Máriássy Félix: Napló11

1945. V. 21.
Ma reggel elmentem a szakszervezeti alcsoport gyűlésére. A múlt év óta várunk erre, sőt az elmúlt évek német és nyilas rezsimje óta. Nem olyan volt, mint vártam, vagy talán igen? - vérszomjas fiatalemberek, akik annak idején pincék mélyében bújtak el, féltek kimenni az utcára, most meg egyenruhában járnak, úgy viselkednek, mint a hősök, mindenkit letartóztatnak és megvádolnak. Fura, kiderült, hogy az összes, mintegy negyven megjelent személy közül senki nem tagja egyik pártnak sem. A többség esetében valószínűleg azért, mert félnek elkötelezni (kompromittálni) magukat valamelyik oldal mellett - a magam részéről pedig azért, mert egyikben sem hiszek, ezért egyikhez sem tudnék tartozni. Sajnos, ha arról van szó, hogy egy eszméért harcolni kell, csak akkor vagyok képes rá, ha tökéletesen, kompromisszumok nélkül el tudom fogadni a magaménak. Ugyanígy vagyok az egyetlen foglalkozással vagy szakmával, amelyhez értek valamelyest, a vele kapcsolatos elképzeléseim nagyon merevek. Inkább dolgozom valahol másutt, mint most, és nem érdekel, de ha filmekről van szó, hajthatatlan vagyok.
Utána üzleti ügyeket intéztem, nagyon fárasztó volt, és félek, hogy nem éppen gyümölcsöző. Dehát valamiből meg kell élnem. Délután pókereztem, a legjobb módja annak, hogy az ember egy időre minden baját elfelejtse. Este Rothéknál voltam, most egy házban lakunk; a kalandjaikról beszéltek a nyilasok alatt. Furcsa, hogy milyen irreálisnak tűnik most ez az időszak, mint valami mese; meg aztán mindenki átment rajta.

IX. 29.
Mindenütt csak propaganda. Egyik plakát vagy párt a "lelkedért is küzd"! Szép tőle. Mi volna, ha lenne egy párt, amely csak a lelkekért küzd? Azt hiszem, sokkal szebb és jobb demokráciát teremtene, mint az összes többi. Azért küzdene, hogy az emberek rendes emberek legyenek, jó emberek. Emberek. De ez még soká nem lesz így; valószínűleg csak a kommunizmus után következik el. Talán egy új vallás formájában. A mai fizika és az abból eredő filozófia tulajdonképpen már ott tart. De míg a többi is eljut odáig... És ez az elkövetkező kultúra, azt hiszem, bizonyos vonatkozásokban a kínaira fog hasonlítani, civilizáltabb formában. Az emberért fog harcolni. Lesz egy Istene (?). És talán megint egy zsidó lesz.

Ma este eszembe jutott Notru, emlékszel rá, a japán barátom. Tudod, nagyon közeli barátok voltunk, és sok éjszakát átbeszélgettünk. Mindketten kerestünk valamit - ugyanazt.
Ma este eszembe jutott, mennyire ellenezte, hogy filmesként dolgozzak. Azt tanácsolta, inkább vállaljak valami egyszerű állást egy irodában, ami nem szívja el az erőmet. Olyasmit, ami élni hagy, ami nem válik az életem részévé. Csak a megélhetésemről gondoskodna. Hát, az biztos, hogy neki volt igaza. Most nem vagyok se ez, se az. Elhanyagoltam magamat és ugyanakkor elhanyagoltam a munkámat.
Abbahagyhatnám egy időre a munkát, amíg közelebb kerülök önmagamhoz, vagy legalábbis hiszek önmagamban. Akkor talán tudnék valamit csinálni. Az a baj, hogy még most is úgy kezelem a munkámat, mintha nem volna fontos (és ugyanígy tennék minden másfajta munkával), még mindig nem hiszek az elhivatottságban vagy az úgynevezett, közönséges értelemben vett Lebenszweck12 -ben.

IX. 6.
De miért mondtam azt, hogy "közönséges értelemben"? Vagy van értelme, és akkor csak egyféle lehet - közönséges értelme - vagy egyáltalán nincs értelme.
Közönséges módon persze csakugyan nincs értelme, vagy nagyon helytelen értelme van. A minap összejöttünk páran és valaki megkérdezte, mindenkinek van-e életcélja és mi az. Szinte mindenki azt felelte, hogy nincs, és néhányan még azt is beismerték, hogy soha eszükbe sem jutott. Dodi elmondta, hogy az ő életcélja az, hogy a lehető legkényelmesebben éljen, a lehető legkevesebb erőfeszítéssel. Senki még csak nem is célzott rá, hogy meg akarna valósítani egy eszményt. A beszélgetésben a mai ifjúság szelleme mutatkozott meg, bár meg kell jegyeznem, hogy valamennyien a régi világba valók voltak, akik a múltban élnek, csak azzal törődnek, az az egyetlen ambíciójuk, hogy minden újra olyan legyen, mint volt. Pedig ez nem éppen reményteli a jövőre nézve. Nem így fejlődik az emberiség.
Egy buta film után egyedül mentem haza, gyalog a Duna-parton, sötét, holdtalan este volt, Buda néhány fénye visszatükröződött a sötét vizen, ami inkább látszott tónak, mint folyónak. Eszembe jutott, hogy egyszer egy részeg éjszakán kijöttem ide egy lánnyal egy lármás éjjeli mulatóból, és hosszú beszédet tartottam arról, hogy mennyire szeretem Budapestet, és milyen nehéz lenne elmennem innen. Beszéltem neki a város szelleméről, a dekadens, de bizonyos vonatkozásban mégis olyan aktív és dinamikus emberekről, akik olyan rettentően könnyelműek és meggondolatlanok, mindig tovább nyújtózkodnak a takarójuknál, és megjátsszák magukat, amire a legjobb példa a sok pompás, csillogó kávéház. Kicsi, nyomorúságos lakások síró gyerekekkel és örökké panaszkodó feleségekkel, a férj meg elmenekül az Ostendébe vagy az Abbáziába, ahol a sima márványasztalok és csillogó tükrök, hajlongó pincérek és külföldi újságok között azt hiszi, hogy íme, ez a gazdagság és a nagyvilág - miközben issza a kávéját 50 fillérért, mint a közönség többi tagja.
Azon az éjszakán valószínűleg elfogott a melankolikus vágyódás az elmúlt, feudális idők után. Nem ismerek még egy várost, ahol ilyen sok megmaradt volna ezekből az időkből. Ahogyan az üzletekben és a hivatalokban bánnak az emberekkel. A taxisofőr barátként üdvözöl, ha másodszor is fuvarozott. A pincér emlékszik az utolsó borravalódra, és a szerint szolgál ki - a cigány emlékszik a kedvenc dalodra. Mindez nagyon romantikus, de ugyanakkor arra utal, hogy a magyarok nagy többsége a múltban él, túlságosan letargikusak és lusták, még a legdrasztikusabb események sem tudják őket kilódítani a múltból. Mindörökre siratni fogják, és megpróbálják visszaállítani, nem csak azok, akik valóban éltek benne, hanem mindenki.
Ma este mindezt nagyon idegennek éreztem magamtól, nem volt bennem semmi megbánás. Alig várom, hogy szabaduljak, mert érzem, hogy mennyire lehúz és akadályoz - csakugyan szeretnék kiszabadulni és dolgozni, úgy élni, ahogy én akarok, és abbahagyni a színjátékot.
Még mindig nem tudok hozzászokni, hogy másokkal együtt lakjak. Idegesítenek és úgy érzem, ők sem kedvelnek engem.

