Életrajz helyett

(Képzelt interjú Janovics Jenővel)

Az utolsó éjszaka című, 1917-ben készült Janovics film restaurálása során számtalan megoldhatatlan problémába ütköztem, a film töredékként maradt fenn, s nem találtam nyomát a forgatókönyvnek. Janovics hagyatéka után kutatva, Kolozsvárra is eljutottam. Kutatásom a restaurálás szempontjából gyakorlatilag eredménytelen volt, kiderült, hogy Janovics némafilmes hagyatéka, valószínűleg már 1943-ban eltűnt, mikor a zsidóüldözés elől Budapestre menekült, s hosszú hónapokig őrizetlenül állt a lakása. Forgatókönyvet, filmfotókat tehát Kolozsváron sem találtam, de filmtörténeti szempontból mégsem volt haszontalan az utazásom. Miközben a város ódon utcáit jártam, felfedeztem a film néhány külső helyszínét, eljutottam a Színkör udvarára, ahol a belső felvételek folytak egykor. Napokat töltöttem a Magyar Színház könyvtárában, melynek köteteit, színlapjait még Janovics gyűjtögette össze, s elzarándokoltam néma sírjához. Kolozsvár levegője, Janovics szelleme megérintett, s ekkor kezdett igazán érdekelni ennek a különös embernek a titka, aki szinte a semmiből virágzó filmgyártást tudott teremteni egy vidéki városban. Janovics nem írt önéletrajzot, de megírta a kolozsvári Farkas utcai színház történetét¹, melynek utolsó igazgatója volt és az 1906-ban megnyitott Hunyadi téri színház történetét², melynek első igazgatója lett. A Kolozsváron megszerzett két kötetben elszórtan szubjektív vallomások egész sorát találtam, melyekből sok kérdésemre választ kaptam. Száraz biográfia helyett ezeket gyűjtöttem össze, s így az erdélyi filmgyártás megteremtőjének pályája saját szavaiból³ bontakozhat ki az alábbi képzeletbeli beszélgetés során.

Életrajzából ismerjük, hogy Ungváron, szűkös viszonyok között élő ötgyermekes kispolgári család legkisebb gyermekeként látta meg a napvilágot 1872. december 8-án. Később szülei Budapestre költöztek, hogy a gyerekeket ott iskoláztassák. Egyik fivérét orvosnak, a másikat jogásznak, Önt pedig gépészmérnöknek szánták, ezek után hogyan került végül mégis a színházi pályára?

A pesti Zerge utcai (később Horánszky Nándor utcai) főreáliskolának voltam tanulója. Az igazgató Felsmann József volt. Német származású, de franciásan finom, halk szavú, tekintélyt tartó, a német múltnak, német dicsőségnek, német irodalomnak nemcsak ismerője, de őszinte csodálója is. Soha egy hangos szavát nem hallottuk, soha szigorú büntetését nem éreztük, de amikor nesztelen lépéseivel, fején az elmaradhatatlan fekete selyem sapkával végigment a zsibongástól és viháncolástól hangos folyosón, mindegyikünknek elállott a lélegzete. Nem a félelem, hanem a tisztelet fojtotta torkunkra a szót. Az utolsó két esztendőben tanárom volt Péterfi Jenő is. A filozófia alapelemeit adta elő. Persze, nekünk akkor fogalmunk sem volt arról, hogy az a tömött bajuszú, alacsony termetű, halkan beszélő, szófukar tanár, aki - érzésünk szerint - meglehetősen unta a diákokkal való vesződést, Magyarország egyik legfinomabb ízlésű, legbiztosabb ítéletű és legszélesebb látókörű esztétája, akinek a középiskola szűk katedrája valósággal ketrec lehetett. És tanárom volt Patthy Károly, a híres műfordító, a spanyol irodalom ragyogó tehetségű ismertetője. Echegarayt⁴ a magyar közönség ma is az ő átültetéséből ismeri.

Péterfi Jenőnek és Patthy Károlynak különös hálával tartozom: a pályaválasztás idején, amikor szüleim is, tanáraim is a "biztos megélhetés"-t kínáló reális gépészmérnöki tanulmányokat ajánlották, ez a két tanár volt, aki önképzőköri próbálkozásaimat figyelemmel kísérve, nem ellenezte, sőt pártfogolta azt a vágyamat, hogy a színpadra lépjek. Szükség volt az ő biztatásukra, mert hiszen abban az időben a nyárspolgári gondolkozás még jobban irtózott a léha és könnyelmű "komédiás-élet" kalandjaitól, mint manapság. Péterfi Jenő és Patthy Károly nyugodt, fölényes, tiszteletet és bizalmat gerjesztő föllépése győzte le szüleim ellenérzését.⁵

Milyen munkát végzett az önképzőkörben?

Az önképzőkörnek csupán a hatodik, hetedik és nyolcadik osztály tanulói lehettek tagjai. Alig vártam tehát, hogy a hatodik osztályba jussak. Új színeket, új törekvéseket, új munkaterületet nyitott meg előttem az önképzőköri élet. Szavaltam, felolvastam, bíráltam az elhangzott dolgozatokat. Az évadvégi önképzőköri ünnepélyekre színdarab-részletek előadását készítettem elő. Az egyik év végén a Bánk bán második felvonását adtuk elő, a következő évben az Ember tragédiája forradalmi jelenetét (Évát az igazgató úr fia, ifj. Felsmann József játszotta, én pedig természetesen Danton tirádáit dörögtem) a harmadik év végén Julius Caesarból mutattunk be néhány hatásos képet. Az önképzőköri pályadíjakra persze szorgalmasan és kimeríthetetlenül nyújtottam be dolgozataimat s volt egy év, amikor a fizikai tételt kivéve, az összes pályadíjakat én nyertem meg: mint legjobb "komoly" szavaló két ezüst forintot, mint legjobb "víg" szavaló szintén két ezüst forintot, az irodalmi tételért (János vitéz költői méltatása) egy húszkoronás aranyat és a matematika feladatért egy tízkoronás aranyat és a novelláért egy húszkoronás aranyat. A pályázat persze titkos volt, jeligés levelekkel kellett beadni a dolgozatokat. A novellám témájára még most is emlékszem: a címe "Karmazsin Fülöp" volt. Egy szegény tüdővészes banktisztviselőről szólott az érzékeny történet, aki véletlenül hűtlenségen éri a világszép, imádott feleségét. Úgy szereti az asszonyt, hogy meg is bocsátana neki, de a kegyetlen hölgy irgalmatlanul kiteszi a szűrét. Kórházba kerül, ott meghal, de utolsó gondolata, utolsó sóhaja is hűtlen asszonya felé száll. Nagyon megindító história lehetett, miután a diák-bíráló nagyon megdicsérte, s amikor a záróünnepen felolvastam, az ifjúság könnyezett.⁶

Mikor került kapcsolatba először a színházi élettel?

Miután az önképzőköri évek mind keményebbé tették azt az elhatározásomat, hogy színész leszek, szerettem volna tanulni, szerettem volna minél sűrűbben járogatni a Nemzeti Színház híres előadásaira. De szegény diák voltam, aki kis gyermekek magánoktatásával és vizsgálatra való előkészítésével igyekeztem a családi háztartás otthoni gondjain is segíteni, nagyon ritkán telt hát nekem egy-egy karzati jegyre. Egyszer azután merészet és nagyot gondoltam: szép, kalligrafikus írással kérvényt szerkesztettem a mindenható igazgató úrhoz és ebben elmondtam, hogy színész szeretnék lenni, de nincs módom arra, hogy egy-egy klasszikus darab előadását megnézzem, pedig hát abból tanulhatnék legtöbbet. Meghatóan vázoltam életkörülményeimet és sóvárgásomat: méltóztassék tehát nekem olykor-olykor egy-egy szabadjegyet engedélyezni. A mai eszemmel nehezen tudom megérteni, miképpen jutottam erre a furcsa gondolatra, s a mai eszemmel azt is biztosan tudom, hogy az ilyenfajta kérvényt a mai, elfoglalt, nagy terveket agyaló színházigazgatók idegesen, elolvasás nélkül és bosszankodva dobnák papírkosárba. De hát ez régen volt. Az igazgató pedig a nagy Paulay Ede. Egy napon elvittem a kérvényt a Nemzeti Színházhoz és átadtam azt a szereposztó és szabadjegy-kezelő Kóré Sándornak. [...] És amikor érdeklődésére röviden elmondtam, hogy mi van az írásban, végignézett, a fejét bólogatta, a vállát vonogatta, mert ilyen dolog még nem fordult elő változatos prakszisában, azután csak annyit felelt: "No még ilyent nem halottam. De jól van, átadom a nagyságos igazgató úrnak, jöjjön el holnap délben, megkapja a választ." Én valahogy úgy éreztem, hogy a "megkapja a választ" hangsúlyában valami fenyegetésféle rejtőzködik. Nagyon lehűlten távoztam. Másnap elkérezkedtem a Péterfi Jenő tanár úr órájáról, hogy a kitűzött déli órában pontosan ott lehessek.

Ahogy beléptem a Nemzeti Színház udvarára, különös kép tárult elém: színészek, munkások statiszták valamennyien az udvaron voltak a Lendvay szobor körül, hangosan vitatkoztak, láthatóan két pártra szakadtak és a perlekedés sistergéséből Jászai Mari és Nagy Imre neve szikrázott ki sűrűn. Én megriadtan sompolyogtam a fal mentén az irodához vezető keskeny lépcső felé s a fagarádicson feljutottam az előszobába. Azazhogy az nem volt a mai fényűző színházi irodák impozáns előszobája, hanem csak olyan zártabb lépcsőház-fajta. Ez volt Kóré Sándor birodalma. Egyetlen bútordarabja egy ütött-kopott íróasztal, amelynél a hatalmas szereposztó osztotta az igazságot. Kóré Sándor ezekkel a vészjósló szavakkal fogadott: "No, maga is éppen jókor jött!" S azonnal rigmust is talált hozzá, mondván:

"Égszakadás, földindulás, szaladj te is pajtás!"

Az igazgatói irodából éles hangok nyilallottak ki. Nagy Imre csodálatosan zengő, szárnyaló tenorja és Jászai Mari szenvedélyes, velőkig ható szónoklata. Egyszerre beszéltek mind a ketten. Mit beszéltek? Kiáltottak, viharzottak, tomboltak, a falak reszkettek tőle. Kővémeredten és a falhoz lapulva hallgattam a mennydörgést, a villámcsapásokat hozzá képzeltem. Kóré Sándor kaján mosollyal mondta el néhány szóban, hogy mi történt. Az igazgató úr nem volt lent a próbán, a Jászai nagysága, meg a Nagy Imre úr valamin összekaptak és igazságtételt követelve viharzottak fel az irodába. Én legszívesebben elpárologtam volna, de a lábaim gyökeret vertek. Most hirtelen csönd lett. Halálos csönd. Mintha valami varázsló intésére szűnt volna meg az égi háború. Azután lassan tagolt, halk beszéd hangjai szűrődtek ki. Kóré Sándor az ajtóhoz húzódott, odatapasztotta a fülét, hogy hallja az ítéletet, s felém suttogta áhítatos tisztelettel: "Az igazgató úr beszél." Több hangos szó azután nem is volt. Kisvártatva az ajtó kinyílt, csöndesen, láthatólag megbékülten lépett ki a két nagy művész. Nagy Imre udvariasan utat engedett maga előtt a szűk lépcsőn Jászainak, miközben halkan jegyezte meg: "No, ugye Miria, hogy nekem volt igazam?" Mire Jászai, akit a színház környékén nagy és kicsiny csak egyszerűen "Miriá"-nak mondott, szintén fojtott, csöndes hangon felelte: "Hogy mondhat ilyet, Imrus, hiszen Edus nekem adott igazat!" Amint leértek a garádicson, kart-karba fűzve indultak a színpad kis ajtaja felé, az udvaron harsány éljenzés fogadta őket, a színpadi csengők megszólaltak, a vitatkozó csoportok bevonultak és folyt tovább a próba.

Én tanácstalanul és mozdulatlanul állottam, szerettem volna valahogy észrevétlenül kijutni, de újra nyílt az ajtó és nyugodtan lépett ki az igazgató úr, mintha misem történt volna. Amikor hozzám ért, kérdőleg nézett rám, azután Kóré Sándorra, aki így mutatott be: "Ez az a fiatalember, aki a kérvényt írta." Paulay egész közel lépett hozzám, a szemüvege fölött nézett rám, a leheletét is éreztem, végig nézett tetőtől-talpig, azután csak ennyit mondott: "A kérvényét elolvastam. Szokatlan kérés. De olykor-olykor adjon be kérő cédulát." Azzal lement. Nekem pedig megeredtek a könnyeim. Kóré Sándor azzal próbált vigasztalni, hogy biztatólag szólt: "Ma éppen Hamletet játszodja a Nagy Imre úr, írja meg mindjárt itt a kérő cédulát, hagyja nálam és majd este 6 órakor jöjjön el, hátha kap jegyet!" Meg is írtam a kérőlapot és este 6 előtt már ott voltan az udvaron, szívdobogva lestem, hogy mi lesz? A lépcső alján feketéllettek már a jegykérők, akik szintén türelmetlenül várták az eredményt. Pont 6 órakor a lépcső egyik magasabb fokán megjelent Kóré Sándor, mint Neptun a hullámok fölött. A zúgás elhalt. Halálos némaság várta a kinyilatkoztatást. Várták, hogy ki kapott jegyet? És megszólalt a mennyei szózat a Kóré Sándor ajkán: Összesen négy nevet olvasott fel, két nagy napilap kritikusának a nevét, az Ujházi Ede nevét és az enyémet. Azután büszkén tette hozzá: "A többiek ma nem kapnak. Csak ez a négy jegyünk van a pénztárban."

A jegyem a földszintre szólott. Kimondhatatlanul büszke és nagyon boldog voltam. Kissé ugyan feszélyezett a szokatlan, előkelő környezet, hiszen addig, ha mehettem is olykor-olykor színházba, a kakasülőn szorongtam. De hát a jó módot hamar megszokja az ember. Miután pedig későbben is mindig ilyen nagyúri helyet kaptam, már szinte természetesnek találtam, hogy a színpadtól néhány méternyi távolságban, kényelmes, puha zsöllyeszékben ülök.

Olyan híven emlékszem erre az előadásra, mintha tegnap láttam volna: Hamletet Nagy Imre játszotta. Ophélia: Márkus Emília, Gertrud királyné: Jászai Mari, a király: Gyenes László, Polonius: Szigeti József, Horátio: Mihályfi Károly. Soha el nem felejthető élmény.⁷

Mennyiben változtatták meg életét a Nemzeti Színház előadásai?

Ez az emlékezetes Hamlet-előadás végleg és ingathatatlanul megérlelte bennem azt az elhatározást, hogy színész leszek.

Iskolai tanulmányaimat azontúl sem hanyagoltam el, de azok mellett buzgón tanultam a verseket, a színdarabok szerepeit. Emlékszem, hogy Bánk bánnak, az Ember tragédiájának és Julius Caesarnak valamennyi férfi és női szerepét szóról-szóra betanultam és könyv nélkül szavalgattam. A Nemzeti Színházba egyre sűrűbben járhattam. Minden klasszikus darab előadásához kértem és a legtöbbször kaptam jegyet. Ritka kivétel volt, amikor a derék Kóré Sándor azzal jött le, hogy: "Ma senki, még a fiatalember sem kap jegyet." Ezt a "fiatalember"-t külön hangsúllyal ejtette ki. Én még ma sem tudom, hogy Paulay Ede miért árasztott el a jóságával. Nem tudom okát megmagyarázni, de ma is mélységes hálát érzek iránta.⁸

A főreáliskola befejezése után a Színiakadémián folytatta tanulmányait. Miképpen sikerült megvalósítani elhatározását a szülei akarata ellenére?

Már közeledett az érettségi vizsgálatok ideje és én egy este kereken bejelentettem otthon, hogy ősszel a színiakadémiára fogok beiratkozni. Nagy szomorúságot okoztam bejelentésemmel. Szüleim álma: rendes, polgári foglalkozás, fix fizetéses, nyugdíjas, szabályszerű előmenetelt biztosító állás. Az én kalandos terveim ezt az álmot szétfoszlatták. Már korábban említettem, hogy két nagyszerű tanárom, Péterfi Jenő és Patthy Károly biztatott és igyekezett otthon is elhárítani az akadályokat utamból. Végre belenyugodtak azzal a feltétellel, hogy egyszersmind a műegyetemre is iratkozzam be, nehogy szemesztert veszítsek, ha egy fél év múlva, vagy egy év múlva jó útra akarok térni.

Jelentkeztem felvételre a színiakadémiára, és egyszersmind a műegyetemre is beiratkoztam a gépészmérnöki szakra.

A felvételi vizsgán Petőfi "Őrült"-jét szavaltam, azután részleteket adtam elő Bánk bán második felvonásából. Paulay Ede, mint a színiakadémia igazgatója, volt a vizsgáztató bizottság elnöke. Nagyon szigorúan rostálta a jelentkezőket. Mialatt szavaltam, felállott, egészen közel jött hozzám, rendkívül rövidlátó volt, erős szemüveget viselt, az arcomhoz hajolt, úgy figyelte az izmaim mozgását (ez szokása volt a nemzeti színházi próbákon is). A vizsgálat végeztével kihirdették az eredményt: fölvettek. Nagy boldogság volt. A társaság oszladozott, akit nem vettek fel, szomorúan, aki bejutott, kacagó vidámsággal, megelevenedő álmokkal, én is indultam, de Paulay reám szólt, hogy maradjak, magához intett, lassú, vontatott hangon kérdezte:

- Maga az a fiatalember, aki szabadjegyeket kért?

- Én vagyok, igazgató úr.

Bólintott és csak ennyit mondott:

- No, nem bánom, hogy adtam.

Azzal elbocsátott.

Itt meg kell említenem, hogy a műegyetemi tanulmányaim a kezdet kezdetén abbamaradtak. Nem is volt arra időm, hogy a műegyetem előadásaira eljárjak. Délelőtt szorgalmasan és boldogan statisztáltam a Nemzeti Színház próbáin, ugyancsak délelőtt voltak az akadémián az elméleti órák, délután pedig a gyakorlati órák. Olykor-olykor azért elmentem a műegyetemre is, de nagyon idegennek éreztem ott magamat. Egy napon behívatott magához Várady Antal, aki akkor az akadémia titkára volt, s ezt mondta nekem az ő tréfás hangján: "Fiam, egy testtel nem lehet két lovon lovagolni. Választania kell: műegyetem, vagy színiakadémia. Beszéltem erről Paulay igazgató úrral, és azt tanácsoljuk magának, hagyja ott a műegyetemet." Nekem sem kellett több. Attól a perctől kezdve én soha többé nem léptem át a műegyetem küszöbét.⁹

Kik voltak a tanárai a Színiakadémián?

A Színiakadémián tanáraim voltak: Paulay Ede, Ujházi Ede, Jászai Mari, Csiky Gergely, Alexander Bernát, Bercsényi Béla.

