Máriássy Judit: Légy a pohárban
Filmnovella23

Egy évet betegség miatt mulasztott, egy osztályt ismételnie kellett. Tizenhat éves koráig járt iskolába. Két évet ellógott alkalmi munkákkal, csavargással, nagy snúrpartikkal és kis nőügyekkel. Amint betöltötte a tizennyolcat, felvették kalauznak a BESZKÁRT24 -hoz. Hogy jó lesz-e, rossz lesz-e - nem latolgatta. Apja a fővárosnál volt (mint köztisztasági), bátyja a fővárosnál volt (a vízműveknél), ő is odament, öccse is oda fog menni. A főváros mégiscsak a főváros - ez volt a család jelmondata.
Négy hónapja már, hogy az 58-assal járja a Moszkva tér-Malinovszkij fasor-Vörös hadsereg útja-Zugliget útvonalat.
Milyen ember? Az utasok kedvelik, mert bár néha durván, néha tiszteletlenül tréfál, még a reggeli, esti csúcsforgalom idején is győzi jókedvvel, s ha faterozza a tájban elmerült vendégeit, ez többnyire akkor történik, amidőn a kalauzok lovagi szolgálatát teljesíti egy-egy várandós asszony vagy rokkant érdekében. A kétszázhúsz családot befogadó angyalföldi házban - úgy is mondhatnánk, településben - megoszlanak a róla alkotott vélemények. Az idősebb lányok, anyák többsége mogorván fogadja a köszönését, tudják, hogy nem egy csitrivel hempergett már a szomszédos fatelepen, a "forgács-szállóban", s azzal is tisztában vannak, hogy errefelé ritkán nősülnek a házból. A fiatalabb mamák kevésbé aggodalmasak. A fiút nem ejtették a feje lágyára, tudnia kell, hogy asszonyt ölelni kényelmesebb is, biztonságosabb is, élvezetesebb is. Ezért hát barátságosan néznek utána, ha végigmegy az udvaron, nem csúnya fiú és jópofa, soha nem fogy ki a bemondásokból. A felnőtt férfilakók, a családapák ugyanúgy elnéznek a feje fölött, mint ahogy a többi hasonló korú suhanc feje fölött, látják, ez még inkább gyerek, mint ember, se politizálni, se inni, se a világ csodáiról dörmögni nem állnak le vele. Anyja néha szidja, hogy könnyelmű, hogy semmi hasznát nem veszi, máskor meg egekig magasztalja, hogy lám, ez a gyerek nem olyan, ennek első a család, a szülők, ez hazaadja a pénzét. Apja még nem vette észre, hogy felnőtt, hiába, hogy ő is bent van a fővárosnál, ugyanúgy lehúz neki egyet-egyet rosszkedvében, mint szájtáti kisöccsének, akiről a körzeti orvos is megállapította, hogy nincs ki minden kereke. Ha pajtásait, a ház és környékbeli haverokat, iskola- és kalandtársakat kérdeznék meg, mint vélekednek róla, vállukat vonogatnák; nem bandavezér ő, mint Szircsák Imre, s nem is afféle megtűrt gyáva kis kullancs, amilyen Tuha Jenci, közéjük tartozik, ez már így van, évek óta, akkor is közéjük tartozott, amikor még nem hordott egyenruhát, befüttyentenek hozzá, mikor mennek valahová, ő pedig velük tart, akár a kocsmába, akár táncolni, akár labdát rúgni, akár meg csak úgy, utcákon kóborolni, lányokat megtréfálni mennek.
Hát ilyen ember.
Neve: Ambrus István, ugyanaz, ami az édesapjáé, az első fiúgyermeket ugyanis a kormányzóra s a nevével járó előnyökre való tekintettel Miklósra keresztelték.
A munkakönyvébe vezetett személyleírás szerint termete magas, orra rendes, arca hosszúkás, szeme kék, haja barna. Ezek az adatok egy kivételével meg is felelnek a valóságnak. Haját vagy nem nézték meg jól, vagy piszkos lehetett, ami ritkán fordul elő, mert Ambrus István ad a külsejére, s nem utolsósorban arra, hogy szőke sörénye fényével és hullámaival kellőképpen érvényesüljön.
A BESZKÁRT egyik páncélszekrényében nevével ékesített keményfedelű irattartó fekszik. Ennek az irattartónak kéne őriznie a fiatalember lelki személyleírását. De ha felbontod a sötétkék szalag gondosan kötött csokrait, s ha felütöd fedelét, mindössze egy félig sem teleírt papírlap kerül eléd. Ebből kiderül, hogy Ambrus II. István munkásszármazású, apja köztisztasági dolgozó, anyja háztartásbeli, katona nem volt, pártonkívüli, szakszervezeti tag, más tömegszervezetbe még nem lépett be, pontos, passzív, békekölcsönt jegyzett, az alapfokú szemináriumot, melyet Varga Teréz elvtársnő vezet, rendszertelenül látogatja, jegyzete nincs, ritkán szól hozzá. Fizetése 780 forint. Ennyit a lelkéről.
Miután a rendkívüli eseményekben, melyekről alább számot adunk majd, Ambrus István népes családja is szerepet játszik - ha nem is sokkal többet, mint bizonyos, hősünk által nem ismert színdarabokban a kórus - illendő szót ejteni róluk is, valamint arról, milyen szálak fűzik az 58-as népszerű kalauzát a többi Ambrusokhoz.
Az egyetlen lakószobát - szélessége három, hossza három és fél méter - hatan lakják. A kettős házastársi ágyban, mely már régóta nem szolgál házastársi célokat, a szülőkön kívül Ambrus II. István három kiskorú testvére alszik, Ilonka tizenegy, Lackó tíz, Glória hat éves. Az éppen nagykorúvá lett báty s a csenevész Ilonka közti nagy korkülönbségnek nincsenek sem lelki, sem egészségügyi okai, egyszerűen csak háború volt, az idősebb Ambrus hosszú éveken át férji kötelességek helyett állampolgári kötelességeket volt kénytelen teljesíteni. Az utolsó gyermek születésekor súlyos komplikációk léptek fel Ambrus-anyus megviselt testében. A halálfélelemmel együtt szinte megszállta őt a vallásosság, s ezt a tűnő, a daganattal együtt kioperált hitbuzgóságot kell most élete végéig tükröznie a kicsi Glóriának - jelleméhez, szeplőihez, kunkori orrához sehogysem illő bolondos nevében. Glória nemcsak születésének szomorú körülményei miatt érdemel nagyobb figyelmet a többieknél. Ambrus II. István számára ez a mitugrász kis húg jelenti az egyetlen otthoni szórakozást. Vasárnap reggelenként még az ágyába is belegyömöszöli - ő ugyanis külön díványon alszik a fal mellett -, néha magával viszi moziba, vagy udvarolni, amikor is Glória tölti be a kicsalogató futár szerepét és pontosan tudja, mikor érkezik el az a perc, amikor odébb kell állnia. A másik két gyerek vajmi ritkán ébreszt a kalauz-bátyban érzelmeket. Lackó egy ízben két hónapig a járványkórházban volt, s ő észre se igen vette távollétét, visszatértekor inkább kellemetlen meglepetést érzett, mint örömöt. Ilonkát néha megsajnálja, mert Ilonkát mindig valami baj éri, hol megverik, hol kicsúfolják, hol elveszt valamit, hol a baltával rávág a kezére; de titkon egyszer-kétszer már ő is ösztönzést érzett, hogy megpofozza, olyan kellemetlenül szerencsétlen.
Miután Ambrus Istvánban nincsenek különcködő hajlamok, úgy szüleit, amint illik - szereti. Édesanyját (Anyus) jobban, apját (Édesapa) kevésbé. Mikor az előbbi súlyos beteg volt, az akkor tizenkét éves Pista lámpaoltás után kiszökött itthonról, s agyafúrt módon besurrant a kórterembe, amiért az első nyaklevest ott helyben, a betegtől kapta. De mindketten, a szigorú anya és haszontalan fiacskája, éreztek akkor valami olyasmit, ami sohasem múlik el, s hol egy mozdulatban, hol egy szemvillanásban vissza-visszatér. Természetesen nem beszélnek róla. Másról se igen. A családi érintkezés Ambruséknál kizárólag a mindennapi élet szükségleteiben (tedd le, add ide, fát kéne aprítani, ugorj át élesztőért), és olykor a ház vagy a munkahely jelentősebb eseményeinek szűkszavú megtárgyalásában merül ki. Egyetlen lény van, akihez néha feleslegesen is beszélnek, az egyetlen idegen a családban: Ambrus Miklósné, Manyi. A legidősebb fiú egy évvel ezelőtt házasodott meg, a szülők gyenge ellenzése közepette. A Vízművek üzemi bizottsága százszázalékos ígéretet tett arra, hogy két hónapon belül lakást kapnak. Az ígéret teljesítésének százaléka mind a mai napig nulla. Azóta Miklósék bitorolják a konyhát.
Öleléseik csikorgó nesze sokszor zavarja Pistát, akit csak egy vékony rabicfal választ el tőlük. Az ölelések gyümölcse egyébként úton van már: három hét múlva fog megszületni az első Ambrus unoka. Manyi, aki a Pamuttexben dolgozik, kivette szülési szabadságát, hogy nagy hasának minden ütőképességét bevesse: küzdjön az otthonért, amit majd sajátjának tudhat. Küzdelmének fordulóit nap mint nap megtárgyalják a vacsora fogyasztása közben. Ma már Pista is úgy van vele, hogy ha egy jótündér felajánlaná három hő kívánsága azonnali teljesítését, az első bizonyára így hangzana: szoba-konyha Ambrus Miklóséknak. Nem mintha olyan nagyon szeretné a bátyját - sohase szerette, Miklós komor, szorgos jelleme tízre növelte a köztük lévő három évet -, nem mintha zavarná őt, hogy Manyi is velük él, hisz' ahol heten megvannak, ott nyolcan is elférnek. Nem, nem ezért. Egyszerűen ez az egyetlen kézzelfogható, bebizonyítható igazságtalanság a család életében, az egyetlen, ami nyílt ellentétben áll mindazzal, amit a hivatalosak beszélnek, az egyetlen, amin minden jóérzésű ember fejcsóválva háborodik fel: egy fiatal pár a családvédelem országában első kicsinyét várja, mindketten dolgoznak, mindketten jól dolgoznak, s mégsem jut nekik ebben a ménkő nagy városban négy üres fal, ahol a maguk életét élhetnék. Azon a bizonyos szemináriumon - vezetője Varga Teréz elvtársnő - Pista sokszor szeretett volna vitatkozni, hogy az életszínvonal, hogy talán mégse, de hallgatnia kellett, mert szürke és zsúfolt és káposztaszagú életükben csakugyan történt egy és más a füstölt szalonna és a disznópörkölt-szag irányában, mióta előbb Miklós, majd ő is keresőkké váltak, szóval nem tudott bizonyítani semmit abból, amit gyanított és érzett, de ezt a lakást felhánytorgatta ott is, hogy - így mondta - vannak azért nem kóser dolgok manapság, hogy azért a proli sora a demokráciában se fenékig tejfel. Manyika tehát harcol, mint egy anyatigris, kerületi és fővárosi tanácsnál, Vízműveknél és Pamuttex Ü.B.-nél, közben pedig hébe-hóba vágyakozó, röpke pillantást vet az egyenruhás sógor hullámos hajára, ami megbocsátható, ha tudjuk, hogy Manyika még a tizenkilencet sem töltötte be, és ha ehhez hozzávesszük azt is, hogy a kefehajú Miklós az egyetlen e házban, aki sokszor ráförmed: "Minek locsogsz? Nem zavar, hogy senki se hallgatja?" Honnan tudná azt ez a feketeszemű, nem szép, nem csúnya gyerekasszony, hogy épp a ráförmedés jelzi: csakis a kefehajú Miklós nem érzi idegennek.
Ilyen Ambrus István családja. Sokat eszik, keveset beszél, nem jobb, nem rosszabb a házban lakó családok legtöbbjénél, ha övezi is némi különös tisztesség annak következtében, hogy négy tagja hoz haza fizetést.
Mint külső és belső arcképének kiegészítőjét, nézzük most meg ifjú hősünk életrendjét, egy hétköznapot a sok közül, valamennyihez hasonlót és valamennyitől különbözőt. Azt a hétköznapot, mely előjátékul szolgál a már beígért rendkívüli eseményekhez.
Háromnegyed ötkor a konyhában megszólal a vekker. Idősebb Ambrus István már jó ideje ébren van, felesége pedig csörgés nélkül is ebben a pillanatban nyitná ki szemét. A hitvesi ágyat birtokba veszik a gyerekek, Glória visong, mert Lackó csipkedi a lábát, Ambrus II. István hiába húzza fejére hangszigetelőként a tarkacihás dunnát, kedvencének éles kislányhangja őt is felrázza a bódultságból, ha pedig ébren van, fel is kel, bár a szolgálat ezen a szerencsés napon csak hétkor kezdődik. Felhúzza egyenruhájának hózentrágeros nadrágját, mely ott hever kikefélve a széken (Manyi kefélte ki), az álom váladékát kidörgöli szeméből, majd a konyhai csap alatt hangosan prüszkölve megmosdik derékig, jókedvre derítve önmagát. Tíz perc múlva a három férfi együtt ül a konyhaasztalnál. Édesapa bögréje mellett a patentos lábos, benne a tegnapi vacsoramaradék, mai ebédje. Miklós az üzemben étkezik, Pista szalonnás kenyerét még csak ezután fogja a két asszony elkészíteni. Szótlanul hörpölnek, kenyeret harapnak a kávéhoz, melynek egyik kortyával Pista felfújja az arcát. Manyi hangosan nevetne, ha ezt a nevetést Miklós lesújtó pillantása el nem némítaná. Így hát a fiatalasszony nyel egyet, s az asztal végébe állva közli az apósával a mai haditervet: Szircsákné tanácsolta, hogy ne is a lakáshivatalba menjen, hanem egyenest a kerületi tanács elnökéhez, akinek ma van a fogadóórája, és ha az se csinál semmit, hát ő úgy beolvas, de úgy... Pista erre megjegyzi, hogy adjon be igénylést a Gyöngyösi út 35-ös ház két szobájára, mert az ott lakók csak egyre jogosultak. Ezt a "bemondást" a férfiak csak egy, afféle el sem legyintett legyintéssel nyugtázzák, csak Anyus mosolyodik el a sparhelt mellett (Manyika nem mer) - hisz mindnyájan tudják, hogy itt a tanácselnök lakik meddő feleségével, három szép szobában. "Hiszen, ha Benkőék..." sóhajtja, morogja most komoran Miklós, amire Édesapa bajszát kávétalanítva rádörren (kissé nagyot hall, hangosan beszél). "A Benkő is előbb építi fel egész Barcikát, semhogy..." Ennyit mond, a folytatást a többiek már úgyis tudják, azt jelenti: a Benkő épp oly hiába vár lakásra Barcikán, mint ők itt, Angyalföldön.
Pista közben galacsint gyúr a kenyérből, nem figyel e szokatlanul bőbeszédű társalgásra, nem sejti még, hogy ez el sem mondott mondatok milyen fényes és rettenetes távlatokat tartogatnak az ő számára. Negyed hatkor apa és idősebbik fia elköszönnek. Odakint már világosodik, Pista is kiballag a folyosóra, ahol a vécé előtt hárman várakoznak, az öreg Kovács, a festett hajú Terus, meg Imre, az a bizonyos bandavezér. Az utóbbiak hátukat nekivetik a rácsnak, a fiú az olasz mambót dúdolja, jobb kezével a nő feszülő hátulját kalandozza be, minden különösebb izgalom nélkül. Az ajtó nyílik, Imre a soros, Ambrus István pedig elfoglalja helyét a festett hajú mellett. Az ő keze is odakíváncsiskodna, ahol a barátjáé járt, de Terus vele kevésbé engedékeny, elhúzódik és pongyoláját igazgatja, olyan szemérmesen, hogy Pistának nevetnie kell, némán, szélesen, nyitott szájjal. De már újabb ácsorgó tűnik fel, szintén nőnemű, bár nadrágot visel és bő inge eltünteti alig gömbölyödő mellecskéit. Ez Ida, Ambrus II. István mindenképpen kipróbált játszótársa. Jobb oldali szomszédjuk nevelte, s úgy hírlik, hogy valami régi bárónőnek a zabigyereke. Hangosan köszön rájuk, majd Terusnak lelkesedik egy új olasz filmért, amit itt játszanak a Róbert Károly körúti moziban. Pista érti, hogy a lelkesedés őneki szól, hogy azt jelenti, fizesse be, mert már régen nem voltak sehol együtt és újra tavasz van, szép idő, jó volna mozi után kóborolni.
- Egészen olyan vagy, mint egy fiú - hűti le és sanda pillantást vet a malteros nadrágra. A lány félig kacéran, félig szemrehányóan feleli:
- De te tudod, hogy lány vagyok. Ha valaki tudja, te aztán tudod.
- Szombaton úgyse kapni jegyet - így tér vissza Pista egyenest a tárgyra éppen akkor, amikor Imre és Terus cserélnek helyet odabent. A szélesvállú Szircsák egy pillanatra megáll Ida előtt, felméri a leányt, mintha először látná.
- Este táncolni megyünk.
- Az jó.
- Hát akkor csípd ki magad. - Pistának nincs ínyére ez a beszélgetés, régi szeretőit mind számon tartja, s Idát sem sorolta az "olyanok" közé. Ezért hát mikor Imre eltűnt, azt morogja:
- Na lám. Nem fogsz unatkozni így se.
- Nem hát.
Hat órakor indul el hazulról. Glórika ugrándozva elkíséri a Lehet úti állomásig, tejért kéne mennie, de ezt az örömet, ha teheti, sose mulasztja el. A szerelem kölcsönös. Glória álmaiban minden jótündér Pistára hasonlít. A megállónál Pista hat forintot nyom a markába.
- A Dózsába vegyél két jegyet nyolcra, hátul. Nem felejted el?
- Engemet is! - Glórika kunyerál.
- Nem neked való. Tudod te, ha neked való, az más. Ez nem neked való.
- Azzal a kövérrel mész, aki a Béke téren lakik?
- Te kofa, te!
- Azzal?
- Mi vagy te, a feleségem?
- Idussal? - Pista hallgat, a kislány azonban megnyugszik, mert Idust pártolja, Idus neki is udvarol, nemcsak a bátyjának.
- Krumplicukrot adott az Idus - újságolja felnőttes arccal.
- Egy egész staniclit.
Valaki hátulról nagyot ver Pista vállára, Breznay Kálmánka érte utol lihegve, izzadtan. Breznay Kálmánka mindig elalszik és mindig izzadtan lohol, de azért kedvelik egymást. Ő is házbeli.
- Hess - nevet Ambrus II. István Glóriára, aki a nagy kannát lóbálva, messziről sikít vissza:
- Kettő a Dózsába hátul... Kettő a Dózsába hátul...
Kálmánkával együtt préselődnek fel egy kocsi peronjára.
- Jövő hónapban veszek egy bringát. Kéz alatt, de perfekt. - Pista csak csettint. Egy bringa az igen. Ha neki lenne, körbejárná vele a Balatont a nyári szabadságán.
A kalauznő ismerős. Azelőtt a hatoson járt. Barátságosan biccent felé, miközben egy hetijegyet lukaszt.
- Most megy csak be?
- Hétre.
- Maguknál is beszélnek emelésről?
- A falramászó fogkeféről is beszélnek.
- Jegyeket, ahol még nincsenek megváltva... - Pista tudja, hogy a kolléganő elbúcsúzott. Nekidől az ablaknak és átnézve Kálmánka meg az utasok feje fölött, kibámul a világoskék égre.
- Tavasz - mondja Kálmánka. Ő is éppen erre gondolt.
Szolgálatát a Moszkva téren kezdi.
A jegyfüzeteket Bontai elvtárstól veszi át. Bontai szúrós szeme sokatmondóan rebben. Közli, hogy ma erős az ellenőrzés.
- Legyen szerencsém. - Ambrus II. tudja, hogy Bontainak csak azért jutottak eszébe az ellenőrök, mert más kellemetlent hirtelenjében nem talált ki.
Hét előtt két perccel száll fel a kocsijára. Asszony vezeti, az egyetlen, akit nem vet meg szoknyás vezető mivoltáért: Jobbágyné.
- Turista idő - ezzel a ténymegállapítással köszönti Pistát. Annyit jelent, hogy ma délelőtt is csúcsforgalom lesz.
- Bízza csak ide. Majd rendbe teszem őket. - Az asszony derűsen fordul utána. Bár ő maga savanyú, pontos és megbízható, kedveli ezt a nagyszájú gyereket, mulat a tréfáin és élvezi, hogy férfi dolgozik alatta, nem nő.
Hétkor állnak be. A kocsi azonnal megtelik. Egy óvódás csoport visong a padokon és lóbázza lábait a felnőttek között.
- Na egy kis MHK-t... Átszálló hova lesz?... Forgalmi akadályokat a pad alá tessék... Vigyázz, mert kilyukasztom a nyelvedet. Jesszusom, de hosszú... Egy vonalat, igenis, ma még csak ötven fillér, mindenki beszerezheti... Százhuszadik oldalon tetszett tartani, milyen jegy lesz? A lépcsőn se olcsóbb, tessék csak beljebb húzódni, nem hallja, apuskám, személyleírást adjak?... Fogaskerekű vasút következik. Csak fiatalosan... Húzódjunk beljebb kérem... Táncolni lehet a kocsi közepén... Na még egy kicsit... Jegyeket, ahol még nem kezeltem... Rosszul jár az órája, szakikám... Lejárt kérem, őszinte részvétem... Tessék beírni a kolléga panaszkönyvébe... - Darál, darál Ambrus II. István, s közben siklik, tülekedik, topog az emberek közt, mosolyog és mókázik, aztán meg felölti leghivatalosabb férfiarcát, tépi a jegyeket, pénzt ad vissza, lyukaszt, csönget - ura a helyzetnek, övé a kocsi. Néha irigyli Jobbágynét, mert vezet, néha irigyli Miklóst, mert szakmunkás lett, de alapjában szereti, amit csinál. Az 58-ason ő a hatalom képviselője.
Ezen a napon mindössze három említésre méltó eset történt a szolgálatban.
Tízkor a hátsó peronon két jól öltözött utas összepofozkodott. Szokásos ügy, mely lökdöséssel kezdődik, gorombasággal folytatódik, két táborra osztja az egész kocsit, s melynek végül ő kénytelen véget vetni, gúnyosan és határozottan bejelentvén, hogy addig nem mennek tovább, amíg az urak le nem szállnak.
- A szárazföldön palacsintává verhetik egymást. De a kocsiért én felelek. - Ez a mondat békét teremt a verekedők közt, akik most egységfrontba lépve az ő nevét és a kocsi számát követelik.
- Micsoda hang ez? - ordít az egyik, egy bajuszos, kövér.
- Engem nem lehet leszállítani, nekem érvényes jegyem van - így a másik. Egy sovány és hórihorgas, akár egy kopasz fa ősszel.
A tömeg, látván, hogy elöl a vezetőnő pimasz várakozással könyököl pultjára, Pista mellé szegődik, egy részük őszinte szívvel, más részük egyszerű opportunizmusból. Szeretnék, ha a kocsi továbbmenne. A kövér felírja noteszébe a kocsiszámot, de végül mindketten lekászálódnak. A hatalom, melynek tömegbázisa volt, győzött.
A második eset szokatlanabb és csendesebb, azok közül való, melyekből kiszínesedve a pajtásokat, Manyikát, lányokat szórakoztató "lemezek" születnek. Délben egy viszonylag békés, tehát néptelen menetben, mely Zugligetből tart befelé, Ambrus István a Budagyöngye megállónál kinéz, mielőtt lecsöngetné a kocsit. Nem messze a villamostól hatalmas, fekete autó áll, hűtője felnyitva, a sofőr belehajolva kínlódik. Mellette egy úr toporog világos ruhában, nyakkendő nélkül, hajadonfőtt. Középkorú, jól megtermett ember. Hirtelen futni kezd Pista kocsija felé. A kalauz megvárja, csak mikor lába az alsó lépcsőn van, akkor rántja meg a csengőszíjat. A világosruhás bemegy a kocsiba, egy páholyülésben fújtat, fehér zsebkendővel a homlokát törli. Pista ilyenkor, ha kevesen vannak, nem agresszív, megvárja, amíg a "pacák" kiszuszogja magát, aztán fordul hozzá.
