Vecsernyés János: Kvartett
Rekord közelben jártunk a férőhely-nézőszám viszonylatot tekintve egy bágyadt hétfő este: a kb. harmincemberes teremben 10 fő ült egy mai magyar filmen! A vetítés projektorról ment, így legalább tuti nem szakad el a film, a képek széle ferde volt, a mozigépésznek - már ha lehet róla beszélni ebben az esetben -, nem sikerült belőni az oldalszöget, a vásznon trapézalakban peregtek a kockák. Újra megnéztük. Másnap, egy másik, nagyobb moziban - összesen négyen (kvartett!) voltunk. 14 fő, a cikket jegyzők kivételével mind 50 év fölötti átlagéletkorúak, legtöbbjük nyugdíjas korú asszonyság. Egyáltalán honnan kerültek a moziba, honnan tudnak a film létezéséről? Rejtély. Csekély plakátolás, néhány elvetélt ordítozós spot a művészmozikban, igényes, kreatív, ám talonban maradt Gondolap-kártyák, tavalyi filmszemle vetítés, akkor és azóta: semmi hírverés. Talán "suttogó propaganda", szájról szájra jár a film? Vajon a Pesti Est Bontása miként csábít a filmre? Csak így lakonikusan: "Spiró György színműve alapján készült négyszereplős kamaradráma a rendszerváltás veszteseiről." Semmi hiperlátvány, semmi vadromantika, humor kommandó. Vajon ezt a 14 üdvös embert mi fogta meg: Spiró? a négy szereplő? a kamaradráma? a rendszerváltás (gengszterváltás)? a vesztesek? Igen, talán, lehet. Erről a filmről mást állítani felesleges lenne, többet annál inkább. Boncoljuk fel ezen szempontok alapján.
Rendszerváltás
Mostanában ritkán készül olyan film, ami a közélet aktív részese szeretne lenni,
nemcsak egy nehéz vasárnapi ebéd utáni könnyed ejtőzés. És itt rejtezik a film
nagy erénye: reflektál a jelenre, kísérletet tesz a múlt feldolgozására. Egykor
a mozinak közélet- és közérzet-alakító szerepe volt, polémiákat indukált, aktív
befolyással bírt a szellemi aurára, véleményformáló ereje volt, közbeszéd tárgyát
képezte. Manapság nagyon kevés film akar "feleselni" a rendszerrel
- s ez alatt nem(csak) politikát értünk, hanem emberi, társadalmi viszonyokat
-, szemben a '90-es évek előtti, erős politikai kontextusba helyezett, rendszerkritizáló
filmekkel.
A '90-es években (tehát a rendszerváltás után) készült, az elmúlt 50 évre reflektáló,
visszatekintő, múltfeldolgozó, rendszerváltás-értékelő, többnézőpontú filmmel
pedig egyáltalán nem találkozhattunk - inkább csak olyan műveket találunk, amelyek
abban az időben játszódnak. Nos, ez esetben a klasszikus boileau-i kívánalmak
érvényesülnek: egy időben (1996 egyik napja), egy helyen (panelkonyha), egy
cselekmény: a múlt idős ügy bonyodalmai a jelenben. A hiperrealista családi
kör a Vendég belépésével - deus ex machina - négyszögesül.
Vecsernyés Kvartettje megtalálta azt a formát, amivel ma lehet beszélni a rendszerváltozásról,
a körülményekről, anélkül hogy hamisnak-torznak, álnosztalgikusnak (mert nagykanál
nosztalgia bizony van benne, kivált az Öreg részéről), vagy didaktikusnak látszana.
Ezt elsősorban a tét nélküli feszültség, a meg nem értés (értettség) és a direkt
vagy véletlen fel-nem-fogás, emberi sorsok és állapotok összesűrítése, nyomorítása
teremti meg. A rendszerváltás után vagyunk (a darab 1996-ban készült; a filmet
2000 nyarán forgatta Vecsernyés), névtelen szereplők négy fal között. Zárt,
levegőtlen térben, a panel büdösében próbálnak lélegzethez jutni az emberek;
egyesek már beletörődtek az oxigénhiányba. Bent a barnás zöld, megszáradt mohaszerű
félhomály és egyen-konyhabútor piszkosfehér elegye; kívülről éget a fény: mindig
ugyanúgy süt a nap.