Legjobban a Paulay Ede gyakorlati óráit szerettem. Az volt az érzésem, ami a matróznak lehet, amikor tudja, hogy halálosan biztoskezű kormányos keze vezeti a hajót. Paulay Ede nagyon művelt és nagyon okos ember volt. Nem volt benne semmi póz. Halk, egyszerű hangon tudta akaratát a színészekbe lehelni. Szuggesztív ereje volt tanításainak.

Jászai Mari nem volt tanárnak való. Ezt ő maga is belátta és hamarosan ott is hagyta a katedrát. Mindig lángolt. Egekig magasztalta, vagy porrá őrölte a növendékeket. Rapszodikus természet volt. Amellett mindent "előjátszott". És pedig az ő sajátos súlyos egyéniségével, széles gesztusokkal. Ezt senki sem tudta utánozni, vagy aki megpróbálta, nevetségessé vált az erőlködése. Túlságosan nagy egyéniség volt ahhoz, hogy kezdő, bukdácsoló növendékeket irányítson. A maga nagyvonalú, klasszikus stílusának képére akarta idomítani a fiatal, csacsogó nőnövendékeket. Önmagát emésztette fel a meddő törekvésben.

Ujházi Ede ellentéte volt Jászainak. Szabadjára engedte a növendékeket. Közvetlen és természetes volt minden hangja, minden mozdulata. Tanítványai kilovagolhatták saját egyéniségüket, nem kényszerítette őket erre, vagy arra az útra. Nem rakta a maga játszási módszerének bilincseit reánk. Ebben a túlságos szabadságban talán része volt annak is, hogy órán sokszor "szundított". Éjszakázó ember volt, délelőttökön a Nemzeti Színház próbáin volt elfoglalva, s a mi gyakorlati óráink délután 3-kor kezdődtek. Még ebédelésre is alig volt ideje. Leült a katedrájához, megindította a jelenetet, azután édesdeden bóbiskolt. De milyen furcsa volt ez a bóbiskolás. A legelső természetellenes, hamis hangra felriadt, ráförmedt a hibás növendékre: "Marha!", azután néhány szóval, néhány mozdulattal a helyes vágányra segítette a kisiklott jelenetet, és szundított tovább. Nem akart izzadságosan, nagyképűen tanítani. Nem forgatta ki a bimbózó egyéniségeket természetességükből. Szabadon fejlődhettek. Olykor-olykor belejött, akkor néhány útmutatásából, néhány hangjából, néhány mozdulatából többet tanultunk, mint a sokat magyarázó tanár szóáradatából.

Bercsényi Béla is a szavaló iskolához tartozott. Nagyon művelt, szangvinikus, intelligens tanár volt. Bakó László volt legkedvesebb tanítványa. És azt hiszem, hogy Bakó László tőle örökölte hullámos beszédmodorát és patetikus játszási irányát. [...]

Csiky Gergely a dramaturgiát adta elő. Rendkívül nagytudású, képzett, türelmes, jó tanár volt. Hatalmas bozontos oroszlánfeje, komoly, csöndes, szuggesztív erejű előadási módja mély tiszteletet keltett bennünk. Dramaturgiai tankönyvet is írt a színitanoda számára. Korának legtermékenyebb írója volt. Sokszor tanakodtunk azon, hogy hány munkaórából áll Csiky tanár úr egy napja? Hosszú éveken át majdnem egyedül hordozta vállán a Nemzeti Színház műsorgondját. Évenként két új darabbal ajándékozta meg az ország első színházát, s tudtuk, hogy a "Nagymamá"-t például hét nap alatt írta meg Prielle Kornélia számára. Fordításai egy könyvtár polcait töltötték meg. Esztétikai és dramaturgiai dolgozatai rendkívül mélyek és alaposak voltak. Rengeteget tanult és olvasott. Amellett lelkiismeretes, gondos tanár volt. Ha van drámaíró, akinek a korabeli színészek igaz hálával tartoztak, bizonnyal Csiky Gergely az. A színpadi művészetnek az a dicsőséges gárdája, amely Csiky Gergely alakjait először szólaltatta meg és a későbbi kor színészei is mérhetetlen hódolattal tartoznak annak a költőnek, akinél jobban egyéniségüket, tehetségüknek határait és irányait senki nem ismerte és művészetüket senki nem honorálta annyi becses, hozzájuk és egyéniségükhöz formált anyaggal, mint ő. Nemcsak repertoárjukat gazdagította és szélesítette, öregbítvén ezáltal dicsőségüket és szaporítva diadalaik számát, de éles szemével fölismerve a bensejükben szunnyadó egyéni sajátosságokat, új utat nyitott haladásuknak, s új szerepkört teremtett tehetségüknek.

Érdekes jelensége irodalomtörténetünknek, hogy a magyar társadalmi dráma megteremtője a papirend elzárt magányosságából került ki. Mert Csiky pap volt. És pedig hitbuzgó, makulátlan életű, fanatikus pap. De a színpad varázsa, az élet forrása erősebb volt, mint papi hivatásához való ragaszkodása, levetette tehát reverendáját, s a színháznak szentelte minden munkáját, tehetségét.

Külsőleg komor, zárkózott, kevésbeszédű embernek látszott, de a szíve tele volt emberszerető jósággal, megértéssel. Nagyon szerettük őt és nagyon sokat tanultunk tőle. Hirtelen és váratlanul halt meg 1891-ben s Paulay Ede engem bízott meg, hogy nyitott sírjánál a színi tanoda növendékeinek nevében beszéljek. Évek múlva a kolozsvári egyetemen a doktori disszertációm is "Csiky Gergely élete és művei" című dolgozatom volt...

Csiky halála után a dramaturgiát és lélektant Alexander Bernát adta elő. Nagytudású, rendkívüli műveltségű professzor volt, a legmélyebben gondolkozó magyar filozófusok egyike. Minden előadása lényegileg műremek volt, de inkább egyetemi katedrára való. Az elméleti tudásban felületes tanodai növendékeknek kissé "magas" volt az előadási módja, amelyet idegenszerűvé is tett sajátos zsargon beszéde.

Várady Antal titkár volt, de tanár is. Igen színes, nagyon vonzó egyéniség. A növendékeknek igazi jótevője. Minden szegény növendéknek sorsát szívén viselte. Összeköttetései révén szerzett nekik pénzbeli segélyt, ingyen lakást, ingyen ebédet, ruházkodást. Mindenkinek azt, amire szüksége volt. Rendkívül szellemes, tréfásan gúnyolódó, gazdagon áradó beszédtechnikája volt. A gúnyja azonban sohasem volt sértő, csupán játékos kedvének csillogása. Magával-ragadó szónok. Minden figyelmet lebilincselő, gyakorlott előadó a katedrán. Csupa szín, csupa lendület volt minden előadása. Férfias, nemes arc és gyönyörű, zengő bariton hang tette előadásait külsőségekben is vonzókká. Kitűnő nyelvérzéke volt, még héberül is klasszikus tisztasággal beszélt. A színi akadémia legtöbb tankönyvét ő írta, esztétikát, költészettant, szavalókönyvet, jelmeztant. Kitüntetéssel végezte a tudományegyetem filozófiai fakultását, okleveles tanára volt a magyar- és német nyelvnek s irodalomnak, meg az esztétikának. De egyetemi évei alatt a színi tanodának is növendéke volt. Évekig volt középiskolai tanár s Paulay meghívására lett a Tanoda titkára, később Paulay halála után igazgatója. Húsz éves korában már "Iskariót" című tragédiájával pályázott az Akadémia karácsonyi díjára. Hosszú időn át egyik legsűrűbben adott műsordarabja maradt a Nemzeti Színháznak az "Iskariót". Meggyőződésem, hogy Várady Antalt sem kortársai, sem az utókor nem méltányolja érdeme szerint. Talán azért, mert szétforgácsolta erejét: drámái elragadóan szép, nemes gondolatokban gazdag költemények voltak, lírája bőségesen áradó, színesen zengő, regényei érdekesek és fordulatosak. [...] Drámái mai is hatnának, versei pedig a szavaló-művészetnek kitűnő hangszerei lennének. Gondolatai - az emberszeretet apotheozisai - ma aktuálisabbak, mint valaha.

Ez a nagyszerű tanári kar vezette akkor az úgynevezett "színi tanodát", amely csak később kapta a komoly "Országos M. Kir. Színművészeti Akadémia" elnevezést.¹⁰

Egy évvel korábban jutott az akadémiai diplomához, mint tervezte, hogyan sikerült ez?

Az első év végén az igazgatói irodába hívatott Paulay Ede. Szokása szerint egészen közel hajolt az arcomhoz, mintha mondandóinak hatását akarná vizsgálni, és halkan, szakadozottan ezt mondta: "Az intézeti szabályok megengedik, hogy kivételesen egy-egy tehetségesebb növendék az első évfolyam elvégzése után egyenesen a harmadikba ugorjék. A tanári konferencia ezt a kedvezményt egyhangúlag megadta önnek, ámbár ha nincsenek kényszerítő okai arra, hogy ezzel a kivétellel éljen, én jobban szeretem, ha mind a négy osztályt végigjárja, több ideig van a szemünk előtt." Én őszintén válaszoltam Paulaynak: - Igazgató úr, én nagyon szegény fiú vagyok, nem élhetek a szüleim nyakán, minél előbb meg kell szereznem a magam kenyerét. De ígérem, hogy az eddiginél is szorgalmasabban fogok tanulni s pótolni fogom az átugrott második évet. - Ez már más - mondotta Paulay, kezet nyújtott nekem. Én pedig önkéntelenül, hirtelen lehajoltam és megcsókoltam a kezét. - Mit csinál? Ezt nem szabad! - Elhúzta a kezét és dohogva fordult el. Én pedig nesztelenül húzódtam ki a szobából, a szemem tele volt könnyel, a szívem hálával. Térül-fordul az idő. Rövidesen ötven esztendeje annak, amit itt elmondtam, de most sem szégyellem, hogy megcsókoltam akkor Paulay kezét. Jó ember volt a szó legnemesebb értelmében. És nagy ember. A magyar színház történetében talán a legnagyobb. És a legszerényebb. Nekem megengedte, hogy a főpróbákon a háta mögött ülhessek; halkan, kurta szavakban tett a darabra, az előadókra megjegyzéseket. Egy-egy szavával mélységekbe világított, problémákat fejtett meg.¹¹

A Pesti Napló is dicsérően nyilatkozott vizsgaszerepléséről Adolphe Belot "A púpos" című darabjának címszerepében. A sikeres színi tanodai évek után hol és hogyan kezdte a színészi pályát?

1894. március 12-én halt meg Paulay Ede. Én ugyanannak a hónapnak végén nehéz szívvel mondtam búcsút a színi tanodának. Akadémiai diplomámat már nem Paulay, hanem Várady Antal, mint ideiglenes igazgató, írta alá. Abban az időben az utolsó évfolyam virágvasárnapján végződött, mert a vidéki színházak idényei, szerződéskötései is virágvasárnaptól virágvasárnapig tartottak. 1894. március 31-én Herczeg Ferenc "Három testőr"-jének előadásán egy rendezőt játszottam a Nemzetiben, előadás után egyenesen a vasúti állomáshoz mentem. Másnap reggel jelentkeznem kellett a miskolci színháznál, ahová havi 60 forint fizetéssel szerződtetett Csóka Sándor. Még hajnal előtti sötétség volt, amikor a vonat befutott Miskolcra. Mire útipoggyászommal lecihelődtem, az állomás előtti téren semmiféle jármű nem volt. Behúzódtam hát a váróterembe, amely üres volt, egy pislákoló petróleumlámpa világított nagyon gyéren. Kövér, borzas cigányasszony szundított egy sarokban. Én babonás voltam már akkor is, és jó jelnek tartottam, hogy első állomáshelyemen cigányasszony botlik utamba. Derűs kedvvel állottam vele szóba, ő pedig színesen mondta el búját-baját, élete sorsát. Mikor megvilágosodott, bevergődtem a "Korona" szállóba, amely éppen a színházzal szemközt volt.

Reggel 8 órakor pontosan jelentkeztem az igazgató úrnál. Csóka Sándor szó nélkül kezembe nyomott egy szerepet, csak annyit mondott, hogy most kezdődik éppen ennek a darabnak a főpróbája, este megy, menjek tehát le hamar a színpadra, nehogy lekéssem a jelenésemet. Kissé elhűltem, mert hiszen az akadémián hónapokig próbáltunk egy-egy darabot, s a Nemzeti Színházban is, a legkisebb statisztaszerepre is volt néhány próbánk. De engedelmesen átvettem a szerepet és lementem a színpadra, ahol már tényleg folyt a főpróba. Belenéztem a szerepembe: Roger lovag a "Két árva" című híres darabból. Csak a második felvonásban kezdődött a szerepem, gondoltam, addig még átfutom. De nem igen volt arra alkalmam. Bemutatkoztam a rendezőnek, Kazaliczky Antalnak s a tagoknak, szerényen, megilletődötten, halkan, forgattam a szerepemet a kezemben. Végigmértek, mustrálgattak, latolgattak, mindenkinek volt egy-egy jó szava, biztatása, vagy gúnyos megjegyzése. A társulatnál kevés volt az "akadémiát végzett" tag, s az autodidakták sajnálkozva nézték le az akadémistákat. Nem telt bele egy félóra, már tudtam, melyik színész kivel él, melyik színésznő kivel csalja az urát, kitől kell óvakodnom, kiben bízhatom, kinek mennyi az adóssága és előlege, hogy a primadonna hol vesztette el a hangját, a direktornénak mi a kedvenc virága. Zúgott a fejem, szédelegtem, s amikor a rendező erélyes hangja szólította Roger lovagot, a színpadra léptem és illedelmesen bocsánatot kértem, hogy most kaptam csak a szerepet. Olvasnom kell tehát. Mire Kazaliczky rendező úr leereszkedőleg megveregette vállamat, s hullámos, szavaló torokhangon vígasztalt: "Nem baj fiam, majd megtanulja estig. Ezt különben is meg kell szoknia. Ez nem "akadémia". A mi jelszavunk az, hogy: "Majd este Szuper úr!" Később megtudtam, mit jelent ez a jelszó, hogy "este Szuper úr". Volt egy Szuper Károly nevű színigazgató és rendező, akinek minden instrukciójára azt felelték a tagjai a próbákon, hogy: "Majd este Szuper úr!" Ez szállóige lett és ma is az a vidéki színházak berkeiben. Ha a próbán a rendező elégedetlen a színész játékával, a színész azt feleli, hogy "Majd este Szuper úr!" ami azt jelenti, hogy bízza csak rá, majd az előadáson másképpen csinálja.

Tényleg meg kellett szoknom a gyors munkát. A társulat műsora már lejátszott darabokból volt összeállítva, nekem, mint új keréknek, bele kellett illeszkednem a gépezetbe, miattam külön próbákat nem tartottak. Már az első héten a "Kaméliás hölgy" Armandját és a "Lowoodi árva" Rochester lordját kellett eljátszanom ugyancsak egy próbára, s utána a "Fedóra" Ipanoff Loris-át Hegyessy Marival, aki vendégszereplésre jött Miskolcra. Éjjel-nappal tanultam és a színpadon való gyakorlat hiányát igyekeztem a szereptudás pontosságával pótolni. Nem is tudtam volna súgó után játszani. Arra csak gyakorlott színész képes. Ez a hajszolt, űzött munka nem volt rossz iskola. Egészen kivételes tehetségnek nincs szükség erre a vidéki gyakorlatra, mert a zseni mindent pótol, de az átlagos tehetségű színész enélkül az őrlő malom nélkül nehezen tud előre haladni. A lámpalázt legyőzi, biztonságot kölcsönöz a színésznek, képessé teszi arra, hogy minden meglepő helyzetben feltalálja magát, ne jöjjön zavarba. Ilyen meglepő, előre ki nem számított helyzet pedig gyakran támad a legjobban betanult előadás alkalmával is.¹²

A következő állomáshelyén, Makó Lajos szegedi társulatánál nem sokáig maradt, mi volt ennek az oka?

Virágvasárnapján lejárt a miskolci szerződésem és húsvét vasárnapján Désen kellett jelentkeznem a szegedi színtársulatnál, amelynek akkor Dés is egyik nyári állomáshelye volt. [...]

Ott már sokkal rendezettebbek voltak a viszonyok, sokkal komolyabb a színpadi munka, mint Csóka Sándornál. A műsor, a rendezés, a próbák beosztása olyan volt, hogy alkalmunk volt tanulni, fejlődni, haladni. Makó Lajos, akinek mellszobra a szegedi színház előcsarnokában áll, komoly készültségű, művelt, finom ízlésű művész volt. Pedánsan korrekt, a színpadot szerető és tagjait megbecsülő igazgató. Maga is kitűnő színész. [...]

Én rövid ideig voltam Makó Lajos tagja. Furcsa konfliktusom támadt vele. Romeo és Júliában reám Páris szerepét osztotta és Pethes Imrére Rómeót. Úgy éreztem, hogy ez halálos seb "művészi" becsvágyamon. Csóka Sándor elkényeztetett a szerepekkel, mert tudta, hogy mindent megtanulok és eljátszom huszonnégy óra alatt. Akkor bizony azt képzeltem, hogy Rómeót más nem is játszhatja, mint én. Bementem hát az igazgatói irodába és előadván sérelmemet, kértem Makót, hogy bontsa fel szerződésemet. Makó nagy jóindulattal és emberséges érzéssel beszélt hozzám. Azt mondta: "Tíz nap múlva kezdődik a kéthónapos nyári szünidő, addig maradjak nyugodtan, szünidő alatt pedig gondoljam meg a dolgot, ha vissza akarok jönni, szívesen lát, ha nem, felbontja szerződésemet." Megköszöntem és bejelentettem, hogy azért Párist természetesen el fogom játszani. Amikor Pethes Imre füléhez jutott ez a konfliktus, sietett Makóhoz, kérte, hogy adja nekem Rómeót, ő úgysem szereti ezt a holdvilágfaló, nyöszörgő szerelmest játszani, de Makó kemény volt és ingathatatlan. Amit egyszer kimondott, azon nem változtatott.¹³

Hogyan került át a Budai Színkörbe?

Én tehát Párist eljátszottam Désen, azután sebzett szívvel mentem fel Budapestre. A Budai Színkörben akkor Krecsányi Ignác színtársulata játszott. Egy este szabadjegyet kértem Krecsányitól. Krecsányi ismert már engem hírből, Hegyessy Mari, aki neki rokona volt, beszélt rólam. A szabadjegyet kiállította szokása szerint szép kalligrafikus betűkkel s miközben átadta, két ujjával többször végigsimította az orrát (ez volt a szokása, ha valakivel közölni akart valamit) s vontatottan, fontoskodó hangon így szólt: "Nézze, művész úr, a jövő hétre kitűztem Fedórát. Haraszthy Hermin fogja játszani a címszerepet. Hegyessy Maritól tudom, hogy Ipanoff Loris önnek betanult szerepe. Nem volna kedve vendégként eljátszani?"

"Hogy nem volna-e kedvem? Dehogynem! Boldogan!"

El is játszottam. S másnap Krecsányi havi 120 forint fizetéssel szerződtetett Buda-Pozsony-temesvári társulatához, én pedig meleghangú levélben közöltem Makó Lajossal, hogy a szünidő végén nem mehetek vissza.¹⁴

A következő állomás már a kolozsvári Farkas utcai színház volt, ahová kezdettől nagyon vágyott, tulajdonképpen mi vonzotta Kolozsvárra?

