Fülöp Ilona
Tavaszi zápor (1)

MOCSÁRVILÁG

Ott lenn a Duna és a Tisza völgyében, a nagy magyar alföld közepén, egy kis mezővároskában, annak is a legvégén született Mari, Szabó Mária, egy becsületes csizmadiamester leánya. Itt nőtt-növekedett a kis parasztcsemete, az egyszerű szülők egyetlen gyermeke, a kis muskátlivirág.2
Alig végezte el iskoláit, öregedő, beteges édesanyja máris munkába fogta és Mari dolgozott kora reggeltől napestig. Libákat őrizett, disznókat etetett, takarított, mosott, súrolt és még a főzésben is segített anyjának. Friss, fiatal kedvvel tett-vett, szorgoskodott a gyönge teremtés. Dal, mosoly kísérte munkáját és esténként fáradtan, de boldogan tért nyugovóra, mint aki tisztességgel végezte a kötelességét, amit szegény sorsa reámért.
Esztendők múltán Mari viruló hajadonná serdült. Amikor a városvégi csizmadiamester szép szőke leánya, gálába öltözve, bement a városba a vasárnapi misére, mindenki szeme, figyelme reáterelődött. De Mari szerény volt és szemérmes. Nem nézett senkire. Csattos imakönyvével a kisdedet tartó Szűz Anya szent szobra elé állt és buzgón fohászkodott vagy szállt ajkáról a hálaadó egyházi ének.
Vasárnap délután, a megérdemelt pihenés idején a Képes Nagy Kalendáriumot nézegette, olvasgatta vagy elbeszélgetett szüleivel, ezzel a két jóságos öreg emberrel, akik aggódva gondoltak leányuk, egyetlen gyermekük, szemükfénye további bizonytalan jövőjére.
Egy ilyen vasárnap délutáni családi tanácskozás után végre eldőlt Mari végzete. Apja, anyja helyeslése mellett, úgy döntött, hogy tizenkétesztendős leányukat szolgálónak adják a városba. Fiatal, erős, egészséges, megszokta a munkát, keresse meg ezentúl egyedül a betevő falatját meg a ruháravalót.
És Mari egyetlen szóval sem tiltakozott szülei kívánsága ellen. Szomorú szívvel mondott búcsút szegény, de feledhetetlen hajlékának és másnap, kis cókmókjával beállított a városba, hogy cselédnek szegődjék.

ISTEN CSELÉDKÉJE

A kisváros jegyzőjének famíliáját ugyancsak megáldotta az Isten. Nyolc gyermek lábatlankodott a szűk lakásban. A legkisebb még a bölcsőben ringott, a legnagyobbik, a tizenhatéves házikisasszony pedig férjhezmenés előtt állt, udvarlója volt egy fiatal gazdatiszt személyében és most készült első báljára.
Ehhez a népes családhoz került Mari. Dolgozott hajnaltól késő éjjelig, megállás nélkül, alázattal és engedelmesen teljesítve a szigorú jegyzőné rövid parancsait. A konyhában, kis birodalmában csak az éjszaka jelentett szünetet, nyugodalmat.
Mari megadással tűrte nehéz sorsát. A tavasz örömeiből számára csak a mindennapi nehéz munka jutott osztályrészéül.
Elérkezett végre a nagy nap, amelynek estéjére a helybeli jótékony egyesület majálisát tervezte. Lett erre nagy sürgés-forgás a jegyzőék házában. A házikisasszonynál csak a mamája volt idegesebb. De azért időre elkészült az első báli ruha és a valcert is, úgy, ahogy, megtanulta a mama dresszírozására a majális izgatott királynőjelöltje.
A nagy eseményből Mari mindössze annyi szerepet kapott, hogy elkísérhette a jegyzőnét és leányát egy fa tövéig, amely a kerthelyiség közelében állt, ahol a majális nyüzsgő vendégseregét már látni lehetett és amelynek diszkrét spanyolfala mögött a kisasszony, Mari segítségével, felhúzta szép, új, de annál szűkebb lakkcipellőjét.
A jegyzőkisasszony azután, a majálist rendező fiatalemberek üdvözlő sorfala között, büszkén és önérzetesen belibegett a lampionokkal kivilágított kertbe, ahol a cigánybanda rákezdett a megnyitó csárdásra.
Mari pedig, a régi cipőkkel a kezében, csak állt, várt, maga sem tudta, hogy mire. Tágranyilt szemekkel bámulta a városka tarka, díszbe öltözött vidám fiatalságát, amint ropta az estély első táncát a pattogó muzsikára. Elvonult kis életében dehogy is látott ő még ilyen fényes mulatságot, ennyi szép ruhát. Örvendezett a lelke ettől a sok gyönyörűségtől és hangosabban dobogott a szíve a szilaj zene hallatára.
Ártatlan kis öröme azonban nem tartott sokáig. Egy szigorú rendező észrevette az ólálkodó szolgálóleányt a kerítés mellett és durva hangon eltessékelte onnan.
És Mari, aki megszokta, hogy az urak parancsának vakon kell engedelmeskednie, szó nélkül, de annál keserűbb érzéssel hagyta el a vigalom színhelyét, ahonnan ő csak szomorúságot vitt el.
Hazament, de útján elkísérte a duhaj cigánymuzsika, az önfeledt kurjongatások zsivaja. Lemondóan ért konyhájába, megvetette ágyát, de nem tudott lefeküdni. Már eloltotta a lámpát, de nem tudott pihenőre térni. A nyitott ablak elé állt. A hold ezüstje világította meg Isten cselédkéjét.
Éjfélig, vagy talán még tovább is itt állt Mari és hallgatta a beszűrődő zenét, a mulatozókat. Vágyaival ő is közéjük kívánkozott és boldog lett volna, ha csak közelebbről láthatja, hallhatja őket, a víg, táncoló fiatalokat, a vértforraló zenét. Hiszen ő is fiatal és szeretne egyszer víg lenni, táncolni, cigányt hallgatni!…
Álmodott, ábrándozott ébren, amikor hirtelen lépések zajára ijedt fel, majd hangokat hallott és vidám nevetgélést.
Hazajött a kisasszony, lovagjának, az ifjú gazdásznak kíséretében. A majális kedves emlékeivel a szívükben búcsúzniuk kellett ezen a holdfényes, langyos tavaszi éjszakán. Az elválás nehéz volt. A leány már a kerítésen túl volt, de a fiú még szerelmesen szorította a kezét, azt a kezet, amelyet rövidesen meg akart kérni.
Virágját fakasztó almafa alatt incselkedtek; enyelegtek. Fiatal bohó kedvükben, a zenétől és a tánctól felhevült elszántságukban talán el is csattant volna az első csók, ha a leányt nem szorítja olyan nagyon az új cipője és ha a fiatalúr izgalmában bele nem lép a kerítés mellett lévő tócsába.
A jegyzőék kisasszonya tehát szerelmesen, de fájó lábbal besietett a házba, a még szerelmesebb gazdász pedig a kerítés mellől nézett utána szomorúan.
A hold pedig tovább ontotta ezüst fényét a langyos tavaszi éjszakában és az almafa virága tovább illatozott…