- A jegyet kérem... - A férfi valami teljesen váratlan, csaknem rokoni mosollyal néz fel rá. Kék szeméből azt olvassa ki, hogy el van tőle ragadtatva, évek óta arra várt, hogy vele találkozzék.
- Adjon egyet elvtárs! - Ez is úgy hangzik, mint egy vallomás, mintha azt mondaná: Tetszel nekem, gyerek!
- Vonalat? Átszállót? - Pistát zavarba hozza a kék szem, épp ezért szigorúan a tárgyra szorítkozik.
- A Bem rakpartra megyek - feleli amaz kitérően.
- Átszállás a Moszkva téren hatos, hatvanhatosra - darálja Ambrus II., miközben lyukasztja, majd a férfi kezébe nyomja a jegyet.
És ekkor a kék szem szégyenlősen megrebben, a húsos száj zavart mosolyra húzódik. Az utas ezt kérdezi:
- Mennyi lesz az? - Mielőtt válaszolna, Pista szétnéz, hallotta-e más is ezt a hajmeresztőt, ezt a képtelent, ezt a pimaszságot, az egy C rendszámú autó utasa nem tudja, mi az átszálló ára Pesten. Hallotta más is. Nagyonis hallotta. Sőt egy overálos, ládikát vivő férfi átszól hozzá metsző gúnnyal:
- Vidékinek tetszik talán lenni? - De erre már nincs is szükség, a pacák megsemmisült. Felelete nyögés, nem hasonlít emberi beszédre.
Hát ez volt a másik ügy.
A harmadik ügy szabályosabb, de maradandóbb. Egy asszony bliccelni próbált. Pista már az első pillanatban lecsap rá, ismeri a módszert, a konok kifelé nézést, a helyezkedést, hol előre, hol hátra. Hét órája van már a kocsin, mindkét lábában ott sajog a mindennapi tompa fájás - valószínűleg lúdtalpa van. Ilyenkor nem üti már el tréfával a dolgot.
- Ne bújócskázzunk. Tessék megváltani a jegyet.
- Egy... vonalat... - dadogja a nő, aki kopott és festett szájú, csúnya és pattanásos. Pista letépi a jegyet, s bosszúvágyóan lesi, amint a nő az örök-link buzgalmával kutat a táskájában. Most következik az, hogy otthon maradt az erszényem, leszállok a következőnél. De nem. A pattanásos hirtelen kikapja a kezéből a vonalat és azt kérdi fölényesen, élesen:
- Miért nem ad vissza a forintomból?
- Hogy?... Miből?
- Egy forintot adtam, vonalat kaptam, kérem a visszajáró pénzt. Az elvtárs is látta, hogy...
Az "elvtárs" cvikkeres, újságolvasó bácsi meglepve kapja fel a fejét.
- Én kérem... - mondja és vállat von, jelezvén, hogy ő semmit se látott és senki mellett nem fog tanúskodni. Pista keresve szétnéz, de az utasok szemében pártatlan kíváncsiságot fedez fel, ebből megérzi, hogy senki sem tud semmit.
Igaza tudatában erélyes akar lenni, de az, hogy tanúja nincs, elbizonytalanítja. Ordít, mintha ő csapott volna be valakit.
- Én semmiféle forintot nem kaptam. Ha nem váltja meg a jegyét, hívom a rendőrt.
A csaló most zseniális taktikához folyamodik. Nem rikolt vissza, mint várható lenne, hanem pattanásaihoz sehogysem illő hanyag eleganciával összecsukja a kopott táskát és nagyúrian legyint.
- Tartsa meg. Legyen boldog vele. - Ambrus István erre az újabb inzultusra már nem tud mit felelni, levegő után tátog, de az arcokon látja, már valamennyien a nőnek hisznek, s néma megvetéssel méregetik egyenruháját. Gondolat nélkül beletúr az aprópénzek közé és egy fényes ötven fillérest nyom a nő kezébe, aki gonosz, lapos pillantással nyugtázza a győzelmet. Két utas összesúg a háta mögött. Pista csak annyit hall "... nem fordulhat elő... urak lettek..." - meg se nézi, ki beszél, torkát összeszorítja a tehetetlenség. Sírni szeretne vagy ütni, két ököllel, vaktában, akárkit.
- Nyúl utca következik - kiáltja megbicsakló hangon.
Három órakor számol el a remízben. Jókedve, melyet az utolsó eseményben elszenvedett megaláztatás elsöpört, lassan, igen lassan kezd visszatérni. Kollégák, kolléganők zsibonganak körülötte, a nők egy takarítónő szatyrában válogatnak nylonharisnyák és áttetsző kendők között, az egyik idősebb szaki valami képtelenül trágár történetet ad elő, amin a fiatalabbak csukladozva röhögnek, Szabó IV. Gábor pedig Pista fülébe súgja, hogy olyan trükkje van, amire mérget lehet venni, hogy a mai szeminárium rövidített menet lesz.
Mert ma is van az a bizonyos szeminárium. Fiókjából, melyben szappanját, egy törülközőnek csúfolt rongyot és néhány skatulya gyufát tart, előveszi a füzetet és egy kissé még erőltetve a grimaszozást, Bágya kartársnő derekára teszi két tenyerét, így mennek be a hetes irodába, akár a kisgyerekek, ha vonatoznak. Összesen heten jöttek össze. Varga Teréz, az egyetlen, aki nem hord egyenruhát, természetesen már várja őket. Túl kedvesen mosolyog és túl komolyan kérdi meg, kinek van valami jelenteni valója, ki mentette ki magát. Varga Teréz általában mindent "túl" csinál, ezért is nincs róla senkinek véleménye. Ember voltának kontúrjai elvesznek a sok túl alatt.
Szabó IV. Gábor Pista felé vág a szemével, most figyelj, komám, szót kér és igen komolyan bejelenti, hogy ma sajnos korábban kell elmenniök, egy új mozgalmat kívánnak indítani a száz százalékos termelékenység érdekében, ennek megbeszélése kezdődik háromnegyed óra múlva az Akácfa utcai központban, jó lenne, ha mindnyájan jelen lehetnének, ők ketten Ambrus szaktárssal feltétlenül. Egyébként Varga elvtársnőt is szívesen látják, ha netán...
A kis Bágya ajkába harap, a többiek, az idősebb nemzedék mosoly nélkül hallgatja végig ezt a szemtelen halandzsát, mivel igazán csak az ilyen civil nőcskét lehet befírolni, amilyen ez a Varga Teréz. Mert ezt lehet.
A szeminárium úgy zajlik le, mint máskor. Béla bácsi jelentkezik, nem kap szót, csak akkor, amikor már végérvényesen kitűnik, hogy más nem hajlandó beszélni, akkor aztán nekifog és fecseg, két perc múlva ott van, ahol lenni szeret. Amerikánál, mely ország tőkés ellentmondásait ifjú korában személyesen kitapasztalta.
- Most talán Ambrus elvtárs... Na, bátran... nem nehéz.
Ambrus Pistának már sikerült megtalálnia az érintkezési pontot Bágya Irénke térdével, füzetében csaknem elkészült Varga Teréz jobb profiljának rajza, így kénytelen beérni annyival, hogy kezét a torkához emelve sokatmondóan a nő szemébe mélyeszti pillantását és felsóhajt:
- Tetszik tudni elvtársnő... Én félénk vagyok. Nem megy...
Bágya Irénke lenyúl az asztal alá, s egy erélyes mozdulattal eltávolítja a félénk ember lábát a sajátja mellől, közben pedig a plafont figyeli, pontosabban azt a pókhálót, ami a múltkor még nem volt ott a sarokban.
Háromnegyed négykor már tódulnak is kifelé. Varga Teréz sok sikert kíván az új mozgalomhoz, amin a fiúk még az utcán is röhögnek.
- Smacizz ma jobban, mint tegnap... - Ambrusnak ez a bemondása nyilván bekerül majd a BESZKÁRT-humor aranykönyvébe.
Napjának újabb negyven percét tölti el hazafelé menet villamoson. A Lehet út sarkán betér az italboltba, rövid sorbanállás után hozzájut egy 5.40-es blokkhoz, üdvözli Ida nevelőanyját, aki, mint mindig, ezúttal is rossz gyomrára hivatkozva nyeli el szokott fél deci kevertjét. Újabb ácsorgás után kézhez kapja a fröccsöt, melyet csak ilyenkor, hét végén kíván meg, kiissza, száját törli, s vidám "Mindörökké Áment" mondva a pénztáros "Szabadság" köszöntésére, távozik.
Csaknem öt óra van, mire hazatér.
Ida természetesen kint áll a gangon. Már nincs fiúruhában, a haját vassal kisütötte, sötétkék rakott szoknyájához tarka kardigánt visel. Az is természetes, hogy úgy tesz, mintha nem őt várná. Manyika panaszait hallgatja hangos sopánkodással, mert a tanácselnökhöz nem sikerült bejutni, naná, majd sikerül valakinek, akinek se protekciója, se nagy pofája nincsen. Pista éppen csak, hogy biccent feléjük. "Megint szalma, mi?" - kérdi Manyikától, de a válasz már bent foglaltatik a kérdésben. A konyhában nyakába ugrik Glória. Anyus a sparheltnál már melegíti az ételt, s közben hátraszól, hogy hallotta, már megint sok a pénze, hogy fröccsökre dobálja ki.
- A fröccs öl, butít és nyomorba dönt! - üvölti Pista, a részeget játszva, amin Anyus, háttal neki, halványan elmosolyodik, Miklós meg dühösen a fal felé fordul. Ilyenkor ő mindig a díványon döglik.
Manyika is visszatér a családi fészekbe, megbízásból vagy szimpla szolidaritásból-e (az is lehet, hogy féltékenység okozta örömében) Miklóshoz szólva piszkálja Pistát:
- Hogy egyes férfiak de rondák...
- Egyes lányok meg szeretnek akaszkodni... - vág vissza rögtön az érdekelt fél.
- Azelőtt jó volt - mondja a szemébe a sógornő.
- Azelőtt az azelőtt volt.
Anyus a pártját fogja:
- Jobb a kis szerelem, mint a nagy szerelem. Nem ő volt az egyetlen, aki kipróbálta. Mit sír?
- Nem sír - védi az érzelembeli vetélytársnőt Manyi. - Csak mondom. Helyes lány. - A szobából Édesapa hangja hallatszik.
- Franciaországban nagy árvíz volt. - Nyilván újságot olvas.
Fél óra múlva Pista már túl van az ebéden és fájós lábait áztatja, ingben, alsónadrágban, amikor sivítás, zsivaj tör be a konyha csendjébe az udvar felől. Ilonka, az örökké nyafogó, örökké bajt csináló Ilonka rántja fel az ajtót rémült arccal:
- Anyuka... a Laci... meghalt, jaj Istenem, jaj Istenem, meghalt a Laci... Én nem is voltam...
- Mit beszélsz? - Anyus arca eltorzul, a mosogató vizet le se törli a kezéről, úgy rohan a gangra. Pista utána, úgy ahogy van, félig öltözötten. Az udvaron csődület, a gangon is csődület, Anyus nyögdécselve takarja el a szemét, mert Lackó csakugyan meghalt, ott fekszik az eltört poroló tövében elnyúlva, hófehér arccal. Pista egy pillanat alatt lent terem, addigra már Benkő, az a bizonyos barcikai ember, szélesmellű, kisszemű, foltosnadrágú óriás gyengén karjára vette az élettelen kis testet. Az udvaron állók - gyerekek és felnőttek - a szerencsétlenség előzményeit vitatják, egyesek szidják a KIK-et, amiért nem csináltat egy új porolót, hányszor mondták már, hogy a régi korhadt, de ezek a csibészek is, ezeknek is hiába papol az ember, mindig felmásznak, most aztán tessék, szegény Ambrus néni, nem volt elég gondja ezekkel a gyerekekkel, most íme, meghal neki. Ambrus II. István átveszi Benkőtől az öccsét, akit, miután nincs többé, hirtelen szeretni kezd, nézi retkes térdét, mely kikandikál a tréningruha szakadt nadrágjából. A folyosón utat nyitnak neki, majd mindenki utána tódul, a családtagokon kívül itt van az emelet csaknem valamennyi nőnemű lakója, Ida, Terus, Kovács néni, sőt Kovács bácsi is. A gyereket Miklósék díványára fektetik, Édesapa fölébe hajol s nyugodtan, de csaknem kiabálva mondja:
- Nem kell ricsajozni. Lélegzik.
S valóban, a halott pillája megrebben, felnyitja a szemét, aztán újra becsukja, mint aki szeretné megőrizni az előbbi állapotot.
Pista hangosan elneveti magát, Anyus meg, aki eddig az ő áldott kisfiáról nyöszörgött, hirtelen szidni kezdi ezt az istenverését, aki mindig csak ráijeszt az emberre, bár ne is született volna, bár halt volna meg, ha egyebet se tud, csak mászni, ruhát tépni, meg sebeket szerezni.
Most a festett hajú Terus válik a helyzet urává. Vöröskeresztes tanfolyamot végzett, s Lackó alkalmat ad rá, hogy megmutassa tudományát. Miközben mesterséges légzést végez a gyereken, arról beszél, hogy az ájulást nyilván a deszka okozta, tehát valahol sebnek is kell lenni. Van is. Lackó kócos, szöszke haja a feje búbján csomóba ragadt. Terus ollót kér és kap, tonzúrát nyír a kisfiúnak, majd egy tiszta ronggyal kimossa az alig centiméternyi sérülést.
Ahogy a dívány fölé hajol, megnyílik pongyolája és Pista elmerülten nézi dús, feszülő kebleit, nyakszirtjén a göndörödő, sötétbarna pihéket s fenekét, mely, ha sokan bekalandozták is, olyan kívánatosan ruganyosnak látszik. Egy szemvillanással jelt ad Glórikának, átveszi a két jegyet tőle, s mikor Terus diadalmasan eltávozik, átadván a sebesültet a családi szidalmaknak, utána somfordál a gangra, kezébe nyomja az egyiket, szó nélkül, kérdő pillantással.
- Na gilt. - A lány jóságosan, ápolónő-arccal mosolyog rá. - A partnerom ma úgyis éjszakai sichtában van...
- Én meg magánál szeretnék éjszakai sichtába' lenni...
Ida rá se néz, úgy megy el mellette.
A mozi zsúfolásig tele van. A nagyfilm előtti szünetben Pista egyedül megy ki cigarettázni. Tetszik neki a nő, de annyira mégse, hogy ismerősök előtt fel-alá sétáljon vele. Ismerősök pedig mindig vannak. Most is. Horváth néni, a betegesen kövér házmesterné érdeklődik a kis Laci hogyléte iránt.
A filmben egy gyönyörű nő játssza a főszerepet. Magas és karcsú, telt és törékeny egyszerre. Nem csoda, hogy a férfiak, akik szerepelnek, mind megvesznek érte. Pista odaadóan figyel, közben pedig átcsúsztatja karját Terus háta mögött, s amit délután a szemével már felmért, azt most tenyerével is megérinti: A lány ezúttal nem oly szigorú, mint reggel, felsőteste kissé elhúzódik ugyan illendőségből, de azért tűri a simogatást, érezhetően nincs ellenére.
Gyalog mennek haza, beszélgetnek. Terus arról, hogy milyen őrült szerelmes volt belé az a katonatiszt, akitől a kislánya van. Hogy a szülők most is minden karácsonykor meglátogatják a gyereket, de ő soha nem tud nekik megbocsátani, mert ők kergették halálba azt a gyönyörű embert azzal, hogy megtiltották a házasságot. Nem harcolni ment az a frontra, hanem meghalni, olyan lapokat írt neki onnan, hogy egy költő se különbet, ha akarja Pista, egyszer megmutatja, azért is nem ment ő férjhez, mert olyant úgyse talál még egyet.
Ambus II. István ismeri annyira a ház ügyeit, hogy tudja, az a katonatiszt sohase létezett, volt azonban egy rongyos baka, aki tizenhat éves korában úgy megszédítette Terust, hogy az mindenfelé utána utazott, amíg csak ki nem vitték az orosz frontra. A baka különben nős volt, s nem szülei, hanem a felesége szokta olykor meglátogatni a megboldogult egyetlen, törvénytelen árváját.
Pista is mesél. Elmondja a délelőtti esetet a C-s autó utasával, de már úgy, hogy az ipse miniszternek mondta magát és tíz forintot akart fizetni egy rongyos átszállóért. A történetnek ő maga volt a hőse, mivel a tizest, amit az illető borravalónak szánt, széttépte az orra előtt, s helyette fizette meg a hetven fillért. Így vált a két kaland eggyé.
A Lehel úti zenés vendéglő előtt megállnak, benéznek az ablakon, s látják, amint a kárpótlást lelt Ida Tuha Jencihez simul, míg Szircsák Imre egy ismeretlen kis fruskával járja, aki nem lehet több tizennégy évesnél, de igen szép arca van.
- Bemegyünk? - kérdi Terus, mert szeret táncolni, és szívesen fizettet magának. De Pista elhúzza az ablaktól, a falhoz nyomja és erősen a szájába csókol, amit a lány egy elismerő és meglepett "nézd csak"-kal nyugtáz.
- Elszórakozunk mi kettesben is... - mondja nevetve a fiú, s innentől már keveset beszélnek, gyorsabban mennek hazafelé.
Mikor végigsurrannak a folyosón, az Ambrus lakásban már sötét van. Csak Manyika ismeri fel a suttogó hangokat.
- Te Miklós... Hallottad?... Azzal a kurva Terussal volt. Be is megy hozzá...
- Mit fáj az neked. Nem szerzetes.
- De egy ilyennel...
- Nem mindenki olyan marha, hogy tizenkilenc évesen nősüljön... Jól teszi, ha ilyet választ. Ezt nem kell elvenni.
Manyi ijedten felül, állapota nélkül is érzékeny volt. Most meg kétszeresen az.
- Megbántad?
De a férfi befordul a falnak és félálomban morogja:
- Hagyjál ezekkel...
Pistáék eközben már "kettesben szórakoznak". Igaz, itt van a kislány is, miatta inkább nem gyújtják fel a villanyt, Terus be is takarja őt, mielőtt az ágyhoz menne, ahol kényelmesen leül és vár. Kis időbe telik, míg Ambrus II. István szeme megszokja a félsötétet - a kinti lámpa halványan bevilágít -, civil zakóját leteszi egy székre, inkább durván, mint játékosan hátára dönti a lányt, és feszülő blúzát gombolgatja.
- Ne te... Ne ilyen...
- Mér' ne, ha jó? Hát olyan nagyon sok jó van? Mi?
- Eresszél - Terus nagy erővel ellöki magától, mintha nem is egyezett volna már régen bele mindenbe. Olyan dühös, hogy Pista hirtelen egy egész sokaságnak érzi magát, mely sokaságban mindenki tettéért személyében felelős.
- Egy estére jó, aztán alászolgája. Tudom én. Ismerem én. Egy estére, aztán alászolgája. Eredj a fenébe. Elegem van belőletek...
Ambrus II. István tudja, hogy a nőt bírnia kell, különben pokollá lesz az éjszaka, bírnia kell most rögtön, mert szétpattan a teste és fájni fog és szörnyű lesz és úgy kell megalázkodnia önmaga előtt, mint ahogy gyerekkorában megalázkodott.
- Na... - súgja szinte szerelmesen, és most már erővel markolja meg a vállát, száját a szájával némítja el. Simogató tenyere a szoknyán babrál, és Terus enged.
- Ej, bánom is én... - motyogja, s lehelete már éppen olyan forró, mint a fiú bőre, mely átsüt a vékony pupliningen.
Sebesen zuhannak és sebesen érnek partot.
Most Pista nyúlik végig az ágyon és a nő hajol fölébe, váratlan gyengédséggel.
- Olyan kisfiú vagy még...
- Oá, oá...
- Ha máskor is eljössz... tőlem lehet ám tanulni...
Ebben a pillanatban valami egészen valószínűtlen hang üti meg Ambrus II. István fülét. Soha még ilyen szánalmasat, soha még ilyen kétségbeesettet, honnan jön, kinek a hangja, nem tudja, a szavakat sem érti, csak egy minduntalan visszatérő "Jézus, Jézus"-t. Elfelejti Terust, kielégült testén borzongás fut végig, felül az ágyon és minden sejtjével feszülten figyel, tágra nyílt szemmel, füllel. És újra: "Jézus, Jézus".
- Mi ez? - Terus két kezét a fiú fülére tapasztja, s mint aki egy unott és közismert jelenségről ad számot a tudatlannak, közönyösen felel:
- Nem kell odafigyelni. Ezt a cirkuszt minden második héten végigélvezem. A Benkőék...
Pista lefejti magáról a lány kezét, most már egészen felül, lábát leeresztve a földre.
- De mi ez?
Terus vállat von, ha ennyire izgatja, hát ne panaszkodjon, ő kielégíti a kíváncsiságát is. Kézenfogva odahúzza a falhoz, vagyis a pokróccal eltakart ajtóhoz, melyet Pista odáig falnak nézett. A pokrócot óvatosan félrehúzza, úgy, hogy csak egy parányi rés nyílik, melyen át fény szűrődik át, s megvilágítja a fiú izgatott arcát. Amit lát, iszonyú. Egy asszony kuporog a földön, egy asszony, akiről tudja, hogy Benkőné, most mégis olyan, mint egy ismeretlen, nem is ember, de szent, óriási, egész arcát betöltő szemekkel, keskeny, rimánkodó szájjal, lányos karját mozdulatlanul tartva a feje fölé. Fölötte ott áll, lángoló arccal és mégis szokott nyugalmával ugyanaz az óriás, aki ma délután karján vitte Lackó alélt kis testét. Az óriás veri a szentet. Nadrágszíjjal sújt le rá ütemesen, aztán a lábába rúg, ügyesen, csontot érve, Terus, mintha a némafilm kísérőszövegét mondaná, az előbbi közönyös hangon világosítja fel, hogy ez a Benkő szokása, azt mondja, az nem lehet, hogy a fiatalasszony ne csalja meg, amíg odavan, azért hát leveri rajta a megbosszulni valót, aminek még sohasem sikerült a végére járnia. Pista nem hallja a szavakat, mégis érti, amit a lány mond, s amit bent megerősít az óriás dörmögése:
- Ki volt az? Megmondod?
- Jézus... Jézus...
- Elment a kedved tőle? El? Felelj, mert széttaposlak...
- Jézusom... el, el...
- Na, azért mondom. - A szent most lassan, bizonytalan reménnyel felkászálódik a földről. Pista már látja, hogy az asszony, sovány, megtépett, szép fiatalasszony, akinek lábából vékony csíkban vér csurog. Ő maga nyilván nem érzi és nem látja ezt, haját igazgatva a kettős ágyhoz megy (éppen szemben Terus ajtajával), melynek egyikében már alszik valami alaktalan kócosság (persze, az ütődött Benkő néni), felhajtja a dunnát és belébújik, ami a legszörnyűbb, még mosolyogni is próbál, kiengesztelően és hívogatóan. Az óriás egy pillanatra eltűnik a rés adta látószögből, már ismét előkerült, meztelen felsőtesttel, egy ócska pizsamanadrágban. Az ágy felé tart és leoltja a villanyt.
Pista visszaereszti a pokrócot és nekiveti hátát, mint akinek támasztékra van szüksége. Valóban úgy érzi, hogy menten elvágódna anélkül, a látottak olyan vihart vertek belsejében, hogy szédül és émelyeg, akárha részeg volna.
Gúnyos, üres, hülye jazz szólal meg. Terus halkan állítva bekapcsolja a rádiót.
- Na, szórakozzunk kettesben? - kérdi cukrosan édes kedvességgel a csípőjét féloldalra ejtve, széttárt karral áll a fiú elé.
Ambrus II. István legszívesebben átlépne rajta, olyan tűrhetetlen most ez a felszólítás. De csak kikerüli, a rádióhoz megy, előbb - véletlenségből - bömbölő erősre állítja, majd egy újabb csavarintással elzárja.
- Felébred a kislány.
- Á, frászt ébred fel. Altatót adtam. - Még ez is. A fiú megfogja Terus kezét, mely ismét a rádió felé nyúl.
- Késő van. A mutter murizik. - Tudja, hogy a nő, érezvén, hogy közeleg az, aminek rémét ő maga idézte fel az ágyon, szánalmas őszinteséggel néz fel rá.
- Nincs is partnerom. Csak mondtam.
Pista kénytelen hazudni.
- Csütörtökön új film van. Majd elmegyünk. - S kabátját felkapva menekül a szörnyű szomszédságból.