Hat évet töltöttem a Farkas utcai színházban. Voltam ott kezdő színész, voltam rendező, művészi vezető és a sors kegyelme folytán én voltam a színház utolsó igazgatója is.

Hat, emlékekben gazdag év volt az.

A múltját megálmodtam, mielőtt történetét ismertem volna. Mert amióta eszemet tudom, mindig színházról álmodtam. Olyan színházról, amilyen széles ez országban csak egy volt: a Farkas utcai.

A történetét nem ismertem, csak hírét hallottam.

Megmagyarázhatatlan és olthatatlan vágy vonzott Kolozsvár felé. Ez a vágy együtt született bennem azzal a mágnes-erővel, amely a színpad felé vonzott. Együtt született és együtt erősödött.

A színiakadémia tanulószobájában arról álmodoztam, hogy egyszer, valamikor a Farkas utcai színház deszkáin fogok játszani. Paulay Edének, drágaemlékű nagy igazgatómnak, sokszor gyóntam meg ezt a vágyamat. Hiszen ő is három évig volt a Farkas utcai színház tagja, színésze, rendezője, a fejlődés és iránykeresés vajúdó, nehéz éveit ő is Kolozsvárott töltötte. Három év után a Farkas utcai színház szellemét és éltető levegőjét vitte fel az ország szívébe. Ez a szellem vezette őt azon az úton, amelyen soha nem álmodott magasságba lendítette a pesti Nemzeti Színház életét.

S amíg jártam az országot, mint vidéki vándorszínész, nappali vágyam, éjszakai álmom mindig a Farkas utcai színház felé vonzott. A vágyam beteljesedett. Az álmom valóra vált.¹⁵

Ki volt az igazgató, kik játszottak a Farkas utcai színházban, amikor Ön a tagja lett?

Éppen változás történt a Kolozsvári Nemzeti Színház vezetésében. Ditrói Mórt meghívták a budapesti Vígszínház igazgatói székébe, s Megyeri Dezsőt bízták meg a kolozsvári színház vezetésével. Temesvárra kaptam Megyeri Dezső felszólító levelét. Persze boldogan és örömmel fogadtam el a felajánlott szerződést, amely megnyitotta előttem azt a lehetőséget, hogy a kolozsvári híres egyetemen folytathassam elméleti tanulmányaimat.

1896. április 1-jén kellett jelentkeznem Nagyváradon, a kolozsvári színtársulat nyári állomáshelyén. Felejthetetlen együttese volt akkor a kolozsvári színháznak: E. Kovács Gyula, Szentgyörgyi István, maga az igazgató, Megyeri Dezső, Vendrey Ferenc, Rózsahegyi Kálmán, Leövey Leó, Dezséry Gyula, Laczkó Aranka, Áldor Juliska, Szerémy Gizella, Cserny Berta s mások.

Megyeri Dezső széles látókörű, nagyműveltségű ember volt, elsőrangú rendező, kitűnő színész, pompás muzsikus. A pazarló állami intendentura és a bohémlelkű, a pénz értékét nem becsülő Ditrói Mór után kifogásolták Megyerinél, hogy takarékos, minden krajcárnyi kiadást gondosan mérlegelő igazgató volt. Ez igaz. De rendbe hozta a színház anyagi ügyeit, s művészi mérlege éppen annyira aktív volt, mint gazdasági mérlege. Nem hajszolt álmokat, nem hirdetett csillogó munkaterveket, de a rendelkezésére álló művészi anyagot biztos szemmel használta fel, mindenkit a maga helyére állított, kitűnő előadásokat rendezett, s műsora is változatos volt.¹⁶

Milyen volt az első találkozása a várossal?

1896-ik év őszén vonult be Kolozsvárra Megyeri Dezső társulata. Első pillanatban éreztem, hogy ettől a várostól a magam akarata szerint sohasem fogok elválni. Tág szemekkel jártam az utcákat, bámultam az évszázados házakat, felkapaszkodtam a régi város szegélyét jelző, omladozó várromokra, ültem a könyvtárakban és dúskáltam a sok ritkaság között, teli tüdővel szívtam magamba a történelem leheletét. És órákig elálldogáltam a Farkas utcai színház előtt. Csak a legszentebb templom tudta bennem azt a mély és alázatos áhítatot kiváltani, mint ennek a régi színháznak képe. Bejártam minden zugát, a süllyedő aljától fel a padlásig. [...]

Megelevenedett előttem a dicsőséges színháznak egész múltja. És úgy éreztem, mintha abban a pillanatban egy fölszentelt templomban önkéntelenül hűségi fogadalmat tennék.

Ennek az órának emléke sohasem homályosult el bennem. Sorsdöntő percekben újra és újra szívembe kopogtatott hangosan, figyelmeztetőleg.¹⁷

Mi lett egyetemi terveinek sorsa?

Kolozsvárra érkezve, első utam az egyetemre vezetett. Márki Sándor volt akkor a rektor. Nála jelentkeztem. Elmondtam, hogy színész vagyok, a kolozsvári Nemzeti Színház tagja, elméleti tudásomat szeretném gyarapítani az egyetem padjain. Márki rendkívüli jóindulattal fogadott. Irataim felmutatása alkalmával azonban kiderült, hogy nekem, mint reáliskolában végzett tanulónak csupán a latin nyelvből van kiegészítő érettségi bizonyítványom, de hiányzik a görög nyelvből való bizonyítványom. Már pedig azon a szakon, amelyre beiratkozni kívántam (magyar-francia nyelv és irodalom, filozófia, esztétika) szükség van erre is. Hogy ne veszítsek el egy szemesztert sem, Márki azt ajánlotta, hogy iratkozzam be rendkívüli hallgatónak, ha azután időközben leteszem valamelyik középiskolában a görög érettségi vizsgálatot, be fogják számítani nekem ezeket a féléveket. Még aznap megszereztem a görög tankönyveket és hozzáfogtam a tanuláshoz.¹⁸

Össze tudta egyeztetni a színházi munkát és tanulmányait? Hogy fogadták a színházban, hogy egyetemre jár?

Az egyetem szemben volt a Farkas utcai színházzal, amint a színpadról le tudtam szakadni, bármily rövid időre is, szaladtam át az egyetemre. Megyeri nagyon megbecsülte bennem az igyekezetet, alig félévi kolozsvári működésem után, rendezővé nevezett ki. Kissé megriadtam ettől a feladattól. Hiszen 24 éves voltam, harmadik éve színész, és én rendezzem E. Kovács Gyulát, Szentgyörgyi Istvánt, Dezséryt, Vendreyt és a többi nagyokat?¹⁹

Melyek voltak első rendezései?

Az első darab, amit Megyeri reám bízott, Bokor József népszínműve a "Mária bátyja" volt. Mindjárt az első próbán összetűzésem támadt Rózsahegyi Kálmánnal, aki kifogásolta valami instrukciómat. Én azonban a rendezői tekintélyt mindenáron meg akartam óvni és erélyes szavakkal követeltem föltétlen engedelmességet, sőt kereken kijelentettem, hogy azonnal lemondok rendezői tisztemről is. Ezzel indultam Megyerihez, hogy fölmentésemet kérjem. A mai eszemmel persze belátom, hogy nem volt igazam, én, aki falut csak képeken láttam, irányítsam egy népszínmű alakítását Rózsahegyi Kálmánnak, aki már akkor is a legízesebb, a legszínesebb és legigazabb parasztfigura volt a színpadon? De az én drága Kálmán barátom okosabb volt, mint én, a szíve is tele volt jósággal. Megállított és az egész személyzet előtt így szólt: "Bocsáss meg, Janókám, elragadott a hév, úgy lesz minden, ahogy rendelkezel. Ne haragudjál."

Teljes elégtételt kaptam ezzel, és hálásan szorítottam meg a Rózsahegyi kezét, amikor a nézőtér hátteréből felcsattant Megyeri Dezső hangja: "A rendező úrnak igaza van. Folytassák a próbát."

Megyeri t.i. titkon figyelte, hogy le tudom-e vezetni az első próbát.

Következett azután olyan darab is, amelyben E. Kovács Gyula és Szentgyörgyi is játszott. Rettenetesen zavarban voltam. Hogy adjak én utasításokat ezeknek a színészapostoloknak? A próba előtt való estén nagy tusakodás után fölkerestem E. Kovács Gyulát és bocsánatot kértem tőle, hogy nekem holnap rendeznem kell őt. E. Kovács Gyula komolyan válaszolt: "Megyerinek jó szeme volt, amikor magát választotta rendezőül. És én szívesen fogadom minden utasítását."

Nem is volt E. Kovács Gyulával soha nézeteltérésem.

Szentgyörgyit is felkerestem, ő azonban paraszti furfanggal felelt:

"A rendezőnek az a kötelessége, hogy rendezzen. A színésznek pedig az a kötelessége, hogy játsszék. Maga öcsém, csak rendezzen szorgalmasan, velem ne törődjék, én játszani fogok úgy, ahogy szoktam."²⁰

Színháztörténetekből kiderül, hogy Megyeri Dezső szerződésének lejárta után 1899-ben a színházrajongó, de amatőr bihari dzsentri, Bölöny József intendáns vette át a vezetést, aki a művészi irányítást Follinusz Aurél kezébe adta, s ebben az időszakban a könnyű műfaj, főleg az operett virágzott a Farkas utcai színházban. Milyen változást jelentett ez az Ön életében?

Nekem személyileg semmi panaszom nem lehetett Bölöny ellen. Amikor átvette a színház vezetését, Megyeri tagjai közül legelsősorban engem tisztelt meg szerződési ajánlatával. A fizetésemet is lényegesen emelte s a rendezéseimért külön díjazást állapított meg. Én pedig boldog voltam, hogy Kolozsvárott maradhattam, mert Megyeri háromévi igazgatása után még egy évre volt szükségem, hogy egyetemi tanulmányaimat befejezzem.²¹

Hamarosan Ön került Follinusz Aurél helyére, s a Farkas utcai színház művészeti vezetője lett. Hogy történt mindez?

A Bölöny-éra első évének vége felé egyetemi tanulmányaimat befejezve, Wlassics Gyula kultuszminiszternél jelentkeztem s kértem, tegye ösztöndíjjal lehetővé, hogy két-három hónapra külföldre mehessek színházakat nézni. A miniszter elragadó kedvességgel fogadott. Noha általános kihallgatás volt, amikor a titkári szoba tele volt várakozókkal, leültetett, részletesen kikérdezett az egyetemen végzett munkám felől, érdekelték a színházi viszonyok is, egy nagy kultúrájú, igaz ember hangja csendült ki szavaiból. A kérésem elintézésének nagy akadálya volt, hogy a színészeti ügyek akkor még a belügyminisztériumhoz tartoztak, de azt is áthidalta azzal, hogy mint franciaszakos tanárnak utal az egyetemi alapból ösztöndíjat, nem is kellett formalitásokra várnom, a kérvényemre rávezette az elintézést, behívta titkárát, sok szerencsét kívánt s meghagyta, hogy időnként értesítsem őt sorsomról, előrehaladásomról. Az ösztöndíjat rögtön fel is vehettem. Kolozsvárra hazaérkezve referáltam Bölönynek, aki rendkívüli előzékenységgel utalt ki számomra a következő évi szerződésemre nagyobb előleget, a két hónapos szünidőmet is megtoldotta eggyel, de figyelmeztetett, hogy mindenhonnan, ahová érkezem, tudassam a címemet. Arról persze fogalmam sem volt, hogy ezt miért óhajtja.

Ezt az első külföldi utamat véletlenül kitűnő társaságban tehettem meg. Góth Sándor ugyanakkor készült hosszabb utazásra, hozzá csatlakoztam, együttesen barangoltunk, bejártuk Németországot, onnan Angliába mentünk, utolsó állomásunk Párizs volt. Milyen boldog idők voltak azok! Erre a hosszú útra még csak útlevélre sem volt szükségünk. Vízum, igazoló írások, beutazási engedélyek? Mindez ismeretlen fogalom volt. [...]

Párizsba érkezve, hónapos-szobát béreltünk, mert ott hosszabb időt akartunk tölteni. Értesítettem az intendánst, hogy a címem: Rue Rochechouart 14. Alig töltöttem ott néhány napot, sürgönyöm érkezett. A sürgöny szövege ez volt: "Siessen haza. Kineveztem a kolozsvári színház művezetőjévé. Keressen fel Kaltgenleutgeben-ben. Bölöny."

Még most sem tudom pontosan elemezni, milyen érzéseket váltott belőlem ki ez a sürgöny. Mi tagadás büszkeség is volt bennem, hiszen alig voltam 28 éves, s a Farkas utcai színház élére kerülhettem. De volt bennem félelem is. Igen nagynak tartottam a feladatot. Hogy fogok én annak megfelelni? Volt öröm is, hiszen zúgott a fejem a tervektől, hátha valamit meg tudok azok közül valósítani? ²²

Elfogadták a színház tekintélyes színészei a 28 éves igazgatót?

Az öreg, érdemes művészek éppen úgy, mint a tehetséges fiatalok, örömmel és bizalommal fogadtak, különösképpen a drámai színészek. Szentgyörgyi tőle szokatlan melegséggel rázta meg a kezemet s csak annyit mondott, hogy: "A nagyságos úrnak ez már előbb is eszébe juthatott volna." (Szentgyörgyi Bölönyről mindig mint "nagyságos úr"-ról beszélt.) [...]

A színészkartársak gyöngédségét én azzal viszonoztam, hogy amikor először kellett föllépnem, szépen batyuba csomagoltam öltözői holmimat, ottlévő ruháimat és felköltöztem abba a kis árván maradt fülkébe, ahol E. Kovács Gyula szokott volt szerepeire készülni. Szentgyörgyi nem állhatta meg szó nélkül ezt és megkérdezte, hogy hát ez a hurcolkodás meg mire való? Mire én ezt feleltem: "Nézzed, Pista bátyám, eddig nekem is az volt a gyönyörűségem, hogy együtt szidhattam veletek az igazgatót. Ez olyan jólesett valamennyiünknek, mint valami fizetéspótlék. Hát én miért fosszalak meg benneteket ettől a kis élvezettől a jelenlétemmel?"

Szentgyörgyi megnyugodott ebben a magyarázatban, a többiek pedig kacagtak és én búcsút vettem attól a közös öltözőtől, amelyben a szerepekre való készülődésnek nagyon sok izgalmas óráját éltem át. Szűk és alacsony volt ez az öltözőhelyiség, hiszen valamennyi magánszereplő férfi abban zsúfolódott össze, de emlékeket lehelő, múltról regélő. Különösen a falai voltak rendkívül érdekesek. Gabányi Árpád kolozsvári színész korában ezekre a falakra rajzolta a régi kolozsvári színész-nagyságok képeit. Tökéletesek voltak ezek a képek. Legalább a mi szemünkben azok. Órákig el tudtam előttük álldogálni, s tág szemekkel bámultam őket.²³

Mit tart első színházigazgatói évadja legjelentősebb eredményének?

Egy olyan terv megvalósulását, amely - hitem szerint - méltó a Farkas utcai színház szelleméhez: az ifjúsági előadások rendszerének megindítását. Ne tessék azonban a most szokásos "úgynevezett" ifjúsági előadásokra gondolni, amelyeket egyes színházak olykor-olykor lerobotolnak másodrangú szereplőkkel, ötletszerűen előrángatott darabok hányt-vetett előadásával, céltudatosság és átgondolt terv nélkül csak azért, hogy a diákság filléreiből egy kis jövedelemtöbbletet biztosítsanak a pénztárnak. Ezek az ifjúsági előadások többet ártanak, mint használnak. Félrevezetik a fiatalság elgondolását a színház hivatásáról.

A Farkas utcai színház ifjúsági előadásainak mélyebb értelme, előrenéző célja, építő szándéka és nevelő hatása volt.

Szomorúan láttam ugyanis azt, hogy még a kolozsvári színház is zsúfolásig telik meg olyankor, amikor léha operettet, frivol bohózatokat játszanak a színészek, a klasszikus művek nézőközönsége pedig egyre fogy. Hogy egy-egy léhaság több előadást ér meg, mint tíz klasszikus darab együtt. Azt is tudtam, hogy a közönség ízlését nem lehet erőszakosan és hirtelen másfelé irányítani. A közönség azt tartja, hogy amikor a jegyét megváltja, nem tandíjat, hanem belépődíjat fizet, és szabadon választhatja meg, hogy ízlése, hangulata mit kíván látni. Ezt az ízlést, ezt a hangulatot kell tehát úgy irányítani, hogy ne találja kedvét az üres léhaságokban, hogy szeretni és élvezni tudja a komoly elmélyedést, hogy fel tudja fedezni a költői titkok szépségeit, a rejtett gondolatok értelmét. [...]

Hosszadalmas, türelmes, céltudatos és óvatos munka eredménye lehet csak ez az ízlésváltozás. Akik hangoztatják, hogy a színház "a nagyok iskolája", azok ne feledkezzenek meg, hogy ez az iskola sokévi tanfolyamból áll.

Miután azonban én nem átmeneti állomásnak tekintettem a kolozsvári színházat, hanem életem végső céljának, odaadással, elmélyedéssel dolgoztam ki tervemet. Elgondolásom alapja az volt, hogy az ifjúság fogékony lelkét és könnyen irányítható ízlését kell meghódítani, azok már a családi otthonban fogják a nagyokat gondolkozásra késztetni, mire pedig megnőnek, mikor az esti előadások törzsközönségévé válnak, ifjúságuk emlékeit és hitét fogják a színpadon keresni. A magvető szerepére vállalkoztam, tudtam, hogy évek múlva ízes gyümölcsei fognak fakadni ennek a munkának. [...]

Minden előadás ünnepe volt a színháznak. A nézőtér mindig az utolsó zugig megtelt áhítatosan figyelő, kipirult arcú, lelkes diákokkal, Kolozsvár tíz tanintézetének ifjúságával, én pedig elnéztem néha a hanyagságot és felületességet az esti előadások alkalmával, de az ifjúsági előadásoknál nem volt kegyelem a léháskodó színész számára. Azok voltak a színház legjobb, leghibátlanabb előadásai. A színészek felfokozott becsvággyal játszottak, hiszen hálásabb közönség nincs a világon, mint a lelkendező, fogékony fiatalság.²⁴

Bölöny József intendáns kinevezését a kormány nem újította meg, és ismét Megyeri lett az igazgató, ekkor a korábbi fogadalmai ellenére mégis otthagyta a Farkas utcai színházat, s átmenetileg állás nélkül maradt, mihez kezdett ekkor?

Megyeri, mihelyt szerződését a kormánnyal aláírta, első levelét hozzám intézte, felszólított, hogy közöljem feltételeimet, amelyek alapján első művészi munkatársaként megmaradnék a színháznál. De én azt válaszoltam neki, hogy annyira exponáltam magamat a közvélemény előtt is, a hivatalos tényezők előtt is Bölöny mellett, hogy ferde helyzetbe kerülnék, ha azok után elfogadnám az ő megtisztelő szerződési ajánlatát. Megyeri ezt megértette, és nem erőltette a dolgot.

