadd világítsam meg a nyomozás néha fölöttébb sajátos menetét. Számomra jutott a feladat - kértem is -, hogy kikutassam: kicsoda volt is közelebbről a német ajkú, pesti Sziklai Arnold, aki 1896 tavaszán a szakmai legenda szerint elsőként próbált hazai filmfelvételt készíttetni? Újságcikkekből tudtam már, hogy a testvére, Zsigmond, akivel később, 1896 júniusától a rövid életű Ikonográf mozit működtették, mérnök volt. Nos: a Műszaki Egyetem korabeli évkönyvei nyomán megtaláltam Zsigmond születésének adatait. Ezek ismeretében mentem el a budapesti izraelita hitközségbe, s ott kiderült a gondosan vezetett anyakönyvből: az eredetileg Steinbeck família az 1880-as években vált Sziklaivá; a filmpionír Arnold és Zsigmond népes kereskedőcsaládból származott. (A hitközség adatbázisán egészítettem ki Rott - Rottmann - Sándor, a "kis Rott" születési adatait is, többek között.)

Érzékeny hiánya volt filmtörténeti örökségünknek, hogy az első bizonyíthatóan hazai filmes, Zitkovszky Béla születési helyét, pontos dátumát nem ismertük. Jó másfél évtizede egy miskolci lap buzgó szerkesztője intézett kérdést és kérést az olvasókhoz: jelentkezzék, aki bővebbet tud róla, talán miskolci eredetéről stb. Lexikonunk munkatársaként is szívügyemnek tekintettem a pótlást. Nyomtatott forrásból (Lajta Andor folyóiratából, a Filmkultúrából) tudtam Zitkovszky halálának időpontját. A helyét is, mert az operatőr-rendező a fővárosi pszichiátriai intézetben hunyt el. Telefonon onnét értesültem arról, hogy a kezelőlap elmosódott bejegyzése szerint Eperjes a születés helye. Most már csak a pozsonyi magyar nagykövetség (konzulátus) szolgáltatását kellett kérnünk, és nem túl hosszú idő múltán megérkezett a születési anyakönyvi kivonat másolata. - Itt megköszönöm, hogy New York-i konzulátusunk (dr. Földvári Gábor) Farkas Miklós ügyében és más esetben is készséggel volt segítségemre.

Izgalmas levéltári forrás az a szakszervezeti igazoló bizottsági iratanyag, amely 1945-ben állt össze a magyar színészek, filmesek "el számoltatása" kapcsán: a fasizálódás, a háború idején tanúsított magatartásuk megítélése szerepelt napirenden. - Itt sok, korábban nyomtatott publikációban nem szereplő művész születési adatai, édesanyja neve stb. lelhető föl az érdemi megállapítások mellékleteként (és valószínű: a "fiatalítás" igyekezetének gátat szabhatott a vizsgálódás jellege, tétje, tehát ki-ki - ez egyszer legalábbis - a valódi életkora szerint nyilatkozott). Szomorú meglepetés, hogy Bécsi József, az (egyik) első magyar mozigépész (később: operatőr, hangfelvevő) szilenciumot kapott nyilas párttagsága miatt (s 1946-ban úgy halt meg, hogy ennek körülményeit, helyét, időpontját nem ismerjük). Súlyosabb esetekben ugyanitt a Népbíróság - nem minden vonatkozásban támadhatatlan - ítéletei is tanulmányozhatók: filmes érintettek is voltak.

A színészszakma iránti szeretet, érdeklődés késztette arra Cserey Gábort, a Nyugdíjbiztosítási Igazgatóság munkatársát, hogy számítógépes adatbázist hozzon létre régi iratok segítségével. Tőle tudtam meg pl. Bátori Béla (segéd)rendezőre vonatkozó információkat.

S persze a kerületi (városi, községi) anyakönyvi hivatalok is lelőhelyek (1895 őszétől). Fél napot áldoztam arra, hogy a filmen is szereplő Orlay Jenő muzsikus életrajzát - könyve nyomán - kiegészítsem. Hajdani lakcím alapján azonosítottam - más családnevű - édesapját, a kőbányai fuvarost, majd két kerületi önkormányzatot is megjárva, a bizonyos fővárosi szerepkört - sőt: országosat - is betöltő V. kerülettel zárva, kialakult a teljesebb pályakép.

Rövid és hosszú egyszerre az 1896-tól eltelt évszázad. Még mindig van esély arra, hogy a telefonkönyvben rábukkanunk egy régi magyar filmesre. Jelinek Imre, az 1930-as évek végétől ismert rendező maga válaszolt a vonal túlsó végén, s én azon nyomban föl is kerestem. Boronkay Sándorral, a nagy tekintélyű vágóval úgy beszéltem telefonon, hogy a lánya adta át neki a kagylót. A legújabb lexikonszereplők néha mobiltelefonon érhetők el.