II.
Így kezdődött.
A hétköznapok végetértek. Másnap és ettől kezdve hét napon át vasárnap volt.
Délelőtt úgy süt a nap, mintha a júniusból akarna előleget adni. Szircsák két ujját a nyelvére illesztve összefütyülte a srácokat. Berci, aki saját oldalládás motorjával újságkihordó, felajánlotta, hogy az egész társulatot kiszállítja a Népstadionhoz, a magyar-angol atlétikára.
Mindenki helyesel, azaz most már csak egy kivételével mindenki. Mert Ambrus hirtelen visszalép. Benkőné kilépett a gangra.
- Le vagyok égve.
- Hát akkor pá - vigyorog Imre és mint aki mindent ért, egy jelentőségteljes pillantást vet az emeletre. Pista rajtakapottan követi a tekintetét. Ja, ez azt hiszi... Hát higgye. Ugyanis Terus az ajtaja előtt ül, vizes haját a nappal száríttatja.
A fiúk felugrálnak az oldalládába, Pista egyedül megy a lépcsőház felé. A harmadik lépcsőfoknál tart, amikor szembejön vele az asszony. Ambrus II. István megáll, hogy utat engedjen. Mert az asszony nagy kosár frissen mosott ruhát hoz, ezt már akkor látta, amikor hirtelen visszalépett a kirándulástól.
Benkőné valami jónapot-félét morog, ahogy elmegy mellette, ő nem tud felelni. Nézi, annyira nézi, mintha a felülete mögé akarna látni. Mert ez a felület, ez a reggeli arc, kicsit karikás szem, ezek a cipeléshez szokott izmos-vékony karok nem is emlékeztetnek a tegnapi szentre. Szinte nincs nap, Bercit is csak a tavasz teszi ilyen vendégszeretővé. Kint búg a motor, vidáman, hívogatóan, Pista nekilódul, elfut az asszony mellett, de már hiába startol a társaság nyomába - nem hallják a "megálljatok"-ot. Lassan ballag vissza az udvarra, ahol néhány kisfiú, köztük az ő retkes térdű kisöccse hentereg, s melynek végében ruháit teregeti a barcikai Benkő felesége.
Fentről Anyus hangja kiált le hozzá:
- Pista! Hallod? Hozd fel azt a csíkos konyharuhát, kell a tésztámhoz.
- Hozom. - Kedvetlenül, mert bosszantja a stadion-ügy, ballag ahhoz a kötélhez, melyre Benkőné aggatja a ruháit. A csíkos konyhakendő már száraz, lehúzza és fordul vele. Ekkor ismét előtte áll a szent.
Elfelejtkezik helyről és időről, vagy csak eszébe jut az, ami este történt, a teregető kis asszony keze megáll egy szárítókapcson, óriási szeme a semmibe bámul, s mint egy sötétkék tó nagy eső után, színültig telik fényességgel. A fiú egy pillanatig maga is mozdulatlanná lesz. De ahogy a nagy fényesség első csöppje végiggurul az asszony sápadt arcán, elszégyelli magát, hogy újra megleste, szándékosan hangosan köhint, majd önmaga számára is érthetetlen bohóckodással a fejére csapja a csíkos szélű kendőt és megköti az álla alatt. Az asszony észreveszi, nem nevet. Elfordítja a fejét. Ekkor Pista újabbat gondol ki, nekidől a fának és két kezét a szája elé gömbölyítve halkan kakukkolni kezd. Az asszony erre se fordul vissza, kezefejével megtörli a szemét és akasztgat tovább.
Pista már-már feladja a harcot, amikor leesik egy ing. Ő a gyorsabb, felkapja, s a két mandzsettát markába szorítva, mintha ő maga lenne a vizes ruhadarabban, szembeáll az asszonnyal. Ez is elég lenne talán, de ráadásul úgy kancsalít, hogy szinte eltűnik szeme bogara a két sarokban. Ez már sok egy szentnek is. Bár szája alig rezdül, óriás szeme már mosolyog. Nevetés bujkál a szavak mélyén, mikor rászól:
- Várják azt a konyharuhát...

Mindig ilyen hangja lett volna? Esze azt súgja, hogy mindig ilyen hangja volt, különben honnan vette volna most egyszeriben, torkát, hangszálait nem cserélhette ki a verés, amely számára nem is volt új dolog, még Terus is úgy beszélt róla, mint valamiről, ami hozzátartozik a ház életéhez.
És mégis, mégis akárhogy okoskodik, új ez a hang, a régi sosem hatolt a szívéig, ha a régi megszólalt, attól nem történt semmi, az a barcikai Benkő asszonyának a hangja volt. Ez más. Ez a szenté.
Mert mi okozta, ha nem ez a nevetően csengő, semmitmondó és jókat jelentő mondat, hogy Ambrus Pistának az a félbolond kívánsága támadt: legyen ma másnak is egészen vasárnap? Hogy kinek? Hát természetesen annak, aki amúgyis ott fészkelt a lelkében: Glóriának.
- Mi ütött beléd? - Anyus csak ennyit mond, mikor bejelenti, hogy kiviszi a kislányt az Állatkertbe, ebédre itthon lesznek. Csakugyan: mi ütött belé?
Egy biztos: Glórika boldog. Előreszalad, majd visszafut hozzá, beszél az őzikéhez és köszön az elefántnak, a farkas ketrecébe pedig beköp, mert hallott már erről a jófirmáról éppen eleget, Anyustól, meg az óvodában, szégyellheti magát, aki farkas. A látogatók népes csoportjai ifjú apának nézik Ambrus II.-t. Pedig a ketrecek előtt már nemcsak a szent Benkőné Glóriát boldogító híve ácsorog, hanem a kamasz is, aki az oroszlánt figyelve afrikai vadásznak látja önmagát, nagy vadakat leterítőnek, majd (ez már a majomanyák láttán történik) Tarzannak, aki a sebesült, gyenge és serdületlen állatokat gyámolítja. Sokszor ácsorgott már a műsziklák tövében. De így még sose tetszett neki az Állatkert.
A kijáratnál perecet vesz Glórikának, akinek arcán még a szeplők is táncot járnak az örömtől. S ezzel még nincs is vége! A ligeti játszótéren felülteti a pilinszkára, majd meg a tilosba vezetve a kislányt, százszorszépeket lopnak közösen, kis, senki által nem ültetett fehér virágokat, hogy a jókedvből, mely kettőjüké, harmadiknak is jusson.
Ez a harmadik Anyus volna. De mégsem ő az, mert Anyust kihozta sodrából a késés, a rántott hús kinek jó melegítve? Márpedig vasárnap nem terít háromszor, örül, hogy egyszer mindannyian együtt vannak.
Egy mozdulat és a százszorszépek lerepülnek az asztalról, be Miklósék díványa alá.
- Elkéstél, mit bohóckodsz. - Ez a köszönöm.

Ebéd után a szokott helyen verődnek össze a fiúk, a kerítés mellett, a "snúr-pályán". Ez az idő a vasárnapok legunalmasabb része, ilyenkor főzik ki, ha kifőzik, az esti programot, ilyenkor a ház sem nyújt szenzációkat, nincs se veszekedés, se vendég, a gyerekek is halkabban hancúroznak - alszanak a családfők, még az asszonyok legtöbbje is alszik. A mai parti már megkezdődött, mire Pista beáll, tízfilléreseket dobálnak váltakozó szerencsével. Szircsák csal, de hagyják. Erősebb náluk. Csak Jenci nem vesz részt a snúrozásban, pedig szeretne, látszik vizenyős tekintetében, mely hol a porolón üldögélő három lány (az egyikük Ida), hol a repülő pénzdarabok felé rebben egyforma vágyakozással.
- Adj kölcsön egy forintot - fordul végül bátorságát összeszedve Kálmánhoz, aki most is izzad, ezúttal a naptól.
- Öttel jössz már, apukám...
- Becsszó...
- Becsszóra nekem nem adnak bringát...
- Te Berci... - De Berci meg se várja a kérést:
- Hol a kisztihand a délelőttért, mi? Buzi vagyok én, hogy mindenhova befizesselek? - Ambrus István dob. Eszébe sincs Tuhán segíteni. Minek olyan nyamvadt, és ha nyamvadt, minek áll közéjük.
Ekkor megszólal Szircsák Imre. Szemében gonosz kis szikrák ugrálnak, kezében egy ezüst kétforintos.
- Na, kéne? - Tuha is ismeri barátját, ijedten kérdi:
- Attól függ. Térdelni kell?
- Az már volt. Azt unom - a társaság élénken figyel. Most jön a hecc. Mit fog ma kitalálni? Szircsák körülnéz, látja, hogy a lányok is odalesnek. Nagyot lélegzik. Na most.
- Teve! - Egy földszinti ajtó előtt kis púpos fiú ugrik fel a szóra. - Teve, van legyed?
- Van, mennyi kell? - A púpos örül, hogy szóba álltak vele, de úgy beszél, mint egy józan kereskedő.
- Három egy pohár vízben.
- Élők?
Az is jó. - A fiúk már előre röhögnek. Jenci is röhög, kicsit hangosabban, mint ahogy természetes lenne, de azért is röhög és nagyképűen mondja:
- Én kiiszom. Ha leteszed a kettest, kiiszom. Ettem már hernyót is. Csak úgy... Sportból, nem is pénzért. - Ezen megint röhögni kell.
- És mozgott?
- Szőröset?
- Kirántva vagy egybesülten?
Ambrus II. István megremeg. De hisz ezek itt...
Teve átnyújtja a poharat. Két döglött légy úszik a tetején, a harmadik megpróbál menekülni, de visszacsúszik az üvegben. Kört alkotva várják az attrakciót, a lányok is odaállnak közéjük és Teve is marad, egyszer nyílik alkalma a nagyok közt szórakozni. Szircsák nyújtja a poharat, Jenci nyel és átveszi tőle.
- Na, mi lesz?
Pista látja, hogy Tuha már falfehér az undortól, de még csak az időt húzza, nem mert tiltakozni, itt már nem a snúrparti forog kockán, hanem mindenféle eljövendő parti: az, hogy tovább is megtűrjék maguk között.
- Hol a kettes? - Szircsák feldobja a pénzt a levegőbe, elkapja és egy fatönkre helyezi, mely egyébként az aprófa hasogatására szolgál. Berci is odalök egy ötvenfillérest.
- Na, ne mondhassa senki, hogy Zwack Berci smuciáner.
- Idustól puszit kapsz! - sikong az egyik lány, akit Jucinak hívnak.
Tuha remeg, de akar, erősen akar, felemeli a poharat, egészen a szája széléig, már senki se röhög, olyan igazlommal nézik, mintha egy vérző bokszoló feküdne előttük leterítve, émelygős és mégis bizsergő izgalommal.
És kiissza.
Nevetés csap fel, tapsolnak és lökdösik egymást. Ambrus Pistával forog a világ. Szeretne valami retteneteset mondani, olyat, amitől megbénulnak vagy földre vetik magukat szégyenükben, de nem jut eszébe semmi, az ilyen "bemondásokban" nincs gyakorlata. Összeszorítja keskeny ajkát és némán odébbáll, az udvar másik végében leveti magát a fűbe. Még látja, hogy Jenci a kerítés felé fordulva hány, a nevetés körötte még teliszájúbb - Pista tekintete felmenekül a magasba, aztán behunyja a szemét, elalszik.
Álmában Glóriával rohannak át egy mezőn. Nem tudni, hová, se azt, hogy mi elől futnak, de futniuk kell, izzadtan, teljes erővel. A mező végében fenyveserdő, ezt kell elérniök, különben valami történni fog, aminek nem szabad megtörténnie. De amikor már elérnék, az erdő, akár ha szőnyegen állna, s a szőnyeget hátrahúzná valaki, eltávolodik tőlük, az egyik fa tetején Szircsák Imre röhög és kormánykerék van a kezében. Valami búg fent. Mi búg? Jaj Istenem, de csodálatosan szép, ezüstpikkelyes hal, nem is az, repülőgép, búg és bukfencezik. - Ki ülhet benne? Felemeli a poharat, amit a kezében tart, a legyeket kilöttyenti a földre és a pohár talpát a szeméhez illeszti, úgy, mint a messzelátót. Szircsák kormányozza a gépet, vigyorogva és bravúrosan, az ablakon meg, Jézusom, mért is szállt a Szircsák gépére? Két csodálatos, hatalmas szem néz le rá, az ő szentjének, az ő édes, kicsi törékeny szentjének a szeme. Zuhan a gép. Pista újra rohan. El kell kapni. Ha belehal, ha keresztre feszítik, ha összedől a világ, akkor is el kell kapni, kinyújtja tenyerét, tekintetét a zuhanó ezüst halra szegezi, mért is ül a szárnyán. Ül a szárnyon, a zuhanó gép szárnyán és lábát ugyanúgy lóbálja, mint Glórika szokta, hálóinge lebeg a szélben és mosolyogva mondja: Jézus, Jézus, Jézus. Itt van, megvan a gép, vagy csak ő, az ő keze. Egy farakás tetején állnak fent a magasban, hátukon ejtőernyő és zuhannak kéz a kézben, hol fognak partot érni? Anyus motorbiciklit vezet, ezen nevetni kell, de már el is érték a ládát, az asszony a sarokban ül mosolyogva, ő pedig ölébe hajtja a fejét. Kimondhatatlan édességet érez.
- Alszol? Alszol, Pista? Pista! Alszol? - Mérges horkanással ébred. Glória ül mellette.
- Na... - A kislány elébe tolja a tenyerét. Egy olvasó fekszik rajta.
- Szép?
- Honnan emelted el? - A szeplős orrocska sértődötten húzódik ráncba.
- Terus néni adta. - Pista mosolyog.
- Prémiumot kapsz utánam?
- Unatkoz' a Terus néni. - Semmi válasz.
- Nem hallod, Pista. Azt mondta a Terus néni, hogy unatkoz'.
- Menjen cirkuszba. Majd nem fog unatkozni. - Pistát az egész ügy nem érdekli. De a kislány közelsége most is jólesik. Megfogja két kis copfját és összeköti a feje búbján. És az a krumplicukor a stanicliban? Amit az Idus adott?
- Terus néni nem jöhet le, mert a dilis Benkő nénire kell nekije vigyázni. Ott van benn őnáluk, és olyan szép ruhája van, hogy még.
Pista úgy bámul hirtelen a kicsire, mintha azt mondta volna, fejük felett kering egy repülőgép, amit Szircsák Imre vezet és le fog zuhanni.
- A Benkőéknél?
- Azoknál.
- És a Benkőék? A Benkőék hol vannak?
- A Benkő bácsi elment az állomásra és az Annus néni is kiment.
- Annus? Úgy hívják?
- Hát hogy hívnák másképp, ha ő az Annus néni. - Pista rohan a lépcső felé.
- Én is jöhetek?
- Itt maradsz.

Ambrusék konyhájában Édesapa ultizik Kováccsal és két utcaseprő-kollégával, akik itt laknak a közelben, az Angyalföldi úton. Valamit morognak, mikor Pista beszáguld, hogy felkapja a zakóját és mégis odébbálljon.
- Hová? - kérdi idősebb Ambrus, de nem kap választ és ezt nem is igen bánja. Manyi azonban felel helyette.
- Ahhoz a kurvához. Küldött érte. - Miklós felhorkan.
- Ezt már hallottam tegnap is. - És Apus ezúttal a fiát pártolja.
- Ronda szád van, Manyi. - Az egyik kolléga oszt.
- Ha az én házisárkányom nem őrizne... bizisten én is megkóstolnám...
- Sokat akar a szarka.... - Ezen nevetnek mind a négyen. A Pista kalandja rendjén való kaland, ennél több szót nem is érdemel tőlük.

