Forgács Iván
Ritmusos újmagyar hétköznapok

Herendi Gábor: Valami Amerika

Eléggé nevetséges tud lenni, amikor egy-egy kommersz produkció televíziós szinkronváltozata elején, valamilyen fölvezető poén, verekedés, gyilkosság vagy várospanoráma után patetikus hangon közlik velünk a "mű" vulgáris címét, majd megtudjuk, hogy "a filmet rendezte:" Valaki. Két másodpercre szerzői súllyal csendülnek fel ismeretlen nevek, aztán folytatódik az alkotói ambíciókkal nehezen összeegyeztethető szórakoztatás, ellazít a feszültség, könnyeztet a szerelem, jókedvet csinál a halál.
A mi mestereink manapság persze aligha kerülhetnek ilyen megmosolyogtató helyzetbe. Legalábbis idehaza. Semmiféle szinkronizálás nem lihegheti túl suta módon szerepüket, de még egy efféle elképzelhetetlen véletlen esetén sem kéne szégyenkezniük. A magyar filmesek ma abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy valóban alkotói tettként könyvelhetik el egy kommersz termék előállítását. Hosszú évek bezárkózó nyelvi-művészi kísérletezése után a jelen igazi kísérlete egy új, őszinte (és kifizetődő) kapcsolatteremtés a közönséggel. Így aztán a dolog vállalása egyre kevésbé jelent problémát. A kritikától se kell már komolyan tartani. Legtöbben belátjuk, hogy nem a szerzői filmek szerettették meg velünk a mozit, az öregkor felé közeledve, saját szerény életutunk pislákjában pedig már csak irigységből sem várunk semmitől és senkitől világmegváltást, legfeljebb derűt és vigaszt.
Ennek ellenére, az elmúlt év(ek) mind magabiztosabban hangzatos hazai kommersz próbálkozásait nézve gyakran fölmerül a kérdés: Keletiék lehetséges utódai tényleg azt akarják, amit interjúkban, ajánlókban vállalnak? És végig is gondolták, mit vállalnak? Képesek komolyan belehelyezkedni a népszerű műfajok kereteibe, vagy csak szabadon elegyíthető játékszereknek tekintik őket? Tényleg szolgálni akarják-e a közönséget, vagy inkább csak távolságtartóan kiszolgálni? Igaz, a filmek színvonala talán nem ad okot ennyi kétely megfogalmazására, úgyhogy fogadjuk el, a szándék minden esetben komoly és nézőbarát. De lehetünk bármilyen megértők, a szórakoztató mozi hibajelzői kíméletlenül érzékelnek minden óvatoskodó többértelműséget, minden műfaji, szellemi bizonytalankodást. Hiába szerettük az Üvegtigrist, zavarta ízei élvezetét, hogy a tévedés szintjén sem lehetett igazán tudni, miként is akarja tálalni magát. Egészében a Csocsó sem okozott csalódást, csak ha valaki megértő könnyedséggel akar búcsúzni múltjától, fölösleges vulgárisan túllihegnie, hogy ez azért nem jelent megbocsátást, és megfordítva, mert ezzel csak reflexszerű morgásokat provokál. (Miért ilyen derűs az élet ebben az abszurd világban? Vagy: Mi a baj május elsejével?) És bármily jólesően elgondolkoztató volt a Hamvadó cigarettavég aktualizáló korrajza, mégsem lehetett teljes oldottsággal nézni, ahogy egy Karády-mítoszra építő lektűrtörténet kacsingat össze benne egy retrográd jobboldali értékrend mítoszromboló kritikájával.
Igazi esélye a sikerre egyedül a Valami Amerikának volt, mégis, szinte hihetetlen, hogy Herendi Gábor és stábja mekkora biztonsággal tudott élni a lehetőséggel. Nehéz felfogni, hogy valaki végre tényleg egyirányú döntéseket mert hozni. Ami a legfontosabb: Herendi nem egyszerűen felismert valamit, nem józan belátásból evezett át valahova, hanem képes volt szívvel-lélekkel elkötelezni magát egy szórakoztató film legyártása mellett. Nem értékelte túl saját egyéniségét, és képes volt alárendelni magát valamilyen műfaj és stílus útmutatásainak.
Előbb persze ezeket is ki kellett választani. Nem lehetett könnyű, mert Herendi is ott állt a kommerszfilmjeink hatását gyengítő csapda, a "rakd össze, amid van" sugallata előtt. Maga a történet egy szatíra és egy szerelmi vígjáték fonalacskáiból áll össze. A rendező-producer azonban remekül megérzi, hogy a Márton Gyulával írt forgatókönyv egyik irányba sem mozdítható. A hazánkba érkező amerikai álproducer, Alex Brubeck kegyeinek keresése nem érhet szatírává, ha csak partikuláris közegben mozgatják a szélhámost. De a szerelmi vígjáték sem kaphat igazi lendületet, mert dramaturgiailag a Brubeck-szálon függ, amely csak átmeneti szituációkat termelhet, különösebb fordulatok nélkül. Eszter a barátja, Tamás filmtervéért vállalt pénzszerző együttlét közben legfeljebb meginoghat az amerikai gazdagság férfias vonzerejétől, a kapcsolatba se tere, se ideje belebonyolódni, marad a gyors kijózanodás.