X. 9.
Néha észreveszem, hogy már jó ideje ülök és nem gondolok semmire, az agyam teljesen üres, és nem emlékszem rá, hogy gondoltam volna valamire, vagy akár ábrándoztam volna, pedig az agy, amely ugyanolyan szerv, mint testemben a többi, bizonyára az akaratomtól függetlenül működik. Úgy látszik, az ilyenkor produkált gondolatok vagy áramlatok nem jutnak el a tudatomig - vagy azért, mert túl gyengék, vagy mert az agyamnak az a része, amelynek kapcsolatba kellene lépnie velük, hibás. Évekkel ezelőtt, amikor különböző jóga rendszereket tanulmányoztam, mindig igyekeztem elérni a teljes mozdulatlanságot, vagyis nem gondolkodni: leállítani a tudatot és így az akaraterőmön keresztül befolyásolni az agyam működését. A gyakorlatnak az volt a célja, hogy elérje az agynak ezt a végső állapotát, amely után (egy jógi rendszer szerint) az ember eljut önmaga tudatalattijához. Lehetséges, hogy most ide jutottam el? De ha elszigeteltem az akaratomat, hogyan találom meg az utat az énemnek abba a másik részébe, amely kétségtelenül létezik? Azt is észrevettem, hogy bizonyos időszakokban az agyam nem működik egészen normálisan. Vannak pillanatok, amikor valami nehéz dolog hullik a homlokomra, szinte fizikailag érzem, és megakadályoz a céltudatos gondolkodásban, amelyre aztán csak rettenetes akaraterővel tudom kényszeríteni magamat.
Egyébként visszanyertem a lelki békémet - a dolgok már a legkevésbé sem zavarnak, és ami még fontosabb, ideges sem vagyok. Rájöttem, mennyire megváltoztam, mert újraolvastam néhány könyvet és még emlékeztem, mi volt róluk a véleményem pár évvel ezelőtt. Például egy könyv a dramaturgiáról, emlékszem, volt benne néhány rész, amellyel egyetértettem, de amikor ma olvastam, egészen másképp éreztem: felfedeztem, milyen lapos, milyen német gondolatokat tartalmaz a drámáról, és különösen a filmmel foglalkozó rész szerintem abszolút téves. Azt hiszem, kicsit jobban meg tudom ítélni az embereket, mint azelőtt, már nem érzek ellenszenvet, csak ezt a különös, teljes idegenséget. Az elmúlt néhány hét tökéletes tétlensége nagyon megerősített abban a szándékomban, hogy őszintén éljek. Ezen azt értem, hogy őszinte és igaz legyek önmagamhoz és az eszményeimhez. Ezt meg kell tartanom, különben az életnek nincs értelme a számomra és a létezés felesleges. Talán egyedül az elméleteim teszik elviselhetővé számomra a dolgokat és adnak célt az életemnek - bár lehetséges, hogy nincs is célja - de most megint hiszek az eszményeimben és abban, hogy jónak, igaznak és becsületesnek kell lenni. Leegyszerűsítettem magamat. Most már csak azon tűnődöm, miből tudok majd megélni, hogy sikerül majd újrakezdenem valahol, Olaszországban, vagy ki tudja, hova kerülök, anélkül, hogy színlelésre kényszerüljek és olyasmit kelljen csinálnom, amit utálok. A szobában jobbra tőlem Zs. szerepet tanul és hangosan próbál, balra szeretkeznek és nagyon nyikorog az ágy. De egyáltalán nem izgat fel, és nem kelt bennem szexuális vágyat. Bár már legalább hat hónapja, hogy M.-mel voltam, furcsa, mennyire nem tudom elképzelni, hogy csak élvezetből csináljam, szellemi közelség nélkül. Csak undorítana. Egészében, nem hiszem, hogy olyan nagyon élveztem volna. Nekem mindig fontosabb volt, hogy egy másik emberrel nem szexuálisan kerüljek közeli kapcsolatba, talán ezért sem voltam többször szerelmes, és ezért szerettem M-et, még mielőtt összekerültünk volna: tudtam, hogy van bennünk valami közös és valami módon összetartozunk. Azt hiszem, ma ugyanezt érzem, annak ellenére, ahogyan viselkedett. Tudom, milyen rossz és korrupt életet él most, mégis hiszem, hogy szenved tőle és tudja, hogy milyen rosszat tesz, dehát egyedül van és gyenge, nem tud ellenállni. Egy nap elmegyek hozzá. Kíváncsi vagyok, vajon milyen lesz... Lehet, hogy lassan megőrülök? Néha magam sem tudom.

Szeretik egymást, a férfi karrierjének érdekében a nő elhagyja. Jelenet, ahol a férfi elmondja valakinek, mennyire vágyik egy gyermekre, és hogyan nevelné fel, megtanítaná mindenre, amit neki nem tanítottak meg, és igyekezne irányítani a gondolkodását.

X. 12.
Hogyan értessem meg anyámmal, milyen sok szeretetet és gyengédséget érzek iránta? Hogyan győzzem meg, hogy minden miattam érzett aggodalma tökéletesen alaptalan? Éppen ma mondta valaki, hogy sosem látott még tenyeret, amelyből olyan kiegyensúlyozottság áradna, mint az enyémből. És csakugyan úgy érzem, most inkább békében vagyok magammal, mint már hosszú ideje és kicsit haladtam is előre az utamon, annak ellenére - vagy éppen azért - amin az elmúlt két évben átmentem... Annyira meghatott ma anya levele, valóban ő az egyetlen lény, aki igazán szeret, és ezt elmondhatom fordítva is. Szégyellem, hogy nem én tartom el, és hogy még dolgoznia kell a megélhetéséért. És éppen ma elhatároztam, hogy ha lehetséges, Oroszországba megyek, és ott tanulok filmrendezést, mert elméletben az az eszményi hely. De hogy mehetnék el úgy, hogy nem is láttam, azzal a tudattal, hogy abból kell megélnie, amit megkeres, órákat ad, vagy gépel valami ostoba irodában. Ma eladtam minden könyvemet - először a bútoraimat, aztán a könyveimet. Nemsokára semmi nem marad, ami emlékeztessen a számtalan lakásra és házra, amelyben éltünk. Valami ostoba módon fáj, de voltaképpen tényleg nem számít, ez volt az utolsó szál, ami a múlthoz kötött és most elszakadt. És végleg, ugyanis az ember csak gyerekkorában képes közeli, bizalmas kapcsolatba kerülni a tárgyakkal, később már nem. Van egy szekrény, és az ember emlékszik rá, hogy bújt el benne gyerekkorában; vagy egy szék, amin anya ült, egy csomó apró tárgy, csecsebecse, és emlékszem rá, hogyan voltak elrendezve minden lakásban, ugyanazon az asztalkán, ugyanazon a hímzésen - mindig ugyanúgy - mindez jelenthet valamit. De nem hiszem, hogy egy bútordarabhoz, amit talán majd a jövőben veszek, úgy kötődöm majd, mint ehhez a régi, kopott holmihoz. De cseppet sem bánom, készen vagyok rá, hogy elszakadjak a múltbeli dolgoktól és nap mint nap messzebb kerüljek tőlük. Mi a helyes, teszem fel gyakran a kérdést, ha az ember feláldozza a pályáját - úgy érzem, erkölcsi és szellemi pályáját - valakinek, vagy az a helyes, ha senkivel nem törődve szabadok maradunk?
Ez utóbbiban hiszek, mert az ember csak önmagán át, önmagából érhet el magasabb tökéletességet, és az emberiségnek csak így válhat hasznára. Aki gyűlöli önmagát, senki mást nem képes szeretni, és egy ember, aki nem úgy él, ahogy véleménye szerint élnie kellene, nem érheti el a maga elé állított célokat. Önmagunk feláldozása a lélek feláldozása, és mi értelme olyasmit feláldozni, ami nem jó vagy tökéletes? Miféle Isten örvendezne egy nyomorék bika lemészárlásának?