A gyönyörű ruha, melyről Glórika mesélt, valóban káprázatos. Legalábbis ami a színeit illeti. Úgy ül Terus Benkőék ágya szélén, mint papagáj, mely tévedésből egy félhomályos kalickába tévedt. De bármily rikító is, bármily csábító is, Ambrus II. István figyelmét sokkal inkább maga a kalicka köti le. Szórakozottan hallgatja Terus szavalását az ő jó szívéről, arról, hogy képtelen nemet mondani, ő az a jó bolond, akit mindenki kihasználhat, közben pedig alaposan megvizsgál minden tárgyat, ami vele, az ő repülő angyalával él közös háztartásban. A sublótot, amely kopottas, repedezett fájú, s melynek tetejére nyilván az ő hosszú ujjú keze helyezi el nap mint nap takarításkor az üveggömböt. Prizmái alatt lepkeszárnyak ragyognak. Az esküvői képet a sublót felett, ahol az ő régi, cseppet sem szent arca látható, kövéren, bájosan, bután. A szekrényt, ezt az ajtó nélküli, függönyös ócska jószágot, ahol a ruháit (vagy csak ruháját?) tartja, a hímzett terítővel vasárnapiasan letakart asztalt, melyen könyökölni szokott vagy tésztát gyúrni, az edényes polcot, végül azokat a tárgyakat, fenőszíjakat, cigarettatöltőt, rongyos tornacipőt, magyar kártyát, melyek az ő kínzójának tulajdonát képezik. Az ágyat nem nézi meg, azért sem, inkább annak az öregasszonynak szenteli figyelmét, aki mint valami óriáscsecsemő, ráncosan és bambán a sparhelt mellett kuporog. Ez hát a "dilis Benkő néni". Látta már, beszélni is hallott róla - hogy az a bolondos Benkő tán házőrzőjének használja az anyját, hogy nem engedi be a tébolydába, ahol már régóta helye lenne - most mégis úgy nézi, mintha először venné észre, hogy él.
- Beszélni se tud? - kérdi Terustól, ki a szavalásból visszapottyan a földre és válaszképpen legyint. Pista leguggol a hülye elé, óvatosan megfogja a két vállát.
- Hát még azt se. Na, nyanya, te aztán szépen meggárgyultál. Gumidominó kéne már teneked, nem igaz? Te, idenézz, te Terus... Bizony isten, ez röhög, ez ért valamit... Gumidominó kéne?... Láttad... Szereted, ha dumálok hozzád... Jézus Máriám, mindjárt puszit ad...
Ambrus István lecsüccsen a padlóra. Ez aztán a muris eset, ilyet még nem látott. Terus se állja nevetés nélkül, mert a bolond öreg csakugyan vigyorog és Pista felé hajol, mint egy tizenhatéves lány, ha kedveséhez akar törleszkedni.
- Ha kirúgnak a BESZKÁRT-tól, elmehetsz ápolónak... Anna is biztos felfogad, ha ajánlkozol...
- Anna? Miféle Anna?
- A Benkőné.
- Úgy hívják? - Pista ezt már csak azért kérdi, hogy Terusnak még egyszer mondania kelljen, de nincs sikere a próbálkozásnak.
- Úgy - mindössze ennyi a válasz. Kárpótlásul viszont Terus arról beszél most, mennyire megkeseríti a fiatalasszony életét ez a haszontalan vénség, hogy egy percre se hagyhatja magára, mert mindjárt tüzet gyújt, vásárolni is magával viszi, vagy áthív valakit, de gyereket nem lehet, mert a gyerekek megijednek tőle, aztán kiszaladnak és mindjárt megvan a baj. Pista még szívesen hallgatná ezt a szóáradatot, de Terus elhallgat, ő nem azért hívta, hogy Benkőék családi életét megtárgyalják. Megfogja a fiú kezét, felhúzza a földről, s kinyitva a papagáj-ruha felső gombját, magát kínálva súgja:
- Nézd meg, szép lánc, mi? - Természetesen nem a láncról van szó, a lánc nem is lánc, ócska üveggyöngy csak, mely a nyak alatt lelóg egészen a dús keblek közti völgybe.
Mi tagadás, a dús keblek most is ingerlőek, s az, hogy nem ismeretlen már tapintásuk sem, egyáltalán nem von le vonzerejükből. Mi ütött hát belé, hogy ahelyett, ami kézenfekvő lenne, ahelyett, hogy utána nyúljon a legalsó gyöngyszemnek, Ambrus István az öregasszony felé vág szemével, s a zsebébe kotor egy cigarettáért.
- Á, előtte lehet... Azt se tudja... - súgja és búgja a festett hajú szépség, s a gyöngyöt, meg azt, ami között elbújt, közelebb tolja a fiúhoz.
De Pista elfordul. Rágyújt. Lehet, hogy Terus folytatná még az ostromot, ha ebben a pillanatban, bámulatos frissességgel fel nem pattanna az öregasszony, hogy két kézzel és vijjogó hanggal a tűzre vesse magát.
- Ég! Ég! - Terus dühösen rántja össze a ruha kivágását.
- Na tessék. Ezt megcsináltad. Most aztán hallgattasd el, ha tudod.
Pista az első percben komolyan megrémül, oly váratlanul éri a támadás, meg az első értelmes szó, amit Benkő nénitől hall. Ijedtében eloltja a lángot, de ettől még nem csitul el a vénasszony, száraz kezei a levegőben kotorásznak, vinnyogva sír meg jajgat:
- Ó, ó, ó...
A fiúból ismét előtör az a szokatlan, érthetetlen érzés, ami már délelőtt, Tarzan korában, aztán ott az álombeli motorban eltöltötte, s az az érzés olyasmit súg neki, amin maga is elcsodálkozik, sőt mosolyogni kénytelen.
- Várj csak, nyanyus, kapsz tőlem valamit...

Este van már, mikor a kis Benkőné, vagy ahogy Pista most és mindörökké magában szólítja: Anna, hazafelé tart. Egy kicsit szomorú és egy kicsit boldog, hogy emberét már ismét a vonaton tudja, a vonaton, mely csak két hét múlva fogja őt visszahozni, hogy verjen, öleljen és beszéljen és azokkal a borzalmas kérdésekkel kínozza őt, melyekre nem tud, soha nem tud felelni. Mert Annának mindig csak a két hét utolsó vagy utolsó előtti napján jut eszébe, hogy csakugyan, egyszer már meg kéne csalni az urát, hisz így is, úgy is meg fogja őt tiporni, így is, úgy is lecsap rá a nadrágszíj, néha a piszkavas. Jobb lenne, ha legalább volna miért, ha az ütések alatt emlékezhetne valamire, ami nem is lehet rossz, sőt talán nagyon is jó, csak valahogy sosem adódik úgy, hogy elkövesse.
A kis Benkőné végigmegy a ház udvarán, sietős léptekkel haladna el a fal mellett ácsorgó Szircsák, Breznay ás Tuha Jenci előtt, ha fel nem kiáltana a bivalyerős Imre:
- Au! au!
- Mi baja van?
- A néni rálépett az árnyékomra.
Röhögésük kíséri a lépcsőházban, ahol már az ő arcáról is leolvad a szigorúság. Ezek a fiúk. Vajon az a másik, az a szőke kis bohóc, mit csinál most? Ajtajuk mögött ég a villany, Anna lopva benéz, de csak a másik két Ambrust látja, a kefehajút, meg az öreget, illan hát tovább, a maga otthonához.
A küszöbön kővé mered. Ez meg mi? Ez hogy került ide és miért, és mi ez a nevetés, gurgulázás, mit művelnek ezek az ő kalickájában?
Az öregasszony fel-alá sétál, még illegeti is magát valami földöntúli boldogságban úszva. Kezében - Jézus Isten - egy égő cigaretta, amit hol néz, hol meg a szájához emel, hogy mint egy gyakorlott, öreg dohányos, mélyet szippantson belőle. Szomszédnője, ez a szemtelen ringyó, kigombolt ruhában az ő ágyán hentereg és csukladozva kacag: "Jaj, nem bírom, meghalok, nem bírom..." A sámlin, ahol máskor anyósa tanyázik, szőkén és kékszeműen ott ül az, aki épp imént járt az eszében, a középső Ambrus fiú.
Ahogy meglátja az asszonyt, - mert persze, hogy ő veszi észre először - kicsit nyitott szájjal feláll és azt dadogja:
- Anna... Itt van Anna... - Terus is felül zavartan az ágyon, csak Nyanya nem hederít rá, őt betölti a tüzes végű játék fölötti gyönyörűség. A kis Benkőné dühös. Dühös, hogy csúfot űznek az ő bolondjából, dühös, hogy a fiú Terusért van itt, s hogy Terus itt van, dühös, mert most két hétig megint ő az úr a négy fal között.
- Mióta hív maga engem Annának? És miféle dolog ez... Nem szégyelli magát? Egy szegény tehetetlennel? - Pista megint dadogna valamit, de Terus frissebb, ügyesebb, már ott van a fiatalasszonynál, futólag megcsókolja és fecsegésével hengerli le.
- Jaj, Annuska, hát mit szólsz, hogy micsoda egy igazi ápoló! Jaj, Annuskám, ne vágj már ilyen mérges arcot, csak behívtam a Pistát, erre jött, de mit szólsz ehhez, hogy a mama hogy felvidult... Te, én fogadok, hogy ez a Pista, ez meg tudná gyógyítani, úgy bánik vele, és ezt nézd, anyukám, ahogy cigarettázik, hát most mondd, hogy éppen ez kellett neki, ez a Pista, ez rájött.
Anna az asztalra dobja kis ridiküljét és a cigaretta után kap, de az öregasszony hirtelen teljes erővel ráüt a kezére.
- Te! - sziszegi a kis Benkőné félelmesen. De újabb csodára, Pista odalép a vénséghez, gyengéden kifejti ujjai közül a félig szívott Munkást és gyengéden (honnan tud egy ilyen fiú ennyire édesen beszélni?!) rászól:
- Jól van, nyanya, szépen ideadtad, kapsz majd még, ne félj, bogárkám, na szépen, ülj a helyedre, így aranyom, jön majd hozzád megint a Pista bácsi...
És a nyanya megcsókolja!
Hát ilyen még csakugyan nem volt!
De Benkőné azért se adja át magát sem a csodálkozásnak, sem annak a csiklandozásnak, amit a gyomrában érez.
Fölényesen szól Terushoz:
- Köszönöm szépen Terike, és máskor igazán nem kell átjönnöd, hogyha randid van. Ekkora szívességet mink nem szeretünk... Hát szerbusz. Viszontlátásra.
Ez a viszontlátásra Pistának szólt, de nem lel válaszra. A fiú mintha megbabonázták volna, csak rámereszti szemét, bizonytalanul bólint, és szó nélkül kimegy Terus után.
- Micsoda egy paraszt - motyogja magában Benkőné. De nem hangzik sem haragosan, sem pedig őszintén.
Nyanya, mint egy szerelmes kislány, odatipeg az ajtóhoz és áll, áll bánatosan. Benkőné halkan duruzsolva visszavezeti a sámlihoz.
- Mi van veled, mama? Megbabonáztak? Ugyan már, mi van ebben a kölyökben? Egy bohóc. Tisztára egy Latabár. Neki sincs ki minden kereke. Tetszik neked, mi, Mama?
És a mama bólint!
Most már kacag Anna is. Leül egy székre, úgy kacag tiszta szívvel. Ilyen volt, mikor még... Csak úgy megdagadt (Mama elkomorul). Hát igen... a szíve is bedagadt. Ez még... (A mama elmélázik) Jó fiú? (Mama ragyog) Jó? Szép? Majd elmúlik, mama, mindegyiknél elmúlik a jóság...
Terus már a vacsorát melegíti. Mert vacsorára invitálta Pistát, s még a kislányba se tömött altatót, az is ott öltözteti a babáját a priccsen. Terus keveri a pörköltet, belefúj a sparheltba, s közben hátranéz a rádiót csavargató vendégre, akivel olyan jó lesz ismét "kettesben szórakozni"...
- Fogj már valami jót... Szűzanyám, te az ilyen siratóéneket szereted? Nincs tebenned vér, apukám...
Ambrus II. Istvánnak fogalma sincs, hogy mit hall. Ezen még az se változtatna, ha most jelentenék be, hogy Csajkovszkij b-moll zongoraversenyét közvetítik. Ambrus II. Istvánnak ez a zene nem Csajkovszkij, hanem Benkőné Anna szerzeménye. Mert ha Benkőné Anna nincs, ő semmiképpen nem lenne rá kíváncsi.
De Benkőné Anna van. Nem is messze, itt a falon túl, a fedél alatt, amely az ő és a Terus meg a kislány feje fölé borul, itt van, lélegzik és nyilvánvalóan haragszik őrá, pedig uramisten, de jó lenne, ha nem haragudna, ha úgy volna minden, mint az álombeli motorbicikliben.
- Hasonlít a Balettcipőre - állapítja meg Terus és tányérokat vesz elő a vacsorához. - Ilyen pörköltet anyád se tud...
Pistát idegesíti, hogy Terus beszél. Szeretné őt egészen elfelejteni, hiszen nem miatta van itt, dehogyis miatta. Halkan és gondolat nélkül sétálva az ajtóhoz megy és fél kezében meglibbenti a pokrócot...
Káprázat ez, vagy valóság? A résen át Anna arcát látta. Közvetlen közelről, az üveg mögött. Újra odakap, mostmár mohón, magafeledten s egészen félrehúzza a takarót. Anna a túloldalon rajtakapottan hátrál, de nem megy el egészen. Ambrus II. István szíve úgy kalimpál, mintha elromlott volna, az arcán félszeg, erőltetett mosoly, szemében leplezetlen ragyogása annak a varázsnak, ami éppen itt kerítette hatalmába a minap éjszaka. És Anna közelebb jön. Tétován, mosolytalanul jön közelebb, s már Pista sem mosolyog, most először életében kaparintja őt kezébe a tisztelet, tisztelete valaminek, amit eddig nem ismert, s ami most egész testét, bensejének minden zugát átjárja.
- Szóval így? - A kép eltűnt. Terus durván és dühödten áll mellette, jobb kezével rászorítja a pokrócot az ajtóra, a ballal gyengén mellbe löki Ambrust. - Szóval te így. Előbb az első emelet négy, azt az első emelet öt, ó te mocsok, ezt a kis nyeszlettet is lefektetnéd... Nálam zabálsz és a szomszédasszonyomat bámulod, mint egy borjú... Ne vedd be - ezt a kislánynak kiáltja, ki kezében egy tablettával éppen vizet készül inni. - Nem kell orvosság. Eredj zabálni oda, ahol akarsz... Te strici... Velem akarsz kibabrálni... Kelj fel korábban és töröld meg az orrodat... Taknyos...
Pista nem felel és nem mozdul. Az iménti felfedezés olyan óriási volt, hogy még mindig lüktet a homloka tőle. Mikor Terus újra meglöki, rámosolyog a vadidegen nőre, a vadidegen kislányra, meg a vadidegen babára, és szó nélkül kisétál az ajtón, belefütyörészve a csillagfényes udvarba.
Hirtelen pokoli jókedve támad, s mint egyszer sráckorában fogadásból, fent terem a vaskorlát tetején, kitárt karjával egyensúlyozva a mélység felett.
Konyhájuk ajtajában Manyi jelenik meg. Hangtalanul kitátja a száját és a hasához kap. Csak mikor a fiú újra földet ér, akkor nyögi...
- Jaj, megbolondult...

III.
Anna reggel tíz szál teljesen elhervadt százszorszépet talál a küszöbön. Lopva szedi fel őket, mintha valami megtiltott dolgot cselekednék, melynek elkövetését az egész ház előtt mélységesen titkolnia kell. Különben a szokott kerékvágásban indul a nap. Az öregasszonyt kiviszi a WC-re, aztán megeteti, maga is felhörpint egy bögre tejet (Horváth néni, a házmesterné jár helyette a tejcsarnokba, ennek fejében Anna mos neki tarkaruhát), aztán seper, alaposan és lassan, ma kell eltakarítania a férj utáni piszkot és rendetlenséget. Minden úgy lenne, mint más hétfőkön, ha ez a tíz szál kókadt semmiség (csorba kis pohárban éledezve) nem kényszerítené minduntalan arra, hogy felidézze a tegnapi érthetetlen izgalmat, azt az összenézést az üvegen át, s a jóleső szégyent, mely akkor fogta el, mikor a másik, a szomszédnő, féltékenyen rikácsolt odaát.
De a százszorszépek itt vannak. S a százszorszépek azt parancsolják, hogy a lencsébe, amit már tegnap este a furcsa kaland után kiválogatott, kétforintos kolbászt is főzzön.
- Csak egy szemernyit nyughass mama... Így maradj nekem, mert nem is tudom, mit csinálok veled... Átküldöm az Ilonkát, Ambrus Ilonkát, hallod, jó kislányt küldök, derék kislányt... csak addig ne...
Perdül, felkapja a vén szatyrot, fut át, fut oda, ahová azok a buta virágok küldik, fut őhozzájuk.
Ambrus néni barátságosan csodálkozik:
- Persze, mozogj már Ilonka... Már akartam is mondani magának, nem kell mindig lecipelni szegénykét a Közértbe, segítsük egymást, hogyha segíthetjük...
- Tetszik tudni, a legtöbb gyerek olyan... egyik nagyobb hebrencs-Kati, mint a másik. De Ilonka igazán... Csak nem, fiatalasszony?
Sehogysem akaródzik továbbállnia innen, ezért fordul most a sógornőhöz, aki keserves arccal kuporog a dívány végiben.
- Elszámította magát a menyem - felel Manyi helyett Ambrus néni, s az ötször szült nő nyugalmával tovább hámozza a krumplit. - Még várunk, szokott vakfájás is lenni... Tízpercesek... Talán jobb is. Isten se akarja, ilyen cigányéletbe... Pedig én nem bánnám...
- Ahol meg nem kéne, ott van - elegyedik a társalgásba Manyi. A fájás szünetel.
- Maguk nem akarták?
- Mink? Jaj, dehogyisnem. Az én uram egészen idáig van egy kis Mikiért. Arról beszélek én, aki úgy sietett vele, hogy még férjet se tudott fogni magának... Tudja, kiről... A szomszédasszonya, az a híres, mert annak csak útjába' van a kislány, az a szerencsétlen...
Anna egyszeriben felélénkül. Odatelepszik Manyi mellé s izgatottan suttog:
- Hallották, mit csinál vele esténként, hogy mit kell annak az ártatlannak látnia, megélni... A múltkor is...
Dől a szó belőlük. Pusmognak, piszkolják a közös ellenséget, már úgy szeretik egymást, mint régi barátnők, hogy is lehet, hogy eddig olyan idegenek voltak.
Mikor az újabb görcs megérkezik, már Szircsákné is betársult a pletykába. Ő az, aki meggyőzi Ambrus anyust, hogy nem jó az utolsó percig várni, szedjék a cókmókot, induljon Manyika. Nem, nem ő nem, amíg Miklós itt nincs.
De Miklós már itt van. Kipirultan a sietéstől, a nálánál is izgatottabb Lacival, kit Anyus szalajtott érte az üzembe, mert nagy fia kikötötte, hogy jelen kíván lenni, mikor Miki gyerek megérkezik.
Anna nem tudja miért, de elkíséri őket egy darabon, bár az egész út nem hosszú, villamosan összesen egy megálló lenne, ha az ifjú apajelölt nem csapna kedélyesen Manyika vállára:
- Kibírod te azt a kis sétát még, ugye ki, anyukám?
Kibírja.
Félelemtől és a fájdalomtól megkínzottan tolat át az udvaron, egyik kezét Annáéba kulcsolva, másikat a férje karja alá dugva. Ó, milyen értetlen is a világ, az udvaron rámosolyognak, ráköszönnek, alig másként, mint egyébkor, mint abban az időben, mikor olyan távol volt tőle a halál, mint amilyen közelinek most érzi.
S lám, a sarkon még az újdonsült barátné is kihúzza az ujjait az ő szorításából, Istenem, Istenem, kibe is kapaszkodjék. Anna rájuk nevet:
- Hát aztán hamar jöjjön az a kis Miki, vagy az a Manyika...
- Az kérem, fiú lesz. Rendelve van - vágja rá kérlelhetetlenül, sőt csaknem sértődötten Miklós, és ez a sértődöttség újabb félelmeket ébreszt az asszonyban, aki eddig maga is úgy tudta, hogy az ő magzata csak fiú lehet. De mi lesz, ha mégse... Ó, ó, ó, csak már túl lenne mindenen, csak már túl lenne rajta...
Anna még hosszan nézi őket a sarokról.
- Majd bemegyek magához, Manyika! - kiáltja teli torokból, aztán belepirul. Mert a kiáltásra egy idegen hang felel a gyárkerítés mögül:
- De jóban vannak.
A fiúruhás Ida áll bent egy létra tetején.
Most már csakugyan a Közértbe kell menni.