Bölönynek is füléhez jutott a Megyerivel való levélváltásom, magához kéretett. Megszorította melegen a kezemet s kérdezte, hogy mi a tervem?

"Nincs kialakult tervem - feleltem. - Azután, hogy a Farkas utcai színháznak egy évadon át művészeti igazgatója lehettem, nem mehetek vissza vándorszínésznek. Különben meg akarom írni Csiky Gergelyről tervezett munkám második kötetét. Fölmegyek Pestre, majd csak megélek valahogy. Hírt kaptam arról is, hogy a színiakadémián tanári állásra fognak meghívni."

Bölöny akkor azt mondta: "Jöjjön el hozzám Szilaspusztára. Legyen a vendégem. Ott dolgozhatik nyugodtan, tanulhat s megvárja a sorsfordulatot. Mert figyeljen jól arra, amit mondok: magának vissza kell térnie Kolozsvárra. Vissza kell térnie a Farkas utcai színházba. Magának itt a helye. Magára itt szükség lesz."

Elfogadtam Bölöny meghívását. Az utolsó előadás után összecsomagoltam cókmókomat, könyveimet s egyenesen Szilaspusztára mentem.

Ott megírtam Csiky Gergelyről szóló könyvem második kötetét. Az első kötet, mint doktori disszertáció, csupán a Proletárok megjelenéséig mutatta be Csiky életét és működését, ez a második kötet a magyar társadalmi dráma hullámos útját követte a költő haláláig. Egy évvel a két kötet megjelenése után az a meglepetés ért, hogy a Kisfaludy Társaság könyvemet Alexander Bernát és Radó Antal bírálata alapján utólagos jutalomdíjjal tüntette ki.²⁵

Színház nélkül nem tudott sokáig létezni. 1902-ben megpályázta és megkapta a szegedi színház igazgatói állását. Hogy érezte ott magát?

A szegedi színházban sem találtam meg azt a termékeny talajt, amelyben a színházról való elgondolásaim magjai kicsírázhattak volna. Szeged nagy magyar vidéki város volt, modern palotákkal, pompás középületekkel, kényelmet és technikai lehetőségeket nyújtó, ragyogó színházzal. A közönsége hivatalnokokból és kereskedőkből állott. A gazdag tanyai nép a nagy távolság miatt is ritkán tévedt a színházba. Szeged közel is volt Budapesthez, annak szelleme uralkodott ízlésén, s nem is volt más kívánsága, mint hogy irodalmi és művészi élete szűkebb körre szorított utánzása legyen a fővárosi mintának. A színházigazgató legfőbb érdeméül azt tekintette, hogy a budapesti színházak darabjai Szegeden is mielőbb színre kerüljenek. S miután közönsége sűrűn látogatta a pesti színházakat, kritikai zsinórmértéke is a pesti előadásokkal való összehasonlítás volt. Eredeti elgondolásnak, valami új művészi iránynak, önállóságnak, Budapest járomszalagjáról való elszakadásnak terve a első lépésnél kudarcot vallott.

Kolozsvárnak ezzel szemben egy ócska, rozoga kényelmetlen színházépülete volt, szűk helyiségekkel. Az utcasorokat nem modern paloták, hanem patinás, alacsony, ősi házemlékek szegélyezték. De polgársága és főúri rendje századokon át független fővárosi élethez szokott, büszke volt önállóságára, őrizte a hagyományokat, földrajzilag is távolabb volt Budapesttől, szellemi életében is igyekezett ezt a távolságot megtartani. Mikor színháza másfélszáz évvel ezelőtt megszületett, mindenki úgy érezte, hogy egy nemzeti gondolat vált álomból valósággá, s ez az érzés elkötelező, parancsoló erővel irányította a közönséget is, a színpadot is. Ez a közönség támogatta a színházat abban a törekvésében, hogy lehetőleg függetlenítse életét Budapest eseményeitől, vagy legalább jelét adja a függetlenségre irányuló törekvésének. Ez a közönség értékelni tudta és megbecsülte új irodalmi, vagy művészi elképzelések megvalósítását.

Szegeden a színház a nemes szórakozásnak fényes palotája volt, Kolozsvárott a nemzeti gondolatnak ősi, kopott, de áhítatot sugalló áldozóhelye. A pazarul gazdag színházcsarnok és az omladozó ősi színház egymás mellé állítása napnál világosabb képe annak, hogy egy színház értékét és jelentőségét nem kényelme, ragyogása, műszaki felszerelésének tökéletessége, hanem a benne élő és tovább fejlődő szelleme adja meg.

Ez a szellem az, amely engem szüntelenül Kolozsvár felé vonzott. Ezért tartottam én Szegedet csak átmeneti állomásnak, Kolozsvárt pedig végcélnak.²⁶

1904 nyarán ismét benyújtotta a pályázatát Szegedre, és hat évre újra megválasztották a szegedi színház igazgatójának. Ezt a hat évet azonban nem töltötte ki, mert visszahívták Kolozsvárra, hogy a Hunyadi téren épülő új színház elkészüléséig vezesse a Farkas utcai színházat. Mit szóltak ehhez Szegeden?

A hír rendkívüli meglepetést keltett. Valósággal hideg zuhanyként hatott. Különösen azt nem tudták megérteni, hogy a szegedi hatéves szerződésemet feláldoztam egyévi kolozsvári szerződésért.²⁷

Az öreg színház utolsó évadja következett, mert már épült az új színház. Hogy búcsúzott el közönségétől a Farkas utcai színház?

1905 tavaszán bevonulhattam tehát ismét a Farkas utcai színházba. Kolozsvárott úgy fogadtak, mintha a sors komoly rendelése folytán én mindig Kolozsvárhoz tartoztam volna.

Újra bejártam a színház minden zegét-zugát. Semmi sem változott. Míg távol voltam, a lepergett négy év még kopottabbá, még avultabbá tette a régi házat. Hozzászoktam a szegedi palota kényelméhez, modern műszaki fölszereléséhez, tág helyiségeihez, ragyogásához, s ez a rogyadozó, homályos, ódon és primitív színház mégis ezerszerte kedvesebb volt nekem. A nagy diák érezheti így magát, amikor a fővárosi élet fényéből hazatér a szülői otthon alacsony, szűk, petróleummal világított meleg otthonába.

Ki-kijártam a hajdani Trencsin térre, ahol régen a fapiac volt, s ahol most szorgalmas munkáskezek építették az új színházcsodát. S elszorult a szívem. Hogy ez fölépülhessen, össze kell omlania a másiknak, a réginek, a szívünkhöz nőtt ősi otthonnak.²⁸

Ahogy most látom és sok évtized távlatából végignézem a Farkas utcai színház utolsó évadjának műsorát, meghatva és tiszteletadással kell annak a színészgárdának a munkájára gondolnom, amely a terveknek és művészi elgondolásoknak olyan tömegét tudta valósággá varázsolni a színpadon. Ennek a felfokozott munkabírásnak rugóját csak abban láthatjuk meg, hogy a színház minden tagját, a nagynevű művészeket éppen úgy, mint a közkatonákat, még a díszletező munkásokat is áthatotta az a hit és akarat, hogy ennek a gazdag emlékű színháznak hattyúdalát felejthetetlenné és a múlthoz méltóvá kell tennünk.

A szokásos premiereken kívül minden héten voltak klasszikus esték és operaelőadások. Minden második héten ifjúsági előadások. Az operai műsoron szerepel: Szécsi Mária (Radó Antal és Major J. Gyula magyar daljátéka), Traviata, Hunyadi László, Faust, Zsidónő, Troubadour, Proféta, Parasztbecsület, Szulamit, Balassa Bálint, Sevillai borbély, Bajazzók, Bibliás ember, Mártha, Hoffmann meséi, Carmen. Klasszikusok közül felújításra kerültek: Hamlet, Othello, Lear király, Velencei kalmár, Makrancos hölgy, Tartuffe, Fösvény, Medea, Ármány és szerelem, Cyrano de Bergerac, Bánk Bán, Ember tragédiája. A régi magyar irodalom poros kincsesládájából vettük elő és mutattuk be: Csepreghy Ferenc Szép Medúza című tündérjátékát, Balogh István Ludas Matyiját, Szigeti József Nőemancipációját és a Rokkant huszárt. A népszínművek közül előadtuk: Toloncot, Vén bakancsos és fia, a huszárt, Peleskei nótáriust, Piros bugyellárist, Sárga csikót, Szökött katonát, Ingyen élőket, Liliom Klárit, Csizmadia mint kísértetet. Emellett részben felújítások, részben premierek voltak: Titok, Trilby, Veér Judith rózsára, Vén leányok, Zaza, Salome, Szentbernáti barátok, Szókimondó asszonyság, Monna Vanna, Magdolna, Nagymama, Proletárok, Cifra nyomorúság, Nóra, Ocskay brigadéros, Ördög cimborája, Pálinka, Ghetto (Heyermans-Hevesi Sándor), Gyurkovics lányok, Dolovai nábob lánya, Gringoire, Jerikó falai, Lengyel zsidó (Ujházyval), Dada, Fedóra. Természetes, hogy az operett műfajnak is helyet kellett szorítani, de ezen a téren is a nemesebb termés uralkodott: Offenbach Varázshegedűje és Párizsi élete, Suppé Szép Galatheája, Szenes legény, szenes leány, Rip van Winkle Tiszturak a zárdában, Szegény Jonathán, Szép Heléna, Orpheus az alvilágban, Mikádó, Nebántsvirág, Boccacció, Kis kofa (Sztojanovics), Korneville-i harangok, Koldusdiák. És utoljára hagytam a János vitézt Kacsóh Pongrácnak ezt a tündéries szép daljátékát, melyet már a Megyeri Dezső társulata is sokszor játszott.

[...] Shakespeare Athéni Timonját és Moličre Don Juanját is színre alkalmaztam és ebben az évben mutattuk be először magyar nyelven.²⁹

Ha jól tudom ebben az évben volt Herczeg Ferenc Bizáncának kolozsvári premierje is, mely az évad egyik legsikeresebb eseménye volt.

Ez a széles látókört nyitó tragédia már egy évvel előbb került színre Budapesten, de a kritika nem méltányolta érdeme szerint s így elődöm, Megyeri Dezső nem is vette át a Farkas utcai színház műsorába. Én pedig boldog voltam, hogy reám maradt a "Bizánc" bemutatásának kötelessége.

Az első pillanattól éreztem, hogy valami sűrű fátyol ereszkedett színpad és közönség közé a "Bizánc" budapesti bemutatója alkalmával. A historikusok szőrszálhasogatással állapították meg, hogy a történelmi eseményekhez nem volt hű Herczeg Ferenc. Költői fantáziája túlságosan szabadon törte össze azokat a hiteles adatokat, melyek történetíróink fáradságos kutatása nyomán kerültek a köztudatba. A szelídek és jóindulatúak pedig azt mondták, hogy kevés benne a cselekmény, sok a szónoklás, vezércikktémák sorakoznak benne. Ezek a hivatalos vélemények zűrzavart okoztak a közönség ítéletében és lanyhulást az érdeklődésben.

Nem értették meg belőle a jelen idők veszedelmét és a jövőremutatás komor jóslatát. [...]

Nem érezték, hogy a bizánci császárság romlottságának, széttagoltságának, belső marakodásának és összeomlásának képe a költő lelkéből felszakadó fájdalmas prófécia. Az osztrák soldateska mindent elhallgattató diktatúrájának, Ferencz József uralkodásának fényében rendkívüli bátorság és jövőbelátó költői erő kellett ahhoz, hogy ezt a félelmes képet megrajzolja valaki. A nemzetiségek lázadoztak s elszakadásra törekedtek. Az udvari kamarilla titokban szította mozgalmukat. A magyarság pártokra oszolva gyöngítette saját erejét. Magyar magyar ellen hadakozott elkeseredett gyűlölettel. A háborgó vulkán közeli kitörésének földalatti robogását csak a költő hallotta. A "Bizánc" a fenyegető veszedelemre mutatott.

De pusztába kiáltó szó maradt.

Nem ringattam magamat abban a hitben, hogy a Farkas utcai színház előadása felriasztja kábultságából a nemzetet. De azt éreztem, hogy az ősi színház szívének egy dobbanása maradna ki, ha Bizánc hiányoznék a műsorából.³⁰

Most ugorjunk egy nagyot az időben. 1936-ban és 1937-ben a Szegedi Szabadtéri Játékokon ismét sor került a Bizánc bemutatására. Ez a bemutató nagyobb visszhangot váltott ki?

Szeged városa azzal tisztelt meg, hogy világszerte híres Dóm-téri szabad ég alatti előadásainak művészeti vezetését reám bízta. A fölkérésnek természetesen boldog örömmel tettem eleget s legelső gondolatom az volt, hogy a "Bizánc"-ot fogom a Dóm tér korlátlan lehetőségei között előadni. Illetékesek és illetéktelenek megriadtak a gondolattól. Szeged városa is félt a terv megvalósításától, attól tartott, hogy túlságos anyagi megterheléssel jár, már pedig a "Bizánc" az addigi tapasztalatok szerint nem az a darab, amelyik tömegeket vonzana. Szeged városának aggodalmát annál könnyebb volt eloszlatnom, mert Herczeg Ferenc költészetének ott, Dél-Magyarország fővárosában, különösen mély gyökerei vannak. [...]

A sajtóban is hadakoznom kellett, mert a legjobb indulatú hozzáértők is azt vitatták, hogy a "Bizánc" nem alkalmas szabadtéren való előadásra. Amikor pedig Herczeg Ferenctől engedélyt kértem a mű előadására, ő maga is tamáskodott. Nem hitte, hogy az óriási téren, a szabad ég alatt hathassanak a rejtett gondolatok, féltette a halk jelenetek intimitását. De megadta az engedély, sőt - kérésemre - a tragédia befejezését is a felséges templom-háttér hangulatához simította.

Az eredményt ismerjük. Négy év óta a szegedi Szabadtéri Játékok állandó, nem hiányozható ünnepei a "Bizánc"-előadások. Ott kapta meg a tragédia tulajdonképpen azt a mély hátteret, gondolatainak azt a sodró erejét, amit zárt színpadon sohasem tudott elérni. Új szépségek bontakoztak ki a holt betűkből. A környezet, a tömegek, a messzeségben zajló csaták, a föllángolások és összeroppanások, a szereplők éles kontúrjainak szimbolikuma, a szavak szárnyaló zenéje új látókört nyitott meg a nézők szeme előtt. Ráeszméltek végre a tragédia igazi értelmére. Tízezres tömegek lelkesedtek, csüggedtek, emelkedtek. Tízezres tömegek szíve erősödött és telt meg áhítattal. Tízezres tömegek lelke keményedett meg acélos akarásokkal és jövendőben való bizalommal.³¹

Melyik darabot játszotta utoljára a Farkas utcai színház?

Az új színház már pompázott és ragyogott a Hunyadi téren. Csodájára jártak a kolozsváriak és idegenek. A berendezés utolsó simításait végezték szorgos munkáskezek. A régi színház pedig szürkén, szerényen, megadással várta sorsát, a csöndes Belső Farkas utcában. Haldoklása is méltóságteljes volt. A betöltött hivatás büszkeségével várta a véget.

Még egyszer felcsillant benne a régi élet. Felragyogott színpadán a régi dicsőség gazdagsága: 1906. június 17-én. Ezen a napon tartottuk az utolsó előadást az öreg színházban. Bánk bánt játszottuk. Azt a tragédiát, amellyel igazság szerint 1821-ben meg kellett volna nyitni ezt a színházat. Engesztelő áldozat volt ez és hódolat Katona József szelleme előtt. Katona József ugyanazon a napon született, amelyen az erdélyi magyar színjátszás. Katona eltemetett Bánkja ezen a színpadon támadt halhatatlan életre. Katona József emlékének szenteltük a haldokló színház utolsó lélegzetvételét. [...]

Nem volt hivatalos búcsúszó. Nem volt szónoklat. Csak Katona József nemesveretű hangja zúgott, harsogott, zengett és lángolt. Hol van ennél szebb imádság színházi oltár előtt? Ez a méltóságteljesen hömpölygő, kemény, dübörgő nyelv belefúródott a szívekbe, lobogott és tüzet gyújtott. Lenyűgöző hangulatot teremtettek a patinás szavak a patinás falak között.

Aztán legördült a függöny. Mély főhajtással, néma imádsággal, könnyes szemekkel még egyszer vissza-visszanézve, szótlanul oszlott a közönség. A színészek is elszéledtek. Üres, sötét és néma volt a magára maradt színház. S akkor én a színpadnak egy kicsi, korhadt deszkalapját lefeszítettem. Csak akkorát mint egy téglalap. Szürke volt és kopott. Tele régi díszletfúrások lyukacsaival. Mintha szú rágta volna. Aztán másnap reggel elvittem az új színházhoz. Az építésvezetőt kértem, hogy ezt az ócska kis deszkalapot ékeltesse be az új színpad sima, fénylő deszkái közé a súgólyuk mellett, ott senki sem veszi észre, nem zavarja a fürkésző szemet.

Babona volt? Hit volt? Vagy jelképes hűségfogadalom? Nem tudom. Az érzésem hajtott minden határozott gondolat nélkül.

Sok, sok éven át, valahányszor bementem a színpadra, önkéntelenül erre a kicsi, színével elütő deszkalapocskára tévedt a szemem. ³²

Mikor visszatért Kolozsvárra, szerződése mindössze egy évre szólt, de a sikeres évad után az új színház vezetését is Önre bízta a város és a színügyi választmány. Milyen tervekkel fogott hozzá ennek az európai színvonalú, modern színháznak az irányításához?

Minél közelebb érkeztünk az építkezés és a berendezés befejezéséhez, annál gyakrabban fordult meg az agyamban a gondolat, mi a feladata annak, aki ennek a színháznak szellemi munkáját megindítja? Új művészi irány keresése? Valami új játékstílus kitermelése? Új gondolatok valósággá váltása? Tág kapunyitás a mind nemzetközibbé váló korszellem előtt? Új úton való megindulás, hogy majdan száz év múlva az utódok ne hivatkozzanak a régi-régi emlékekre, hanem az itt kezdődött új nyomokra? Új célkitűzések? Új maghintés?

S egyre keményebbé vált bennem az a hit, hogy mindez hiú elgondolás. Az új vezetőnek csak egy kötelessége lehet: A Farkas utcai színház szellemét kell átmentenie ebbe az új és fényes palotába. Külsőségekben gazdagodhatnak az előadások, a színjátszásnak új lehetőségei léphetnek a régiek nyomába, új játékmodor válhatik divattá, a színpadi életnek vérkeringése lüktetőbbé válhatik, technikai fölkészültségben új csodák ragyoghatnak a közönség szeme elé - de a magyar színpadi művészet célja, hivatása, rendeltetése az új hajlékban is csak a száz év előtt ásott út folytatása kell, hogy legyen. Az iránytű most is az elődök által kitűzött cél felé mutat.