Nincs valami szimbolikus a könyv címében13 , amelybe írok? Remélem, mire eljutok az utolsó oldalig, képes leszek lelkiismeretfurdalás nélkül mindent kitörölni.

X. 15.
Szent Ágoston Vallomásait olvasva ezt találtam: "Ő, aki nem házas, az Úr dolgaival gondol, hogy miként okozhatna örömet az Úrnak, de ő, aki házas, csak a világ dolgaival törődik és hogy miként okozhatna örömet a feleségének."
"Aki nem házas" azt jelenti, aki szabad. Ahhoz, hogy szabadok legyünk, mindenekelőtt tudatosítanunk kell, hogy szabadok akarunk lenni (a legtöbb ember még csak nem is gondol erre). Utána tudatosítanunk kell, hogy miért akarunk szabadok lenni. Aztán el kell kezdődnie az áldozatok hosszú sorának, el kell szakítani minden szálat, ami az anyagi világhoz köt bennünket, egyedül kell maradni. Egészen egyedül, és el kell pusztítani önmagunkban még a legparányibb gondolatot és vágyat is, ami a föld dolgaira vonatkozik. Csak azután gondolhatunk az Úrra és csak ekkor okozhatunk örömet az Úrnak. Csak ekkor érhetjük el önmagunk tökéletességét.
Arra akarom tanítani az embereket, hogy szeressék az Urat és járjanak kedvében. De hogyan tehetném, amíg nem vagyok mester? Mostanáig csak a célkitűzés negatív részét valósítottam meg, sok mindent eldobtam, az otthonomat, a személyes holmimat, nincsenek barátaim, nincs szerelmem, anyámat kivéve egyedül vagyok, mégis őszintén elmondhatom, hogy semmit nem bántam meg. De előbbre jutottam? Még most is túl tétlen vagyok, bár észrevettem, hogy az agyam kezd engedelmeskedni, több és jobb gondolkodásra képes, mint azelőtt. De vannak pontok, amelyeken még most is képtelen vagyok túljutni: körülvesznek, mint valami hatalmas fal és még nem találtam meg a rést, amelyen át eljuthatok önmagamon túlra. Fejlesztenem kell az energiámat és akaratomat; berozsdásodott, mert nagyon sokáig nem használtam. A Buddha-szobrok befelé néznek és mosolyognak - ő mester volt. Néha a terhes asszonyok arckifejezése ilyen - minden érzékszervükkel arra koncentrálnak, amit a testükben hordoznak. És amikor megmozdul, mosolyognak.

Felzaklatott állapotban hagyta ott. Látta, hogy szobájában még ég a lámpa és bement, hogy megkérdezze, nem akar-e valamit. Az ágyat üresen találta. Azonnal arra gondolt, hogy kárt tett magában. Felébresztette az egész házat: Segítség, segítség! Lenéztek az ablakból, azt hitték, odalent fekszik a járdán, amikor meghallották a víz zubogását a WC-ből.

Szeretnék filmet csinálni Flaubert: Szent Antal megkísértése című regényéből.

X. 22.
Az elmúlt napokban szörnyű kétségek rohantak meg. Nem volt nehéz mindent feláldozni, de most elfogott a kétség, hogy helyesen tettem-e. Igaz, hogy a társaság, barátok, stb. nagyon hiányzik, majdnem olyan, mint amikor valakinek levágják a karját és még érzi. De most leginkább mégis az aggaszt, hogy helyesen választottam-e meg az utamat. Meg aztán még mindig olyan gyenge és lusta vagyok - főleg a saját dolgaimmal. Már rég meg lehetne az útlevelem, stb., ha összeszedem magamat és utánajárok, de nem, ülök itthon és nem érdekel. És most J! Mind a ketten tudjuk, hogy nincs értelme, mindkettőnkre és még egy emberre csak bajt hoz, de nem, folytatjuk...
Miért van az, hogy az emberek tudják, mit kellene csinálniuk, és annak ellenére, hogy senki és semmi nem áll cselekvésük útjában, mégis kudarcot vallanak? Ez teszi őket olyan boldogtalanná és okozza azt a sok bajt.
Csináltak velem néhány tesztet, analizálták az írásomat és a tenyeremet, meg egy Szondi-tesztet. Meglepett, hogy mindegyikből ugyanaz derült ki, pontosan az, ami lenni akarok, amit érzek - mint amikor valaki hosszú ideig tervez valamit, aztán egészen váratlanul megoldódik számára a probléma. Helyes, amit teszek? Ma visszautasították az útlevelet, megint meg kell próbálnom, bár mire megkapom, nem lesz egy fillérem sem, amivel elindulhatok. De talán addig még adódik valami. Azt terveztem, hogy avantgárd rövidfilmeket csinálok, de anyagi okok miatt nem fog menni, nem hozna elég hasznot. Mégis, muszáj munkát találnom, különben mehetek apához [?], aminek ő nagyon örülne. Nagyon idegesít, egész betege vagyok, amikor emberekkel találkozom, rettenetesen viselkedem velük, kiráz tőlük a hideg, ahogy mozognak, ahogy beszélnek, cigarettáznak, isznak - mindettől majd kirobban belőlem az idegesség, és még csak megmagyarázni sem tudom.

X. 30.
Ez a naplóírás magamról mutatja, micsoda egy egoista vagyok, de arra jó, hogy világosabban gondolkodjak és uralkodjak a gondolataimon. A múlt hét óta elkezdtem dolgozni a Pártban, a filmes szekcióban. Mindenki a művészetről beszél, a művészi filmről, és egyetlen ember sincs köztük, aki csinált volna valaha egy jó filmet.
Megpróbálunk létrehozni egy szervezetet, amely bátorítja és elősegíti a jobb filmek gyártását - de ki fogja ezt megítélni? Náci rendszerhez vezet, hiszen elméletben a filmgyártást nem szabad ellenőrizni, de ha nem tesszük, csak kommersz filmek készülnének, és ez végül ugyanolyan rossz hatást gyakorolna az emberekre, mint a múltbeli rossz filmek. Őszintén szólva kétlem, hogy eredményesek leszünk, mert véleményem szerint egyszerűen nincsenek művészeink.
Tervezem, hogy filmet csinálok a magyar partizánokról. Maga a téma nagyon szép: emberek, akik mindent feláldoznak egy eszményért, amelyben olyannyira hisznek, hogy minden másról lemondanak. Találkoztam néhány emberrel, aki mindezt megélte. Csakugyan nyílt, tiszta, jó embereknek tűnnek. De ők a saját történetüket akarják látni, és gondolom, munka közben az idegeimre mennek majd. Meg aztán kétlem, hogy megkapjuk a szükséges segítséget a hatóságoktól, és enélkül aligha érdemes nekikezdeni. És olyasvalakivel együtt rendezni, akinek fogalma sincs a filmről és a technikájáról? Mégis azt remélem, hogy lesz belőle valami, érdekes munka lenne és végre kipróbálhatnám, hogy érek-e valamit vagy sem.
Teljesen elveszítettem a lendületemet, amit az elmúlt hetekben összegyűjtöttem, semmit nem csinálok komolyan, úgy látszik kudarcot vallok és csak azért, mert nincs bennem elég energia. Pedig muszáj. Aztán újabban rájöttem, hogy meglehetősen ostoba vagyok, az agyam mindent nagyon gyorsan felfog, de ahhoz, hogy a dolgokat átgondoljam, nincs elég akaraterőm. Zs. még itt van, a jövő héten költözik el. Még attól a kevés munkától is elvont, amit végeztem. Úgy látszik, olyan hosszú ideje nem voltam bizalmas kapcsolatban egy lánnyal, hogy túl könnyen beleestem.
Kellemes simogatni valakinek a haját, és azt hallani, hogy "Szeretlek". Azért nem hiszem, hogy szerelmes vagyok, és sokkal könnyebb is így, bár igaz, hogy talán ő az első, aki arra ösztökél, hogy produkáljak valamit. Meglátjuk. Időközben semmit nem teszek azért, hogy megkapjam az útlevelet. Most csak Gy. mozog, bár kétlem, hogy ő sikerrel járna, e tekintetben nagyon hasonlít hozzám.