Kamaradráma
"Mi itt szoktunk, a konyhában." - mondja a tohonya feleség a filmben
és az eredeti, színházi bemutatásra szánt darabban egyaránt (lásd Budapesti
Kamaraszínház). A konyha a mű játéktere, az antihősök agórája. Míg a tévészoba
a férj élettere, addig a panelkonyha az asszonyé. Feleségterület. Nyomasztó
szűkség. Nem nézhetünk sehova, nem mehetünk kijjebb, ajtót is a konyhából nyitunk,
a küszöböt nem léphetjük át (ilyen zárt tért a Retúr c. filmben is tapasztalhattunk).
A filmet reklámozó freecardon a konyha építészeti alaprajzát látjuk. Tűzhely,
pult, mosogató, hűtő, az asztal 3 székkel, negyedik nincs, az asztal az ablakhoz
szorul. A sarokban ülő vendégnek esélye sincs elmenni, beszorítva ágál. Operatőri
szempontból: kameradráma. Összezárva, menekülési útvonalak híján. Ebben a préselt
atmoszférájú térben négy szereplőt artisztikusan mozgatni, változatos, hosszú
beállításokkal, premier plánokkal, szuper közelikkel, szűk secondokkal bemutatni
nem könnyű feladat.
Márton Balázs nagy kedvvel fotózza a beszédes, térképszerű arcokat, sok mindent
kiolvashatunk belőlük, külön csemege, amikor a kép egy monológ alatt a hallgató(k)ra
vág, és tobzódik a reakciókban, apró mozzanatokban. Zaklatóan sokáig időzik
a figurák testén és a szoba beszédes terepén, pazarul állítja be a szereplőket
a képkeretbe (pl. rendre duók-triók alakulnak ki, ahová behajol még egy szereplő),
ám ez a megrendezettség nyomtalanul simul bele az egységes és igényes képek
sorába. Nehéz konkrét példákat kiragadni a filmből, mert a Kvartett - jó értelemben
véve - egy összefolyó halmaz: nem kimondottan jelenetek vannak, hanem folyamat.
Vecsernyés minimal artos, egyszerű - mondhatni kézenfekvő, mégis izgalmas -
és aprólékos megoldásokkal teljesíti vállalását. Háromszoros hurrá jár neki:
egyrészt le tudta küzdeni a korlátok közé szorítottságot, s a tér nyomasztó
kereteiből képes volt egy azonnal megszülető, végig fenntartott belső, drámai
feszültséget kovácsolni: kam(a)radráma.
Spiró
Hazai film esetében igen gyakori eset, hogy maga a rendező írja a saját filmforgatókönyvét
(szerzőt! szerzőt!), ám az sem ritka, hogy kortárs (köz)írók működjenek közre
a forgatókönyv megírásában, segédkezzenek alkotásuk filmre vitelében (lásd:
Portugál). A magyar drámai művek nem mindig "színpadra készülnek",
akad közöttük ún. könyvdráma, és akad olyan is, ami erősen adaptációra, filmre
vitelre ácsingózik. Kérdés, hogy mennyire lehet drámákat játékfilmes igénnyel
hitelesen megfilmesíteni, s nem érdemesebb-e (a mostanában erősen vegetáló)
tévéjáték műfajában feldolgozni. Spiró felvállalta írói alkotótársnak Vecsernyést,
a rendező ujjat és sorokat húzott a szerzővel - keveset.
A Kvartettban elsősorban a drámaíró közlése, gondolatai jönnek át, a spirói
világ és környezetszemlélet. Spiró nem foglal állást, csak bemutat egy egyedi
szituációt. Inkább csak fogalmaz, a szöveg fensőbbségét hirdeti, a történet
konfliktusa másodlagos. Ugyanakkor a drámában-filmben egyaránt zavaróak és feleslegesek
Spiró kis színesei: a szövegkorpuszt feldúsító, érdekesnek induló epizódkanyarjai
zsákutcának bizonyulnak: azt lehet érezni, hogy ezeket Spiró nagyon bele akarta
írni, egyszerűen tetszettek neki, ám a szereplők szájából idegenül hangzanak,
és a filmben sem visznek semmit előre, nem szervülnek, csupán ballasztként csüngenek.