S ebben a hitemben végleg megerősített az a kis alkalmi játék, amit Herczeg Ferenc írt "Színházavatás" címen az új színház megnyitó ünnepségére: Az új igazgató kábultan jár a fényes, gazdag, tökéletesen fölszerelt csarnokban. Minden megvan az új házban, amit a technika és építőművészet csodája megálmodhatott, s mégis valaminek híját érzi. Tépelődése közepette lassan benépesedik a színpad. Egressy Gábor, Lendvay és Déryné, Kántorné és Jantsó Pál, meg Szentpétery szellemei jelennek meg. Felavatják az új hajlékot. S lelkendezve ébred az új igazgató arra, hogy az ő szellemük hiányzott eddig a házból. Nélkülük csak üres és kongó szóáradat lenne mindaz, ami az elkövetkezendő századévben e deszkákról a közönség felé árad. A felszabadult lélek örömével ébredtem én is arra, hogy tudom mi a feladatom, tudom merre vezet az utam...³³

Könyvéből ismerem az új színház első évadjának statisztikai mérlegét, melyből kiderül, hogy tíz hónap alatt háromszázhatvan előadást tartottak; ezek több mint fele a komoly műfajt képviselte, s a darabok nagyobb része magyar szerzők műve volt. Folytatódott a drámatörténeti előadásokkal bevezetett ifjúsági sorozat. Az évadban bemutatott negyvenegy újdonság közül tizenhárom Kolozsvárott került először színre. Ezek a kolozsvári ősbemutatók később hagyománnyá váltak. Még olyan esetet is feljegyeznek a színháztörténetek, hogy néhány külföldi dráma világon első premierjét Kolozsvárott tartották. Melyek voltak ezek?

Maeterlink Mária Magdolnájával és Strindberg Abu Kaszem papucsával nemcsak az összes magyar, de az összes külföldi színpadokat is megelőzte a kolozsvári színház. Ezeket a darabokat most már Európa valamennyi drámai színpadán adják, de legelőször Kolozsvár színházi közönségének volt alkalma látni őket.³⁴

Kolozsvár színházi életében fontos szerepet játszott a Nyári Színkör, ez egy hatalmas, ócska fabódé volt, melyet 1874-ben ácsoltatott Korbuly Bogdán, s melyben a Hunyadi téri színház felépülése után már nem akarták az előadásokat engedélyezni. Ön harcolta ki, hogy felépüljön az új Nyári Színkör, mely Kolozsvár második kőszínháza lett. Mi volt ennek a színháznak a funkciója?

Mihelyt átvettem a kolozsvári színház vezetését, megszüntettem a nagyváradi és marosvásárhelyi színházakkal a régi kapcsolatokat, állandósítottam Kolozsvárott a színházat, úgyhogy a színtársulat egész éven át Erdély fővárosában működött. A kolozsvári közönség azonban évtizedek alatt megszokta, hogy a nyári idényben nem jár a Farkas utcai fülledt levegőjű, nem szellőztethető színházba, ahol éppen ezért öt hónapig minden évben szüneteltek az előadások, a színészek pedig vagy Nagyváradon, vagy Marosvásárhelyen játszottak ezalatt. [...] A közönség beidegzettsége konokul kitartott a mellett az elhatározása mellett, hogy ha már nyáron itthon maradnak a színészek, költözködjenek ki a sétatéri Szamos-parti hűvös fabódéba. Oda elmennek, de komoly téli színházba nem.³⁵

Az új Nyári Színkör felépítése nemcsak rengeteg energiát, hanem nagyon nagy anyagi áldozatot követelt Öntől. A színházépítés tényleges költségei az előirányzat háromszorosára növekedtek a munkálatok során, s az építésre felvett hitel törlesztő részleteit Ön fizette éveken át. Miért vállalta mindezeket a nehézségeket?

Hogy miért? Annak okát ma sem tudnám adni. Előérzet volt-e, hogy jön majd idő, amikor oda menekülnek az erdélyi magyar színészek? Nem hiszem. Ki gondolt volna akkor Trianonra? Csak azt tudom, hogy ellenezte a város, ellenezte a kormány. Az volt a vélemény, hogy nincs reá szükség, én meg állhatatosan hangoztattam, hogy de igen, égető szükség van rá. Terveket készítettem, beadványokkal ostromoltam a Színügyi Választmányt, a várost és a kormányt. Nem nyugodtam.³⁶

1910 júniusában nyílt meg az új nyári színház, mely a földszinti széksorok és padlózat kiemelésével táncteremmé átalakítható, hangversenyek és mozgóképelőadások tartására is alkalmas többfunkciós épület volt. Hogyan kapcsolódott ennek programja a Hunyadi téri színházéhoz?

A Hunyadi téri színház műsorából szerettem volna teljesen kigyomlálni a könnyű műfaj dudváit. Alighogy megkezdtük hát az ötödik évad őszi előadásait, műszaki munkások lepték el a Színkör belső részét, éjjel-nappal dolgoztak, hogy téli használatra alkalmassá tegyék az új épületet. Kárpitoztak, festettek, aranyoztak, új gépeket, korszerű világító berendezéseket szereltek fel, a fűtési szerkezetet teljessé tették, a színpadot gyors díszletváltozásokra alkalmassá alakították. Ez az újabb munkálat százötvenezer koronával emelte megint az építkezési költségeket, természetes, hogy ennek az összegnek amortizációját is vállalnom kellett.

Mikor minden elkészült, megkezdődtek a párhuzamos előadások a Színkörben. 1910. december 9-ére, amikor a Hunyadi téri színházban Beulemans kisasszony házassága került színre, a Színkörben a Cigányszerelem című Lehár operettet tűztem ki. Másnap a nagy színházban Macbethet, a Színkörben a Gésák című angol operettet játszottuk. Így indultak meg a párhuzamos előadások, amelyeknek az volt a céljuk, hogy a Hunyadi téri színház kizárólag a komoly művészet hajléka legyen.³⁷

Mikor kezdődtek a Színkörben a filmvetítések?

Következő évben, amikor a színházi előadásokat nem zavarta, s amikor bálok, mulatságok, hangversenyek, gyűlések számára nem voltak lefoglalva a helyiségek, mozgókép-előadásokat tartottunk. A Színkör mozgót valóságos ujjongással fogadta a közönség. Abszolút tűzbiztonsága, tágas vészkijáratai, hatalmas, levegős nézőtere, óriási befogadóképessége, amely lehetővé tette, hogy Európa legolcsóbb ilyenfajta szórakozóhelye legyen - nagyon megkedveltette a közönséggel ezt az új vállalkozást. Tíz-húsz fillérért másfél órás előadást nyújtott a Színkör, műsora pedig mellőzött minden erkölcsöt rontó trágár filmet, s így nagy szerepe volt a tanintézetek növendékeinek és a felnőtt közönség széles rétegeinek nemes szórakoztatásában és az általános műveltség fejlesztésében.³⁸

Tudomásom szerint ez volt a második alkalom, amikor az új művészet, a film bejutott a kolozsvári színház falai közé. Először 1899-ben mutattak be a színházban mozgóképeket, s ez is az Ön nevéhez fűződik, mivel Ön rendezte a Mozgó fényképek című darabot, amelyben erre sor került. Később fontos szerephez jutott a film a színház életében, de egyelőre még maradjunk a Hunyadi téri színház úttörő vállalkozásainál, melyek közül talán legsikeresebb, s legnagyobb feltűnést keltő volt a Magyar Drámatörténeti sorozat, melynek keretében az 1911/12-es évadban 26 magyar drámát tűztek műsorra.

A színháznak készen volt több évre terjedő munkaterve, amelyben Shakespeare-ciklus, antik drámák sorozatos előadása, Moliere 10 darabja, a spanyol színműírás nagyságai szerepeltek, de azt akarta, hogy mielőtt a közönség figyelmét a külföld klasszikusai felé irányítja, ismertesse meg a magunk házatáját: miből, mikor és milyen korszerű befolyások alatt keletkezett a magyar dráma, honnan indult, milyen úton haladt, milyen nehézségekkel viaskodott, amíg mai magaslatáig érkezett. A szakkörök, bírálók tamáskodtak. Nem hitték, hogy ez a teoretikus elgondolás megvalósítható, a rosszindulatúak pedig nyíltan megvádolták a színházat, hogy porhintés az egész, papiros munkaterv, amelynek megvalósítására komolyan nem gondol senki. A közönség is hitetlenül várta, hogy miféle unalomtenger hullámzik majd azokon az estéken a színpadról.

Én azonban fanatikusan bíztam abban, hogy a terv megvalósítható és nagyon érdekes tanulságokat ígérő. Hiszen nem ötletszerű, végig nem gondolt ígéret volt ez a munkaterv, hanem olyan álom, amely évekig izgatta a képzeletemet. Már egyetemi éveim alatt foglalkoztam a szakomhoz tartozó magyar dráma fejlődésével, elméletével és irányaival. Később, mikor részletesen belemélyedtem régi korok írásaiba, megérlelődött bennem az az érzés, hogy sok kincs rejlik ezekben a régi magyar drámai kísérletekben, melyek színpadra nem kerültek, mert az irodalomtörténet azt tanította róluk, hogy nem színszerűek. Az volt a benyomásom, hogy irodalomtörténészeink tévednek. Praktikus színházi érzékem azt súgta nekem, hogy komoly színpadi értékek rejlenek a megsárgult lapok mögött. Egyre határozottabb formában kristályosodott bennem a vágy, hogy valamikor, ha erre alkalmam lesz, kísérletet tegyek színpadra vitelükkel. Világosan láttam a fonalat is, amely ezektől a kísérletektől a mai drámáig vezet. A kérdés állandóan izgatott. 1905. november 28-án, amikor az Erdélyi Irodalmi Társaságban székfoglalómat tartottam, már A magyar drámaírás irányairól értekeztem. 1907-ben könyvem jelent meg Budapesten A magyar drámaírás irányai címen, s ezt a munkát a Kisfaludi Társaság utólagos jutalomban részesítette, Kont Ignác franciára fordította, Brabek professzor pedig a prágai egyetemen előadásainak fonalául használta. Vajúdott bennem a gondolat, hogy amit elméletileg végigvezettem, azt gyakorlatban is megvalósítom a színpadon. Eleven képsorozatban akartam bemutatni, hogy miből csírázott s hogy szökött szárba a világsikert arató magyar dráma.

A gyakorlati megvalósítás formáin két évig dolgoztam, keresztülásva magamat minden addig felfedezett drámai emléken, s a kész tervet közöltem Bayer Józseffel, a magyar dráma legalaposabb búvárával, aki nagyon jóindulatú, tanulságos válaszában szintén megvalósíthatatlannak tartotta a tervet. Lehetetlennek vélte, hogy ezt a munkát egy év alatt elvégezhesse egy színház, és abban is kételkedett, hogy egy év alatt a közönség meg tudja emészteni a fejlődés fokozatait. Azt ajánlotta tehát, hogy öt évre osszam fel a tervet, lassú iramban haladva s óvatosan adagolva a nehezen emészthető anyagot.

Nem fogadhattam meg ezt a bölcs tanácsot, mert tudtam, hogy így elposványosodik az egész terv; évenként új és új közönség lepi el a nézőteret, azok nem ismerve az addigi állomásokat, nem érezhetik a rendszeres folytonosságot, és mire az ötödik év végére jutunk, már azok sem emlékeznének a megindulás képeire, akik végigjárták velünk az utat. S öt év! Istenem, én az elkövetkező öt év alatt mennyi más feladatot tűztem célul! Vagy egyetlen évad folyamán kell az utat megtenni az első nyomoktól a mai fejlődési fokig, vagy le kell mondani a tervről. Lemondani arról, amit évekig annyi szeretettel és bizakodással dajkáltam? Nem! Én fanatikusan bíztam színészeimben, akiket öt előző évi készüléssel hozzászoktattam a komoly feladatokhoz, és fanatikusan bíztam abban a közönségben, amelyben céltudatosan igyekeztem újjáéleszteni a századéves hagyományok megbecsülését.

Bíztam-bizakodtam, de lelkem mélyén mégis attól tartottam, hogy egyik-másik darab balsikere vagy a közönség elkedvetlenedése, a színészek elfáradása miatt a huszonhat estére tervezett sorozat majd nyolc-tíz előadásra fog összezsugorodni. Azonban az október 7-i első este, amikor Sztárai Mihály ódon Hitvitája³⁹ került színre, minden aggodalmam eloszlott. Életemnek ez volt legváratlanabb eseménye. Minden hitemet, amellyel ebben a közönségben és színészeim munkabírásában bíztam, túlszárnyalta az, ami ezen az emlékezetes estén történt. Csoda vált valóra. A közönség megértett mindent, és halomra döntötte az elméleti tudósoknak azt a megállapítását, hogy Sztárai Hitvitája sohasem kerülhet színre, mert nem is színpadra való.⁴⁰

A drámatörténeti sorozat országos hírűvé vált, s a budapesti Magyar Színház igazgatója, Beöthy László meghívta a kolozsvári színtársulatot, hogy a sorozat néhány érdekes darabját bemutassa. Hogy sikerült a fővárosi vendégszereplés?

Ismerve fővárosunk idegenimádó szellemét, megriadtam Beöthy László merész meghívásától. Ezeket az ócska, együgyű szavú, durva hangú színmagyar darabokat ki fogja nevetni a pesti aszfalt ördöngös technikát habzsoló, kifinomult ízlést affektáló közönsége. Aggódtam, s mialatt a temető mélyéből kiásott magyar írásokra gondoltam, egyre Ady Endre verssorai csengtek a fülemben:

Szabad-e Dévénynél betörnöm

Új időknek új dalaival?

Mert tudtam, hogy a modernséget mímelő, idegen ízlés előtt hajbókoló, idegen szótól hangos, finnyáskodó, Nyugat felé sóhajtozó Pest szemében és fülében új dalokként fognak hatni ezek az ismeretlen, keletről tolakodó, döcögő nyelvű, megbotránkoztató, szót nem válogató, lobogó tüzű színdarabok, magyar múltnak, magyar érzésnek, magyar bűnbánatnak és magyar duhajkodásnak faragatlan, iromba emlékkövei. [...]

A kolozsváriak első estén Sztárai Mihály Az igaz papságnak tükörét⁴¹ és az ismeretlen pálos szerzetesnek Omnia vincit amor című közjátékát adták elő. Mielőtt a függöny szétnyílt volna, a közönség elé léptem, s a nagy művészi eseményektől elkényeztetett fővárosi közönség elnéző kegyeibe ajánlottam a szerény erdélyi próbálkozást, a magyar dráma első zsengéit, a magyar nyelv öreges szépségeit. [...] A nézőtér soraiban nagy hézagok mutatkoztak. Be kell vallani és fel kell jegyezni. Lelkes színházrajongók, művészek, írók, tanárok és az irodalmi értékek megbecsülői ültek gyéren a földszinten, az emeleti régiók helyeit sűrű tömegekben lepték el a diákok, de az úgynevezett "előkelő" közönség, a premierek csiszolt ízlésű közönsége távollétével tündökölt. Bizony másként volt ez Kolozsvárott, ahol boldog volt, aki jegyet kapott, s teli tüdővel szívhatta magába a magyar szellem leheletét.⁴²

Most pedig térjünk rá a kolozsvári filmgyártás történetére, mely a Hunyadi téri színház szellemi műhelyéből sarjadt ki.

A Hunyadi téri színház vezetősége és színészgárdája 1913 nyarán, a két évad közötti szünidőben nagy és komoly lépést tett a magyar film megteremtésének útján. Nem szabad lekicsinyelnünk ezt a tényt, és nem lehet mellőzni a Hunyadi téri színház életének történetében, mert a magyar film útjának igazi, nemzeti nyomokon kijelölt irányát Kolozsvár mutatta meg akkor, amikor a filmművészet az egész világon még gyermekcipőben járt. [...]

Sajátságos, milyen hasonlatos a magyar film útkeresése a magyar színpadéval. A magyar színpad is két évvel előbb született meg Pesten, mint Kolozsváron, de elfonnyadt, mielőtt szárba szökkenhetett volna. Csak akkor tudott erőre kapni, amikor az erdélyi nemzeti talajban fogant színes virágot ültették át a külföldet mímelő pesti ugarba. Az Erdélyből származó, erőtől duzzadó mag termékennyé tette a homokos réteget is, melyet az idegenből fújt a divat szele a magyar főváros földjére.

A film is előbb jelent meg Pesten, mint Kolozsvárott, de az nem volt más, mint a párizsi divat lélektelen utánzása. A magyar film bölcsője Kolozsvár volt. Ez nem az erdélyi lokálpatriotizmus dicsekvése, hanem a filmművészet legkiválóbb magyar esztétájának, Kispéter Miklós dr. egyetemi tanárnak megállapítása.

Az nem vitatható, hogy a magyar filmélet Budapesten indult meg. A fővárosban nyílt meg, alig néhány hónappal a Lumiere testvérek párizsi előadása után, az első "mozi" az Andrássy úton: az Ikonográf. Budapesten forgatták az első híradó jellegű fölvételeket is. Harmadrendű kávéházakban, ligeti ponyvasátorokban húzódik meg a kinematográf, az elektroszkóp, és sokára nyer állandóbb és díszesebb otthont, amelynek Heltai Jenő adta a "mozi" elnevezést.

De amíg Pesten az első években legnagyobbrészt párizsi filmekből éltek, azután híradó jellegű filmeket mutattak be az aktuális eseményekről, addig Kolozsvárott hamarosan megkezdődött a sajátosan erdélyi filmgyártás, amely rendszeresen és nagy számban viszi vászonra a magyar irodalom remekeit.⁴³

Véleménye szerint mi jellemezte a filmipart 1912 körül, a magyar filmgyártás kialakulása idején?

Ha egy pillantást vetünk azoknak az időknek ízléstelen hirdetőoszlopaira, láthatjuk, mennyire kapkodó, a film jövőjét nem is sejtő és hivatását nem mérlegelő, komolytalan, felületes, vásári portéka volt akkoriban az emberi észnek ez a világot hódító találmánya: Móricz a csapdában (komikus), Bandika nem fél a betörőktől (bohókás), Maxi mint bérkocsis (nevettető), Pali méregkeverő (izgalmas), A milliomos tejeslegénye (humoros), Az ellenállhatatlan borbély (kacagtató), Nick Winter, a gengszterek réme (kalandos), Duci bácsit meggyógyítják (elmés), Az arany rabjai (vérfagyasztó), Törpe rendőr (aktuális), A titokzatos kolbász (rejtelmes), A kokinkínai erdőben (természetes).

Ilyen és ehhez hasonló címekben jelentkeztek az újdonsült moziban a csábító filmesemények, s ebben a léha légkörben születtek az első magyar kapkodó kísérletek is Budapesten.

Üdítő és tisztító szellőként hatott ebben a rossz levegőben és erőlködésben a Kolozsváron megindult filmgyártás.⁴⁴

Mai szemmel hogyan értékeli a kolozsvári filmgyártás első lépését, a Sárga csikót?