Az, akiért és aki körül az elmondottak java része zajlik, akiért Ambrusékat meglátogatta az ötös számú ajtó lakója, akiért pletykáltak, akiért Manyika még egy kísérőt kapott a sarokig, aki miatt Ida szemtelenkedett Benkőnével, fiatalemberünk, kit egyre magabiztosabban nevezhetünk hősnek, délutánig ezt a vasárnapot csaknem ugyanúgy töltötte, mint máskor a hétfőt. Igaz, hajnalban, munkába indulása előtt odalopott tíz szál hervadt százszorszépet szentjének küszöbére, de ezen túl egyetlen rendkívüli tettet sem hajtott végre, lyukasztott, tréfált, pénzt váltott és csengetett, bemondta a megállókat és a végállomáson egy ízben megkérdezte Jobbágynét, hogy szereti-e az urát. Jobbágyné ezen a kérdésen elcsodálkozott ugyan, de ő sem vett észre különösebb változást a kalauzán. Ha jobb kedvű, mint egyébkor, az ilyesmi nem feltűnő annál, akinek alaptermészete a jókedv.
Pista délután három órától, szolgálatának leteltétől kezdve azonban ismét megérdemli, hogy figyelmünket az ő érzelmeinek és cselekedeteinek szenteljük.
Áll a zsúfolt villamos peronján, egy kebelbeli utas a civil utasok között, áll és ábrándozik, hiszen már nem szólítja el a kötelesség attól, ami oly jól esik neki: gondolhat Annára. Azaz, nem kizárólag rá, de a vele kapcsolatos különféle kellemességekre, a prizmák alatt kéklő lepkeszárnyra (hogyan helyezték oda?), Glóri csacsi kérdésére: "Hát hogy hívnák másképp, ha ő az Anna néni?", arra a pillanatra, amikor a korláton állt és eszébe ötlött, hogy lezuhanhatna, s akkor érte halna meg, de mégse zuhan le, mert ügyes és erős, ugyancsak érte ügyes és érte erős, aztán sokszor egymás után arra a közeledésre az üvegajtó mögött, ahogy mosolytalanul visszanézett rá és nem is volt elérhetetlen. A teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy még Terus gömbölyűségei is megfordulnak a fejében, de oly futólag és mellékesen, hogy nem érdemes rájuk sok szót vesztegetni. Így ábrándozik a Róbert Károly körúti megállóig, ahol a leszállók tülekedése kizökkenti ebből az álláspontból. A leszállók leszállnak, a felszállók felérnek, kollégája, egy rosszkedvű, kancsal kolléga lecsengeti a kocsit, éppen abban a pillanatban, amikor egy loholó fiatalasszony, karján agyonbugyolált csecsemővel kinyújtja a kezét a fogódzkodó felé. Látta őt a kancsal vagy nem, ki tudja? De Ambrus II. látta. S mert látta, ösztönösen megrántja a csengőszíjat, leállítja a kocsit.
- Ki volt az? Ki merheti... ?
- Én.
- Szálljon le. - A fiatalasszonyt az utasok rokonszenve már eltüntette bent az ajtó mögött.
- Ne izéljen, szaki...
- Ha nem száll le, én bejelentem, hogy maga zavart csinált a kocsimon. Maga illetéktelenkedett!
- De szaki bácsi, ez a... - Egy utas közbeszól:
- Egyezzenek már meg a kalauz urak... - A lépcső alján megjelenik a vezető is.
- Mi van? Miért állunk? - Pista vállat von és megindul lefelé.
- A kolléga bácsin kitört a féltékenység. Majd máskor kancsalitok, hogy szent legyen a béke! - Ezt már a járdán mondja, s lelke mélyén mulat az eseten, hogy ezúttal lám, őt érte utol a sors keze, őt rakták le. Azt a bandzsalító nemjóját ennek az öreg szivarnak!
A csendes öngúny derűjét az sem zavarja meg, hogy az öreg szivar utána kiált, "majd még találkozunk", a megmentett nő pedig ellágyultan int felé az egyik ablak mögül. Azt hiszi tán, hogy megálltak volna, ha Annája nincsen?
A Lehel úton még májusabb a május, mint két nappal ezelőtt. S ez nem csupán langyos hőmérsékletet és csinosabb asszonyokat jelent, hanem szagokat is, jókat és rosszakat, növekedő élőlények és lecsapódó kéményfüstök illatát. Hamarosan eső jön, vélekedik magában Ambrus Pista, éppen amikor váratlanul Miklósba ütközik. Nemcsak szólásmondásszerűen ütközik belé, hanem a legvalóságosabban. Miklós harmadmagával kilép egy kocsmaajtón és csaknem feldönti az öccsét.
- Testvér! - dadogja meghatottan, amiből Ambrus István azonnal megérti, hogy Manyika szül. Mert, ha Manyika nem szül, akkor Miklós nem iszik, nem megy neki és főként nem hatódik meg. Amit gondol, ki is mondja:
- Fogadok, hogy úton van a Miki. - De Miklós megmarad a szokatlan fogalmazásnál.
- Testvér! Fiam lesz. Ittunk a fiamra. Akarsz inni a fiamra, testvér?
- És Manyi? - Miklós a nyakába borul, éppoly váratlanul, mint ahogy az imént nekijött.
- Gyerünk a Manyihoz, testvér. Szegény kis Manyikám szüli a fiamat. Pajtikám, megyünk a Manyihoz, megyünk a fiamhoz, pajtikáim!
A két ivótárs megpöccinti sapkáját.
- Jó szerencsét!
- Isten áldjon, Ambrus. Aztán, ha mégis lány, hát ne sírj. Az nem megy katonának.
Miklós átöleli az öccsét. Így vonszolja magával, s közben - ő, a hallgatag, morc, tüskehajú Miklós - rázúdítja valamennyi kusza gondolatát.
- Úgy kivágnám, ha lány lenne, de úgy kivágnám, azt a Manyit... Fiú lesz, ugye testvér, mondd, hogy fiú lesz, Mikiegér, mi? Mikiegér? Mert az ágyban, ott nem jó ám a Manyi, volt már jobb, de milyen jó volt, Jézusom, testvér, most téged melegít, tudom én, hogy melegít téged, a Manyi kilesett, na mondd, hogy fiam lesz, nem is lehet más, hát az én feleségem az tisztességes asszony, jaj de jó asszony a Manyi, mondd, hogy jó asszony...
A kórház előtt megállnak. Pista lefejti magáról a bátyja kezét.
- Bejöjjek?
- Gyere be, testvér. Nem bírom magamban.
- Várjál. - A kapuban virágárus lány áll. Kosárban árulja az ibolyát. - Kettőt. Szagosat.
Bent, a kongó és hideg várócsarnokban Miklós is elnémul. Ambrus II. István megnyugszik: kijózanodott.
Egyazon férfi-ijedelem szorítja össze most mindkettőjüket. Az asszonyi mártíromság előtti ijedelem, amitől halkabban kell lenni és még a lélegzetet is óvatosabban kell kiereszteni, mint máskor. Pistának kordul a gyomra. Őszintén szégyelli önnön egészségét.
Egy nővér siet el előttük, Miklós megállítja.
- Nincs még semmi, kedves nővér?
- Hogy hívják a feleségét?
- Ambrus. Ambrus Miklósné.
- Mikor jött be? - Pistának vérét forralja a nyugodt kérdezősködés.
- Ma, ma reggel.
- Ja, az az elsőszülő nő. Haladunk, haladunk - ezzel otthagyja őket faképnél...

És míg a két fivér némán fel-alá rója az előcsarnok színes mozaik kövezetét, Manyika elbődül odabent, elbődül, akár a vajúdó állat, szétfeszülő szájjal, vízben és verejtékben úszva. Kettészakítottak, jaj kettészakítottak, érzi.
Az orvos kezében pedig vinnyogva megszólal a kiszakított élet, valami kalimpáló, feszes mellkasú, pelyhes kis emberféle, amit már át is vesznek a szülésznő szakavatott ujjai, hogy tegyék vele mindazt, amit ezen az első állomáson orvosilag és államilag és emberileg meg kell tenni.
- Gratulálok, kismama. Derekasan dolgoztunk. Stramm kislánya van.
Manyika tulajdonképpen nem egészen érti, amit ez az idegen szemüveges férfi beszél. De a lényeg, az a sosem hallott, s mégis ismerősnek tűnő vinnyogás áthatol a testét betöltő fájdalmon, a fejében zúgó fáradságon. Megpróbál felkönyökölni, nem sikerült, hát csak mosolyog azzal a mosollyal, melyet csak az efféle ügyetlen kis "elsőszülő nők" tudnak. De azok aztán nagyon szépen.
Pista már kétszer készült magára hagyni egyre erőtlenebb és egyre izgatottabb bátyját. De Miklós úgy kapaszkodik belé, mint egykor ő amabba, mikor legnagyobb volt köztük a korkülönbség: az egyik négy éves volt, a másik csak kettő. Kénytelen maradni. Uramisten, be jó, hogy kénytelen maradni, be jó, hogy ez a félig részeg Miklós ilyen gyalázatosan elanyátlanodott. Jótettének mennybéli jutalmaként a portásfülke előtt kinő a földből Anna. Nem vették észre, mikor belépett, csak a hangjára figyelnek fel egyszerre mind a ketten.
- Tessék mondani, Ambrus Istvánné?
- Csak Miklósnénk van.
- Az, az, csak valahogy... - Benkőné ismét lángvörös.
- Megnézem.
A portás tárcsázik, Anna vár. És Ambrus II. István nem mozdul. Többször odarohant már voltaképpen, többször mondta már azt, hogy "Anna", azt is, hogy "nahát, a fiatalasszony hogy kerül ide", mindezt azonban nem láthatta és nem hallhatta senki, olyannyira nem, hogy Miklós kénytelen oldalba bökni őt, a portásfülke felé biccentve:
- A Benkőné.
- Látom - mondja Pista, de lehet, hogy ezt is csak befelé.
A portás visszateszi a kagylót és szívélyesen az asszonyra mosolyog.
- Leszült. Háromhuszas kislány. - Miklós magánkívül rohan a fülkéhez.
- Mit mondott? Mi? - és durván, hirtelenül az asszonyra támad. - Maga, maga mondta reggel... Jaj, Miki, jaj Miki, az Isten verje ezt a rohadt mindenséget.
- Majd megszokja... - dörmögi a portás, Anna nem tud szólni, mert közben ideér a másik is, a szőke bohóc, a kedves és egy "jónapot Anná"-t morogva hangosan szól a megkergült apára:
- Ne bomolj. Hát, ha lány, akkor lány.
- Nekem nem kell - dadogja Miklós, mintha újra ivott volna, s olyannyira elővenné a részegség, hogy a falnak támaszkodik.
- Bemehetünk, bemehet? Ő az apja... - ezt Pista kérdi. A portás jóindulatúan bólint.
"Gyere", akarná mondani Ambrus István, de a bátyja megelőzi egy ajtócsapással. Elrohan köszönés nélkül, látogatás nélkül, elrohan úgy, hogy még csak nem is üzen Manyikának.
- De ilyet... - Anna nagy szeme rebben felé ijedten, ő azt feleli:
- Hülye - és mind a ketten tudják, hogy itt most egy nagyobb dologról is szó van. Tudniillik egyedül maradtak.
- Bemennek? Kérdi a portás egy olyan végtelen szünet után, mely alatt a reggel óta elgondolt minden kedvességet ránézték már egymásra.
- Ha szabad... - bólint Anna, de ő sem tud odafigyelni.
- Inkább csak a virágot tessék neki felvinni - Pista a zsebéből veszi elő az ibolyát. - És azt tessék mondani, hogy Ambrus küldte. Semmi mást, csak Ambrust.
A portás vállat von.
A villamosok ugyanúgy járnak, mint máskor, a kocsik ugyanúgy zörögnek, a Róbert Károly úti házak nem forognak kacsalábon, az újságárus az Esti Budapestet s nem a mennyországi szemlét kiabálja.
És ők ketten vannak! Sőt: kettesben vannak. Ambrus II. István Anna mellett halad a Váci út felé. Hogy miért a Váci út felé, s hogy miért mennek azon is túl, a Duna irányába, azt már nem tudná megmondani egyikük sem. Bizonyára így kell annak lenni.
Kezdetben Anna megkísérli, hogy úgy tegyen, mintha mindez csupán véletlen lenne, egy cseppet sem rendkívüli véletlen, ami akár tavaly is, akár jövőre is előfordulhatott volna.
Két szomszéd találkozott a kórházban. Ezt a játékot próbálja eljátszani Anna.
- Szegény asszonyka. Tíz órát kínlódott. Csak egyszer kéne egy férfinak is szülni, tudom én, más volna a világ...
Semmi válasz.
- Úgy megsajnáltam szegénykét ma reggel, olyan gyámoltalan volt. A sógorom átjött Budáról, száz évben ha egyszer kíváncsi arra a szerencsétlen anyjára, egy órára otthagytam, őrizze legalább ő is, úgysem ad semmit a tartásáért. Hát nem?
- Anna.. Szép név, hogy Anna.
De Anna azértis tovább játszik.
- Nem szép, amit a bátyja csinált. Hát tehet róla valaki, hogy kislány? Biztos jól leitta magát, mielőtt idejött. Azt mondják, maguk nem ivósak? Igaz, hogy nem ivósak? Pedig azt is mondják, hogy Ambrus bácsi azelőtt nem vetette meg a tütüt, csak amióta a gyomra... Mit gondol, lesz eső? Áldás a májusi eső, azt mondják.
- Anna, az a legszebb.
- Az uram csak Annusnak hív. Nem rossz ember a Vili. - Jézusom, mégis kizökkent a locsogásból. Ki, ki bizony, most már nincs segítség. Mert a fiú megrázza a fejét.
- Azt én nem hiszem.
- Mit?
- Hogy nem rossz ember. - Ez már azután sok. Anna felfújja magát.
- Tudom én, hogy miket pletykálnak, azt is tudom, hogy ki, akit maga fekve szokott hallgatni. Kinek mi köze hozzá. Más asszonynak talán jobb? Hisz amíg lány a lány... Engem is szédítettek, a többit is... A lányt csókolgatják, az asszonyt... - Annyi keserűség szorítja most a torkát, hogy elhallgat. Mindenkire haragszik. Az egész férfinemre. Vilire, a kefehajúra, de a legjobban erre a szoknyabolond kölyökre, aki ilyen pimasz volt, hogy megtetszett neki.
- Eszik fagylaltot?
- Frászt!
- Nagyon fáj a lába?
- Micsodám?
- Nagyon fáj a lába, amit megrúgtak?
Anna kitátja a száját, aztán összeharapja, nagy szeme újra könnyes és azt mondja:
- Menjen innen a fenébe, menjen oda, ahonnan leskelődik, menjen ahhoz a büdös rongyhoz, ahhoz a mindenki kapcájához... - és sír. Meg se törli az arcát. Már közel járnak a Dunához, oda, hol a komp áll, hogy evezősöket vigyen a Szúnyog-szigetre meg vissza. De Anna nem kíváncsi a Dunára. Sarkonfordul. A fiú meg ott lohol mellette.
- Anna! Ide figyeljen, Anna, tudja mit csináltunk múltkor a Szircsák Imrével? Ide figyeljen Anna, lefogadom, hogy röhögni fog, ezen muszáj röhögni. A Szircsák felöltözött nőnek és bementünk az Izzó kultúrjába, benne volt a Bede fiú is, az ott dolgozik, és mindenki bevette a tésztát...
Anna rohan.
- Ide figyeljen Anna. Múlt héten felszáll egy öreg bugris a kocsimra és azt mondja, hallgasson már ide Anna, azt mondja az öreg atyafi, vigyen engem a Béla király út 84-be, mert ott lakik a komám, az emeleten.
Anna rohan. Mosolyogva rohan, de a mosolyt gyorsan lenyeli, amilyen gyorsan csak lehet.
- Anna! Tudja mi a különbség a tű meg az autó közt? Az, hogy az autó azt mondja: tütü, de a tű nem mondja, hogy autó-autó...
Az asszony megáll. Már nem dühös és nem sír. Csak ránéz komolyan.
- Mit akar maga tőlem, Pista?
"Hogy ne legyen szomorú" - gondolja Ambrus II. és még hozzáteszi, hogy azért is jó lenne, ha ölébe venné a fejemet, úgy, ahogy megálmodtam. Ehelyett azt feleli:
- Idenézzen!
És a még cseppet sem kihalt Petneházy utcában, abban az utcában, ahol mindketten laknak, ahol idősebb Ambrus és Benkő Vilmos bejelentett lakók, Ambrus II. István elkezd a kezén járni. Kalauzi egyenruhában!
Ezen az estén még sok minden történt.
Manyika megkapta a két csokor ibolyát, s miután személyleírást szerzett a küldőjéről, és megtudta azt is, hogy egy asszonnyal ment el, sokáig szipogott a húszágyas kórterem utolsó ágyában, szipogott, hogy Miklós kérlelhetetlen, szipogott, hogy Pista Terussal volt, szipogott saját sorsa felett, mely lám semmiben sem különbözik más tisztes asszonyokétól. Aztán belefáradt a szipogásba.
Annával történt, hogy ráparancsolt Ambrus Istvánra, ezentúl ne merjen őrá leselkedni és hagyja békén, mert ha nem fogja hagyni, szól az urának, bizisten szólni fog.
Szóval változatos és nyugalmas este volt, hasonló a korábbi és az elkövetkező estékhez. Valamiben mégis alapvetően különbözött tőlük.
Ambrus II. István két felfedezést tett.
Az első, hogy szerelmes, a feje búbjától a lába ujjáig szerelmes Annába.
A második: hogy nem akar tőle semmit.
Ambrus bácsival nem történt semmi különös, az unoka tiszteletére ő is felhajtott két féldecit, ettől aztán gyomorgörcse támadt, amit Anyus meleg fedővel gyógyítgatott.
Glórika összetört egy tányért, Laci pénzt kért az iskolai vizsgaelőadásra, mindkettőjüket megpofozták, Ilonkára csak ráordítottak, azt is ok nélkül, dehát Ilonkára muszáj volt legalább ráordítani.
Ida ezen az estén csókolózott először Szircsák Imrével, amitől csupa kék és lila folt lett a teste legkülönbözőbb részein.
Terus kislányának ma sem kellett bevennie az orvosságot, s így a paplan alól látta, hogy anyja Benkőékhez kukucskál. De Terusnak nem volt szerencséje, mert odaát nem járt az a látogató, akire számított, s akit a dilis Benkő néni reménykedő mozdulatlansággal várt a bejárati ajtó mögött.
A Tevének csúfolt kisfiú fogott két pókot és egy svábbogarat és elhelyezte őket a gyűjteményébe.
Miklós éjjel kettőkor holtrészegen tért meg az elárvult díványra, de előbb alaposan összehányta a kapualjat.
Tuha Jenci sokáig és magányosan tartózkodott a vécén, amire a fiúk csípős megjegyzéseket tettek, noha az is lehet, hogy nehéz széklete volt.
Kovács bácsi a lábát áztatta és közben megmagyarázta a feleségének, hogy sose lesz addig kommunizmus, amíg a parasztokat hagyják üzletelni a piacon és a vezérek autón járnak. A továbbiakban az ázsiai országokról, Gandhiról és Nehruról tartott fejtegetést, amiből Kovács néni megértette, hogy az öreget megint nyugdíjazni akarják a Darugyárban.