Például: a spermáról és bálnákról; a Vendég sztorikba csomagolt információi
az életéről stb…
Spiró (és Vecsernyés) nem igazán érzi szükségét a radikális szövegritkításnak,
át- vagy újraírni pedig egyáltalán nem hajlandó, viszonylagos szigorúsággal
köti magát a drámai dialógushoz. Ez egyáltalán nem megy a film rovására: a visszatérő
szövegrészek, az önismétlések, visszakapcsolások, a "kicsit másképp újramondás"
nem hat redundanciaként: habár túl sokszor ágyaz meg a mondanivalónak, ez jótékony
sulykolásnak minősíthető, s csak nagyritkán fárasztónak.
Néha a szöveg túlságosan irodalmias marad, líraivá lesz (főleg a Vendég tirádáinál),
ennek ellenére a szöveg sűrített, tömörített, akárcsak a légkör. Kezdetben a
színpadi (elvégre oda készült) ízű párbeszédek zavart okoznak, de aztán egyre
jobban beleépülnek a filmbe, megadják a film sajátosságát, kitágítják a négy
falat. Feszültséget teremtenek ezek a színpadi mondatok és egyszersmind jellemeznek
is. Vecsernyés a szövegközpontúság mellett a filmjében nagy hangsúlyt helyez
a tevékenységek jellemző mivoltára: pl. kötés, mechanikus és rutinos konyhai
molyolások, szöszölések…
A dialógusok filmszerűtlenek, egy idő után mégis megszokjuk őket, és ezek adják
a film különlegességét: ahogy az emberek a panelterráriumban elbeszélnek egymás
mellett, élik saját világukat, senkit nem engednek magukhoz, senkit sem értenek
meg. Ahogy saját életük metaforáit nyomatják. Mindenki egy külön kis világ a
másik nélkül. Életük halmazai ritkán metszik egymást, inkább csak érintik. Hiába
beszélnek, nem értik meg egymást se térben (USA-Közép-Európa), se időben (lásd
generációs nyelvi különbségek az elzabrálni-elcsaklizni-lenyúlni szavakban);
úgymond nem találnak szavakat. Syntax error. Nem Családi tűzfészek, ahol mindenki
a másik hajába kap. Itt az emberek megtanultak egymás mellett élni, elbeszélni,
átbeszélni, vegetálni; el lenni valahogy.
A viszonyokat leginkább a romlott nyelvi állapot jellemzi, a belső lelki szegénység,
letörtség, fásultság és unalom. Ez a roncsolt nyelv, amelyben megvan a kommunizmus
minden opportunizmusa és kitérése az őszinteség elől. A kommunizmusban azért
dívott a nyelv idétlen, primitív és nyakatekert használata (lásd pártbeszédek,
párbeszédek, perbeszédek), mert az emberek már nem tudták, mit szabad kimondaniuk,
így nem is mondtak semmit, s a semmitmondás, a nyelvi bebutulás miatt születtek
torz szövegek. A szövegírók a dráma nyomán dekonstruálják a magyar nyelvet:
jól kimért monológok mellett mondatforgácsok, beszédtörmelékek morzsolódnak
le a színészek ajkáról. Drámaírói érdem: a szándékoltan hangsúlyos elbeszélésektől
lesz tartható és fönntartható a szituáció. Mindenki mondja a magáét. Ki tudja,
hogy valójában mire gondolnak?
Fiaskó viszont az amerikás vendég koncepciótlan akcentus-használata, random
feltörő american english szókészlete. Ez vagy rendezői baki, vagy Spiró drámai
utasításának a hiánya, vagy közös balhé. A Blaskó Péter által megformált dollárpapa
mind a drámában, mind a filmben egyáltalán "nem törni magyart", folyékonyan
monologizál. Nem értjük a szándékot, mit akartak evvel jelezni, hogy gondolták
a hazatoppanó magyar amerikai (amerikai magyar) beszédmódját!?