A kolozsvári filmgyártás a Sárga csikó megjelenítésével olyan irányt mutatott, amely nemzeti és művészi szempontból egyaránt az egyetlen járható útra terelte a magyar filmet. Az erdélyi kezdeményezés nemes nyomokon indult. A lendületnek azzal a biztonságával és céltudatosságával, amely az ízléstelenség kiirtásával, irodalmi értékek megbecsülésével, a nemzeti jelleg kidomborításával friss és hamisítatlanul magyar szellemmel töltötte meg a filmtermeket. Az irányítást akkor úgy a munka iramában, az előállított képek nagy számában, mint azoknak művészi célkitűzésében és az egész világon való tüneményesen gyors elterjedésében Erdély ragadta magához. Az erdélyi filmelgondolások magyar szempontból is, nemzetköziség szempontjából is jelentős és helyes útkeresések voltak. Kitűnt, hogy a külföldet nem érdeklik azok a fogyatékos eszközökkel készített filmizzadmányok, amelyek utánzatai voltak a mind pazarabb felkészültséggel jelentkező nyugati termésnek, ellenben kapva kapott a kolozsvári filmeken, amelyek még akkor is jellegzetesen magyarok voltak, amikor internacionális témát dolgoztak fel.⁴⁵

Hogyan született meg a Sárga csikó megfilmesítésének terve? Miképpen lett a tervből valóság?

Szomorúan láttam, hogy a budapesti tétova kapkodások csak lélektelen, üres utánzatokat tudnak a film vásznára vetíteni. Erős volt a hitem, hogy a magyar filmgyártás csak nemzeti nyomon elindulva érhet el sikereket. Bíztam abban, hogy a Hunyadi téri színház nagyszerű színészegyüttese kitűnő anyag valamely magyar tárgyú film eljátszására. Megcsináltam tehát kísérletképpen Csepreghy Ferenc népszínművének, a Sárga csikónak filmszcenáriumát, s azt franciára fordítva 1913. augusztus hónap elején kiküldtem Párizsba a Pathé céghez, közölve azt az elhatározásomat, hogy filmre akarom vinni ezt a mesét, és kértem hozzá technikai közreműködésüket. A Pathé cég válaszából öröm és bizalom áradt. Három nappal később Párizsban megkötöttem a megállapodást: a Pathé cég Kolozsvárra küldi egyik legkitűnőbb rendezőjét és két operatőrjét, én rendelkezésükre bocsátom a magam költségén a színészanyagot, vállalom a film technikai elkészítésének költségeit, viszont az egész világon való terjesztést a párizsiak vállalják.

Augusztus 25-én már megérkezett Vanyl rendező, Montgobert és Paulique operatőr Kolozsvárra. Magukkal hozták gépeiket és a szükséges filmnyersanyagot. Felkutatták a legalkalmasabb helyeket, néhány nap múlva megkezdődött a munka. Műtermünk persze nem volt. A Színkör mögötti, széltől védett, zárt térséget kipadlóztattam, a díszleteket szilárdabb anyagból készíttettem el, s a legtöbb jelenetet külső jelenet gyanánt a kiválasztott szabad vidéken vettük fel. A munka lassan haladt. A franciák kitűnően érezték magukat Kolozsvárott, kényelmesen osztották be tehát idejüket, sokszor ismételtettek egy-egy jelenetet, én pedig nem siettettem őket, mert alaposan el akartam sajátítani a filmfelvétel mesterségbeli részének minden titkát.⁴⁶

A film világhíréhez valószínűleg hozzájárult az a halálos baleset is, mely a forgatás során 1913. szeptember 17-én történt. Hogy történt a szerencsétlenség?

Erre a napra annak a hatásosnak ígérkező jelenetnek fölvétele volt tervbe véve, amikor Bakaj Erzsikével együtt az egész násznép csónakon kel át a megáradt Tiszán. A vashíd melletti Szamos-részletet választottuk színhelyül, azt a mesterséges, festői vízesést, amely a Szamos partján lévő malom kerekeit hajtja sodró árjával. Már napokkal előbb gondosan "kitapogattuk" a víz medrének minden pontját. Vízhatlan csizmákkal lábunkon végigtapostuk a Szamos minden zegét-zugát, fél méternél sehol sem mélyebb a víz, de a hirtelen lejtő ár tajtékzó habokat csapkod, s ez nagyon képszerűnek kínálkozott. A baloldali részen volt egy kisebb erejű forgatag, alaposan megmagyaráztuk tehát a szereplőknek, hogy adott jelre a jobb oldal felé kell mindenkinek kiugrania, mert aki balra ugrik, kiesik a képből, nem fog látszani. A fölvétel megkezdése előtt hárman ültünk csónakba, a rendező, az egyik operatőr és jómagam, a másik operatőr pedig a gép mellett figyelte a jelenetet, amely kifogástalanul sikerült. Ezt a lesiklást még kétszer ismételtük meg, mindannyiszor rendezői utasítás szerint kiugrottunk jobb felé a csónakból, a rendező azonban kísérletként egyszer balra ugrott. Persze ott sem történt semmi baja; egészen le kellett kuporodnia, hogy azt a benyomást keltse, mintha mély vízbe került volna. A szereplők parton állottak, hogy jól megfigyeljék, mikor és hol kell kiugraniuk a csónakból. A felvétel teljesen veszélytelennek látszott; a szeptemberi déli nap erősen tűzött, a víz valósággal meleg volt, s azok a szereplők, akiknek a csónakban kellett helyet foglalniuk, türelmetlenül várták, hogy rájuk kerüljön a sor. A látvány film szempontjából nagyon hatásosnak mutatkozott.

Berky Lilinek, Simon Mariskának, Fajk Rózsinak, Cenker Rózsinak, Zách Terkának és Imre Erzsinek kellett a csónakba ülni. Vanyl, a francia rendező tiszai hajóslegénynek öltözötten, evezővel a kezében, a csónak végén foglalt helyet, hogy így a felvétel közben is utasításokat adhasson a szereplőknek. Még egyszer megmagyarázta, hogy amint jobb oldalon kiugrálnak, bukjanak le, s mímeljék, mintha mély vízbe jutottak volna, kapkodjanak, csapkodjanak, csak akkor emelkedjenek ki, amikor a sípjelt hallják, hogy vége a felvételnek.

Déli egy óra volt, amikor alapos és gondos előkészületek után éles sípszóval jelt adtam a felvétel megkezdésére. A két géppel a víz sekély alsó folyásában állottunk, hogy szembe kapjuk a lesikló csónakot. Mögöttünk a vashíd feketéllett a kíváncsi tömegtől. A közlekedést teljesen le kellett állítani Kolozsvárnak ezen a fő útvonalán. Megállapodtam a rendezővel, hogy a csónak első lesiklása alkalmával a szereplők még nem ugranak ki, hogy így hozzászokjanak a hirtelen zuhanáshoz. A próba pompásan sikerült. A szereplők minden aggodalom nélkül, hangosan kacagva értek le, s a rendező utasítására felugráltak a csónakban, jelezve, hogy azon a helyen s abban a pillanatban ki fognak ugrani a sekély vízbe s lehetőleg leguggolnak, vagy úszó helyzetben terülnek el, nehogy a nézők a víz alacsonyságát észrevegyék. A vashídról ezer és ezer ember hangos tetszésrivalgása harsogott le. A szereplőktől megkérdeztem, van-e valamelyiküknek aggodalma. Kacagva és kórusban feleltek, dehogy van, olyan jó érzés, mint mikor hintázás közben magasról lendülnek lefelé.

A műszaki emberek ezalatt újra felvonszolták a csónakot a gát felső részére, viháncolva, jókedvvel szaladtak fel a kijelölt szereplők is, és beugráltak a csónakba. Éles sípjelre a műszaki munkások meglódították a csónakot, az eleinte lassú himbálózással, majd a vízeséshez érve zúgó sebességgel siklott le, s amikor orrával bevágódott a taréjos habokba, újabb kettős sípjelre valamennyien felugrottak és ijedt ábrázattal egymásután ugráltak vízbe pontosan a jobb oldal felé.

Észrevettem azonban, hogy egy magas termetű barna lány a határozott utasítás ellenére bal felé ugrott ki, oda, ahol a malom felőli részen a gátról vastag érben zuhog le a víztömeg. Ez volt éppen a tilalmas hely, amelyet kerülni kellett, mert a lezuhanó víz elsodorhatta a kiugrót.

A felvételnek vége volt, a szereplők a partra igyekeztek, nagy ujjongás, viháncolás volt. Az a szereplő azonban, aki bal felé ugrott ki a csónakból, még mindig a vízben lubickolt, s úszási mutatványokkal szórakoztatta a nézőket. Nagyra volt vele, hogy ő kitűnő úszó, azért választotta a Szamosnak azt a részét, ahol egy kissé mélyebb a víz.

Az erős napsütésben hamarosan megszáradtak a ruhák, s a szeszes meleg tea is jókedvet teremtett, s a szereplő lányok zajosan kezdtek rimánkodni, hogy ismételjük meg a jelenést, mert pompás érzés volt a hullámokon lesiklani, s utána a friss víz nagyon jólesett nekik. Persze színészek voltak, akiknek hiúságát legyezgette, hogy ezer meg ezer néző előtt produkálhatták magukat. Megállapítottuk, hogy a felvétel kifogástalanul sikerült, de nincs az a filmrendező, aki ne ismételne meg egy jelenetet szívesen. Hátha még jobban sikerül! Így aztán újra rendbe hozták a ruhákat, a csónakot felvonszolták, abban elhelyezkedtek a szereplők, s várták a jeladást. Mielőtt megadtam volna a jelt, a gát mellől újra hangos szóval figyelmeztettem a lányokat, hogy valamennyien jobb oldalra ugorjanak ki, s külön rászóltam Imre Erzsire:

- Hallotta, Imre Erzsi?

- Halottam, igazgató úr!

A csónak lesiklott, viharos iramban, sikoltozva ugrottak ki a lányok belőle, a két gép forgott, néhány pillanat, s a felvételnek vége. Az operatőrök a jól végzett munka örömével szerelték le gépeiket, kimásztak a partra. Valaki észrevette akkor, hogy az egyik lány még a vízben viaskodik. Azt hittük, hogy Imre Erzsi, aki utasítás ellenére megint baloldal felé ugrott ki, bravúrokat mutogat, arra azonban senki sem gondolt, hogy a lány végső erejének megfeszítésével tusakodik az örvénylő forgatagban, amelybe került. A lány hirtelen elmerült, csak a kalapját kapta fel a víz. Erre páni ijedelem támadt, jajveszékelés, sikoltozás. Egyszerre tízen, húszan is a vízbe ugrottak, ruhástól, hogy segítsenek a lányon. Nem találták. Egy helyen erősen bugyborékolt, habzott az ár, valamennyien arra tartottak. Fekete Mihályt is csaknem elkapta a sodrás, úgy kellett kivonszolni. Orosz Dezső főszabónak hirtelen sikerült elkapnia a lány ruháját. Teljes erővel húzta magával, a rendező, az operatőrök és a színészek is ott voltak, s egyesült erővel kimentették a forgó áradatból az alélt lányt. A partra fektették, eszméletlen volt. Az ajka szederjes. Azonnal megkezdték a szokásos élesztési kísérleteket, néhány perc múlva a mentők is ott voltak már, és mesterséges lélegzési gyakorlatokat végeztek vele. Olykor-olykor egy kis remény éledt, hogy sikerülni fog a mentés. Az éterinjekciókra mintha reagált volna. Másfél órán át tartott az erőfeszítés, végre szomorúan kellett megállapítani, hogy a halál bekövetkezett.

A szerencsétlenség után az a hír terjedt el, hogy Imre Erzsi öngyilkosságot követett el. Ezt a feltevést több körülmény támogatta. A vizsgálat során Baranyai Ferencné azt vallotta, hogy a felvétel megkezdése előtt ráhagyta fekete ruháját. Ezt a végrendelkezést ő tréfának vette; Fajk Rózsinak azt mondta, hogy új harisnyát húz, mert nem akar lyukas harisnyával a boncolóasztalra kerülni. Az anyjától reggel, távozás előtt azzal búcsúzott, hogy ha két óráig nem jön haza, ne is várják többé, Szalay József kellékesnek pedig, aki a csónak megindítása körül foglalatoskodott, azt mondta, hogy kérje meg a direktort, hogy halála esetén adja ki a járandóságát az anyjának. Kiderült az is, hogy előtte való napon lefényképeztette magát, és meghagyta anyjának, hogy ezt a képet tegyék majd a képeslapokba.

Futótűzként terjedt el a városban a szerencsétlenség híre. Olyan döbbenetes gyász feketéllett az utcákon, mintha mindenki hozzátartozóját vesztette volna el. Szegény, szegény kardalosnő volt, de a színházhoz tartozott, és Kolozsvár mindig együtt érzett a színház bajával, bánatával. Estére az Éva előadása volt kitűzve a Hunyadi téri színházban, de a gyász jeléül az előadás elmaradt. Temetésén a kolozsváriak ezrei vettek részt, amerre a menet elhaladt, égtek a fekete fátyollal beborított utcai lámpák, s a kereskedők lehúzták redőnyeiket.

A felvételek néhány hétig szüneteltek. Mikor azonban a kedélyek lecsillapodtak, újrakezdődött s hamarosan be is fejeződött a munka. A franciák elutaztak, és magukkal vitték Párizsba a Sárga csikó kész negatívjait, s néhány hét múlva elindult diadalútjára az öt világrész minden irányába a magyar népszínmű.

A rendőri és bírói eljárás természetesen megindult ellenem. Az ügyészség gondatlanságból okozott emberölés miatt emelt vádat. Különös játéka a véletlennek, hogy ugyanazon a napon, 1914. január 21-én mutatták be igen nagy sikerrel Budapesten a Sárga csikót, amikor Kolozsvárott a vádtanács döntött a halálos szerencsétlenség felelősségének kérdésében. Ez volt a világon az első bűnvád filmfelvételnél előfordult szerencsétlenség vagy baleset miatt.⁴⁷

A bírósági határozat kimondta: Imre Erzsi haláláért Janovics Jenő nem vonható felelősségre, s az eljárást megszüntették. A tárgyalás után a Sárga csikó megindult nemzetközi diadalútján Úgy tudom Romániában is bemutatták. Hogy fogadta a magyar népszínművet a román közönség?

A Pathé cégnek kapcsolatai s a földtekét átövező szervezete lehetővé tették, hogy minden országban, minden városban megismerje a közönség a kitűnő magyar népszínművet. A magyar ruhák, magyar táncok, magyar népszokások s a magyar népszínmű meséjének izgalmas fordulatai mindenütt meghódították a közönséget, s Hunyadi téri színház még Japánból is tekintélyes tantiemet kapott a magyar film ottani előadásának jövedelméből. Csak egyetlen ország volt, ahol a mese meghamisításával ezt a filmet is a politikai gyűlölet agitációs eszközéül használták ki: Románia. Ez a hamisítás könnyű volt a némafilm korában, hiszen nem kellett egyéb, mint hogy a címet megváltoztassák, az eseményeket magyarázó kép közötti feliratokat homlokegyenest más szöveggel cseréljék ki. Ezt tették Bukarestben a szerzői jognak, az irodalmi tisztességnek, az üzleti becsületnek arculcsapásával. S tették éppen akkor, amikor a magyar sajtó, a magyar politika és a magyar közvélemény kinyújtott jobbjával közeledett állandóan a szomszéd Romániához.

A magyar népszínműnek új címet adtak, s a mesét úgy forgatták ki, hogy az alföldi öreg Csorba Mártonból erdélyi román parasztot formáltak, aki tizenöt évig senyvedett a magyarok tömlöcében csak azért, mert nem árulta el nemzeti mivoltát. Ugyanakkor történt ez, amikor a magyar kormány nyílt szívvel és hátsó gondolatok nélkül valóságos békeoffenzívát indított a román lélek felé. A felelet az volt, hogy a bukaresti Nemzeti Színházban mámoros lelkesedéssel ünnepelték Goga Octaviant, a Domnu notar című politikai színdarab szerzőjét, mert abban a pamfletben az erdélyi román nép agyonveri jegyzőjét, mert a magyar állameszméhez való hűséget hirdeti. Nem akart elmaradni a Nemzeti Színház igazgató munkája mögött a Bulevard Elisabetán lévő Cinema Vlaicu sem, s amikor Párizsból meghozatta a Sárga csikó kópiáját, nem törődve azzal, hogy ebben a színmagyar népszínműben a szereplők ruhái is magyarok, a lélek, a szív, a levegő is magyar - faji elfogultságból, valamint hitvány üzleti spekulációból, a felírások önkényes megváltoztatásával erdélyi rémtörténetet mesélt a jámbor nézőknek. A hírverő falragaszok így hirdették Bukarest utcáin a Sárga csikót: Egy ártatlan román ember története. Tizenöt évre elítélve. Megható!!!! Megredítő!!!! Tragikus!!!!

Fölösleges hozzátennünk, hogy a bukaresti Vlaicu mozi igen jó üzletet csinált ezekkel a lelkiismeretlen elferdítésekkel. Hiszen erdélyi románnak sanyargatásáról volt szó. Tizenöt évig senyvedni ártatlanul magyar tömlöcben, amely mérges kígyókkal, borzalmaival még mindig élénken mutatja egy ázsiai fajnak vadságát, kegyetlenségét - olyan téma, mely páratlan vonzerővel hatott mindig a félrevezetett román közönség lelkére. Így azután megírhatták a bukaresti lapok, hogy a Sárga csikó előadása alatt öklök emelkedtek a magyarok ellen, és csúnya szitkok hangzottak el. A szervezett tüntetésnek természetesen politikai háttere volt: meg kellett torpedózni a "mongol barbárok" békeszerető közeledését. A lelketlen és sugalmazott békebontásnak legkirívóbb eszköze és módja az volt, amellyel mindenképpen meg akarták akadályozni a magyar és a román nép között az őszinte béke létrehozását. A gyűlölet konkolyát hintették el a román közvéleményben Magyarország és a magyar fajta ellen.

Amikor ez a hitvány csalás tudomásomra jutott, felháborodottan tiltakoztam ellene Párizsban, és követeltem, hogy az átszövegezett filmkópiát azonnal vonják be Romániából. A Pathé cég azonban kezét mosva azt felelte, hogy nem tehet eleget kívánságomnak, mert minden ország a maga ízlése és nyelve szerint látja el a néma kópiát felírásokkal. Nem tehettem egyebet, az összeköttetést végleg megszakítottam a Pathé céggel. A következő évben filmjeim forgalmazását már a párizsi Gaumont cégre bíztam.⁴⁸

A sikeres kezdet után hogyan folytatódott a munka?

A Sárga csikó világ körüli nagy művészi sikere és jelentős anyag eredménye megalapozta a kolozsvári filmgyártás fejlődését. A következő tavaszra egész sora készült el a terveknek, s a Hunyadi téri színház kitűnő művészei hamar elsajátították a filmjátszás különleges módját. A Hunyadi téri színház művészegyüttesét a budapesti színészek ünnepelt nagyságai egészítették ki: Blaha Lujza, Jászai Mari, Márkus Emília, Ódry Árpád, Csortos Gyula, Rózsahegyi Kálmán, Bakó László, Paulay Erzsi, Beregi Oszkár, Vendrey Ferenc. Kolozsvárott minden nyáron tizennyolc-húsz film készült el, s ezeknek a filmeknek olyan becsületük és hitelük volt, hogy a külföldi világcégek versenyeztek a terjesztési jog megszerzéséért. Pedig ezek a filmek túlnyomó részben magyar nemzeti tárgyúak voltak.⁴⁹

Kolozsváron kezdte rendezői pályafutását Korda Sándor is, akinek Ön adott először lehetőséget, hogy rendezzen. Mesélje el első találkozásukat?