XI. 27.
Hát, elment, két napja nem láttam és máris betegnek érzem magamat. Elkapott megint. Egy férfi, úgy látszik, predesztinálva van az ilyesmire.
Még nincs semmi döntés a híres partizán filmről, csak annyi, hogy kezdem elveszíteni benne a hitemet és főleg magamban. Üres az agyam - össze kéne már szednem magam és dolgozni, mielőtt egészen tönkremegyek. Valami célt kellene kitűznöm magam elé, vagy kolostorba vonulni, vagy mit tudom én. De nem most, most csinálni akarok valamit, és biztos, hogy képes volnék rá - akarok, akarok, akarok, akarok - és látnom kell őt is, ő az első, aki képes volt rávenni, hogy csináljak valamit. De az emberek olyan aljasok, olyan ostobák és rosszak - igen, rosszak. Egész beteggé tesz, hogy köztük kell élnem. És mégis, muszáj-muszáj-muszáj-muszáj.

XII. 1.
Élem az életemet és szinte mindig tudom és érzem, hogy mikor teszem tönkre. Tudtam tavaly, amikor inni kezdtem és otthagytam a munkámat, tudtam, amikor tavasszal nem indultam el Ausztriába, hanem itt maradtam M. miatt, tudtam, amikor idén ősszel megint nem mentem el, és tudom, hogy semmit nem érek el azzal, hogy most megint itt maradok. Undorító a munka a pártban a sok hülye és gazember miatt, akik most uralmon vannak, mégis csinálom, pedig tudom, hogy megint undorodni fogok és belebetegszem, és azt is tudom, hogy ha elkészül is a partizánfilm, örökös küzdelem lesz K. ostobaságával és a körülményekkel szemben. Úgy élek, mint egy dráma hőse, akit vakon sodor a végzete; hibát hibára halmozok, és bár általában tudom, hogy mit csinálok rosszul, mégis arra kényszerít valami, hogy megtegyem.
Most már elköltöttem a lehető legutolsó filléremet és pillanatnyilag G-ékből élek. Nem nagyon kellemes állapot, szereznem kell valami állást, különben képtelen leszek elszabadulni innen vagy kifizetni az útlevelemet. És megint olyan fáradt vagyok. Nem tudom, miért kell holnap reggel felkelnem, hiszen a világon semmi dolgom nincs. De kényszeríteni fogom magamat - muszáj!
Tegnap olvastam egy Edgar című könyvet14 - eléggé tetszett. Biztos vagyok benne, hogy egyetlen nőnek sem fog őszintén tetszeni, mert Marie Pelatz túlságosan hasonlít rájuk. Tapasztalatom szerint nagyon olyanok, mint ő, nagyon anyagiasak és "legyünk okosak".

XII. 3.
Kaptam egy levelet Mamától, elég nyomott hangulatú, és sehogyan sem tudok segíteni neki. Úgy látszik, valahogy még Frönek sem sikerül boldogulnia.
Ma bíráltam a Mafirteseket15 , remélem, lesz valami eredménye. Micsoda ostoba banda és milyen ócskaságot produkálnak! Gondolom, az lesz az eredménye, hogy még több ellenségem lesz és a legjobb esetben a mostani vezetők helyére ugyanolyan képzetlen és tehetségtelen emberek kerülnek. Újabb példa rá, amikor tudom, hogy olyasmit csinálok, ami csak az esélyeimet rontja itt. Valószínűleg Kertészt16 is magam ellen fordítom. El kell majd költöznöm G-éktől, mert az ottani hangulat nagyon rossz befolyással van rám, egész beteg vagyok a belőlük áradó szexualitástól. Undorító! Hogy hogyan csinálom majd, nem tudom, nagyon nyomott vagyok Zs. miatt is. Folytatom, mert az ésszerűség azt diktálja, de meggyőződés nélkül. Nagyon hiányzik, sokszor legszívesebben szaladnék és meglátogatnám.

XII. 8.
(?) volt itt, meglátogattam, gondolom az egész családot megsértettem a viselkedésemmel, de nem tehetek róla, úgy látszik, semmi közös témám nincs velük, különösen (?)-vel, akit láthatóan semmi más nem érdekel, csak az evés. Írtam a mamának. Megnyugtattam, hogy itt jók az esélyeim, de félek, hogy nem voltam egészen őszinte, mert már én is egyre kevésbé hiszek benne. Egyre jobban belefáradok az egészbe. Holnap nekilátok az álláskeresésnek, új élmény, de hasznos. Itt legalább annyira magányos és idegen vagyok, mint bármely más fővárosban volnék. Talán még rosszabb, mert nem ápolom a kapcsolatokat, és ezzel minduntalan megsértem az embereket. Nos, majd meglátom, mit lehet tenni, mert muszáj találnom valamit, nem élhetek tovább G-éken, akármilyen kedvesek is, nem engedhetik meg maguknak és nem vagyok senkijük.

Szerettem volna látni - nem volt otthon. Hiányzik.

XII. 13.
Tegnapelőtt megígértem Kertésznek17 , hogy itt maradok és folytatom a munkámat a pártban. Ugyanezen a délután üzenetet és hírt kaptam Hamzától18 Párizsból. Úgy tűnik, lenne ott esélyem, mert ő szerződést kapott három filmre. Ma levelet kaptam Balogtól19 , kérte, hogy menjek utána Olaszországba; szerződést ígért. Most természetesen nem tudom, mi volna a helyes választás.

XII. 18.
Várok és kihasználom az első jó alkalmat. Ha meg akarom valósítani néhány tervemet, akkor nem szabad érzelgősnek lennem. Természetesen még nem jöttem rá, hogy mit kellene csinálnom, folyton ezen gondolkozom. Kicsit úgy van, ahogy Van Gogh írja egy levelében: "Ha lefényképezel egy ásó parasztot, akkor már nem ás." A filmmel az a probléma, hogy van egy objektív, amely mindent naturalisztikusan és realistán lát, nagyon nehéz vele absztrakciót teremteni, márpedig én azt szeretném. Úgy mutatja meg a dolgokat, ahogyan csakugyan vannak, bár persze én döntöm el, hogy melyik oldalról és mennyit mutatok meg. Ez ugyan ad némi lehetőséget az absztrakcióra, de igen gyakran szimbolizmust eredményez - és azt gyűlölöm! Valami olyasmit keresek, mint a szürrealizmus. Természetesen a legfőbb nehézség magában a témában rejtőzik, lévén dramatikus művészet, főszereplőként többé-kevésbé kénytelen embereket használni. Felmerül a téma problémája - mit mutassak be? Ha csak szórakoztatni akarok, nagyon könnyű - az ember vesz egy vígjátékot és adaptálja a meglévő dramaturgiai szabályok alapján. De ha valami többet akarok nyújtani, ott kezdődnek a bajok. Természetesen ez a sok beszéd a túl sok dialógusról többnyire hülyeség. Hiba, ha a dialógust arra használják, hogy megmagyarázzon és elmondjon dolgokat, de nem lehet - és nem tudom miért kellene - bárhol másutt elkerülni, hiszen az emberek általában és igen természetes módon beszélnek!