IV.
A második számú felfedezés körül valami nem volt rendben. Pedig Pista komolyan hitt benne. És mégis.
Ha Annát kérdeznék, azt vallaná: a fiú udvarol. Távolról udvarol ugyan, felé se nézve, de olyan hevesen, ahogy neki még soha nem udvaroltak.
Ha a házbelieket kérdeznék, azt felelnék: a Pista megbolondult.
Ha őt magát, csak mosolyogna. Hisz Annától valóban nem akar semmit. Az egész világot próbálja meghódítani.
Előbb csak szelíden, úgy, hogy fel sem tűnik.
Korán reggel kiveszi a seprőt Horváth néni kezéből és fütyörészve, táncolva, bolondosan kitakarítja az udvart.
- Örökölt tehetség ez nálam, tetszik tudni. Apusnál szakma, nálam sport, az utódaimnál ez lesz az élvezet...
Néhányan megpróbálják froclizni. De a többség még tréfának véli a dolgot, így hát - egyelőre - ő van felül.
Délután kitör az első botrány.
Miklós, aki még mindig nem kíváncsi se Manyira, se az újszülöttre, Ilonka nyakán felfedez egy sálat, ami a felesége tulajdona. Tehát Ilonkát ezúttal nem ok nélkül verik. És mégis, mi történik?
Pista kirántja őt a bátyja kezéből, lehordja Miklóst, mint egy taknyos gyereket, majd pedig kézen fogja a bömbölő kislányt és kisétál vele a házból. Anyus már ekkor dühös, pedig még nem is tudja, hogy Ambrus II. Istvánt mekkora könnyelműségre ragadtatja az Ilonka iránti hirtelen támadt szánalom. Anyus arról sem tud, hogy Ambrus Pista rendelkezik ötven olyan forinttal, melyet a múlt negyedévi prémiumból csípett le magának azzal, hogy alkalomadtán "elbokázza". Az alkalom, úgy érzi, most van itt.
Az első Röltexben tizenhat forintos, háromszög alakú, mintás műselyemsálat vásárol. Ilonka a gyönyör és döbbenet bűvöletében szólni sem tud.
A következő állomás a Dózsa mozi, ahol már hirdetik a csütörtökön bemutatásra kerülő filmet. A pénztárnál először egy jegyet kérnek. Ekkor Ilonka - már föleszmélve a csodálkozásból - megjegyzi, hogy ő egyedül nem szeret, barátnője, a kis Teri, a nagy Terus lánya már többször befizetett neki, ő vele szok'. Ha Teri, ám jöjjön Terus is, ha Ilonka, hát Glórika se sírjon. Másodszorra vesznek három jegyet. De a pénztáros ezzel még nem vált el végleg tőlük. A kijáratnál Pista megjegyzi, hogy Benkő néni, a fiatalabbik szintén kedves asszony. Megveszik az ötödiket is. Tizenöt forintot hagynak a Dózsában.
A jegyeket otthon Ilonka osztja szét. Így rövidesen az egész ház tudja, hogy a kisebbik Ambrus fiú megháborodott vagy rosszban sántikál. Mert olyat még nem látott a világ, hogy valaki nőtlen fiatalember létére a tizenegyéves leánytestvérének vadonatúj selyemkendőt vegyen.
Anyut olyannyira felzaklatja az eset, hogy átszalad Szircsáknéhoz, ő már négy fiút nevelt fel, adjon tanácsot, mi a teendő?
A pajtások bizalmát ezen a napon még nem veszti el. Mikor fütyülnek érte, velük tart. A megmaradt tizenkilenc dugi forintból ötöt Jenci markába nyom, a "Bundinak" csúfolt közeli kocsmában lejátszanak négy parti rexet, felhajtanak egy-egy pohár italt, majd kórusban bömbölik végig a Petneházy utcán "Az én apukám olyan híres bohóc volt..." kezdetű slágert.
Sem a fiúknak, sem Anyusnak, sem Szircsák néninek, de még az éber Terusnak sincs róla tudomása, hogy éjfél felé, mintha vécére menne, kiáll a gangra, s hogy ugyanakkor a kis Benkőné is kedvet kap levegőzni. Csak egy pillanatig látják egymást, homályosan és elbűvölten, mert valami bizonytalan nesz Annát elriasztja ettől az ártatlan - vagy nagyon is ártalmas - kacérkodástól. De Ambrus Pistának ez a pillanat is elég, hogy ismét csodaszépeket álmodjék éjszaka.
Szerdán egy ellenőrrel támad konfliktusa. Az ellenőr esküszik rá, hogy hacsak nem vak, látnia kellett, hogy az ütközőn ott utazik az a srác, sőt, ha akarta volna, még akkor is lefülelhette volna, amikor ő figyelmeztette rá. Erre a szemtelen ahelyett, hogy kifogása mellett kitartana, vigyorogva elővesz ötven fillért, eltép és eldob egy vonalat, amivel végképp lejáratja a fensőbbség tekintélyét az utasok előtt.
Így a BESZKÁRT-központba három nap leforgása alatt két bejelentés érkezik Ambrus II. ellen. Az elsőt a kancsal küldte. De még egyik sem súlyos természetű.
A fiúkkal való összetűzés már súlyosabb. És mert a házban történik, visszhangja is nagyobb.
Hat óra tájban Szircsák Imre haditanácsra hívja őket. Pokoli hecc készül. Ehhez fogható még a környéken nem volt, nemhogy itt, őnáluk. Szircsákot ma este tízkor Ida várja a fatelepen. Hogy milyen céllal, az senki előtt nem kétséges. Na már most. Ha Tuha, aki úgy döglik Ida után, hogy kocsányon lóg a szeme, valahányszor ránéz, hajlandó megismételni a vasárnapi produkcióját, ebben az esetben gondoskodás történik a rövidzárlatról és Tuha hő álma teljesülhet. Mert ha ezt a helyzetet sem tudja kamatoztatni, akkor még annál is utolsóbb, mint amilyennek eddig vélték.
Ambrus Pista először szóval próbál meg tiltakozni.
- Hülye vicc - mondja. A többiek lehurrogják. Teve már hozza a keveréket. Ma öt lény úszik a vízben, valamennyi döglött. Tuha alkudozik, mert eszébe jut a vasárnapi hányás, undora még erősebb, mint akkor, de a tét is százszorta nagyobb.
- És ha fizetek? Vagy ha előbb Imre és csak aztán...
- Kiinni - hangzik kórusban.
Háromszor emeli ajkáig a poharat, háromszor ereszti le.
Negyedszerre már kiinná, utólag meg is esküszik, hogy kiitta volna, ha Ambrus, ez a barom, az a hőbörödött állat, hirtelen ki nem kapná kezéből, s fel nem hajtaná olyan derűs arccal és nyugalommal, mintha megint a "Bundi" fröccséről lenne szó. És van pofája azt mondani utána:
- Egész jó volt.
- Pfuj - sziszegi Szircsák. - Már ide figyeljetek. A Jenci élvezhet a lánnyal, de ha ez a marha velünk próbál jönni, úgy orron törlöm, hogy lepedőben vihetik haza az anyukájához.
Az egész banda hátat fordít Ambrusnak. Persze a Jenci is. Talán ő leginkább. Azt hiszik tán, hogy fél? Eszében sincs. Nem akarja, hogy az megtörténjék. Nem szereti Idát, de az olyan csúfság, aminek vele nem szabad megesnie.
- Jenci, idejössz.
Jenci habozva áll meg.
- Eredj csak, ő a pártfogód... - Szircsák bíztatása inkább tilalom. De Ambrus elkapja Tuha zakóját.
- Jenci. Én azt mondom, ne csináld...
- Mért? Csak neked szabad vele?
- Én nem így...
- Velem meg nem jön másként.
- Te Jenci...
Szircsák füttyent.
- Le vagy... - motyogja Tuha, de azért szedi a lábát. Pistától is fél.
Idus majd leesik a hokedliról meglepetésében, mikor Ambrus Pista beállít és táncolni hívja. Őt hívja táncolni és nem Terust, nem Benkőnét, nem is Licit, akivel még semmi nem volt.
- Ha ló nincs, mi? Csakhogy nekem tízkor jelenésem van.
- Sokára lesz még tíz.
Hogy tudna ellenállni, amikor imádja a táncot, és mikor szívében Szircsákkal szinte egyenlő arányban még mindig ott fészkel ez a szőke is.
Anna - mintha gonosz káprázatot látna, mélyen áthajol a korláton, mikor együtt távoznak nyolc óra tájban. Ez meg mi? Muszáj, megint muszáj bemenni Ambrusékhoz, ezúttal élesztőt kér kölcsön. De csak annyit tud meg, hogy Pista délután legyet ivott, és Ambrus bácsi úgy véli, betelt a mérték, személyesen fogja rendre utasítani. Idusról nem tudnak semmit. Csaknem ugyanúgy csodálkoznak a dolgon, mint ő maga.
A tánciskolában Pista kellemesen tölti az estét. Igaz, utolsó dugipénzét is kidobta, de ritmusra mozogni jó, Idust karolni jó, szambában pedig ő a verhetetlen, ki is ürül a parkett, az oktató gratulál, ez is jó.
A fatelepen Szircsákék gyufával nézik az órát. Negyed tizenegy. Tuha félájult az izgalomtól.
- Valami bűzlik Dániában. - Ezt az újságból kiművelt emberfő, Berci állapítja meg.
Fél tizenegykor Ambrusék már hazafelé tartanak. Idus vár, és hiába vár valamit, ami természetes folytatása lenne az összesimulásnak.
- Tudok egy helyet, ahol még nem voltunk, jobb, mint a fatelep... - oly halkan súgja, hogy alig hallani.
- Hatkor szolgálat.
- Nem szeretsz?
- Dehogyisnem!
Bolond ez az ember csakugyan? Biztos bolond, különben mi magyarázná, hogy csuklójánál fogva vonszolni kezdi őt be a házban, futva, lihegve, fel az emeletig, ott pedig arcon csókolja, mint egy kedves nővért és betuszkolja a mostohái otthonába.
Anna a folyosó végéből jól látja, amint Pista köré sötét árnyékok gyülekeznek. (Már az utcán is ott ácsorogtak, mikor rohanni kezdett Idussal befelé).
- Hol fektetted le, mi? - Anna minden szót hall, de nem tudja, ki beszél.
- Sehol.
- Azért csináltad, hogy elrontsad a heccet, azért?
- És ha igen?
- Vigyázz magadra, Ambrus. Nagyon vigyázz magadra.
- És ha nem vigyázok?
Valami puffan.
- Ez csak a kezdet.
- Legyen szerencsém.
Az árnyékok eltűnnek. Anna sem tud közelebb menni. Miklós lép ki az ajtón.
- Mit csinálsz itt, berúgtál?
- Csak levegőzök.
És bemegy. Anna még vár egy darabig, hátha kijön ismét. De nem jön.
Pedig hiába volt Idával, ma is csak őrá gondol. Rá, akitől nem akar semmit.
Csütörtökön muszáj egymással beszélni. Ezt mindketten tudják, bár mindketten másként.
Anna azt hiszi, hogy a moziban ő fog mellette ülni (minek küldött volna jegyet különben), ezért a legsemlegesebb lakótársat, a házmesternét kéri meg, hogy őrizze az öregasszonyt.
Pista viszont tudja, hogy az öregasszonyt ő fogja őrizni, s egész délelőtt patakzik belőle a jókedv, mert átvételkor és átadáskor mégiscsak találkozni fognak, méghozzá olyan okkal, hogy az asszonynak nem lehet kifogása.
Ötkor bekopogtat.
Anna már kicsípte magát és Horváth néni ott ül, egy bögre kávé mellett, kedélyesen locsogva.
- Hallottam, hogy moziba megy... - kezdi félszegen, s az asszony nem várt kacérsággal, hamiskásan kérdi:
- Talán maga is?
- Én? Nem.
- Micsoda? - Anna rábámul.
- Azért jöttem, hogy a nyanyát... Tudja, régi szerelemben vagyunk egymással, majd őrzöm, amíg maga odavan.
- Akkor én mehetek is. - Horváth néni nyolcvan kilója nehézkesen emelkedik fel.
- De... de... - dadogja Anna és bizonyára erélyesebb dolgokra is sor kerülne, ha a bolond öreg oda nem somfordálna Pista mellé, hogy megbabonázott, bamba vigyorgással jelezze a viszontlátás fölötti örömét.
- Aztán itt maradjon - parancsol rá, mert még reméli, hogy kisül valami turpisság és mégiscsak jön a moziba.
- Persze, hogy maradok. Hova mennék?
Horváth néni barátságosan veszi pártfogásába:
- Jó fiú a Pista, őrá itt hagyhatja, kevés olyan fiú van a házban, mint a Pista, mindig mondom az Anyuskájának is... Na isten áldja magukat, jó mulatást Annuska. Aztán kivel megy? Csak nem valami... ?
Anna legszívesebben sírna.
- Egyedül.
- A húgom is ott lesz. Az Ilonka. - Pista csak mosolyog, de Annának úgy tűnik: kinevetik.
- Hála a jó Istennek!
Teljes erőből bevágja maga mögött az ajtót.

Már útközben is forr benne a méreg, hát még a moziban. Jegye Ilonka és a kis Teri közé szól, de azok már egymás mellé rendezkedtek, csak a szomszédasszonya oldalán van üres hely.
- Itt valaki bolondot járatott velünk...
Terusnak nyilván igaza van, de neki sehogysem akaródzik efféle közösségbe kerülni vele. Hányavetien hazudja:
- Én vettem a jegyet.
- Az más.
Talán el is hinné Terus, ha Glória meg nem bökné kuncogva Ilonkát.
"Bosszút akar állni, mert elzavartam magamtól" - gondolja Anna, és úgy néz maga elé, hogy ne lehessen folytatni a társalgást.
"Még engem se dob, bár ő is kell neki" - gondolja Terus, és azértis beszél Benkőnéhez, hamis kedvességgel, őszinte kárörömmel.
Csak a kislányok élvezik zavartalanul a filmet, eszükbe se jut, miért és kitől kapták a jegyet.

Előadás után együtt baktatnak haza, Glóri Anna kezébe kapaszkodik. Talán azért, mert tőle még nem kapott semmit.
Az udvaron Horváth néni az ajtaja előtt ül és nevetve mondja:
- Mulat a mama, fiatalasszony...
Egy-egy lépcsőfokon átugorva fut előre Anna. Rosszat sejt.
Lakása előtt vagy huszan tolonganak. Az egész ház röhög. Vadul fúrja át magát a csődületen.
A szobában is hahotáznak hárman-négyen. Pista, akárcsak vasárnap, a sámlin ül és - szájharmonikázik.
A bolond meg - Jézus Istenem, hogy mi minden lehetséges a világon - a zeneszóra dúdolva pörög, hajladozik, kezében most is cigaretta, arcán, ha lehet még teljesebb boldogság, mint legutóbb.
- Szégyelljék magukat. Felnőtt emberek és ilyennel... Ó, hogy a frász törné ki azt is, aki ilyet kitalál... Menjenek innét... nem hallják?
Tulajdonképpen nem kellett volna ilyen gorombán beszélni, hisz nem csak gyerekek gyűlnek össze, de az ő tekintélyes szomszédai is, kiknek jóindulatára oly gyakran rászorul. Kovács bácsi rádörmög kifelé menet:
- Kitől sajnálja?... Szegénynek talán oly gyöngyélete van maga mellett?... A Pista ért hozzá, na... Mink meg csodálkoztunk. Ránkfér néha egy kis csodálkozás...
De azért eltűnnek mind. Csak ez, ez a szemtelen, ez kuporog még mindig a sparheltja mellett.
Odamegy hozzá, megfogja a vállát és olyan durván, amilyen durván csak tudja, rászól:
- Hát maga? Elküld a moziba a kurvájával, aztán idejön... idejön csúfot űzni... Menjen innen, hallja...
Ambrus II. István nem szól semmit. Tán nem is hall semmit. Egész testét betölti az asszony közelsége. Olyan szédület fogja el, amihez hasonlót még soha nem érzett. Feje hirtelen előrebukik és megcsókolja Benkőné lábát. Ott - pontosan ott - ahol a rúgás érte. Anna hátralépne, ha a fiú most meg el nem kapná szoknyája két szélét, szőke, kedves, hullámos haját oda nem szorítaná a csípőjéhez. Egy percig (az is lehet, hogy tíz perc az az egy perc) így maradnak, bénultan és lázasan mind a ketten.
Akkor a vénasszony tapsolni kezd. Semmi kétség: nekik tapsolt. Annak, ami történt.
A fiú halálsápadtan áll fel.
- Nem akartam... nem akartam... Anna...
És kibotorkál az ajtón.
Még mindig szédül, mikor a saját konyhájukba ér, akkor is, mikor Édesapa vastagbőrű, izmos tenyere az arcán csattan.
- Felcsaptál bohócnak, mi? Az egész ház rajtad röhög, igen? Legyet iszol, azt? Bolondnak harmonikázol? Szétaprítalak, összetörlek, te, dobálod a pénzed, honnan vetted, anyádtól loptad el, ezért tartunk? Ezért?
Csak lassan eszmél. A második pofon után. Elkapja az öreg csuklóját, el sem ereszti többé.
- Mit izél, Édesapám, ne izéljen...
Apja ordítására Idus mostohája dugja be a fejét az ajtón.
- Jézus Máriám...
És fut szétvinni a hírt a házban.

El kell innen menni, el kell innen menni. Nem tud egy fedél alatt aludni Annával azután, ami történt. Nem bírja elviselni a haragját, nem akar tőle semmit és mégis mindent akar, őt magát akarja, egészen. El kell innen menni. Apus sem érti, Glórika sem érti, teher ő így a házban. Talán csakugyan megbolondult. El kell innen menni.
El is megy. Úgy, ahogy van, egyenruhában. Köszönés nélkül. Mintha csak a "Bundiba" készülne.
A fiúk lent állnak az udvaron, valamit főznek. Csak Kálmánka köszön neki, az is megbánja.
Horváth néni barátságosan nyit kaput, aztán mintha megérezné, hogy valami nincsen rendjén, hosszan utánanéz.
Amit Horváth néni nagyon rosszul tesz, mert emiatt nem látja, hogy Tuha Jenci besurran a konyhába és kiüríti a házbérpénzes dobozát.

V.
A pénteki nap reggeltől estig csupa szenzáció.
Anna hétkor ébred, karikás szemekkel. Ő ezt az éjszakát olyan ábrándozással töltötte, hogy annak édessége felér azzal a kimondhatatlannal is, amit akkor, az alatt a végtelenbe nyúló perc alatt érzett.
Az öregasszony már felkelt. A sámli előtt áll és olykor megsimogatja.
Anna tehát jókedvű. De a jókedve nem tart sokáig. Az udvarról jajveszékelés, sopánkodás hallatszik. Felkapkodja a ruháját, szalad ki a gangra.
Horváth néni most fedezte fel a lopást. Kíváncsian és részvevően állják körül az asszonyok.
Nem, ő nem tudja, mikor lehetett. A doboz ott volt a kredencen. Neki ma kéne befizetni. Utoljára? Utoljára talán kedden tett még hozzá, ugye, akkor fizettek Tatárék? Nem, még hétfőn. Hát akkor hétfőn.
Tanácsot is kap. Meg kell tenni a feljelentést. Előbb még nézze meg a fiókot, talán szórakozottságból oda tette. Jaj, dehogyis szórakozott ő, amikor kétezer forintról van szó. Kétezer, szent ég, kétezer, ki lehet ilyen aljas?
Annának tárgyalnia kell valakivel az ügyről, hiszen ilyen eseményt nem lehet megtárgyalatlanul hagyni.
Ambruséknál egyedül Anyus van otthon. Kisírt szemmel orrát törölgetve a reggeli edényt mossa el.
- Hallotta Ambrus néni?
- Megvan nekem a magam keresztje... Jaj, Istenem, maga is, hogy nem tudta másra hagyni azt a vén hülyét, jaj, Annuska, nem kellett volna, nem, nem...
- Dehát... ?
- Elment a fiam, elszökött az éjjel, a Pista, nem aludt itthon, azt se tudom, él-e, megverte ez az öreg átkozott, jaj, mit beszélek, hisz igaza volt az uramnak, mindig is igaza van, mért kellett éppen őrá hagyni, hiszen olyan bolondos volt mostanában, a pénzt is hogy honnan vette...
Anna tágra nyílt szemmel bámul. Pénzt, miféle pénzt? Elszökött? Miért szökött el? A Horváth néninek... Ugyan, ez a szökés csakis ővele függhet össze, miatta van, akármi van, szerelmes belé, még a szőke haja is égett a szerelemtől, ahogy odabukott, odabújt, odamenekedett az ő testéhez.
- És most hol van? Nincs szolgálatban?
- Azt se tudom, hogy él-e, hát nem volt az már magánál mostanában. Miklóssal is, a barátaival is, mindenkivel csak összerúgta... Ma délutános volna... Kettőkor kéne indulnia az 58-assal, jaj fiatalasszony, ma jön haza a menyem. És sehol semmi. Nincs lakás. Három kereső férfi és most itt fog sivalkodni nekik az a kis bogárka...
- Kimegyek hozzá délután. Akarja? - Anna megrémül a saját szemérmetlen ajánlkozásától. De az anyának ez most nem tűnik fel.
- Isten áldja érte Annuskám, majd átküldöm Ilonkát a mamához. Talán jobb is, ha egy idegen beszél a fejével. Mit mondott, mi van odalent? Verekszenek?
- A Horváth nénit kirabolták. Kétezer forint, a házbér.
Ambrus anyus lezöttyen a hokedlire. Ájulás környékezi.
- Mi baj van, Ambrus néni?
- A lábam - motyogja. Majd bolond lesz kimondani azt a szörnyűt, ami megfordult a fejében. Pedig biztosan érzi, hogy csak az ő megkergült, gonosz, drága fia lehetett.
Hogy szakadna le mindnyájukra a mennybolt.

Ambrusné nem marad egyedül ezzel a gondolattal.
Mikor Manyi megérkezik tizenegy órakor a zord Miklóssal és az újszülöttel, Szircsákné tekintete rögtön lecsap a hortenziára, amit fél karjával magához szorít.
- Hát ezt a gyönyörű virágot ki küldte, aranyos?
- Ugye szép? Hát nem is az uram, Szircsák néni...
- Talán a sógor?
- Honnan tudja?
- Gondoltam. Az mostanában nagyon gavalléros.
Mire Anna és a bolond öregasszony a Közértbe lépnek, már a kiszolgálónővel pusmog Szircsákné.
- Azelőtt a fiam is barátkozott vele. De valami gyanús lehetett, nem mondta nekem, mert az nem mond ilyet, az anya úgyis megérzi. A sógornőnek cserepes virág, a húgocskának selyemsál, az Idának tánciskola... És reggelenként odaáll seperni. Hát mért áll oda seperni valaki, ha nincs szándéka a házmesternével. Tiszta sor...
És Anna mindezt hallja. Sőt úgy kell tennie, mintha csak amolyan mindennapi pletykáról lenne szó, bele kell kíváncsiskodnia:
- A lopásról beszélnek?
A közértes nő előrehajol és azt súgja:
- Nem a lopásról, hanem a tolvajról...