Színhely: a pesti Newyork kávéház terasza. Egy márványasztal mellett nyurga beesett arcú, szőke fiú ül, szájából úgy mered elő a szivarja, mintha - kampós szegen - azon lógna az egész ember.

Abban az időben itt Erdélyben, már nagyon élénk lendülettel folyt a filmkészítés. [...] A munka szaporodott, magam csináltam szcenáriumokat, magam vezettem a felvételeket is. Segítőtárs után kellett néznem. Szomaházy Istvánnal ültem egy asztalnál (akkor vettem tőle a Mesék az írógépről és a Lila test, sárga sapka filmjogát), kérdem tőle, nem tud-e valakit, aki segítségemre lehetne a munkámban? Szomaházy a terasz felé mutat:

Az a sápadt fiú most jött meg Párizsból, ahová azért ment, hogy filmfelvételt lásson, de szegény a Pathé gyárnak csak a kapujáig tudott eljutni, be se bocsátották. Mindig csak filmről beszél, talán álmában is. Neve: Korda Sándor.

Egy perc múlva a groteszken sovány fiú mellett ültem, aki elmondotta, hogy filmújságot szerkeszt, de minden hét végén megőrül a gondtól, hogy miből fizesse ki a nyomdaszámlát. Azután beszélt a filmelgondolásairól. Ezek a tervek messze kinyúltak a magyar film akkori lehetőségeinek korlátai közül. Fantazmagóriák voltak. A csillagászati számok, amikkel dobálózott, nemzetközi nagy filmgyár képét vázolták fel. Tetszett nekem ez a lelkes, csillogószemű, a maga erejében hittel bízó, vakmerő fiú. A derűlátása elragadó volt. A szeme csupa mosolygó önbizalom. Nem koldus, aki csak annyit tervez, amennyit biztosan meg is tud valósítani, hanem a gondolatok könnyelmű krőzusa. Már aznap este vittem magammal Kolozsvárra, próbálkozzék a filmrendezéssel. Az első szcenárium, amit reá bíztam, Fedóra volt. Nehezen birkózott vele.

A felvételeknél finom volt, előzékeny, kedves, szolgálatkész és ezt a színészek nem értékelték. Fölényesen próbálták "elintézni" a tejfeles szájú, szerény "Sanyarú Vendel"-t. Maga is elkedvetlenedett, de én nem tágítottam mellőle, s lassan le is győzte a vén színész-rókák bizalmatlanságát a találékonysága, ötletessége és szakértelme. Már engedelmeskedtek neki, megfogadták, sőt kérték is tanácsait. Mindenki megszerette és becsülte.

Egymásután következtek a szcenáriumai és rendezései: A nagymama Blaha Lujzával, Mágnás Miska, Mesék az írógépről.

Egy év múlva Budapesten megalapítottam a Corvin filmgyárat és ott már vezető szerepet szántam Kordának. A háború harmadik évében azonban mind nehezebbé vált Budapest kapcsolata Erdéllyel, eladtam tehát a Corvint Pásztory Móricznak, de annak kikötésével, hogy a gyártást mint igazgató, továbbra is Korda Sándor fogja vezetni.

Akkor elváltak az útjaink. Korda fantáziájának szűk lett a magyar határ.⁵⁰

Kik rendeztek még Kolozsváron?

Kertész Mihály, a hollywoodi rendezői gárda egyik világhíres vezére, szintén Kolozsváron indult el a Tolonc és a Bánk bán rendezésével.

Garas Márton, a későbbi híres berlini rendező is Kolozsvárott tanulta a mesterségét.⁵¹

Hogyan értékeli utólag a kolozsvári filmgyártás jelentőségét és szerepét a kolozsvári színház életében?

A kolozsvári filmgyártás mindössze négy évig tartott. A politikai változások derékban roppantották össze ezt a nemes törekvést. Ezalatt a négy év alatt hetvenöt-nyolcvan film készült Kolozsvárott, pedig a színészek csak a nyári időszakban dolgozhattak, hiszen Kolozsvárnak nem volt zárt, fűthető terme, ahol az időjárás szeszélyeitől nem függ a munka. A belső díszletes fölvételeket is szabadban kellett készíteni, üvegtető alatt, kezdetleges technikai eszközökkel. A színészek zsenialitásának kellett pótolnia a külsőségek hiányait.

Nem szabad megfeledkezni a kolozsvári filmgyártás gazdasági előnyeiről sem: ezeknek a filmeknek külföldi értékesítése lehetővé tette, hogy az államtól és várostól semmivel sem támogatott Hunyadi téri színház műsora magasabb színvonalra emelkedjék, mint a fővárosi állami színházak teljesítménye. A kolozsvári színháznak juttatott állami és fejedelmi szubvenciót a két színház építési költségeinek amortizációja emésztette fel. Az igazgató mindössze évi 2000 koronát kapott az államtól, a várostól is 2000 koronát, de a város ezzel szemben mind a két színházban állandó páholyra tartott igényt (melyeknek évi értéke nyolcezer korona volt), s a színház báli termét bizonyos számú estékre díjtalanul vehette igénybe, aminek bérértéke 12000 korona volt. Végeredményben tehát a színház támogatta a várost évi 18000 koronával. A Hunyadi téri színháznak így a maga erejéből kellett irodalmi, művészi, nemzeti és történeti szempontból magas színvonalon álló műsort teremteni, nemes irányú munkatervének megvalósításához olyan művészi személyzetet tartani és nevelni, amely számban és képességekben felülmúlta a legtöbb fővárosi színház gazdagságát, s minden köztámogatás nélkül hatalmas operaműsorral szolgálni a zenei műveltséget.

Ezt a sokirányú és súlyos anyagi áldozattal járó feladatát csak úgy oldhatta meg a színház, hogy a filmgyártás külföldi értékesítésének teljes jövedelme pótolta a hiányzó állami támogatást.

Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a színháztársulat valamennyi tagja számára igen jelentékeny jövedelemtöbbletet jelentett a filmfelvételeken való részvétel. Ez a rendkívüli jövedelemtöbblet lehetővé tette, hogy a tagok minden anyagi gond nélkül, sőt anyagiakban jövőt alapozóan gazdagodva, kizárólag művészi hivatásuknak szentelhették energiájukat, tehetségüket.

Szeretnék rátérni Az utolsó éjszaka című filmre, melynek főszerepében Berky Lili nagy meglepetés volt számunkra, tudtuk ugyan, hogy a magyar filmgyártás egyik első női sztárja volt, s hogy óriási népszerűségnek örvendett, különösen Kolozsváron, verseket írtak hozzá, kuplékat írtak róla⁵², de eddig nem láthattuk főszerepben⁵³, s a mai közönség csak a harmincas, negyvenes évek filmkomédiáinak földhözragadt matrónájaként ismeri. Hogyan emlékszik vissza a fiatal Berky Lilire?

Berky Lili sugárzó szépsége, verőfényes fiatalsága, sötét színezetű, galambbúgásszerű, szívbe lopakodó hangja egyszeriben meghódította a kolozsvári közönséget. Sajnos ez a nagyszerű színésznő hosszú éveken át aprópénzre váltotta fel ritka értékeit. A színművészeti akadémiát végezte, de Beöthy Lászlónak szüksége volt hirtelenjében operettprimadonnára, felléptette tehát őt a Magyar Színházban, ha jól emlékszem a Víg özvegyben. Onnan jött Kolozsvárra, természetesen operettprimadonnának. Rendkívül muzikális volt, zongorázott, kitűnően táncolt, tudott énekelni, hiába volt tehát a zsebében a színművészeti akadémia drámai szakának oklevele, operettszubrett lett, mert családfenntartó volt, s az énekes színésznőket akkor is jobban fizették, mint a drámai színésznőket. Tisztán anyagi szempontok tartották őt a lenge műfaj varázsában. Szüksége volt arra a többletre, amit az operett színjátszás jelentett. Pedig tulajdonképpen sohasem volt "énekesnő", hanem kivételesen tehetséges drámai színésznő, akinek a játék volt az eleme, s igazán elragadó finomságokat láttunk tőle. A primadonnák émelyítő kedvességéből semmi sem volt benne. A színpad számára begyakorolt és a közönség "főzésére" szolgáló szubrett ügyeskedéssel sohasem dolgozott. A lehető legegyszerűbb és legtermészetesebb játék volt az erőssége. A színpadi játéknak arra a ritka magaslatára emelkedett, ahol életté vált a színészkedés. Szerepeinek megelevenítésére nem volt szüksége többre, mint amennyi egy választékos ízlésű nő finom kacérságából telik. Mindig tudtuk, hogy ez nem kevés, de nála láttuk, hogy milyen sok.

Sokszor próbáltam őt átterelni a prózai műfajra, sok vígjátékszerepet játszott Kolozsvárott elragadóan, de a példátlan népszerűség, amely körülvette, rákényszerítette a színház gazdasági életét, hogy a sikert ígérő énekes darabokból ki ne maradjon. Föllépése az új daraboknak sorozatos előadásokat biztosított. Nagyon kevés színész van, akit annyira szívébe zárt Kolozsvár igényes közönsége, mint Berky Lilit. És nagyon kevés színész van, aki olyan szépen beszél magyarul, mint Berky Lili. Beszéde a legszebb magyar zene, éneke a legszebb magyar beszéd. Éneke is, beszéde is szívéből fakad, és szívhez fúródik. Művész eszközei egyszerűek, hogy úgy érezzük, nem is játszik a színpadon, hanem él. Közvetlensége sokszor zavarba ejti játszó társait.

Kolozsvár a maga neveltjének, a maga gyermekeként tartja Berky Lilit, hiszen innen indult el, egy időben a Hunyadi téri színház megnyitásával. Fiatalságának legszebb éveit itt töltötte, itt becézték, dédelgették, tapsolták, ünnepelték. 1911. év nyarán Budapestre szerződtette Beöthy László, a Király Színházhoz; június 6-án búcsúzott Lehár: Cigányszerelem című daljátékában. Emlékezetes színházi este, illetőleg színházi éjszaka volt, mert a közönség - mintha késleltetni akarná távozását Kolozsvárról - nem engedte le a színpadról. A felvonásközök félórákat vettek igénybe, nem szűnt a taps, a kihívás, ünneplés. S a Messze a nagy erdőn kezdetű magyar dalt és mulató-jelenetet tizenkétszer ismételtették, nem teltek be vele. Éjfél régen elmúlt, s a közönség még mindig sírva-vigadva búcsúzott Berky Lilitől. Így csak a kolozsvári közönség tud szeretni színészt. Csak a kolozsvári közönség tud ilyen őszinte fájdalommal búcsúzni attól, akit gyermekéül fogadott a színpadon. Berky Lili hálás maradt. Nem szakadt el Kolozsvártól akkor sem, amikor már Pesten ünnepelték. Minden évben, minden hónapban lejött Kolozsvárra. A színlap ilyenkor vendégként hirdette őt, de a kolozsvári közönség úgy érezte, hogy ez tévedés: ez az igazi otthona, s Pesten csak azért vendégeskedik, hogy sikereivel öregbítse a kincses város színházának dicsőségét.⁵⁴

A film a színházi előadásoknak is fontos kiegészítő eleme lett, az új felfogásban színre vitt Tragédia előadásában például Ön is jelentős szerepet szánt a mozgóképeknek. Miben tért el az Ön rendezése a korábbiaktól, milyen funkciója volt a darabban filmfelvételeknek?

Az 1913-as kolozsvári felújítás még a nyugalmas béke tunya éveiben készült: fő célja az volt, hogy a megcsonkított, sok értékétől megfosztott drámai költemény megszokott színpadi képe helyett a közönség megkapja a teljes Madáchot. Csaknem kihagyás nélkül, az "űrjelenet" bekapcsolásával állítottuk akkor színpadra a Tragédiát. A gazdagság, gondtalanság és bőség évei voltak: a külső kiállítás fényével, pazar változatosságával, a modern gépezetek, technikai lehetőségek felhasználásával olyan színessé és pergővé vált az előadás, hogy rövid idő alatt tizenöt előadást ért meg, lendületében csak a háború kitörése miatt torpant meg.

Azzal a langyos vizes megszokással, hogy a mennyországban szép vagy kevésbé szép, szőke parókájú, szárnyakkal fölfegyverzett segédszínésznők térdeljenek mértani pontosságú sorban, s hogy Gábor, Mihály és Rafael főangyalok szárnyaló eszméit lágy, simogató hangon csicseregjék vagy selypítsék vékony női hangok - ez a rendezés szakított. Igaz, hogy Madách instrukciója így szól. "Az Úr dicstől környezetten trónján. Angyalok serege térden. A négy főangyal a trón mellett áll". De ezt a költő nem színpadra képzelte. Hiszen aki szolgaian követi az instrukciókat, annak az Urat is oda kellene ültetnie valami kasírozott aranytrónusra, térdet verő ősz szakállal. Profanizáció és ízléstelenség lenne ez is, mint ahogy profanizáció a fogyatékos külsejű, fehér lepelbe burkolt, térdeplő színésznőfiókákat a festett mennyország reflektorfényébe állítani. Hagyján, ha Botticelli angyalait tudná megeleveníteni a rendező a színpadon!

Az én elképzelésem akkor az volt, hogy a mennyországot a néző elől rohanó felhők takarják el. Ezek a felhők a szöveg hangulata szerint hol puhák, hol haragos sötétek voltak, hol lágyan vonultak, hol viharosan száguldottak. A nézőtér és a színpad különböző rejtett helyeiről, magasságból és mélységből szárnyaltak a néző felé a láthatatlan angyalok szavai kemény, lélekbe nyilalló férfihangokon, az Úr szava pedig a nézőtér legmagasabb kupolájából omlott szét misztikusan. Csak Lucifer kísérteties profilja villant meg olykor-olykor a felhők messzesége mögött felragyogó csillagok fényében hol itt, hol ott, hol fent, hol lent. Lucifer az energia, Lucifer az aktivitás, Lucifer mindennek eleven mozgatója, ami történni fog. Lucifer az egyetlen, aki harcra kél Isten ellen. Szembeszáll Isten akaratával. Részt követel a teremtésből. Lucifer a dráma főalakja, a költemény vezérmotívuma, meg akarja rontani az embert, megsemmisíteni az egész nemet, amelyet saját képére teremtett Isten. Lucifer irányítja az egész gépezetet, s vezeti az embert szakadékból szakadékba. Ez az elgondolás tette szükségessé, hogy a mennyország harmonikus képéből csak Lucifer dacos profilja villanjon elő.

Az egész képkomplexumot a kinematográfia segítségével próbáltam megoldani, s ugyancsak a kinematográfia illúziót keltő képeit vettem igénybe az egyiptomi jelenet piramisépítésénél és összeomlásánál, Péter apostol elbeszélésének aláfestésénél s a temetőjelenet mély miszticizmusánál. Az "Űr"-ben Ádám és Lucifer fátyolfüggöny mögött elrejtett, hullámosan lebegő és egyre emelkedő színpadi "repülőgépen" igyekeztek a földről magasabb körökbe jutni, mögöttük a sötétségből vetített, egyre váltakozó képű csillagos égbolt fénylett.

De ezek csak jelentéktelen - részben sikerült, részben gyarlónak bizonyult - technikai megoldások voltak. Csak annyiban érdekes ezeket rögzíteni, amennyiben eszközei voltak a teljes költemény gyors lepergetésének.⁵⁵

Szavaiból úgy tűnik, elégedetlen a Tragédia 1913-as színre állításával. Miben látja ennek hibáit?

Hibája volt az elgondolásnak az, hogy semmit sem hangsúlyozott ki, semmit sem helyezett élesebb fénybe, mindennek egyforma fontossága volt, semmit sem emelt ki. A túl sok tanulság, a tengernyi benyomás lassan-lassan elmosódik az ember lelkében. A közönségnek szüksége van arra, hogy a színpad mintegy premier plánban mutassa be azokat a gondolatokat, azokat a költői célokat, amelyek az elhalványodó emlék fölött, mint örökkön élők kell hogy maradjanak az ember lelkében. Hibája volt a felújításnak az is, hogy változatlanul ragaszkodott Erkel mély hangulatú, melodikus, de túlságosan édeskés zenéjéhez. Ez a zene éppen úgy, mint az egész rendezői elgondolás az akkori idők nyugalmas, napsugaras, konfliktusokat kerülő, a szelíd békét lustán élvező hangulatából fakadt. [...]

A boldog és elbizakodott béke bőséges éveiben, amikor nemzetek, népek és egyének évtizedekre dolgozták ki terveiket, biztonságban haladva a megszokottság kitaposott útjain, nem félve előre nem látható megrázkódtatásoktól, váratlan erupcióktól, más kérdésekre várt feleletet az ember, mint ma, amikor szirtről szirtre kapaszkodva, szédítő örvény felett ingadozva utat keres, célt nem látva, minden új lépésnél összezúzva magát, pusztulásra szántan, tikkadtan kérdi:

- Honnan?

- Merre?

- Miért?⁵⁶

A boldog békeidőknek hamarosan vége szakadt, a háború kitörése mennyiben befolyásolta a színház munkáját?

Azt a felívelő lendületet, amellyel a kolozsvári színház ebben az időben a művészi közvélemény és a magyar sajtó egyhangú ítélete szerint az összes hazai színházak élére került, 1914 nyarán egyszerre derékba törte a világháború fergetege. Új célok, új kötelességek robbantak parancsolólag a színház feladatai közé. Irodalmi kérdések, művészi célkitűzések eltörpültek a nemzet létéért való minden anyagi, lelki és szellemi erőt lekötő nemes küzdelemben.

Alighogy az 1913-14-es évad nagy munkája után nyári pihenőre széledtek a színészek, még visszhangzottak a lelkekben az utolsó előadásnak, az Elnémult harangoknak ébresztő hangjai, Szarajevóban bombák robbantak, fegyverek dördültek, és lángba borították a világ felét.

Tanácstalanul, főbeütötten állottak ezekben a napokban a magyar színházak. Mit csináljanak? Az általános mozgósítás a férfiközönség egy részét is hadba szólította, az itthon maradottak bizonyára nem a színházban fogják keresni vigasztalásukat. A színészek egy részének is be kellett vonulnia. Az igazgatóknak tagjaikkal kötött szerződéseik feltételei jogot adtak arra, hogy általános mozgósítás vagy háború esetén azonnal, minden kártérítési kötelezettség nélkül felbonthatják a szerződéseket. Ha tovább játszanak, nem élnek ezzel a jogukkal, nyakukba szakad a felelősség, s akár lesz, akár nem lesz közönségük, a színészeket fizetniük kell. Ez a meggondolás elhatározásra bírta a magyar színigazgatókat. Meg van írva, hogy először Komjáthy János oszlatta fel társulatát Komáromban. Nézzenek a színészek és színésznők más foglalkozás után - így indokolta a feloszlató határozatot -, a háború ideje nem alkalmas arra, hogy színházasdit játsszanak. A komáromi határozat jeladás volt. Utána Magyarországon valamennyi színigazgató szélnek bocsátotta színészeit, sőt ezt a példát követte Beöthy László is, akinek akkor már több színháza volt Budapesten.

