Országos hírű
drámatörténeti sorozat

Babits Mihály: A kolozsváriak⁷⁸

A quinzaine nagy művészi eseménye a kolozsváriak vendégjátéka volt. Két okból. Első maguknak a produkcióknak kitűnősége, mely valóságos revelációként hatott reánk. Amint a széplelkű direktornak hazafias, bár kissé szkeptikus és nagyon tanáros szavai elhangzottak: feljött a függöny és oly dolgokat láttunk, annyi frissességet, annyi valóságos, cicomázatlan életet és oly szavakat hallottunk, olyan szép régi magyar szavakat, olyan pompásan kiejtve, hogy teljesen átadtuk magunkat az illúziónak. E régi magyar darabok előadásai minden dicséretet megérdemelnek. A darabokat ugyan talán jobban is lehetett volna megválasztani. A Sztárai naiv invektivája helyett szívesebben láttuk volna a Balassi Menyhárt árultatásáról szóló komédiát⁷⁹, a cinizmusnak és elkeseredésnek ezt a valóban drámai remekművét, egy izgató korszaknak ezt a bámulatosan fölényes kritikáját, mely legalább a gyónás jelenetében - mikor az érdekből megtért gonosztevő oly titáni szemtelenséggel gyónja meg bűneit a korrupt püspöknek - egy kitűnő színész elé is hálás feladatot állíthatna. A Csokonaitól választott komédia pedig igen kezdetleges. A Filozófus⁸⁰ eszméiben, típusaiban, nyelvében irodalmunk egyik korszakalkotó műve - de színpadon olyan, mint a levetkőztetett öregasszony. Az egyetlen Omnia vincit amor az, melyet nem kell galvanizálni. Az igénytelen és névtelen pálos szerzetes művének kivált első jelenetében a házasságnak oly paródiáját alkotta meg, mely valóban minden időkre szól. Ennek a régi közjátéknak felfedezése a közönség számára a legnagyobb irodalmi események közül való. A többi bemutatott darab lehet könyvdráma vagy elavult (ami annyit jelent, hogy már eleve is gyenge). De nem is a darabok voltak a fontosak, hanem az az életdarab ami színpadra jött velük, a régi magyar élet, melyet még senki se mert ily naturalizmussal színpadra hozni. A kosztüm, a mozgások, a dialektus, mindez a legegészségesebb természetességet mutatta, azt a természetességet, mely már művészet. S a tökéletes stílusérzéket kellett bámulnunk. Alig volt túlzás, alig zavaró mozzanat. Minden összeillett, nem úgy mint egy gép kerekei, hanem mint egy ember mozdulatai. E nagy életszerűséggel valóban a régi Magyarország egy-egy egységes darabját sikerült felidézni. Sohasem értettem meg ennyire a tizennyolcadik századvéget. Megértettem mért kellett a tudatlan, durva, politikus Pontyinak (a Pató Pálok ősének) és a finom, művelt, kissé affektált, filozófus és mizantróp Parmeniónak (vagy Gersonnak) egymás mellett állnia. Megértettem, mért kellett hallanunk a tiszttartó rusztikus, az ügyvéd diákos leveleit, a bájos, finoman langyos, levendula illatú gáláns párbeszédek után. A régi és az új, a Kelet és a Nyugat, a magyar ugar és Párizs örök találkozása volt ez a Bessenyei filozófus fejében.

De a publikum - ez a másik oldala az éremnek - a kitűnő budapesti publikum szemmel láthatólag nem érdeklődött ez előadások iránt. A nézőteret írók töltötték meg, az új magyar írók, akik egy pompás forradalom után most jobban érzik összetartozásukat a nagy magyar múlttal, mint valaha. A tömeg távolmaradt és ezt nem csodáljuk: ősöket csak az arisztokraták ismernek: a vulgus nem emlékszik nagyapáira. De távolmaradt az iskola is: a tömérdek budapesti diák és tanár, akiktől azt vártuk, hogy zsúfolásig töltik meg a színházat. Távolmaradt az iskola, mely avval dicsekszik, hogy a nagy múlt szellemével köti össze a fejlődő nemzedéknek lelkét, melynek valóban hivatása volna, átadni az öröklött kincset a jövőnek. Ah, ez a kincs, a szellem! Ezek az urak kétségkívül a hazafias ünnepélyek frázisaiban látják a szellemet.