A Vendég kapcsán nem lehet elsiklani a Kvartett félresikerült visszaemlékezés
jelenetei felett. Melankóliája negédes-savanyú, mint a kínai mártás, mosott
és pszichedelikusra színezett képi megfogalmazása illusztratív: egyszerűen rossz
átkötések, felesleges oldalhajtások. Ha a film nagyobb tömbökre tagolása céljából
tették bele az alkotók, akkor egy egyszerű leblende is elég lett volna, ha "szép
flashbacket" akartak, azt rábízhatták volna Blaskó elrévedő tekintetére.
Ha valaki a régi grundról beszél, és emlékei felderengését szavakba sűríti,
azért még nem kell hosszasan idilli képekben, lassítva taglalni régi idők fociját,
az ártatlanság korát.
Ha a Vendég dolgavégezetlen távozik, nem kell a nézőnek zajos utcakép-montázsban
tálalni, hogy visszatért az USA egyik metropoliszába. (Ha ezért külön kiutaztak,
akkor gratulálunk.). Nincs szükség ajtókra, kilincsekre, ablakokra, amin bekopogtak,
benyitottak valakik, hogy figyelmeztessenek embereket, vagy éppen hogy elvigyenek.
(Meglepően közhelymentes és csinos kísérőzenét komponált viszont az emlékezések
alá a főleg reklámzenékben és a popműfajban szintiző Berkes Gábor, dicséret
érte.)
Négy szereplő; vesztesek és/vagy nyertesek?
A Kvartettet négy szereplő beszéli szét: a többszólamúságban mindenki mindenkire
reagál (rikácsolva, motyogva, hisztériázva, kiselőadást tartva), a hangsúly
mégis a Vendég és a többiek viszonyára helyeződik. A családi trió magában is
érdekes képződmény, a Vendéggel folytatott disputa még tovább, még erősebben
szaturálja ezt a közeget.
Társadalmi és emberi patterneket, viselkedés- és elviselés-mintákat vonultat
fel előttünk a mű. Nem a választásra buzdítás a célja, hanem a bemutatás: van
ilyen is, van olyan is. Az általánostól hatol a részletek mélyére: Vendég ("jó
tett helyébe jót várj", szeretetéhség); Öreg (mániákusság, elvhűség, szánalmas
meg nem alkuvás); Feleség (egyszerűség, igénytelenség); Nő (kitörés-, szerzés-,
birtokvágy; a számító, pénzéhes ember tankönyvi képe). Már-már allegorikus,
csekély konkrét körvonallal rendelkező figurák - ezt erősíti a szerepek személytelenítő
elnevezése A behelyettesíthetés, az egyénítés a színész dolga: itt sajnos elszabadul
az eddig kézben tartott rendezői gyeplő, sokfelé szaladnak a karakterek, elkoncepciótlanodás
érzékelhető.
Molnár Piroska elegánsan kidolgozott, mélyen átérzett és találó nyugdíjas figurája
valamint Blaskó Péter áhítatos és alázattal megformált virágcsokros disszidense
emelkedik ki a játszó négyesből. A két lábon járó amerikai álom pazar "blaskói
szuggesztióval" és tiszta beszéddel dolgozik: emlékezésre ítélve, kevéske
gesztussal alátámasztva keresi a szavakat. A Vendég - megírva és így eljátszva
- a lelkileg legteljesebb és legplasztikusabb figura, Blaskó szép árnyalatokkal
közelíti meg; egyedül mosolymutatványai tűnnek erőltetettnek.