A kolozsvári színház ebben az időben sem akart kitaposott nyomokon járni. Mint eddig, célkitűzésében és műsorában, úgy most elhatározásában és ténykedésében önálló útra tért, arra az útra, amelyet helyesnek s nemzeti szempontból parancsolónak tartott.

A színház valamennyi szabadságon lévő tagját táviratilag rendeltem vissza Kolozsvárra, s értésükre adtam, hogy a szünidő megszakításával nyomban megkezdjük az előadásokat.

Figyelmeztettem őket, hogy az itthon maradóknak kell vállalniuk azoknak a szerepét is, akik hadba vonultak, de ezzel szemben biztosítottam őket, hogy úgy azok, akiket katonai kötelességük elszólít, valamint azok, akik itthon, a színháznál fognak szolgálatot teljesíteni, hiánytalanul és csonkítatlanul meg fogják kapni járandóságukat.

Másnap, augusztus 6-án kigyulladtak a lámpák a Színkörben, és megkezdődtek a színházi előadások.

Ez időben Magyarországon Kolozsvár volt az egyetlen város, ahol színházi előadásokat tartottak. A Nyári Színkör, amely mindig vidám hangulatú tréfák és színpadi bohóságok hajléka volt, ezen az ünnepi megnyitó estén komoly, fölemelő, magasztos jelenetek színhelyévé nemesedett. Míg messze földön körös-körül ágyúk dörögtek, és fegyverek ropogtak, a kolozsvári Színkörben imaszerű fohász és fenségében magával ragadó lelkesedés szállott azok felé, akik a csatatéren a hazáért, az igazságért elszánt bátorsággal küzdöttek és véreztek.

Nagy időkhöz méltó ünnepi hangulat uralkodott a nézőtéren [...] szétnyílt a függöny, s a színtársulat tagjai a közönséggel együtt mély áhítattal énekelték a Himnuszt, azután Kazaliczky Antalnak a Kard becsülete című színjátékát adták elő a színészek. Így indult meg a nagy világégés közepette a nemzeti magyar színjátszás anno 1914. [...]

A Kard becsülete után a Színkörben egymást követték a magyar darabok előadásai: Hadak útja, Obsitos, Szökött katona, Szigetvári vértanúk, Bánk bán.⁵⁷

Milyen volt a színház látogatottsága ezekben az években?

A közönség gyéren látogatta a színházat, hiszen abban az időben nem volt Magyarországon olyan család, amelynek valamelyik tagja vagy rokona ne lett volna a harctér valamelyik részén. Az itthon maradt színészek lelkesen, sokszorozott buzgalommal játszottak, pótolták a hézagot, amelyet a katonai behívások az együttes keretén ütöttek. A helyek árait is le kellett szállítani abban a reményben, hogy a jegyek olcsósága fokozni fogja a látogatottságot. Ám ez a remény nem teljesedett. Súlyos anyagi gondok nehezedtek a színházra, de az igazgatóság állotta, amit ígért: az itthon maradottak pontosan megkapták járandóságukat, a hadba vonultak pedig vagy itthon lévő családtagjaik révén, vagy tábori postán kapták meg hiánytalanul fizetésüket. A magyar sajtóban nagy visszhangot keltett a kolozsvári színház elhatározása, s követendő példaként állították a kolozsvári cselekedeteket a többi színház elé.

A színház súlyos anyagi gondjai közepette is igyekezett a jótékonyság ügyeit szolgálni. Az első háborús évad folyamán 12 előadás összbevételét ajánlottuk fel jótékonysági célra, s ezenkívül minden héten legalább egy-egy előadás részjövedelme jutott a hadigondozásnak.

A filmtörténetekből ismerjük, hogy a filmgyártás sem szünetelt ezekben az években, sőt a háborús konjunktúra s a külföldi filmek behozatali tilalma a filmgyártás fellendüléséhez vezetett. Kolozsváron is tovább folytak a filmfelvételek, s az elkészült filmeket nemcsak Magyarországon, de külföldön is játszották. Milyen szerep jutott a kolozsvári filmgyártásnak a háborús években?

A Kolozsvárott fölvett filmek is egymásután kerültek vetítésre ebben az évadban a Színkörben, s a bemutató előadások teljes jövedelme szintén a hadi jótékonyság alapjait gyarapította. 1915. március 20-án a Toloncot mutattuk be Jászai Mari, Berky Lili, Szentgyörgyi István, Várkonyi Mihály, Szakács Andor, Simon Mariska, Nagy Gyula, Fekete Mihály szereplésével; néhány héttel később a Kölcsönkért csecsemőknek volt bemutató előadása, 1915 májusában Bánk bánt láthatta filmen a kolozsvári közönség Jászai Marival, Paulay Erzsivel, Bakó Lászlóval, Szentgyörgyi Istvánnal, Szakács Andorral, Nagy Adorjánnal, Fekete Mihállyal, Várkonyi Mihállyal. [...] 1915. október 27-én a Tetemrehívásnak, Arany János balladájának filmváltozatát mutattuk be emlékezetes sikerrel, a főszerepben Berky Lilivel (Kund Abigél), Szakács Andorral (öreg Bárczy), Várkonyi Mihállyal (Regős), Berky Józseffel (Bárczy Benő) ... Aztán sűrű egymásutánban következett a Petőfi ciklus, Börzekirály, Szerzetes, A vén bakancsos és fia, a huszár, Leányfurfang, Akik életet cseréltek, Peleskei nótárius, Havasi Magdolna, Éjféli találkozás. [...]

A Színkörben tartott mozgófénykép-előadások bevételei és a filmfelvételek jövedelmei tették lehetővé azt a csodát, hogy amikor a háború utolsó éveiben mindennek tízszeresére ugrott az ára, az egyetlen sziget a kolozsvári színház volt, ahol változatlanul megmaradtak a háború elején csökkentett alacsony helyárak. Szinte azt mondhatnók, hogy egy zsemlye akkori árából jegyet lehetett váltani a színházba. Ezzel szemben a színészek és műszaki munkások átmenetileg és rövid időre leszállított fizetését az első megriadás elmúlása után a békebeli színvonalra állítottuk vissza, s a megélhetés nehézségeinek fokozódását nyomon követte a fizetések százalékos emelkedése, drágasági segélyek rendszeresítése, házbérpótlékok, délutáni különdíjazások, kötelező fellépések után túlföllépő díjak, karácsonyi, húsvéti segélyek kiutalása. Mikor pedig a napi szükségletek beszerzése a fölemelt javadalmazások ellenére is nehézségekkel járt, az igazgatóság maga gondoskodott a nélkülözhetetlen házi szükségletek és élelmiszerek tárolásáról, s a tagok között való arányos elosztásáról. A színészek teljesen a színpadnak szentelhették idejüket, munkaerejüket, minden gondolatukat, mert napi gondok nem őrölték fel idejüket.⁵⁸

Mi történt a háború utolsó napjaiban, amikor már sejteni lehetett, hogy minden elveszett, s Kolozsvár román kézre kerül?

A városban rendkívül nagy volt az izgalom. Az előadásokat alig lehetett megtartani ezekben a zaklatott napokban. Az emberek bezárkóztak, házuk táját őrizték, nem jártak a színház felé, s ezt nem is lehet csodálni. A román csapatok már Kolozsvár szomszédságában voltak. A menekülők ezrei özönlöttek a városba, vagy vonultak át az utcákon. Lerongyolódva, szekérre rakott holmijukkal. Rettenetes izgalom vált úrrá, s ez beszivárgott a színház tagjai közé is. Az elcsigázott menekültek felnagyított híreket terjesztettek, rémítették az itteni lakosokat is. A brassói színház sorsáról szomorú hírek jöttek. Igen sokan a színház tagjai közül, különösen olyanok, akiknek hozzátartozói Pesten éltek, állandóan a nyomomban voltak, és tanácsolták, hogy meneküljön az egész színház Nagyvárad felé, amíg nem késő. Miután ez a kívánság egyre hangosabb lett, összehívtam a színpadra az egész társulatot. Rövid szavakkal adtam tudtára a tagoknak álláspontomat: Vegyétek tudomásul, hogy én nem mozdulok a helyemről. Ezt a színházat, amelyet gondozásomra bíztak, védeni fogom, amíg lélegzem. Bármi történik is, strázsahelyemen maradok. Nem tudom, mit hoz a holnap, éppen ezért nem tartok vissza senkit, és nem befolyásolok senkit elhatározásában. Aki menekülni akar, akit családi viszonyai elszólítanak innen, jó szerencsét kívánok neki, útiköltséggel is ellátom. Akik itt maradnak velem, azoknak Isten segedelmében bízva gondozója és védelmezője leszek a reánk szakadó megpróbáltatások között. Jöjjetek egyenként hozzám, nézzetek a szemembe, nyújtsátok felém a kezeteket, s őszintén mondjátok azt, ami szívetekből kikívánkozik. Menni akartok, vagy velem maradni.

Szavamra pillanatnyi csönd támadt. A nagy, félhomályos színpadon a lélegzés is hallatszott. Kétszázötven, nehéz gondokkal vívódó magyar ember lélegzetvétele. A nagy némaságot szívből felcsendülő női hang törte meg. Poór Lili hangja. Csak ennyit mondott:

- Itt maradunk!

Mindenki ránézett, mert tudták, hogy családja, rokonsága, mindene Pesthez kötötte.

De a következő pillanatban, mint mázsás súly alól felszabaduló elszántság viharzott végig a visszhang kétszázötven ember ajkáról:

- Itt maradunk!

Most az öreg Szentgyörgyi István dobbant felém. Kezét nyújtotta, csontos, mezei munkától kérges, görcsös kezét. Napszítta, ráncokkal szántott arcán egy könnycsepp gördült le, s éppen a kezem fejére hullott. Hangja kemény volt, szava pattogó:

- Itt maradunk! Hová is mennénk? Itt maradunk ősi jussunkon. Melletted maradunk, bármi szakadjon is ránk. Veled maradunk! Vezess bennünket!

Több szó nem esett. Némán, hangtalanul jöttek felém, színészek, színésznők, munkások, zenészek, kardalosok, táncosok, kezüket nyújtották, fogadalomként, hogy együtt maradunk. Akik egy nappal előbb még lekókadt fejjel sürgették, hogy meneküljünk, most szikrázó szemekkel, dacos határozottsággal szorították a kezemet. Sokan voltak közöttük, akiknek szülei, hozzátartozói Pesten éltek, ezek a bizonytalan sors mellett a bizonyos elszakadást is vállalták, ki tudja, mennyi időre. Mert hiszen a románok akkor már Apahidán voltak.⁵⁹

Mi lett a Hunyadi téri színház, s a kolozsvári magyar színjátszás sorsa a románok bevonulását követően?

1919-ben, a nagy világégés romjai között egy ideig még a Hunyadi téri színházban játszottunk, de a lélegzésünk már nagyon ki-kihagyó volt. Meg voltak számlálva napjaink. Az átvétel hivatalos formaságai mind élesebb harcokra vezettek. Állottam a harcot strázsahelyemen a reám szállott kötelesség parancsa szerint.

A főhatalom a nagyszebeni román Kormányzó Tanács kezében volt.

A Kormányzó Tanács két döntő befolyással rendelkező tagja, Hatieganu Emil és Brediceanu Tibor 1919. július 21-én bizalmas tárgyalás közben közölte velem, hogy kerülni akarják az erőszakos kilakoltatás kellemetlen és felzaklató külsőségeit, gondolkozzam tehát azon, mi lenne a föltétele annak, hogy megnyugodva és békésen vonuljak ki a Hunyadi téri színházból? Felajánlották azt, hogy a Színkörben folytassam zavartalanul a magyar színházi előadásokat s adjam át a nagy színházat a román színpadi művészet számára. Én ezt a megoldást nem találtam elfogadhatónak, ellenben kijelentettem, hogy amennyiben a Farkas utcai színházat, ahol már 14 éve szünetelnek az előadások, megkapom, hajlandó vagyok békés átadásról tárgyalni. A Kormányzó Tanács urai erre kérték, hogy írásban részletezzem a módozatokat. Én tehát augusztus hó 10-én a kérdés minden oldalát megvilágító beadványban fejtettem ki álláspontomat. Kértem, hogy vagy adja el nekem a Kormányzó Tanács örökáron a Farkas utcai színházat, ugyanannyiért, amennyiért annak idején a magyar kormányzat adta el az egyetemnek, biztosítva, hogy ott a magyar színjáték mindenkor zavartalanul fog működhetni. Én ezzel szemben a saját költségemen fogom átépíttetni és berendezni a régi színházat. Vagy vállalja a Kormányzó Tanács az átépítés és berendezés költségeit s adja bérbe harminc évre az épületet magyar színházi előadások céljaira. Mihelyt az átépítés megtörténik s a berendezés is teljes lesz, kivonulok békésen a Hunyadi téri színházból.

Beadványomra hetekig semmi választ nem kaptam.

Pedig mély hittel és reménykedő bizalommal vártam. Azt hittem, abban bíztam, hogy zaklatott bizonytalanság után új és nyugalmas életet kezdhetünk a felfrissítendő ősi házban.

Szeptember 16-án végre megérkezett a válasz Nagyszebenből. A Kormányzó Tanács arról értesített, hogy október elején minden körülmények között és minden föltétel nélkül birtokába veszi a színházat, de tiszteletben akarja tartani a magyar kormánnyal kötött szerződésemben foglalt jogaimat, a színház igazgatását tehát továbbra is reám bízza, föltéve, ha előbb leteszem a hűségesküt.

Az öreg színházról egy szó sem esett a válaszban.

Ez volt az utolsó kísérlet, amellyel a Farkas utcai színházat a magyar színjátszás számára meg akartam menteni.

Nem sikerült.

A hűségesküt nem tettem le.

Katonai erőszak telepített ki a színházból.⁶⁰

A Színkör igazi, történelmi hívatása ekkor mutatkozott meg. Már készen várta ez az új menedékhely a száműzötteket. Nem eszményi színházépület, de mégis megadta a lehetőségét annak, hogy el ne némuljon a magyar színészet Erdélyben.

A megszállás évei alatt ebben a Nyári Színkörnek tervezett épületben élt, küzdött, bilincsek között vergődött és mégis vigasztalta az elbúsult szíveket a magyar szó és magyar dal.

Úgy látszik, a véletlen szeszélyes játéka vagy a sors kifürkészhetetlen végzése szította konokságomat, melyért akkor sok támadás ért. A támadások jogosak voltak, hiszen senki sem érthette, s én magam ma, három évtized lepergése után sem értem, és nem tudnám magyarázatát adni annak, mi fűtötte akkor elhatározásomat, hogy minden áldozat árán, gáncsoskodók pergőtüzét állva felépítettem Kolozsvárott a második kőszínházat.⁶¹

Eddig tart a képzelt interjú. Janovics két színháztörténeti kötetéből a későbbi időkre vonatkozó kérdéseinkre már nem találunk választ. Szavai helyett ezért itt már csak a száraz biográfia áll:

1919.

Janovics Jenő rövid ideig politikai szerepet vállalt, a proletárforradalom idején alakult erdélyi nemzeti tanács alelnöke volt.

A magyar társulat szeptember 30-án tartotta az utolsó előadását a Hunyadi téri Színházban. Janovics Hamlet szerepét játszotta, melyet a cenzúra megcsonkított. Az előadás után katonaság erőszakkal ürítette ki a nézőteret.

Októbertől megnehezedett feltételek között a Nyári Színkör épületében folytatódott munka. Janovicsnak bért kellett fizetnie abban a színházban, amelyet saját költségén építtetett, s még saját díszleteit és jelmezeit sem használhatta ingyen. Az erdélyi magyar színjátszás fenntartása ilyen körülmények között felemésztette Janovics legendás vagyonát, házát és értéktárgyait.

1919-től 1923-ig az erdélyi Színészegyesület elnöke volt.

1920.

Elkészült a Trassylvania filmgyár utolsó játékfilmje, A világrém⁶², s ettől kezdve a vállalat már csak filmkölcsönzéssel foglalkozott.

1924.

Megünnepelték Janovics Jenő 30 éves színészi és 22 éves igazgatói jubileumát, s ebből az alkalomból emlékalbumot adtak ki.

1930.

A színház anyagi nehézségei miatt kénytelen volt a vezetést átengedni a gróf Bánffy Miklós elnökletével működő Színpártoló Egyesületnek, ő maga művészeti igazgatóként tevékenykedett.

1932.

Megvált a színháztól.

1932 utáni évek.

Filmforgalmazással, megmaradt mozijának (Egyetem /későbbi nevén: Select/ mozgó) igazgatásával, s egykor megvásárolt filmjogok értékesítésével próbálta enyhíteni anyagi gondjait. Fennmaradó idejét drámatörténeti tanulmányok, valamint a Farkas utcai és a Hunyadi téri színház története megírásának szentelte.

1936, 1937.

A Szegedi Szabadtéri Játékok művészeti igazgatója volt.

Szegedi tartózkodása során a Magyar Kultuszminisztérium megbízta, hogy készítsen néprajzi, gazdasági, ipari vonatkozású rövidfilmeket Erdélyben.

1937 utáni évek.

Egykori operatőre, Fekete László közreműködésével eleget tett a minisztériumi felkérésnek. Sajnos nincsenek megbízható adataink az elkészült filmekről.

A 30-as évek végén a Magyar Filmirodával keresett kapcsolatokat, s néhány filmtervét velük próbálta megvalósítani.

1941.

A magyar társulat visszaköltözött a Hunyadi téri színházba, de származása miatt nem Janovicsra bízták a színház vezetését.

Részt vett a Magyar Filmiroda kolozsvári kirendeltségének munkájában, az MFI és a Kereskedelmi Hivatal filmjeinek előkészítésében, és hozzáfogott néhány filmtervének megvalósításához.

1943.

A zsidó üldözés idején, a Gestapo elől Budapestre menekült.

1944.

Szeptember végén Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter elrendelte a Nemzeti Színház társulata és az anyagi javak áttelepítését Budapestre.

Október végén a Hunyadi téri színházban "Városi Színház" néven magyar társulat alakult azokból a színészekből, akik Kolozsváron maradtak és vállalták az újrakezdés megpróbáltatásait.

1945.

Janovics visszatért Kolozsvárra, és átvette a színház vezetését Kőmíves Nagy Lajos rendezőtől. Tizenöt év után újra ő lett a Hunyadi téri színház igazgatója.

Miközben Budapesten volt, elvették és más engedményeseknek adták ki moziját, mely ekkorra megélhetésének egyetlen forrása maradt.

Október 22-én másodszor kényszerítették arra, hogy társulatával elhagyja azt az épületet, amelyet az ő elképzelései szerint építettek 1906-ban.

Ismét a Szamos parti Nyári Színkör lett a társulat menedékhelye, ahol a Bánk bánt tűzték először műsorra. Janovics rendezte a darabot és ő játszotta volna Biberachot. Az átköltözködés izgalmai azonban annyira megviselték szervezetét, hogy ezt az utolsó szerepét már nem tudta eljátszani.

1945. november 16-án, a premier napján, a déli órákban elhunyt.

Összeállította: Balogh Gyöngyi