Delet harangoznak, mikor Anna már odalöki az ebédet a bolond elé. A rántás odakozmált, a krumpli félig nyers. Kinek van ma feje az ebédhez? A fiúnak tudnia kell, hogy gyanúsítják. Lehet, hogy lopott, az is lehet, hogy nem, mindenképpen ártatlan azonban, mert akármi volt, csak őmiatta történt.
És már itt is van egy detektív. Ajtóról ajtóra jár. Ó, Anna sejti, hogy miféle válaszokat kaphat.
Kovácsék nem tudnak semmit. Nem, nekik nincs gyanújuk. Talán valami idegen, hisz tizenöt éve laknak a házban, ismernek mindenkit, "olyan" lakó nincs egy se.
Terus szerint viszont nagyon is lehet gyanakodni. Ő ma korábban jött haza a büféből, mert rossz az eszpresszógép és elkérte magát, a kislányától hírét vette a szörnyű esetnek. Terus szerint vannak itt egyesek, akik megveszekedett szoknyabolondok, őt is próbálták környékezni, persze, vele nem könnyű... Hogy kik azok az egyesek? Hát például tegnap mozijegyet kapott valakitől, aki itt lakik a szomszédban. Még a kislánynak is vett, mert jól tudja a disznó, hogy ő mennyire él-hal a kislányáért. És a Tuha fiút befizette rexre. Talán abból akart magának tettestársat.
A vak Trébicsnél, aki Idáéknál bérel egy ágyat, két vadonatúj százforintos tűnik fel a detektívnek. De Trébics azonnal igazolja eredetüket. A lánya minisztériumi hivatalnok. Látogatni ugyan nem szokta, de néha küldönccel juttat valamit. Gyanúja? Nem, gyanúja éppenséggel neki nincs. Bár a háziasszonya nevelt lánya célozgatott rá, hogy a kisebbik Ambrus fiú mostanában újra gavallér. Járogat utána. Aztán meg hallotta ő is, amit a Szircsákné mondott, hogy sepregeti az udvart. Fiatalemberek, ha tisztességesek, nem szoktak sepregetni, nem igaz, felügyelő elvtárs.
Annánál meglátja a harmonikát. A detektív tudja, hogy kié, hogy mikor és mire használta az illető, tehát úgy tesz, mintha nem tudna semmit. Elvégre az az igazi, ha hazugságon kaphat valakit. A harmonika? Az asszony szelíden néz rá. Egy szomszédjáé. Hogy új-e? Nem, nem új. Már máskor is játszott rajta. Úgy. Szóval gyakran jár ide? Nem, nem jár ide gyakran. A detektív felhúzza a szemöldökét. Itt valami nem stimmel.
Ezidáig ő nem is gyanúsította Ambrus Istvánt. Túlságosan egyértelműek voltak a vallomások, az pedig ritka eset, hogy egy egész ház tudja, ki a bűnös. Benkőnétől azonban már elgondolkodva távozik, miután pedig Manyival is beszélt, szinte esküdni merne rá, hogy csakugyan ő az. Mert Manyi - Anyus, Miklós és a kis Laci elképedésére - szemérmetlenül azt hazudja, hogy a hortenzia a férjétől ered. Hogy Szircsákné szerint az imént még mást mondott volna? Minek dűl be az elvtárs pletykás vénasszonyoknak?
A hurok egyre összébb zárul a gyanúsított körül. Azért a detektív még tovább ballag. Alapos ember és szeret házon kívül lenni.
Manyika úgy megrémül utólag saját bátorságától, hogy a szoptatásnál kis híján leejti a kicsit.
Egy órakor meglátja Annát a folyosón, pisszeg neki és beinti magához. Anyus és Miklós a konyhában vannak. A fiatalasszony felül az ablakpárkányra és átdobja a lábát. Ettől a gyerekes bemászástól még barátnősebb a viszontlátásuk.
- Hozzája mész, Annuska? - Lám, még tegezi is.
- Hozzá.
- Mondjad meg, hogy a virágról ne valljon. Mintha Miklós küldte volna, érted?
- Milyen szép... - Anna rámosolyog a ráncos csecsemőre, hogy valamivel viszonozza a bizalmat. - Egyszer bent voltam, éppen mikor meglett...
- Hát te... - Manyika felderül. Hogy miért pártolja Annát, s miért ellensége a másiknak, maga se tudja, de így van. Még a szeme is könnyes lesz a felfedezéstől, hogy Benkőné is szereti azt, aki számára a legtilosabb ember.
- Olyan kedves fiú volt... - motyogja sírásra készen, és Anna hangja is elcsuklik:
- A legkedvesebb...

Fél kettőkor már ott ácsorog a Moszkva téren. Őt is hatalmába kerítette volna a könnyelműség? Tény az, hogy busszal jött.
Bontai elvtárs szúrós szeme bizalmatlanul méri végig.
- Privát csak szolgálat előtt vagy után. A mi szakmánkban nincs sétálás.
- Megvárhatom?
- Az a maga dolga!
Háromnegyedkor a hatos megállójánál feltűnik végre Pista. Szabó IV. Gáborral érkezik, az éjszakát is nála töltötte, délelőtt Szabó néninek segített felslichtolni a tüzelőt. Derűsen jönnek, beszélgetve - aki nincs hozzászokva a bánathoz, könnyen megfeledkezik róla.
- És a faterod?
- Ha egyszer az öregasszony felajánlotta, fel van ajánlva, fiam. Olcsóbban Csikágóban se kapsz ágyat. Nálunk nincs macera se. Jól vannak nevelve az öregeim...
- Megmondom otthon és... - Ambrus úgy némul el, mint aki szálkát nyelt. Még tátog is. Aztán se szó, se beszéd, elrohan Szabó mellől.
- Anna... Hogy kerül ide, Anna?... Hozzám jött, Anna?... - gyúrja az asszony kezét, az arca hol fehér, hol meg lilásvörös. - Hogy kerül ide Anna?
"Be jó lenne megint kettesben lenni" - gondolja Benkőné - "Ha most a csípőmhöz érne a feje, meg is simítanám, úgy éljek, hogy meg is simítanám." Dehát nem szabad elkényeztetni. Tárgyilagosan szólal meg, a hátát kiegyenesítve:
- Anyuskája küldött, hogy mondjam meg... - lehalkítja hangját, szétnéz:
- Keresik - Ambrus István elkomolyodik. Szóval csak küldönc. Közbenjáró.
- Apám? - Újabb szétnézés, hozzá egy sokatmondó pillantás is.
- A rendőrség.
A fiú hirtelen elereszti a kezét. Megbolondult volna ez az asszony, vagy az öregek így szívükre vették?
- Mi köze ehhez a rendőrségnek? - Hangosan kérdi, Anna pedig ijedten szája elé tolja a tenyerét.
- Pszt. Énelőttem ne komédiázzon. Én azért jöttem magához, mert... - Mi következne ezután a mert után, örök titok marad, mert Bontai elvtárs közbeharsogja:
- Ambrus, hozzám.
Menni kell. Ha Anna van itt, ha maga Anna néz is rá kétségbeesetten, lágyan, haragosan, vagy az ördög tudja, voltaképpen miféle érzelemmel, akkor is menni kell, mert a szolgálat nyomban elkezdődik, még nem vette át a jegyeket.
Ezt az asszony is érti. Ő is abból a fajtából való, mely fajtának minden leszármazottja tudja, ha a szolgálat kezdődik, akkor kuss mindennek, szerelemnek, veszélynek, gondnak, beszélgetésnek, még Horváth néni kétezer forintjának, s az ő sebesen lüktető szívének is kuss.
Nem tehet egyebet, felszáll a villamosra. Az első kocsira, melyet Jobbágyné vezet, melynek Ambrus II. István a kalauza.
Ezúttal kezére játszik a szerencse. Kevés az utas. Pista odaállhat mellé, a hátulsó peronra. Mikor mindent elmond, a fiú nevet egyet. Anna még nem hisz.
- Esküszik rá?
- Tolvajnak néz?
- És ha bejönnek a BESZKÁRT-hoz és kihallgatják?
- Akkor idejönnek. Fogaskerekű vasút következik. Menjünk beljebb, üres a kocsi... - Pista kivételesen igazat mond, mikor a felszállókat befelé tessékeli. Meg aztán szeretné, ha még egy kicsit szólhatna az asszonnyal.
Csak egy suhanc marad kint rajtuk kívül, de az újságot olvas.
- Ha nem maga volt, akkor mért szökött meg? - A kocsizörgéstől nem is hallani Anna hangját, csak a szájáról olvassa le az elsuttogott kérdést.
- Mért? Na mért, mit gondol?
- Nem szokásom gondolni ilyesmit. Ha akarja megmondja, ha nem akarja, nem. Úgy is jó.
- Maga miatt. Szabad a jegyet kezelésre. - Pista szándékosan menekül a hivatali tennivalóhoz, szándékosan fordul a suhanc felé. Az egy bérletet nyom a kezébe. Ambrus István lyukaszt. Aztán visszamegy Annához.
- Csakis maga miatt. Tudom én, hogy megharagítottam az este. Láttam a szemén. Azért mentem el. Ki is vettem egy ágyat.
Be kéne mondani az Új Szent Jánost, de hogy az ördögbe mondja be, amikor ennek az édes, sápadt szentnek megint óriásra nyílik a két szeme és azt súgja nagy komolyan:
- Rosszul tudta, egészen rosszul tudta... - és azzal fogja magát, a lépcsőre áll, mint aki rögtön le fog szállni.
- Anna, ne szálljon le, Anna, én magába... magába...
- Isten áldja, Pista. Siessen majd haza, nagyon várják...
Pista mintha nem hallotta volna, megy be a kocsiba. Hisz azért tényleg itt volt. Hisz azért féltette őt. Hisz azért mégis lehet valami a dologban. "Rosszul tudta" - ez azt jelenti, hogy nem haragudott.
- Frissek, ropogósak a jegyek... tessék, tessék. Eladók a vonalaim... parancsoljon, forintos volt... Nénike? Minőségi átszállót, igenis...
Azértis jókedve van.
Odahaza eközben tovább szorul a hurok.
Szircsák Imre folyamatosan vall:
- Bemenni éppenséggel nem láttam, de már sokszor kódorgott arra. A múltkor egyszer majdnem be is ment, de akkor jött a haverom a motorjával és gyorsan lelépett az ipse... Hát vagyunk a lordok klubja, elvtársam, az ember nem zavarja el a szomszédját, ha akaszkodik... De mindent kinéztünk belőle, tessék megkérdezni a srácokat...
Breznay Kálmán izzad és zavarban van:
- Az biztos, hogy nem az az acélos káder, kérem... Nekem tavaly adott kölcsön egy tizest, de most eltitkolta, hogy van neki pénze. Persze költekezett, tetszik tudni. Az ember nem küld a sógornőjének virágot. Én még olyat a büdös életemben nem ettem, hogy valaki a sógornőjének virágot küld. Még a nőjének se, nem igaz?...
Berci is hasonlóan beszél. Most már Kovács bácsinak is eszébe jut, hogy igen nagyon ajánlkozott Benkőékhez felvigyázni. Talán ott is hiányzik valami. De ha így is van, biztos megháborodott szegény, nagyon furcsán viselkedik. Teve közli, hogy még annál is furcsábban. A múltkor látta, amikor tótágast állt, nappal a Petneházy utca közepén. És a felső zsebéből pénz potyogott ki, hogy mennyi, azt már ő nem látta.
Mindenki vall, csak Tuha Jenci és Idus hiányzik. A detektív őket is ki akarja kérdezni, mielőtt intézkednék.
Ambruséknál gyászos a hangulat. Mikor Anna megérkezik, idősebb Ambrus éppen azt fejtegeti, hogyha százszor a fia is, ő sajnálni nem fogja, az ő családjukban nincs helye becstelen embernek.
- De ha nem is ő volt - jelenti ki Anna oly magabiztosan és ragyogva, hogy mindenki, még Manyika is megbotránkozik.
- Küldje már haza a kislányt, fiatalasszony - Ambrus bácsi csak ilyen válaszra méltatja.
Anna vállat von és kimegy. Ő akkor is boldog.
Ötkor megtörténik a fordulat.
Idus kisírt szemmel végigfut az emeleti folyosón. Többen utánanéznek. Két perc múlva kivágódik az ajtó és Ida mostohája rikácsolva ordít bele az udvarba.
- Felügyelő úr, detektív elvtárs, tessék idejönni, majd én megmondom, ki az, nem lehetett más, az a szaros, tessék ide feljönni, hallgassa meg ezt a lányt.
Mint tegnap Benkőéknél, most Idáéknál tolong az egész ház. Anna, Horváthné és Ambrusék a legizgatottabbak. Még Manyika is átjött, úgy ahogy volt, fésületlenül, félig begombolatlan.
Ida zokog.
- Hagyjanak engemet békében, hagyjanak az istenit, hagyjanak engemet... Velem ilyet még senki se tett, engem ne nézzen senki olyannak, van itt a házban éppen elég, aki...
A detektív egy darabig úgy beszél, mint rossz színdarabokban a jószívű rendőr. Aztán elunja és ordít.
- Mi köze ennek a lopáshoz? Beszéljen értelmesen.
A mostoha fröcsköl és szikrázik.
- Hogy mi köze? Nagyon is van köze. Honnan vesz egy ilyen hátulgombolós, egy ilyen Tuha Jenci ezer forintot, hogy a lányomnak kínálja? Tudja, ki ez a lány, ez egy született bárónőnek a gyereke, esküszöm az élő Istenre, báró Hettessy Hortenzia az volt neki az édesanyja...
A szomszédok elképedve zúgnak. "Jenci, a Tuha gyerek? Szent Isten, hogy ilyen alamuszi legyen valaki..." De többen sajnálják is. Árva fiú, a nagybátyja nevelte, az is hogyan, most mégis ő szidja a leghangosabban. Valahogy mindenki szívesebben hallotta volna, hogy Ambrus Pistát fülelik le. Már túl sokat fektettek be a mocskolásába.
- Kiderül valami még majd róla is... - dünnyögi Szircsákné makacsul.
Jencit a Lehel úti Italboltban csípik el. A detektív már két rendőrrel érkezik. Biztos a dolgában.
Tuha holtrészegen támaszkodik a pultnál. Meglepve nincs, de azért sírni kezd.
- Miattad van, minden miattad van, te büdös, te ócska, jaj szegény fejemnek...
Az ivók részvéttel néznek utána. Egész délután ő fizetett.
A lopás-ügynek ezzel nagyjából vége. Az Ambrus ügynek még korántsem.

- Na, maga is megjött - Jóestét helyett ezzel üdvözli Horváthné.
- Hallom, milyen baj érte, mama... De nem vonhatják le.
- A maga barátja volt. A Tuha.
- A Jenci?
- Ne csodálkozzon úgy, mint az ártatlan bárány. Biztos benne voltak maguk is. És nekem máskor ne söprögessen. Szép kis segítség. Az egyik söpör, a másik kirámol...
Pista vállat von. Mi ütött ebbe?
A vécénél Szircsákba ütközik. Köszönés nélkül megy el mellette. Pukkadj meg, gondolja és utánakiabál:
- Szevasz, Imrus.
Csend. Még vissza se köszön.
A konyhában sötét van, de mikor belép, Manyika felkattintja a villanyt.
- Szép kis zűrt kavartál nekünk... - dörmögi Miklós. Manyika szemmel láthatóan örül neki, de csak ennyit mer mondani:
- Ott a vacsora a sparhelten.
- Már ettem - hazudja. Az újszülött kis fabölcsőben fekszik a dívány végén. Felemeli, grimaszt nyom a csöppnyi pofára.
- Megvan minden, egész ügyes...
Kezet mos, szájat öblít (Mért öblít szájat? - tűnődik Manyi), aztán köszön és leolt.
A szobában Édesapa horkol. Úgy tetszik, alszanak a többiek is. Egy pillanatig áll, aztán megszokván a sötétet, látja, hogy Anyus ül az ágyon. Odamegy lábujjhegyen, és amit nem tesz máskor, őt is megcsókolja.
- Te... - motyogja Anyus és Pista érti, a "Te"-ben az volt: nem szégyelled magad, csakhogy visszajöttél, mennyi gondot csinálsz, haragszom rád, mégis te vagy a legkedvesebb gyerekem, te szamár, csibész, nyavalyás, jönne már meg az eszed.
Mikor az ablakhoz megy, hogy kilépjen, Anyus utánaszól:
- Megint elmész?
- Én se vagyok angyal... - súgja vissza vidáman, ami többé-kevésbé igaz is, bár nem úgy, ahogy Anyus érti.

Az udvaron és a gangon csend van.
Terus ajtaja mögül rádió szól. Annánál semmi nesz.
És mégis, éppen hogy megáll, már nyílik a ajtó. Szó nélkül ereszti be. Az ajtót kulcsra zárja, aztán felkattintja a villanyt.
A bolond öreg alszik.
A lámpán újságpapír, hogy kisebb fénykört vessen.
A Terushoz vezető ajtón innen is pokróc lóg. Az, ami eddig a szekrényt takarta.
Pista mindezt az első pillanatban egyenként és együttesen tudomásul veszi. Szinte megrémül attól, amit jelent.
Anna zavarba jön. Azt hitte, a fiú most rámenős lesz. De csak áll, áll és bámul rá, mint borjú az újkapura. Neki kell megszólalni.
- Tudja már a Jencit... - Pista bólint.
- Nem ül le? - tovább hallgat.
- Miért jön ilyen későn? Mostanáig munkában volt?
- Igen - Na végre, legalább egy igent kinyögött.
- Jaj, ha az uram tudná, hogy beeresztettem. Csak gondoltam, a Jencit, gondoltam, talán még nem tudja... ha már úgy megijesztettem...
Ambrus István lassan előrelép. Keze a levegőbe emelkedik. Úgy fogja meg az asszony fejét, mintha törékeny volna.
- Magának akkora szeme van, mint az ég... - hebegi és csukott szájjal, csukott szemmel odatapad Benkőné félig nyitott szájára. Egy végtelenségig így maradnak. Akkor azt mondja Ambrus István:
- Magát megverni többé senki se fogja...
Ettől aztán az asszonynak eszébe jut, hogy ő most meg fogja csalni a férjét, és hogy eddig milyen tisztességes volt. Nagy szeme megtelik könnyel, eltávolodik Pistától és leül az ágy szélére. Ugyanarra az ágyra, melyben Ambrus István látta őt várakozni, akkor éjjel, a verés után.
Ó, ha ölelhetné, ahogy az az óriás ölelte a sötétben! Ha érezhetné vékony csontjait, ha tovább szívhatná azt a forróságot, mely az imént a csókjából csapta meg! Dehát ez az ágy, az öregasszony, a pokróc az ajtón, a Terus rádiója...
Anna a könnyein át felnéz. A fiú még mindig ott van a szoba közepén. Mire vár? Ha ő egyszer elszánta magát, mire vár még?
És mit akar attól a sámlitól?
Mert egyszercsak odamegy a sámlihoz, felemeli, elhelyezi az ágy előtt, az ő lába előtt - arra ül, nem mellé! És a sámlin kucorogva megfogja a kezét. Mind a kettőt.
- Mit gondolsz most felőlem... - szipogja Anna, mert tudja, hogy csók után tegezni szokás. A fiú azonban visszamagázza:
- Én magát, Anna... Én el fogom venni feleségül...
- Bolond... - az asszony most igazán mérges.
- Egyszer... tudja, majd egyszer Anna... De addig is többet magát senki nem veri meg. Én magát megvédem, én úgy behúzok, ha magát valaki...
- Bolond... - ezúttal duruzsolva mondja Benkőné és hosszú ujjai végigsiklanak a fiú szőke haján. Az meg elkapja a tenyerét, belecsókol, majd felugrik:
- Aludjon jól, Anna.
És kimegy!
Ilyet még emberfia nem látott. Ember lánya sem.
Benkőnében elömlik a keserűség azért, hogy lám a Terus kellett, ő nem kell, aztán meg azért, mert a verésről beszélt, amitől oly kibírhatatlanul fél, és emlékeztette őt a sorsára, nyomorult, hideg, piszkos kis életére, erre, amit megszokott és megszokva is utál, amiből nincs menekvés, de még csak pihenő sem, hisz elment, itt hagyta, még csak meg se csókolta úgy istenigazában. Milyen puha a haja, milyen szépeket mondott, úristen, de jó volna hozzá simulni, vétkezni vele, jöjjön aztán akármi.
Egy darabig siratja magát, végül mégis mosolyogva alszik el. Mert, ha bolond is Ambrus Pista, mindez mégiscsak gyönyörű.

VI.
Szombat délelőtt húsz fokot mutat a hőmérő. Árnyékban!
A zugligeti és hűvösvölgyi kocsikon csaknem vasárnapi forgalom van. "Mért is nem vagyok délutános megint" - morfondíroz magában Ambrus, és a rendesnél álmosabban kotorja táskájában az aprópénzt.
Jobbágyné meg is kérdi tőle:
- Mi van magával?
- Mi volna?
Csak nem felelheti azt, hogy szeretné visszaforgatni az órát egészen addig, amíg ahhoz a pillanathoz nem ér, melyben Benkőné Anna az ágyra telepszik, hogy aztán onnantól kezdve ismét előre haladjon az idő, előre, de másként, nem olyan mamlaszul, nem olyan gyáván és finnyásan. Jobbágyné ezt úgysem értené meg.
Rosszkedve még csak fokozódik, mikor az egyik fordulóban - éppen delet harangoznak - ugyanaz az ellenőr száll fel, akivel a múltkor összetűzött. Csak a Moszkva téren hagyja el ismét a kocsit, egészen addig iparkodik, hogy valami rendellenességen kapja.
Pista megkönnyebbülten hajol ki a peronról, amikor végre eltűnik.
Kihajol jó mélyen, aztán kénytelen megfogódzni egy rézrúdba.
Mert a kirándulók és óvódások tolongásában egy kosaras néni mögött meglátja Annát.
Szó nélkül száll fel, bemegy a kocsi belsejébe és oly halvány mosollyal, hogy azt más nem is látja, leül a sarokba.
Ő se tud szólni semmit. Csak odaáll elébe és nézi. Hát megint itt van.
Csak most veszi észre, milyen melegen süt a nap. Az egyik ablakot lehúzza. Valaki megköszöni. Milyen kedves utas.
- Jegyeket, ahol még nem kezeltem...
A végállomásig így örülnek egymásnak, némán.
Ott aztán Benkőné köszönés nélkül elhagyja a kocsit.
Jobbágyné hátranéz, nyilván már korábban is hátranézett.
- Ismerős volt?
- Az.
- Szívügy?
- De kíváncsi...
- Nekem mindegy, csak végezze a dolgát...
A kocsi beáll az induláshoz.
Az első felszálló: Anna.