Szilveszterkor teljesen berúgtam, olyannyira, hogy minden helyre elmentem, ahol valaha M-mel jártam. Nem találtam meg, reggel tízkor ébredtem, egy bárban, egy padon feküdtem, szörnyű hányingerem volt és pocsékul éreztem magamat.

1947. I. 15.
Ma reggel eljött - úgy, ahogy csak ő tud jönni. Nem tudom, mit akart, és azt sem tudom, hogy én mit akarok! Odáig jutottam, hogy a nőket már nem tartom teljes jogú embereknek; nagyon mulatságos megfigyelni őket, de mindig jobb bizonyos távolságot tartani. De hogy van ez M-mel? Azt hiszem, soha senki nem tetszett úgy, mint ő, valahogy olyan közel érzem magamhoz, nem mint nőt, hanem mint élőlényt. Tudom, hogy ma reggel el kellett volna küldenem, de túlságosan megörültem neki. Tudom, hogy tényleg nincs értelme, mert a problémát addig nem lehet megoldani, amíg nem változik meg egészen. Vagyis inkább amíg el nem kezdi élni azt az életet, amit már most is szeretne, csak nem meri, mert gyáva ahhoz, hogy megpróbálja. De hiszem, hogy van benne jó, csak el van nyomva, vagy még nem ébresztették fel. Tudom, hogy az, hogy ma eljött, romantikus aktus volt a részéről - valahol hallotta, hogy nem mennek valami jól a dolgaim. Még szeretem, annak ellenére, hogy tudom, hogy soha nem lesz belőle semmi, és ez az érzés még sokáig el fog kísérni. Milyen más ez, mint a Zs-vel való ügy. Az tényleg csak a körülmények egybeesése miatt történt. Egyedül volt, régóta külön a férjétől, magányos volt, nem törődött vele senki, senki nem kérdezte meg tőle, hogy van és mit csinál. Én is egyedül voltam, természetes, hogy feltámadt bennem az érdeklődés iránta és foglalkozni kezdtem vele; ültem az ágyánál minden este és hallgattam a panaszait. Később mindketten úgy tettünk, mintha szerelem lett volna, de nem hiszem, hogy bármelyikünk részéről az lett volna. Csak a véletlen műve. Mégis, kedvelem őt, és olyasvalaki kéne nekem, mint ő, aki cselekvésre sarkall, rávesz, hogy higgyek magamban és akivel beszélgethetek. M-mel soha nem tudtam beszélgetni, mindig úgy éreztem, hogy más világban élünk, és őt olyan kevéssé érdekli az enyém, hogy még csak meg sem próbál úgy tenni, mintha érdekelné. Mulatságos volt. Mielőtt elment, megkérdezte, eljöhet-e máskor is, de tudom, hogy nem jön el, nagyon hosszú ideig nem. Megmozdultam, a dolgok is megmozdultak...
Kíváncsi vagyok, hogy vajon az elmúlt hetek aktív inaktivitása hoz-e valami pozitív eredményt? Mindegy, megyek a magam útján, azt hiszem számomra egyedül ez a helyes.

I. 22.
Ma beszéltem telefonon Frö-vel, jól esett ismét hallani egy hangot, amely jelent nekem valamit - és tudni, hogy ő kizárólag ugyanezért hívott fel. Nagyon kedves volt tőle.

II. 5.
Múlik az idő és a munkával kapcsolatban még nincs semmi pozitívum. A helyzet kezd tarthatatlanná válni. Ettől eltekintve, bár erősen aggaszt, azt hiszem, egészen jól haladok, bizonyos kérdésekben egyre tudatosabbá válok. A beszélgetések Gy-vel egészen produktívak, ugyanis rákényszerítenek, hogy tisztázzam és szavakba öntsem a gondolataimat. Véletlenül többé-kevésbé azonosak a marxista filozófia történelmi materializmusával. Nagyon komolyan tanulmányozom és rájöttem, hogy 21 éves korom körül inkább a misztikus-metafizikus felől közelítettem meg, csak a szellemben és a lélekben kutattam, és most, a történelmi materialista elméletet követve nagyon gyakran ugyanarra a következtetésre jutok. Vagy ami még jobb: amit fiatal koromban érzelmileg következtettem ki , azt most észérvekkel erősítem meg. Sok problémát, amelyek esetében csak éreztem, hogy igazam van, most újra megvizsgálok és logikusan végiggondolok. Ez csak úgy lehetséges, ha félreteszek minden korábbi elméletet, és igyekszem megszabadulni a hagyományos és öröklött kifejezésektől, ami nem könnyű, hiszen nagyon kényelmesek, majd úgy építem fel az új világomat, hogy a saját okfejtésemből szerkesztem meg pusztán tények és realitások alapján. Persze gondolok rá, hogy talán csak a látszatot érzékelem, és nem a lényeget, ugyanakkor tudom, hogy a lényeg akkor is létezik, ha végtelenségében a véges elme képtelen felfogni.
A filmes tanulmányaim is nagyon hasznosak, hiszen arra szolgálnak, hogy tisztázzam a filmművészettel kapcsolatos elképzeléseimet. Elérkeztem arra a pontra, amikor nagy szükségem volna rá, hogy beszélgethessek néhány emberrel, és vita közben kipróbáljam rajtuk elméleteim vízhatlanságát.