Lukáts Andor - aki alkatilag talán túl fiatal volt erre a szerepre - esetében
(főleg színpadon) gyakorta tapasztalható, hogy az indulatokat, erős érzelmi
hullámokat sajnálatosan rendre hangfelsrófolással próbálja eljátszani. Örömteli
viszont a Kvartettban, hogy Lukáts pazar képességeire, fejlett és finom színészi
eszköztárára támaszkodva a háttérbe szorítja a hangoskodást, és a dühös kisember
sziszegő-suttogó, fel-felcsattanó beszédmodorával, feszült és lüktető testbeszédével
cizellált, kiérlelt művészi teljesítményt mutat fel. Ellenben Bertalan Ágnes,
a sikertelen magánéletű, hajszolt Nő szerepében kötéltáncot jár a hiteltelen
és a középszerű játék közt: figurája megoldatlan, kiborulásai illusztratív elemektől
hemzsegők. Görcsösen igyekszik megtalálni a karaktert (cigi, csapkodás, hangulatváltások…),
de képtelen elhitetni velünk a betonkockák közül kitörni akaró, csörtető-törtető
Nőt, pusztán színésznek látszó tárgyként vibrál a vásznon, és egy nagy kérdőjel
marad utána.
Mindenkinek megvan a maga keresztje. Kinek a szvetter, kinek az ejrosport, kinek
a pinkód, kinek a családi kudarcok, a monoton, elfásult élet. Csak a lelátókról-nézőterekről
szól a drukk, nem magyar a foci, nem meleg a csirke, nem nemzeti az érdek, nem
a hazáért, már csak magunkért. Mindenki fél valamitől, és mindenkinek valamilyen
hiánya van (érték-, szeretet-, érdeklődés, pénz-). Az eszmék devalválódtak,
a hitek elvesztek vagy leromboltattak, az eszmények szublimálódtak a lakótelepi
lesújtólégben.
Az Öreget lehetetlen kirángatni a tévészobából, az ő territóriumából. Nézi a
focit, mintha a grundon lenne, de már mások játsszák a meccset helyette, az
ejrósporton bömböl az ír-holland, rúgják a bőrt a kapitalisták. Még mindig a
régmúltba réved, leragad, csak az érdekli - hiába próbálja onnan a Vendég kirángatni,
az új szelek nem érintik meg. Nem tud felébredni és rémlátomásait sem tudja
elkergetni (mérnökök mint ország rombolók; karvalytőke,…): összeesküvés-elméleteket
gyárt, még ha abból már semmi sem igaz. Azt kellene belátni a megrögzött öregnek,
hogy már nincs kommunizmus (pedig az hitet adott neki), sőt már nincsenek kommunisták
sem, mert már azok is beálltak kapitalistának, nem kötelező Nettót szeretni,
csak azért mert szovjet. Nem kell félni a megtorlásoktól, fölösleges összeesküvés-elméleteket
gyártani, mert ami régen volt, már senkit nem érdekel.
Menni vagy maradni? A magába gubódzott feleség ebből nem csinál elvi kérdést.
Lényeg, hogy meglegyen a mindennapi betevő. Hatalmas teste beszippant minden
életet, lebénít minden mozgásfunkciót: ostoba, primitív gondolkodású konyhamalac,
aki folyton sztereotípiákat, pletykabaromságokat, hazug "kis színeseket"
szajkóz másoknak, s hitet el magával. Léttere a konyha, a biológiai funkciókra
redukálódott élet fenntartó színtere. A Vendéget mindig visszarántja oda, ahonnan
elkezdte. Hiába érvel, kér, könyörög, hagy mentse meg őket az elsorvadástól,
az asszonynak így is jó: szvettert kötögetve, mákos tésztát melegítve. A nézőre
felszabadítóan hat a mákostészta-dramaturgia: megmelegítsem vagy sem? A Vendég
jó szándéka egy szintre kerül a tésztával: itt van, el lehet venni, de kinek
kell? Minduntalan hiábavaló felajánlkozás.
Egyedül a lányuk veszi a lapot: a Vendég pénzt kínál, és az neki kell - bárhová
tehetjük a hangsúlyt, bárhogyan forgathatjuk a szórendet. Kell egy tisztességes,
normális élethez. Kapzsi, de ne feledjük: új világba született, ahol a kapzsiság
létérdek, ahol az elkezdés a legnehezebb, önerőből nem megy; elkurvul az ember.
Egyetlen cél a megélhetés és a tulajdonszerzés. A Nő érzi, hogy megalázkodik,
de inkább a kreditkárdért, a lánya kinntartózkodásáért kuncsorog, minthogy a
gürizésbe dögöljön bele. Álma a nagy kiugrás, de visszaesik a linóleumparkettára.