Van aztán - külföldre főképp - a levelezés. Pesti telefonon sikerült megtalálnom egy Uher-családtagot (elvált feleséget), ennek nyomán írtam Bécsbe Uher Alfonz úrnak, akitől aztán id. és ifj. Uher Ödönre vonatkozólag pótolhattam ismeretem hiányait. Néhány földrész magyar újságját kerestem meg tudakozó - hasábjain publikálni kért - leveleimmel. Semmi válasz. Mígnem 2000 júliusában rokonszenves, élemedett pár toppant a Magyar Nemzeti Filmarchívum Könyvtárába, ahol épp egy szöveggyűjtemény összeállításával foglalatoskodtam. Ausztráliából érkeztek, Kovács Gusztáv hajdani operatőr-filmlaboratórium-vezető leánya és annak férje. A magyar filmes otthoni nyomait kutatják, s én rögtön éltem a véletlen alkalommal, tisztáztam mindazokat a kérdéseket, amelyekre - ez esetben - az ausztráliai magyar újság révén reméltem feleletet.

A nagyon készséges drezdai levéltárral leveleztem az 1930-as években Magyarországon is rendező Heinz Hille ügyében. Nem tudnak róla semmit saját hazájában. Ugyanígy a franciák sem Félix Vanyllról, aki 1914-ben, majd az 1920-as évek elején nálunk forgatott magyarnak (is) mondható játékfilmeket.

Figyelem - s ha kell: jegyzetelem - a rádió és a televízió műsorait is, mert ezekből gyarapíthatom adatbázisomat.

Végezetül néhány általános tanulságról.

Hazánkban a jogállamiság keretei között pontosan és gondosan szabályozták a személyiségi jogokat, így pl. a születési s a halotti anyakönyvek kutatásának időkereteit, feltételeit. Találkozunk azonban olyan szemlélettel - hivatalos helyeken -, amely fölös terheket róna a történész-vizsgálódóra. Hallottam olyan vélekedést is: "ha rajtam múlnék, egyáltalán nem engedném meg az efféle kutatást!" Megkérdeztem az illetőt: vajon hogyan készülnének az életrajzi lexikonok? Álljon meg a tudomány?

Magyarán: a törvényt tiszteletben tartva (tudomásul véve) is rámenősségre, találékonyságra, kapcsolatépítésre - informális információrendszer kialakítására - is szükség van ahhoz, hogy eredményesen dolgozhassunk. Persze etikus önkorlátozásra is (máig viszolygat, hogy az egyik irodalmi monográfiában a "tárgyszemély" boncolási jegyzőkönyvét is közreadta a szorgos tudor; nem ilyen jellegű részletek után nyomozunk). "Felső kapcsolatom" lett idők folyamán pl. Fürst úr a budapesti izraelita hitközségben, Tiszeker főtitkár úr a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, Südi úr, a Mafilm Bér- és Munkaügyi osztályának vezetője, Hegedűs Ágnes a Magyar Televízió Archívumában.

Sok még a kérdőjel a kinematográfia bő egy évszázadának hazai történetében. Meggyőződésem, hogy ezeket egy új lexikonban és más kiadványok esetén is a szűkebb-tágabb közönség elé kell tárni. Nyíltan és őszintén: a föllelhető források - íme - nem tették lehetővé, hogy e kérdőjelekből elmaradjon a görbülő vonal, s a kérdés állítássá módosuljon, megnyugtató lezárássá. Segítsen az olvasó: ha birtokában van olyan ismeret, dokumentum, amely a fehér foltok eltüntetéséhez hozzájárul. A mélyebben érdeklődő - szakdolgozat írója, például - válasszon olyan témát, amely egy-egy jelentős, de személyi körülményeit tekintve még mindig kevéssé ismert magyar filmes, elméleti vagy gyakorlati szakember pályaképét rögzíti.

A legfontosabb tanulság azonban mindezekből az, hogy a maguk idején kell - kellett volna - számon tartanunk és dokumentálnunk a hazai mozgókép alkotóit. Micsoda kincsestár szerveződhetett volna, ha - legkésőbb az 1960-as évek elején - még élő kinematográfusainkat itthon és külföldön mélyinterjúk segítségével kifaggatják életükről, munkásságukról, emlékirat készítésére, tapasztalataik hangszalagra vagy tollbamondására buzdítják őket, álló és mozgófényképen örökítik meg vonásaikat, mozdulataikat a múló időben. Archiválva a tőlük átvett dokumentumokat. Aligha vigasz, hogy ez nagyjából sehol a világon nem történt meg így: a film divatáramlatai - jó esetben: új értékei - elsodorták a múltat, a régi értékeket. (A film esetében amúgy is eléggé általános az a vélekedés, hogy technikai meghatározottsága folytán avulásveszélyesebb más művészeti ágaknál. Amivel magam egyébként nem értek egyet.)