Megtanulom valaha, hogy kell emberekkel együtt lenni? Kíváncsi vagyok, sikerül-e valaha. Gyerekkorom óta mindig elhallgatok idegenek között, képtelen vagyok legyőzni az unalmat és utálatot, amely elfog a jelenlétükben. Egyszerűen nem tudom rákényszeríteni magamat, hogy semmiségekről fecsegjek, mindig arra gondolok, hogy végül is miért érdekelne idegen embereket az én véleményem bármiről, vagy hogy mi történt velem (ahogy ők sem érdekelnek engem) így aztán képtelen vagyok beszélgetni, mert ez az érzés akadályoz. Bár általában nagyon érdekelnek az emberek és élvezem, ha megfigyelhetem őket, a véleményükre cseppet sem vagyok kíváncsi. És ha beszélnek hozzám, nagyon ideges leszek, mert tudom, hogy nem tudok érdeklődést színlelni. És mégis, mindez olyan keveset számít, amikor az embernek eszébe jut, hogy az időhöz viszonyítva milyen aprók és jelentéktelenek valamennyien. Hogyan képesek arra fecsérelni az időt, hogy valaki más viselkedéséről beszélgessenek, amikor olyan kevés idejük van rá, hogy a saját magatartásukon javítsanak. Minden embernek a lehető legjobban ki kellene használnia az életét és megérteni, hogy a tartama az ő számára az örökkévalósággal azonos, hiszen végül is minden, ami történik és történni fog velünk, az alatt a rövid időszak alatt történik meg, ami az életünk. Kezdek egyre jobban hajlani efelé az elmélet felé, bár természetesen a régi nézeteket nem olyan könnyű elvetni.
Ma este Gy. kiugrasztott a vackomból. Egyetlen vigaszom, hogy én legalább annyira elrontottam az estéjüket, mint ők az enyémet. Elfoglaltságom a filmmel és hasonlókkal kezd eredményesnek mutatkozni. Az elmém kicsit produktívabb, mint már régóta, kezdenek saját ötleteim támadni! Az utóbbi időben nagyon sokat gondolkoztam filmtémák felől, mostában már maguktól jönnek, és azt hiszem, nem túl rosszak. Néhány nappal később már úgy gondolom, csupa hülyeség, de azért elhatároztam, hogy előre nem változtatom meg őket. Egyet kidolgoztam, azt hiszem egész érdekes, a világ egy szeletkéje egy kishivatalnok szemszögéből nézve, és van - nehogy unalmas legyen - valamiféle sztorija is; epizódokból áll. Egy másik egy postásról szólna, aki egész nap lépcsőt mászik, és megismeri a legtöbb ember gondját-baját, akinek levelet kézbesít. Lehet, hogy működne, mint sztori - először egy nagy ház különböző ajtóinál mutatnám, tipikus emberek, akik kinyitják vagy nem nyitják ki az ablakot, ajtót; egyik-másik egy levéllel kapcsolatban beszámol minden problémájáról és reményéről, mások meg egyszerűen becsukják az ajtót az orra előtt. A második részben talán a postahivatalban mutatnám, a szortírozó teremben, mikor a munkától kimerülve elalszik és álmodik. Álmában látja magát, amint felmegy ugyanazokon a lépcsőkön és becsönget ugyanazokba a lakásokba, az ajtókat ugyanazok az emberek nyitják ki, de most pontosan úgy festenek, amilyennek a jellemük mutatkozott az első részben; némelyik csúnya, némelyik szép - némelyik talán valamilyen állattá változott - és akkor ő mindenkinek odaadja a levelet, amelyre várt.
Van még egy, ez már régebbi ötlet: egy férfi nagyon jókedvűen hazajön valamilyen mulatságból, és amikor belép a lakásába, megdöbben a nyomorúságos, szegényes látványtól, majd amikor a hálószobába lép, meglátja a feleségét, a haja papírra felcsavarva, és horkol. A férfi menekülni akar, de amikor kinyitja az ajtót, ott találja a gázszámlát, eszébe jut a kötelessége, az igazi élete, belátja, hogy neki az a másik volt álom, és otthon marad. Olyan történet, amelyet szavak nélkül is el lehet mesélni. A legjobb volna, ha moziból jönne haza, ahol valami csupa csillogás filmet látott; hazafelé esetleg utánozza a férfi főszereplő járását és még fütyörészik is. Talán lehetőségem nyílik rá, hogy valamelyiket megvalósítsam a főiskola révén! Mulatságos volna végre csinálni valamit. Szeretném kipróbálni, hogy lehet-e olyasfajta hatást elérni, mint a versek vagy zene, úgy, hogy különböző látószögeket csoportosítunk és bizonyos szabályos ritmusban váltogatunk; a kamera mozgásának szabályos ismétlődése hordozná az életszerűséget. Már kidolgoztam egy egész rendszert, csak pénz kellene hozzá, egy kevés pénz, és megvalósíthatnám néhány elképzelésemet. Milyen könnyű a festőnek vagy írónak vagy bármely más művésznek, aki dolgozhat egyedül, nincs szüksége a "produkció" hatalmas apparátusára és senki nem avatkozik a munkájába. Amint lesz pénzem, legelőször is veszek magamnak egy 16 mm-es kamerát, hogy egyedül és magamnak dolgozhassak. És addig meg tervezgetek tovább. Csak a Duna terv nem mozdul, egyelőre fogalmam sincs róla, hogyan kezdjem el. Ma szép levelet kaptam mamától - folyamodjak ösztöndíjért!
Ágyban írok, ezért olyan kaparás.

III. 15.
Március 15. A szabadság napja, hát, mintha csakugyan közelebb kerülnénk hozzá. A harc egyre keményebb lesz, de az igazság győzni fog. Hiszek benne, bár nem könnyű, mert nagyon sok tény és körülmény van, ami elbátortalanít, de az embernek tovább kell lépnie, függetlenül a személyes sérelmektől és nehézségektől, amelyekkel nap mint nap szembetalálkozik. Kevesek az igazán tiszták, de az ő szellemük napról napra több helyet foglal el az emberek életében és elméjében. Tudom, hogy romantikus, de néha eszembe jut egy vers, "Beszélgetés Leninnel"20 , és attól megint visszanyerem a hitemet és erőmet. Ami mégis melankolikussá tesz, az természetesen az ügyeim jelenlegi állása.
De túljutok ezen is - az akaraterőmnek kell kiállnia a próbát - az ötleteim, mint katonák, felsorakoztak a harchoz. Van célom - biztosítanom kell magamnak a pozíciót akkorra, amikor szabad leszek, hogy azt tegyem, amit jónak és helyesnek tartok.

III. 18.
Belefáradok ebbe az egészbe. De muszáj, muszáj túljutnom rajta, már csak egy-két hónapról van szó, sikerülnie kell. Ma beadtam a filmtémámat a Dunáról, azzal talán eljutok valahová; azt hiszem, nem rossz. Realista és konstruktív meg minden ilyesmi... Megint visszatért a tavasz. Nyitott ablaknál alszom és a sötét utca hirtelen sokkal lármásabb lett, élettelibb - kezd felmelegedni.

III. 23.
Rájöttem, hogy a rend a legjobb játék. Leszámítva a "legge de universo"-t és hasonlókat, ez a legjobb időtöltés. Az ember maga teremti meg a maga törvényeit, megtartja vagy megszegi őket, mindegy: azt játssza, hogy ember. Rend és ritmus a szerkezetben; zene, szín és forma a filmben. Megvan az élet minden más területén, de milyen gyönyörűség megteremteni a saját életünkben. Hogy szeretnék bűvész lenni, micsoda lehetőségek vannak a variációkra, ismétlésekre, stb. De az ember ugyanezt megcsinálhatná filmen is - ha lehetősége volna producerek és mások pénzétől függetlenül dolgozni. Talán sikerül csinálnom majd valamit a főiskolán, csak már végre megvolna az állásom. Kaptam egy levelet R. Gézától21 . Úgy tűnik, hogy a dolgok továbbra is a teljes reménytelenség állapotában vannak, a "nem tudjuk, mit csináljunk" szakaszban. Senki semmit nem tud, azon kívül, hogy ami a múltból megmaradt már nem jó, valami újnak kell következnie - de minek?
A régi generációnak nincs kedve próbálkozni, amúgy is azért küzdenek, hogy fenntartsák a régi vackot, a fiataloknak pedig nincs rá lehetőségük, hogy maguk próbálkozzanak, márpedig addig nem lehet megállapítani, hogy valóban képesek-e valami újat és jobbat csinálni vagy nem - az ember nem ítélhet beszédek és cikkek alapján.