Herczeg Ferenc:
A kolozsváriak vendégjátékáról⁸¹

Janovics Jenő igazgató vezetése mellett színészek jöttek a messzi Keletről, kincses Kolozsvárról, és mi úgy találjuk, nagyon jól tették, hogy a gyorsvonatok idejében újból fölvették Budapest és Kolozsvár között a művészeti csereforgalmat, amely megszakadt az ekhós szekerek korában. Ennek az expedíciónak javára esett, hogy Budapestnek éppen mostanában megmozdult a lelkiismerete, és gondolkodni kezdett a színművészet lényegén és céljain. Eszébe jutott, hogy a fővárosi színházak egy része, mióta nagykapitalista érdekek fűtik kazánjainkat, talán mégis túlságosan a színházi pénztárak kormánya alá adták magukat... A kolozsváriak jókor jöttek. Tiszta és bátor emberek, ők még hisznek a színház nemzeti és kulturális hatásában. Mi boldog pestiek már-már azt hittük, hogy az ilyeneken - nemzeti és kulturális hivatás! - mosolyogni illik, de most kitűnik, hogy Budapest ezúttal nem akar nevetni a jó vidékieken. Nem, hiszen a kolozsváriak csak megerősítették Budapestet abban a tudatában, hogy a nemzeti művészet szabadsága nem terjedhet a nemzetietlenségig és a művészietlenségig. És nagyon természetes, hogy a főváros ilyen lelkiállapotában rokonszenvvel és tisztelettel köszöntötte a kolozsváriakat. Mindenképpen jóleső gondolat, hogy a budapestin kívül van az országnak még egy Nemzeti Színháza, amely komolyan veszi a nevében lévő "nemzeti" szót.

Kosztolányi Dezső:
Kolozsváriak⁸²

Nem hiszem, hogy a kolozsváriak képviselik legjellemzőbben a vidéket. Azt sem hiszem, hogy ők a vidék legelső színészei. Az a társulat, amely itt vendégszerepelt több estén át, nem keltett bennem sem vidéki, sem vidékies benyomást, de a fővárosias eleganciát sem majmolta. Egyelőre leül az ember minden este a zsöllyébe azzal a kellemes érzéssel, hogy magyar aktorokat láthat, akiket még nem ismer a kávéházból, és önzetlenül gyönyörködhet a játékukban. Némelyik erős meglepetést kelt az első estén. Másodszor azonban már látjuk a kliséjét és rájövünk arra, hogy csak az ismeretlenség varázsa hatott. Vannak közöttük - igen sokan - igaz emberek, akiket minden este új örömmel bámulunk. A színtársulat levegője különös. Erdélyből jöttek. Egy földről, amely erdősebb és keményebb levegőjű, mint a miénk, és ma is hívebben őrzi ódon szavak és szokások zamatát, mint mi, mert abban a földben őserő lakozik, az a föld már fényes udvari életet, magyar szellemi tornát látott akkor is, amikor mi itt németül selypítettünk. Illúzió veszi őket körül. Hangulat árad belőlük. Az erdélyi mágnásokra, elszegényedett arisztokratákra gondolunk, akik büszke és tiszta szegénységben élnek és úgy ülnek a kávéházban, mint a száműzött fejedelmek. Hogy ha nem is autochtonok a színészek, erről a múltról beszélnek. Magukat adták. Van valami a gesztusukban, ami sajátos, a szavuk ejtésében, ami a miénk, a rendezés tiszta és világos vonalában, ami nem lopott, ami magyar. Művészi sovinizmusról sem beszéltünk soha ezen a helyen. De őket látva éreznünk kellett, hogy csak az az igaz, ami itt termett. Úgy fogadtuk őket, minhogyha kincseket rejtegettek volna a tarsolyukban, pedig csak magyar szegénységet, árva magyar múltat hoztak, koldustarisznyájukból elmaradt kultúránk néhány avatag emlékét, pár gyönge drámácskát húztak ki. Mégis ők a gazdagabbak.