Szüleit legszívesebben letagadná, szégyelli őket. Apuka egy hülye, szánalmas
barom, aki ahelyett hogy megszedte volna magát a rendszer alatt, inkább másokat
szolgált. Panellakás az egyetlen, amit családjának adni tudott.
A Vendég csak mosolyog és kesereg a "bajsza" alatt. Élete kiüresedett:
nehezen (ill. túl könnyen) fejezi ki magát, ráadásul vívódik: ő most idegen
vagy sem? Amerikás magyar (telefonos, biztosítós), aki odakint végigdolgozott
egy fél életet, elvált, gyerekei felnőttek, saját családjuk van már, így ő teljesen
egyedül maradt a világban, s a pénz nem boldogít. S most itt hálálkodik egy
vérkomcsinak, kérleli: hadd fogadja őket örökbe ("Maguk az én családom!").
Gyomorforgatóan fonák szituáció. Mint messiás, arcán az ájtatos vigyorral érkezett,
hogy megháláljon egy régi jócselekedetet. Aztán látta, mi van (pl. egy felértékelődött
giccses faliszőnyeg), és altruizmusa rezignációba fordult: elment a kedve az
egésztől. Jött, látott, most már visszamenne. Érdeklődés hiányában a megváltás
elmaradt. A Vendég elkönyvelheti: mission impossible.
Utószó
A film bizonyos tekintetben diszkriminálja a potenciális nézőket: igazából csak
bizonyos befogadói érintettséggel, történelmi tapasztalattal, személyességgel
lehet totálisan feldolgozni - talán ezzel magyarázható a nézők életkora is.
Habár manapság még jócskán vannak emlékezők, a fiatalabb generációknak - mindenféle
történelemleckét mellőzve - remek metszetet nyújt az '56-os utórezgésekről,
az azt követő eltérő társadalmi berendezkedésekről, életvitelekről, egy változás
hatásmechanizmusáról.
A Kvartett a beszédre épül, és a képekre támaszkodik; Márton Balázstól távol
áll a bravúrfotografálás, a vizuális zsonglőrködés. Célja a mondandó aláhúzása,
megerősítése. Míg a szöveg egyszersmind jellemez is, a képek pőrére vetkőztetik
a leírás tárgyait. Financiálisan olcsó, művészileg értékes, komplex ábrázolásban
pazar film a Kvartett. Egyetlen hibája talán, hogy nem hagy elég időt a nézőnek,
hogy belehelyezkedjen és átélje a cselekményt. Végig nagyon feszült, és nyomasztó
a légkör. A néző egy pillanatig sem lélegezhet fel, mert végig elfoglalja a
nagyon erősen a szövegre épülő dramaturgia. A film epizódképei talán jelenthetnének
egy kis agypihenőt, de azok annyira elfuseráltak, hogy még jobban összezavarnak.
A film elején még remek montázssorokkal találkozhatunk: csöpögő csap, életképek
a munkástelepek folklórját őrző díszfalvédőről, a képek azonban egyre inkább
eltérnek a konyhától és a realitástól, túlságosan szájbarágósak lesznek.
A mohózat spirói műfaján belül a darabíró komédiaként határozta meg a Kvartettet.
Csak afféle csehovi vágyálom, hogy kacagjunk valamin, ami szomorú és igaz, ami
szépen tragikus. De tán mégis, nézhetjük innen is. Mit nekünk tragédia és katarzis,
ha végre nevethetünk egyet azon, hogy már megint elrontottunk valamit!
KVARTETT
magyar, 2000
Írta és rendezte: Vecsernyés János
Írta: Spiró György
Fényképezte: Márton Balázs
Díszlet: Galambos István
Jelmez: Pataki István
Vágó: Tóth Csaba
Hang: Madaras Attila
Zene: Berkes Gábor
Szereplők: Lukáts Andor (öregember), Molnár Piroska (öregasszony),
Bertalan Ágnes (a lányuk), Blaskó Péter (a látogató)
Producer: Hollósi G. Zsuzsanna és Varga Gábor
Gyártó: Filmplus.
Magyarországon forgalmazza a Filmplus.