IV. 10.
Egy ember célt tűz ki maga elé. Rendszert konstruál, megteremti az élete sémáját. Mindenek előtt azzal akar tökéletességet elérni, hogy megtanul uralkodni magán. Elnyomja az érzelmeit. Kiegyensúlyozott, tisztességes, csendes és szerény akar lenni. Igyekszik elnyomni a haragját, bánatát, a túl nagy örömét, kordába fogja az indulatait, nehogy kimutassa, mit szeret és mit nem. Röviden, erényes akar lenni, nem azért, mert hiszi és féli Istent, hanem egyszerűen azért, mert így tartja helyesnek. Rájön, hogy az ember számára a fejlődés egyedüli útja, ha önmagát fejleszti, és ő ennek a külső látszatára is ügyelni akar.
Mindenkinek egyenesen megmondja a véleményét. Elveszíti a szerelmét, mert nem mutatja ki az iránta érzett túlzott szeretetét.
És itt kezdődik. Rettenetes erőfeszítéssel és áldozattal lassan szert tesz erre a szokatlan mértékű erényességre, de ugyanilyen jól kifejlesztett önuralma és szerénysége miatt nem kérkedik vele, még a legcsekélyebb jelét sem mutatja a napi életben, a napi kapcsolataiban embertársaival.
Hirtelen azon kapja magát, hogy erényes és tökéletes ember, csak éppen senki nem ismeri fel jó tulajdonságait. Istenben nem hisz, tehát még azzal sem vigasztalódhat, hogy neki szerez örömet.
Az önző és durva tömeg nem veszi észre magatartása finomságát, hanem együgyű, unalmas, ostoba alaknak tartja.
Mindenki elhagyja hivatásában, mert csak annyit végez, amennyire képes, nem próbál intrikával és kérkedéssel előbbre jutni.
Lassanként magára marad. Elveszti a kapcsolatot a társadalommal, nem értik meg, ő is távoltartja magát, mert sejti, hogy mit gondolnak róla.

V. 8.
A cselekvés szabadsága - vajon mi akadályozza? Egyrészt az öröklött hagyományok és szabályok tisztelete, másrészt a társadalom.
Minden ember legnagyobb tragédiája, ha nem teljesítheti be, amit akar és amit helyesnek tart. Természetesen elég kevesen vannak azok, akik egyáltalán gondolnak rá, hogy mi helyes és mi nem. De ha - akkor miért ne. Mert az ember "ezt nem teheti meg"? Hát nem nevetséges? Természetesen ebben nagy szerepet játszanak az anyagi körülmények - de végül is, vajon csakugyan olyan fontosak? Nem sokkal fontosabb-e, hogy az ember a hite és meggyőződése szerint cselekedjék? Érdekes filmtéma lehetne: bemutatni, hogy egy ember mit gondol, mit kellene tennie, aztán nem teszi, mert akadályozzák a társadalmi konvenciók és erősebbnek bizonyulnak az akaratánál. Így önnön tragédiája okozójává válik; nem a világgal kerül konfliktusba, mint általában, hanem önmagával harcol meg, a szabad akarat szembekerül a hagyományoktól, konvencióktól, szokásoktól gúzsba kötött személyiséggel. Az emberek általában nem a világgal küzdenek meg, ahogy hisszük, hanem önmagukkal.

V. 11.
Hadd éljek, eresszetek. Hadd forogjanak a körhinták, hiszen a világ úgyis forog, a macskák nyávognak - a hold ragyog és tavasz van, de nekem nincs egy fillérem se - na és aztán?

VII. 18.
Semmi értelme annak, amit csinálok - ha így folytatom, soha nem tudom majd véghezvinni, amit akarok. Végül is, hiszem, hogy van történetem és el akarom mondani, de ahhoz, hogy ezt megtehessem, előbb bizonyos pozícióra kell szert tennem. Mostanában mindent túl könnyedén vettem, úgy éltem és viselkedtem, ahogy nekem tetszett. Az eredmény: mindenki azt hiszi, félőrült vagyok, vagy mit tudom én - mindegy, az a lényeg, hogy nem megy. Az sem használ, hogy mindenkit megértek, nincs semmi gyakorlati eredménye. Meg aztán, hát nem vicc ez az egész? Így tehát mostantól: Dolgozz a karrieredért, de komolyan. Nevethetsz rajta, de csak ha egyedül vagy! Maradj ennél, dolgozz még többet, válj még inkább önmagaddá és ne feledd - önmagad akarsz lenni, nagyon is önmagad.

Szeretni akarok valakit - beteg vagyok attól, hogy csak magamat szeretem. Nem elég! Egyelőre.

IX. 16.
Talán most fordul elő először, hogy valakit mindenáron meg akarok tartani. Megharcolok érte. Minden, minden körülmény ellenem van, de nem engedem őt egykönnyen elmenni, mert szeretem és szükségem van rá. Tudom, hogy nem lesz könnyű, mert még mindig egy senki vagyok, és az biztos, hogy őbenne is van némi "Pelatz" - bár igaz, hogy kevesebb, mint általában a nőkben. De ezúttal én is tudom, hogy ő mit akar, és nem adom meg magamat túl könnyen. Tavaly belehabarodtam, amikor mindketten olyan magányosak voltunk és olyan kellemes volt a haját simogatni és vigasztalni - most meg szerelmes vagyok bele, csak úgy, ok nélkül.

A film ritmusa legalább olyan fontos, mint a dramaturgiai szerkezete. Az élet minden megnyilvánulásának megvan a maga ritmusa - és a ritmussal lehet a legjobban kifejezni az érzelmeket, hangulatot. Ha a különböző képeket ritmikusan csoportosítjuk, ugyanolyan hatást érhetünk el, mint pl. a költészetben a skandálással. Nem csak úgy csoportosíthatjuk a képeket, hogy szabályosan egymás után vágjuk őket, egy rövid, a következő hosszabb és így tovább, hanem a mozgás és világítás segítségével minden beállításnak adhatunk saját ritmust.

És most feleségül akarom venni, pedig minden ellene szól. Például:
Nem keresek
eleget, és azt sem állandóan, így nem tudom biztosítani a tisztes megélhetést, nincs megfelelő lakásom - lakásom
egyáltalán
nincs
Nincs nevem
és nincs pozícióm
de azt hiszem vannak képességeim
azt hiszem tehetséges vagyok
és lehet belőlem jó rendező
és azt is tudom,
hogy vele akarok élni
és hogy kedvelem és szeretem ŐT
és ezért feleségül akarom venni.
És meg is teszem.

Egy történet, amely arról szól, hogy minden ember felelős a cselekedeteiért. Az embernek van szabad akarata és mindig tudja, hogy mikor cselekszik helytelenül és mikor teszi tönkre az életét. Természetesen a körülmények nagyon gyakran nem engedik, hogy azt tegye, amit helyesnek tart, ebből is kiderül, hogy milyen rosszul szervezett a társadalom, hiszen mindenkinek biztosítani kéne a lehetőséget, hogy a meggyőződése szerint cselekedjék és gyakorolja a szabad akaratát.