Mit kínál akkor végül is az alapanyag? Sok komikus helyzetet és egy szálat, amellyel össze lehet kötni őket, de igazi szatírát vagy vígjátékot semmiképp. A producer érkezése, ajánlata ugyan megmozgatja, felpörgeti öt ambiciózus fiatal - három fivér és barátnőik - életét, de semmit sem változtat annak jellegén, leírhatóvá teszi a figurákat, de nem formálja mássá őket. Tamás marad a kiugrásra váró szelíd, szorgalmas reklámfilmrendező, Ákos a cinizmusát és nemi szervét villogtató, élvezetorientált építési vállalkozó, András a talaját vesztett, igaz értékeket kereső naiv értelmiségi, Eszter a szerelméért élő, más örömöknek mindig csak ártatlanul csábuló, szépséges nyuszi, Timi pedig a divathullámokon sodródó karrierista énekesnő. Ez pedig így együtt nem több, mint egy derűs életkép. De nem is kevesebb, és feltétlenül érdemes megcsinálni, főleg sok kellemes zenével. Érdemes megcsinálni, mert sokatmondó és sokakat érintő nemzedéki háttere van. Nem rendszerváltókról, hanem rendszertermékekről szól, s ezen belül is egy olyan feltörekvő rétegről, amely reálisnak érezheti a középpolgári jólét perspektíváját. Tamásék, Ákossal az élen újmagyar ritmusokat járnak. Megmosolyogtató, amikor elvétik a lépést, de úgy tűnik, nem kell igazán félteni őket.
Ifjú hőseink biztatóan lüktető hétköznapjainak ábrázolásmódjára talán már könnyebb lehetett rátalálni. És Herendi ismét helyesen döntött, amikor alaptónusként a teleregények nyelvét választotta. Közvetlen kritikai szándék, markáns lírai értelmezés híján ennél aligha van jobb. Rugalmas, hagyja érvényesülni a történéseket, tág teret adva a színészek egyéniségének, össze tud tartani bármilyen laza szerkezetet, s fáradhatatlan mesélőkedve mellett még öniróniára is képes. További fontos gyakorlati szempont, hogy óriási nézőtábort biztosít. Ha például valaki bezárkózva él, de figyelemmel kíséri a Barátok közt családi vállalkozásait és lakóközösségi csetepatéit, máris otthonosan mozoghat a Valami Amerika világában.
A többi már szakmai felkészültség kérdése. Ez Herendiéknél szerencsére nem a profizmus rideg kiszámítottságát jelenti. A jelenetek oldottsága, a színészi játékból áradó jókedvű odaadás viszont így még inkább felhívja a figyelmet a rendező egyik kiváló képességére. Kíméletlen következetességgel vág. Ahogy bejön, ami nyerő lehet, máris ugrik tovább. A zeneszámokat sem tiszteli. Ez a pergetés a határvonalakon táncolva biztosítja az elbeszélés stiláris egységét, és rengeteg vulgáris szivárgást fojt el. Túlkapások persze akadnak. Szerintem nincs az a tanulság, az a poén, amiért egy testvért indokolt lenne ledobni az Erzsébet hídról, normatív kéjsóvárságunk pedig visszafogottabb hangsúlyokkal is jól érzékeltethető. Mindegy, a végeredmény tartalmi gazdagsága zárójelbe teszi ezeket a kis disszonanciákat. Mert talán meglepő, de a Valami Amerika "kicsit" több lett egy kellemesen szórakoztató sikerfilmnél. Harsány formai felszíneskedésével váratlanul plasztikus, nyitott, szabadon értelmezhető képet ad a mindennapi létezésünkhöz szükséges új életformákról. A moziból kilépve lehet min tűnődni. Kell ez így nekünk?

VALAMI AMERIKA

Herendi Gábor:
Írta: Márton Gyula és Herendi Gábor
magyar, 2001
Rendezte Fényképezte: Jordi Rexach
Díszlet: Horváth Viktória és Nánássy Zsolt
Jelmez: Bárdosi Ibolya
Vágó: Király István
Hang: Juhász Róbert
Zene: Pálvölgyi Géza, Dés László, Bonbon, Vénus, Pély Barna,
Hrutka Róbert, Kellerman Kristóf
Szereplők: Pindroch Csaba (Tamás), Szabó Győző (Ákos), Hujber Ferenc (András), Szervét Tibor (Alex Brubeck), Ónodi Eszter (Eszter),
Oroszlán Szonja (Timi), Schütz Ila (Terka néni)
Producer: Herendi Gábor és Kálomista Gábor
Gyártó: Skyfilm
Magyarországon forgalmazza a Budapest Film Kft.