Nemcsak a történeten mulattunk, hanem azon is, hogy ezen valaha mulattak. Értőkhöz, esztétikusokhoz, múlt-inyencekhez szóltak a kolozsváriak. Azt hangsúlyozták, ami nekünk ma a múltat jelenti. Végtelen szeretet és kedély érzik a rendezésen. Némely pillanatban magyar Anatole France-i hangulat párolgott felénk. Az Omnia vincit amor⁸³ a legsikerültebb alkotásuk. Mások szilaj pézsmaszagot, vad fűszereket és álomitalokat kínáltak a publikumnak. A kolozsváriaknak hálásabbak vagyunk, ők valamire emlékeztettek, amire emlékeznünk kell. A múlt parfőmjét hintették szét a színpad deszkáin, régi fiókok és ruhák tévelygő lelkét bűvölték ide, a bús és enyhe levendula illatát.

Móricz Zsigmond:
Omnia vincit amor⁸⁴

Úgy jártunk a kolozsváriak drámatörténeti relikviáival, mintha egy Segantini az ősei rongyai közt pompásan faragott ivócsészére le. Milyen jólesik nekünk, hogy már ükeink vérében benne volt a művészet arany gyökere, és milyen bánat, hogy úgy beveszett a kincs.

Az Omnia vincit amor valami ilyen régi becses faragás, primitívségében a legcsodálatosabb művészi teremtő erő műve.

A pálos barátok penzumképpen előadnak egy hosszú, unalmas lelketlen fasciót, s felvonásközöket ki kellene valami vidámsággal tölteni, valami barát kapja-fogja magát, a csuha ujjából kirázza az Omnia vincit amort.

Így terem meg a legremekebb vígjáték a mai napig, amit színpadra szültek magyarul.

Olyan volt ez a fráter, mint az igazi varázsló, aki a levegőből fogja ki az aranyat. Ennek a darabnak meg kellett volna indítani egy olyan kultúrát, s ennek a barátnak egy olyan színpadot csinálni, amelyikhez csak Moličre tehető.

Az Omnia vincit amor mint színpadi munka veri Pathelint, amiről azt mondják a nagy franciák, hogy a legjobb francia vígjáték.

Próbáljon valaki egy szót kihagyni vagy beleírni az Omnia vincit amorba, míg a Pathelinből ki kell szigorúan zsigerezni a színpadra valót.

Mint irodalmi mű pedig legalábbis egyértékűek. Mindkettőben teljes horizontális távlatával benne van a népnek, sőt a fajnak lelkivilága, amellett a karakterek mind a kettőben valami fölényes humor magaslatáról vannak a világ elé teremtve. A nyelve pedig, a nyelve mind a kettőnek csodálatos, de nálunk különösen hihetetlenül becses ez a zamatos, gerinces, bölcs, egyszerű, erős, vidám nyelv, amelyet itt találtunk a pálos barát nemes idiómájában.

És hová sikkadt ez a csuhás Moličre, hová lett ez a különösképpen nagy tálentom?

"...Egy kakas a szemeten talála egy drágakövet és monda: minek találok én ilyen fényes marhát, mikor nekem semmire nem kell, sőt minden drágakőnél nagyobban akarnék egy árpaszemet."

A magyar élet struccgyomra azonban megőrölte a tehetségek legbecsesebb drágaköveit is.

Csak itt-ott maradt valami törmelék kincs, hogy ma örüljünk, hogy ha nem is volt, de lehetett volna: és búsuljunk, hogy ha lehetett volna, miért nem lett hát?

Az bizonyos, hogy a magyar színpad hamis ékszerei közt mostantól kezdve ott fogunk tisztelni egy igazi rubintot: az Omnia vicit amort.