Elromlott volna ez is? Mért rontottad el, és mért így? Hittem, hittem, hogy már viszony van köztünk, hogy egy kicsit szeretsz. Én szeretlek. Látod, ez is ma este. Mért nem mondtad meg mindjárt, amikor bejöttem, hogy menjek? Gyengeség volt tőlem és tapintatlanság, hogy bejöttem, de látni akartalak. De jó volt az, hogy megaláztál és hátam mögött pusmogva előre küldted az egyiket és míg én a folyosón vártam, idegenek előtt biztos sóhajtottál: Ja, most mit tegyek, és aztán - azt hitted nem veszem észre - mint egy iskoláslány, a barátnődet küldted telefonálni - egy kis türelem, mindjárt jövök. És már előbb is hetekkel, miért nem szóltál, miért nem mondtad meg, hogy unsz már és nem vagyok érdekes. Csak nem féltél, te, hogy nem merted előbb megmondani, hogy mást akarsz. És miért nem akarsz velem egyedül maradni egy percig sem. Igen, megkérdezném, hogy miért csinálod ezeket, és meg is mondanám még egyszer, hogy szeretlek. Egyszerűbb és szebb módja lenne, ha megmondanád, ma este ne gyere, mint barátaidat segítségül hívni, akiknek kicsit megvető és sajnálkozó tekintetüket érzem. Hiszen nem haragszom rád, hogy már nem szeretsz. Néha igen, haragszom, és majd szét megyek az idegességtől, de sokszor nem is tudom, hogy mit tegyek, úgy szenvedek és még rád sem haragudhatok, ha nem szeretsz. Néha meg mindenfélének megnevezlek magamban és megmagyarázom magamnak, hogy jaj, de jól jártam, mert hiszen te csak egy olyan nő vagy, vagy még olyanabb, aki csak saját magával törődik; és érdekből, a karriered miatt teszel és tettél mindent. És ősszel is csak azért kezdődött az egész, mert éppen szakítottál valakivel és szükséged volt valakire, hogy felejthessél. Én pedig - azt tudod - már tavaly szerettelek.
De te mégsem vagy ilyen és hiszek benne, hogy nem vagy ilyen és nem is hibáztatlak, csak ne így... Tudom, hogy senki vagyok, szürke ismeretlen, egy kicsit furcsa is talán, és még senki sem tudja, hogy mi lesz belőlem. Ügyetlen a mindennapi életben, képmutatásra és hazugságra nem vagyok kapható. Szeretlek. Szeretlek este hazakísérni, mikor fáradt vagy és panaszkodsz és sajnáltatod magad, és jólesett, hogy olyan vagy, mint egy kisgyerek, akinek egy új baba kellene. Soha nem érdekelt, hogy hogy vagyok és ezt nem bántam. Betakartalak és vártam, hogy elaludj.
De dühös vagyok és a szívem úgy ver, hogy majd kiszakad, ha arra gondolok, hogy mindez tán nem lenne, ha lakásom és pénzem és jó nevem lenne. Hiszen tudom, ez mind lényeges, de mégsem ez az egész. Ha egyszer megnyugtatnál, hogy ez mind nem... Hogy csak nem szeretsz... Hiszen ez is elég rossz és nagyon fáj. Én úgy el akarlak venni és veled élni és a tied lenni és vigyázni rád. Olyan egyedül vagy, és olyan gyenge. Hogy viselkedtem veled néha, milyen goromba és durva voltam, bár tudtam, hogy utálsz, ha hozzád érek, és horkolok, hogy figyelek minden taxira, ami elmegy, hogy jön-e? És tudom, hogy nem. Csak mondanád meg. Moziba hívtál, menjünk. Persze, ott olyan sokan vannak emberek és bennem megbízhatsz. És el fogok menni, mert szeretlek. Bár utána csak még rosszabb lesz. Beleéltem magam, hogy szeretlek és hogy együtt leszünk. És nem akarok letörni. Azt várod, ugye, hogy inni fogok és kurvákhoz járni. Nem. Még szeretlek. Én olyan nevetségesnek érzem magam. Állapotom ellentétben áll minden meggyőződésemmel. És magamat figyelem és gúnyolom, hiszen el fog múlni és úgyis egyedül vagy, de tehetetlen vagyok, mert vadul dobog a szívem és ökölbe szorul a kezem és már megint eltörtem egy cigarettát és ma délután egy tárgyaláson felugrottam és hirtelen elrohantam, furcsán nézett rám a házmester és két ismerősnek alig köszöntem. Bánom is én! Hisz az én dolgom és az én életem, és úgy rontom el, ahogy akarom. És töröm a fejem, hol hibáztam? Túl indulatos voltam vagy azért utálsz, mert beteg lettél miattam? Hiszen megértem, de nem használ, csak fáj. És mégis szeretlek. És ülök és mint kamasz diák írom a panaszaimat. És tudod, ma délután egyszerűen untam, de mikor elmentem, akkor tudtam és éreztem, hogy te azt hiszed, meg vagyok sértve, mert mások is ott vannak. Pedig nem. Dolgom volt és éhes voltam és untam Palikát és a húgod. Nem leszek beteg. És múltkor is hazudtál, tudom, hogy a vendéglők éjfélkor zárnak és fél kettőkor jöttél haza. Jobban fájt, hogy hazudtál és úgy elrontottad, hogy nyugodtan hazamentem és gondoltam, biztos elmentetek a színházba valahova. És biztos így is volt.

Jegyzetek
11 Máriássy naplóját 1945-47 között, túlnyomórészt angolul írta. Az angol nyelvű részeket Prekop Gabriella fordításában közöljük. Az olvashatatlan, vagy bizonytalanul azonosított szavakat (?) jelöli.
12 életcél
13 Máriássy naplóját Gratz Gusztáv: A dualizmus kora című könyvének üres nyomdai példányába írta.
14 Éduard Peisson: La voyage d'Edgar (magyarul megjelent: 1940)
15 Mafirt: A Magyar Kommunista Párt filmvállalata a Magyar Filmiroda jogutódjaként létrehozott, 1945-48 között működő Magyar Film Iroda Rt., amely Hamza D. Ákos irányításával megkezdte a heti filmhíradók gyártását. 1945-ben Máriássy a Mafirtnél kezdett dolgozni, itt készült az első önálló rövidfilmje, az És átvették a hatalmat, amit később a felismerhetetlenségig átvágtak. Egy ideig a rövidfilm osztály vezetője volt, majd szakmai nézetkülönbségek miatt otthagyta a céget.
16 Kertész Pál (1909-1970) filmrendező: 1945-50 között mintegy negyven rövidfilmet készített, köztük dokumentumfilmeket a Mafirt számára. Ebben az időszakban több filmben dolgozott együtt Máriássy Félixszel. 1945-től 1950-ig tanított a Színművészeti Akadémián (1947-től Színház- és Filmművészeti Főiskola). 1947-48-ban Balázs Béla titkára. 1957-től haláláig a Filmtudományi Intézet munkatársa volt. Az ötvenes években szinkronrendezőként dolgozott, snittfilmeket állított össze Kabos Gyuláról, a vígjátékról, a film formanyelvéről.
17 Lásd az előző jegyzetet
18 Hamza D. Ákos (1903-1993) filmrendező, producer, festőművész: 1945-ben a Mafirt gyártási igazgatója volt. Nevéhez fűződik a stúdió üzembe állítása, a heti filmhíradók gyártásának beindítása. Több filmjének vágója Máriássy Félix volt. 1946-ban azzal a megbízatással utazott Párizsba, hogy a Magyar Rádió Televíziós Osztályának előkészítése érdekében a francia televízió helyzetét tanulmányozza. A kiküldetésből nem tért vissza. Olaszországban, majd Brazíliában élt. 1990-ben települt haza Jászberénybe, itt is halt meg.
19 Feltehetően Balogh István rendező, akinek Afrikai vőlegény című filmjében Máriássy vágóként dolgozott.
20 Beszélgetés Lenin elvtárssal: Majakovszkij verse
21 Radványi Géza (1907-1986): filmrendező, Márai Sándor író fivére. Fiatal korában bejárta a világot, Párizsban, Genfben, Madridban, Londonban dolgozott mint újságíró, forgatókönyvíró és rendezőasszisztens. 1939-ben rendezőként kapcsolódott be a hazai filméletbe. 1942-43-ban Rómában dolgozott. 1943-tól 1948-ig Budapesten élt, a Színház- és Filmművészeti Főiskola tanára volt. 1947-ben készítette el nemzetközileg is sikeres filmjét, a Valahol Európábant, amelynek forgatókönyvét Máriássy Félix, Fejér (Máriássy) Judit és Balázs Béla írták. 1948-tól 1979-ig Németországban és Franciaországban élt. 1979-ben tért haza Magyarországra.