Olyan az egész, mint a mesében. Egyikük sem érti, mit miért csinál, mindketten azt hiszik, valami harmadik intézte ezt így, hogy az asszonynak ide kelljen jönnie utazgatni, neki meg fürödnie kelljen a boldogságban.
Szót ezután is alig váltanak. Ha igen, hát efféléket:
- Nem éhes, Anna? - vagy:
- Mért nem ül el a cúgból, Anna?
Máskor az asszony kezdi:
- Magának muszáj mindig állnia?
- Muszáj.
- Lúdtalpa lesz.
- Már van.
- Ajaj.
- Bizony ajaj.
Mindez nem lenne ok rá, hogy az utasok megneszeljék, miféle feszültség fűti ezt a kocsit. De megneszelik. Hiába végzi Pista buzgón, fürgén és udvariasan a teendőit. Az a nyírott bajszú, ballonos úriember mégis megböki társát az egyik páholyban: "Figyeled?" És nevetnek, az ismerős budakeszi kofaasszony meg egy jonatán almát nyújt Pistának e szavakkal:
- Kóstolják meg, kalauz úr... - Kóstolják és nem kóstolja.
Ha nem vették volna észre, ha nem lettek volna mindnyájan szerelmük cinkosává, vajon miért maradna oly gyakran üresen Anna mellett a hely? Mért sugdolózna Pista felé sandítva a három diáklány, s egyikük, egy copfos, miért sóhajtana fel akkora irigységgel, hogy szinte beleremeg az ablak?
Világos: az utasok számára az, ami neki titok és érthetetlen, tökéletesen érthető és rokonszenves... Egy alig tizenkilenc éves, jóképű, pergőnyelvű fiatalember és egy nem sokkal idősebb, túl sovány nő (nekik édesmindegy, hogy leány-e vagy asszony) összeszerelmesedett az 58-ason. Az egészben csak a villamost furcsállják. Azt viszont Ambrus II. véli természetesnek.
Micsoda boldogság ez az alig két óra. Hány izgalmas kaland fér el benne.
Egyszer: odanyúlni a papírmasé táblához, s előrehajoltában beleszagolni Anna hajába. Másszor: egy pillanatra megérinteni a térdét, csak egy leheletnyit súrolni, aztán beleborzongani tetőtől-talpig. Vagy ami még ennél is semmibb: össze-összenézni oly futólag, hogy tekintetüket ne tudja rajtakapni senki. Egy utas mégis jelentősen köhint. A levegő továbbította hozzá a bennük lobbant elektromos szikrát.
Szinte sajnálják, mikor vége a szolgálatnak.
Pista eltűnik a remízben, Anna sétálva vár. Már nem tud szégyenkezni. Egyszer az életében jussa van őrültséget tenni.
A fiú egy kollégával, Stössel Jóskával tér vissza. A kolléga vállán fényképezőgép lóg.
- Ideadod, csak lekapnám a szomszédasszonyomat?...
Stössel kissé furcsállja a "szomszédasszony" elnevezést, de jó fiú, hát azt feleli:
- Ha hétfőn megtöltöd, el is viheted. Itt ócska a háttér... De a kazettát ne vedd ki, ahhoz érteni kell...
Anna egy szemérmes mosollyal nyugtázza a kedvességet. Titkon úgy gondolja, ennek így kell lenni. Ma mindenki szívélyesebb, mint máskor.
Nekivágnak a Zugligetnek.
Pista mesél:
- Tudja, engem mindenki komolytalannak vesz, mintha az volna a komolyság, ha valaki mindig savanyú pofát vág. Én szeretem a jó zríket, de amiket a Szircsákék csinálnak... Az egyik elhívja a lányt és átjátssza a másiknak... Mint valami...
- Azért vitte tánciskolába?
- Honnan tudja, hogy tánciskolába vittem?
- A madarak csiripelték!...
- Jaj, Anna...
Csend. Most az asszony kezdi:
- Tizenhárom éves voltam, amikor felhoztak szolgálni a Csáky utcába. Ha az asszonyom fürdött, ott kellett állni a törülközővel. Ha néha engemet is megfürdettek, kilizoformozták utánam a kádat.
- Mióta van férjnél?
- Öt éve. Azelőtt, míg az uram Pesten volt, megvoltunk egymással... Barcika, az a Barcika bolondította meg...
- Többet nem üti, úgy éljek...
- Öreg vagyok én magához, Pista.
- Hány éves?
Kis sóhaj, mintha csakugyan nagyon öreg lenne.
- Huszonötöt töltöm be a nyáron.
- Nem az évek teszik a kort. Tudja, én mennyit láttam! A BESZKÁRT kitanítja az embert...
- Gyerek. Még húsz nincs.
- Ezt meg honnan veszi?
- A madaraktól.
- De pletykás madarai vannak. Álljon meg, Anna.
Leveszi egy fa alatt állva, vadvirággal a kezében. Aztán egy padon ülve, mintha nyársat nyelt volna. Egy kis tisztáson megállnak. Tökéletes csend.
- Most üljön a fűbe...
Az asszony engedelmeskedik, a gép kattan és Anna nem áll fel. A fiú melléje telepszik.
- Mért nem tegezett vissza az este? - lesütött szemmel kérdi, Pista is úgy felel.
- Sokat tegeztem én már...
- Azért?
- Maga az más, Anna. Maga az maga.
Egyszerre néznek fel, egyszerre nyúlnak egymás után.
- Annaannaanna
- Jaj, Istenem...
- Egy kicsit, csak egy kicsit szeret engem, Anna?
- Bár ne szeretném... jaj... bár ne...
Ez is van? Ilyen is van? Soha ne legyen vége...
- Gyönyörűm, Anna...
- Jaj, Pista, meghalok, Pista...
- Gyönyörűm... szentem... gyönyörűm...
Aztán olyan kék az égbolt, hogy olyan kék nincs is.
Fekszenek egymás mellett, az asszony feje a mellén.
Hirtelen felül a fiú. Anna ijedten néz rá. Ó, persze, hisz férfi, neki már vége, kész. De Pista most melléhasal és azt mondja:
- Nekem magát mindig látni kell, Anna... Maga olyan szép...
Az asszony illendőségből a szeméhez nyúl.
- Rosszat tettünk. - Folytatná, de a fiú szájával némítja el. És a csók után szemrehányóan súgja:
- Soha jobbat nem tettek még...
Ezzel már illendőségből sem lehet vitatkozni. Mozdulatlanul hallgatják az erdőt. Csak néha csókolóznak, az is olyan inkább, mintha bele akarnának temetkezni a fűbe.

A ház már sejt valamit. Bár Anna ügyesen hazudott, magával vívén az öregasszonyt is (hogy aztán leadja pár órára a budai sógornál). Szircsáknénak szöget ütött a fejébe, hogy ha valaki, mint állítja, a tanácshoz megy bepanaszolni a KIK-et a beázott tető miatt, miért veszi fel egyetlen jó ruháját, miért keni be pirosítóval a képét, míg máskor sosem szokta, s egyáltalán miért nem bízza az egészet Horváthnéra, akinek dolga lenne az ilyesmit elintézni. Szircsákné gyanúját Terus erősíti meg, aki a minap addig fülelt, míg fel nem fedezte, hogy valaki bent járt az örökös szalmaözvegynél, hogy kicsoda és mit csinált, arról már fogalma sincsen. Az új hír szétfut földszinten és emeleten, mikor pedig a jószívű Manyika azt feleli Terus történetére, hogy Pista ugyan nem lehetett, mert azt ő maga eresztette be tizenegykor és nem hallotta többet kimenni, akkor már a másik fél is megvan. Tehát Szircsáknénak valóban igaza volt tegnap: Ambrus Pistáról is kiderült valami.
Ha még volna kétely, nyomban eloszlana, mikor öt óra tájban édes hármasban állítanak be a kapun: az öreg hülye, jobbra-balra a két szerető. Pedig hogy szenteskedett ez a nyiszlett Benkőné, hogy adta a bankot, mint hozzáférhetetlen.
De a morgások, a leleplezés fölötti fejcsóválás kénytelen kelletlen elül.
Ambrus Pista megütögeti a légvédelmi gongot.
- Riadó... Tessék idejönni az udvarra... Mindenki fel lesz véve... Jobb, mint a filmhíradó... Na, Kovács bácsi, tessék cipőt húzni, olyan csoportképet csinálok, hogy hat nyelven beszél... Glórika, hívjad Anyust, Manyit...
Öt perc sem telik bele, már ott tolonganak a poroló körül. Ida fentről visít:
- Várj meg, Pista... Csak felveszem az új kardigánom.
Horváthné még mindig engesztelhetetlen. Beáll ugyan a csoportba, de azt dörmögi:
- Szeretném tudni, hogyan van most meg masinája?...
Pista Annára mosolyog:
- Maga is maradjon itt, fiatalasszony...
Manyika látja csak, hogy Anna elpirult.
A gyerekek törökülésben ülnek a földön, Horváthnénak széket kerítenek, Ambrus anyus büszkén tartja karján az unokáját.
- Barátságos arcot kérek... Figyelem, repül a madárka...
- Hát én?... Várjanak csak.
És a csoport hátulsó sorába helyet túr magának Benkő Vilmos, az óriás. - Anna kis híján elájul.

Az új botrány előszele a levegőben vibrál. Mindenki érzi. Trébics bácsi majdnem visszadobja a pénzt, amit a lánya küldött, ingerültségét a küldöncön tölti ki. Teve egy doboz svábbogarat zúdít Ambrus Laci fejére. Össze is verekszenek persze. Mindezt az általános idegesség teszi.
Csak hősünket - mert ma aztán igazán hősünk, ha utoljára is Ambrus II. István - csak őt szállja meg a nyugalom.
Már lent, a fényképezésnél eláradt benne valami bölcs hidegség, mely engedte, hogy rezzenés nélkül csináljon négy felvételt egymás után, hogy végighallgassa egy-egy új beállítás szünetében, amint az óriás a rendkívüli prémiumról és a rendkívüli szabadságról henceg, arról, hogy lakás is lesz hamarosan, hogy "anyukámnak" szólítsa azt, aki számára szentebb a templomiaknál, hogy a második felvételnél arra a vállra tegye húsos mancsát, mely vállat ő ezen a délutánon oly reszkető óvatossággal ölelt a Zugligetben. Mindezt tűrte, mindezt elfogadta abban a biztos hitben, hogy néhány óra választja csak el attól a pillanattól, amikor a hét napja csodált Anna őt fogja csodálni.
Most pedig vár. A gangon ül, a Szabad Népet tartja a kezében, gondolkozik és vár.
Hogy mire gondol?
Ha valaki azt hiszi földhözragadt mivoltában, hogy a harc, mely előtte áll, az nem ismeri, még mindig nem ismeri Pistát, de nálánál is kevésbé ismeri a szerelem természetrajzát, amit nem tanítanak az iskolában.
Ambrus II. István fejében képek rajzanak fel, a felolvadt Anna, az ölelésében vergődő isteni szép Anna, a megvert Anna, a lesütött szemű Anna, a villamoson kuporgó, szerelmes és szeretett Anna képei. Igaz, e képeket néha elfödi a felismerés: az óriás kocsmába ment, hamarosan visszatér majd, s akkor meg kell őt bántania, el kell tőle venni azt a jogot, melyet Terus oly természetesnek vélt, az asszonyverés jogát.
De ezek csak múló és szomorkás pillanatok, melyeket nyomban felvált az emlékezés.
Anna az övé. Ez a lényeg.
Nyolckor beszól a konyhába:
- Átnézek Benkőékhez...
Anyus rémülten szalad ki az ajtón:
- Minek?
Szinte maflának tűnik, ahogy rávigyorog:
- A herflimért...
Csak az öregasszony fut elébe, mikor beállít. Anna ezt kérdi:
- Megbolondult?
Ő meg bólint és leül a sámlijára.
- Menjen innen, nem hallja. Hazajön, aztán... Süket maga, Pista? Jaj, maga szerencsétlen, hát mit akar? Azt akarja, hogy... Én leugrom az emeletről, Pista...
De nem tudja folytatni. Benkő megérkezett.
- Szomszédolunk?
Ha csak ezt kérdezné, akkor is világos lenne, hogy már hallott valamit. De nem csak ezt kérdi. Kényelmes, lompos járásával (a bevedelt pálinkától most még lomposabb, mint máskor) az ajtóhoz megy és lerántja a pokrócot.
- Ennek a szekrényen van a helye.
Most jön a verés - gondolja Anna, s elpárolog belőle a harag, mely az imént még Pista ellen tüzelte. Hisz eddig is így volt, de milyen haszontalanul volt így. Most legalább övé a délután, ami elmúlt, más délután vagy éjszaka, ami jönni fog. Ez a biztonság ellágyítja hangját:
- Menjen szépen, Pista.
De Ambrus István marad. Benkő meg azt mondja:
- Engem nem zavar a szaktárs.
És visszakézről szájon vágja Annát.
Ambrus Pistának most egész testét betölti a hidegség. Úgy áll az óriás elé, mint egy szép és törékeny felkiáltójel, mely megszökött egy múlt századbeli regényből.
- Nem szép azt megütni, aki gyengébb...
Benkő válaszra se méltatja. Mellbe löki, hogy hátratántorodik, aztán kényelmesen leoldja a nadrágszíjat.
- Ha megveri a feleségét... - kezdené újra Pista, de a mondat félbeszakad. Az óriás szembefordul vele, mintha csak most fedezte volna fel, hogy beszélnek hozzá.
- Te meg mit ugatsz itt, szaktárs? Valami kéne? Mi? Na halljuk... Nyisd ki a szád...
- Ha megveri a feleségét...
Benkő mancsa előrelendül. Anna felszisszen. Az ütés Pistát érte. Mire a házbeliek az ajtó elé érnek, a két férfi már a földön hempereg. Vér folyik és lihegés hallik, az öregasszony sikít, de - bármilyen hihetetlen - a gyengébb van felül. Ambus István, a törékeny, a taknyos, két ököllel csépeli a védekező óriást.
Manyika szájához kapja a kezét és harapdálja. Szircsák Imre füttyent: ez igen! Idősebb Ambrus viaskodik magában, szerinte annak kéne segíteni, akinek igaza van. Dehát a másik mégis a fia. Terus azt suttogja:
- Tudtam... Ugye, tudtam...
A helyzet változik. Benkő talpra szökken.
- Jézus... - mondaná Anna, de csak a szája mozdul. - Szeretem, szeretem - ezt meg a szíve sírja. Mert nincs kétség: a két ember közül a szőkét félti.
Repül a szék és csörömpöl az ablak. Pistát nem érte. Az öregasszony, a bolond - Benkő kezébe harap.
- Vigyék innen - szuszogja Benkő és cipője orra súrolja az egyenruha nadrágját.
Manyi Miklósba kapaszkodik.
- Agyonüti!...
De Miklós ugyanúgy van ezzel, mint az apja.
- Lehet. - És azt gondolja: én is agyonütném.
Anyus felzokog:
- Jaj nekünk...
Szircsákné vigasztalja.
Pista előrelendül. Feje az óriás hasába fúródik. Az asztal recsegve törik össze.
- Nem vered meg... nem vered meg többé... - kiáltja teli torokból és Annára néz, hogy jobban bírja.
A nézők felmorajlanak. Mert ami most jön, az rendellenes és felháborító: a gyengébb győzni fog. Már nincs semmi kétség, Benkő csak szuszogni tud. A hatalmas testet elernyeszti a fáradtság, az alkohol, a nem várt küzdelem.
- Hogy nem szégyenli... Mit akar tőle? - visítja Horváth néni, aki végképp kiábrándult a fiatalokból.
Ami minden eddigi látványosságot betetőz, Ambrus Pista e kérdésre elereszti ellenfelét, felmagaslik, mint egy hittérítő és példátlan nyugalommal azt feleli, mindnyájukhoz szólván:
- Senkinek sincs joga asszonyt verni...
Visszanyelvelnének, lehurrognák, tán rá is vetnék magukat ekkora szemtelenségért, ha ebben a másodpercben fel nem üvöltene Anna:
- Ne-e-em!
A levegőben megcsillan egy bicska. Benkő támad.
Ambrus bácsi a cipőjét nézi. Minden repedését külön-külön. Mert szörnyű az, hogy fiát most egy penge fogja átjárni, hogy vérezni fog és megsemmisül, az is lehet, hogy belepusztul. Ha így van: a másik cselekszik törvény szerint.
A második szúrás már nem éri váratlanul Pistát. De nincs védekezés. Az óriás megvadul a vértől. Összesen hatszor szúr, aztán elhajítja a kést, belerúg Ambrusba, sercint egyet és rászól a bámészkodókra:
- Mit állnak itt... nem ölöm meg, ne féltsék... vigyék innét a francba... No, anyukám, most te jössz...
Valakik a levegőbe emelik testét, úszik kifelé a folyosóra, de annyit még lát Ambrus II. István, hogy Anna arcán végigvág a nadrágszíj, harag nélküli, jól kiszámított, szinte meghitt ütéssel.
- Sír... - röhög fel Teve és Pistára mutat.
Csakugyan sír.
Vesztett.

Idáig, egy nappal sem tovább tart hősünk története. Ami ezután jön, mindössze nekrológ, beszámoló tényekről, melyek Benkő Vilmosnéval és az 58-as villamos egyik kalauzával állnak kapcsolatban.
A kalauz tíz napig kénytelen ágyban maradni. Sebei nem súlyosak, de lassan hegednek, mert láza van. Éjjel néha tépi a kötést. Ambrus anyus odaadóan ápolja, olykor sóhajt, ha ránéz, de örömmel állapítja meg, hogy a verekedés használt a fiának: észhez tért végre. Anyus megállapítása helytálló.
Ambrus II. István nappalonként maga is úgy véli, hogy ez a história egészen nevetséges volt. Terus alapjában véve sokkal jobb nő, mint Anna, Benkő pedig erősebb, mint ő. Úgy éli a házaséletét, ahogyan neki esik jól. Az élet az ilyen, vannak szabályai, melyeket nem lehet áttörni, ezek közé tartozik az is, hogyha Szircsáknak pénze van és Tuhának nincs pénze, akkor Tuha igya meg a legyet és Szircsák élvezetét ne rontsa el senki. Ha Ilonka sálat lop, pofont kapjon és ne újabb sálat, ha valaki lakó, ne söpörje a házmester helyett az udvart, akkor sem, ha a házmester nyolcvan kilót nyom. Szabály az is, hogy Anna, aki azt a szabálytalan tökéletességet kóstoltatta meg vele a Zugligetben, Benkő Vilmossal feküdjék egy ágyban, és az is szabály, hogyha Idust tánciskolába viszi valaki, akkor utána a fatelepre is menjen el vele. Ilyen az élet, kellemességeivel és gonoszságaival, melyek mind erősebbek, bicskásabbak, mint ő, tehát az egyetlen ésszerű, ha megbékél velük. Ami rendetlenség volt, azt el kell felejteni.
Gyakorolja magát a feledésben, meglehetősen szép sikerrel gyakorolja, olyannyira, hogy mikor a hatodik napon Anna besurran hozzá és közli, hogy az öregasszony már bent van a tébolydában, ő pedig holnap indul el Barcikára, Ambrus István képes azt kérdezni:
- Miért nem a bátyáméknak adtátok a lakást?
- De hiszen nekik adtuk. Már kiírták a lakáshivatalban.
- Nem is mondták. Hát, szervusz...
Anna megérti, hogy mi ez a tegezés, megérti a közönyt is, mely a sebektől borított arcból világít rá, lehajtja a fejét és így búcsúzik:
- Isten áldja... Ne haragudjon rám...
Mert Anna is okos asszony. Okos, mikor pakol, okos, mikor a szekrényt lecipeli, okos még akkor is, mikor kezet ráz a házbeliekkel, csak akkor múlik el okossága, midőn mozdul a kocsi, hogy a pályaudvarra vigye őket.
Akkor hirtelen felsír, tán le is ugrana, ha az óriás, a gyengéd óriás oda nem ölelné őt széles nagy mellére, hogy haját simítgatva fülébe susogja:
- Elmúlik. Anyukám... no... ne bömbölj, Annus...
Manyikáék vasárnap már be is költöznek az ötös számú lakásba, s bár berendezésük igen-igen hiányos, boldogságukban még házszentelőt is tartanak. Egy kis hordó sörre megvendégelik a házat.
Mikor a tizedik nap végre felkelhet Pista, első útja hozzájuk vezet. Rezzenés nélkül lépi át boldogságának, őrültségének, megveretésének küszöbét, segít Miklósnak a gyerekágy eszkábálásában, hazafelé menet a gangon benyúl Terus szoknyája alá, lehúz egyet Ilonkának, mert az orrát túrta, este pedig már ott snúrozik a fiúkkal az időközben kilevelesedett gesztenyefa tövében. Berci egy viccet mesél a rabbinéról, afféle jó zaftosat, amin együtt röhög a banda.
Mindez valószínűleg így van rendjén, s mindezt meg kéne magyarázni a megértés céljából annak a fiatal anyának is, aki a János kórházba igyekezvén fájós fülű, hat hónapos fiával, keserűen néz az 58-as villamos után, amit - hiába futott - szinte szándékolt bosszantásul orra előtt csengetett le a kalauza. És ha a fiatalasszony nemcsak szomorú, de amúgy istenigazában dühös is volna, feljegyezhetné a lecsengető kalauz nevét is. Ambrus II. Istvánnak hívják. Kollégái és lakótársai szerint derék fickó, klassz srác, tökös gyerek. Varga Teréz kissé passzívnak tartja.
Olyan mint a többi.

És ezzel még a nekrológnak is VÉGE.

Jegyzetek
23 A Külvárosi legenda (1957) című film irodalmi forgatókönyve
24 BESZKÁRT: fővárosi közlekedési vállalat, a BKV elődje