A BIMBÓT LETÖRIK

Még a kerítés mögött állt a fiatalember és sáros-vizes cipőjén bosszankodott, amikor Mari kiszaladt a kertbe, hogy az ottfelejtett száradó fehérneműt bevigye. Ugyancsak meghökkent, hogy az elegáns, fiatal gazdásszal találta magát szemközt.
- Nézz csak ide! - szólt titokban, csendben a fiú a szaladni készülő kis cselédlányhoz.
Marika megszeppent, de a fiú kedves mosolya, meleg hangja ott marasztalta. Közelebb bátorodott hozzá, de nem tudta megérteni, mit akarhat tőle, egy szolgálótól ez a finom úr. Már egymás mellett álltak és csak a kerítés választotta el őket. A virágos almafa épp úgy borult rájuk, mint az előbb, amikor a jegyzőkisasszony állt itt. De a holdfényben szebben tükröződött Mari szégyenlős, szűzi arca, a tavaszi szellő ingerlőbben játszadozott aranyszőke hajával…
- Kell cukor? - bátorította a félénk leányt a fiú, aki nem hitt a szemének, amikor egy egyszerű kis cselédlányban ennyi szépséget fedezett fel.
Feléje nyújtotta a nyalánkságot és Mari még mindig bátortalanul, de már barátságos mosollyal a szemében vett a cukorból.
- Kérjél szépen… piti … piti …. - ingerkedett vele a fiú, mert látta, hogy a leánynak ízlik az úri csemege, majd hirtelen elhatározással átugrott a kerítésen és tovább etette Marit a cukorral.
Mari odavolt ettől a soha nem remélt boldogságtól. A fiatalúr, aki azelőtt soha rá se nézett, most rámosolyog, elbeszélget vele, sőt a kezéből eteti is. Micsoda földöntúli öröm ez egy kis szolgálóleány szívének!…
Már nem tudta, mi történik vele, amikor a fiú átölelte…
Azt hitte, hogy csak álmodik, amikor két erős kar szorította magához szenvedélyesen, forrón, talán szerelmesen is…

Múltak a napok…
Mari még mindig boldogan gondolt vissza arra a perzselő tavaszi éjszakára, amikor jobbágy őseinek vére meghajtotta őt egy alig ismert férfi akarata, vágya vagy szeszélye előtt. Valami furcsa, eddig még soha nem érzett, de jóleső mámorban végezte napi robotját. De most már jobban esett a munka, nem érzett olyan fáradtságot esténként, amikor lepihent, mint azelőtt. Tudatára ébredt annak, ami vele történt és bár rettegett a következményektől, titokban örült.
Örült, mert bimbó fakadt a szíve alatt…
Beletörődött sorsába és elkészült a jövőre.
Kevés szabadideje alatt, leginkább éjszakánként szabta-varrta a parányi kelengyét a testéből való test, a véréből való vér, leendő gyermeke számára.
Titkát azonban csak két hónapig tudta megőrizni a sasszemű jegyzőné előtt, aki egy reggel Mari ágyában kutatva, ráakadt a babaruhákra.
- Mari!… Mari!… - hívta be cselédjét, aki éppen a jószágot etette. Haragos hangjától kívül-belül visszhangzott a ház.
Mari a parancsszóra ijedten szaladt asszonyához, de nem is sejtette, hogy a mai nappal bealkonyodott számára az úri házban.
A jegyzőné a kis gyerekruhát lobogtatva kezében, ráförmedt a leányra:
- Te… te!… Ilyet az én házamban! - rikácsolt és a szeme lángot lövellt Mari felé, aki fejlehorgasztva, némán állt.
A ház asszonya kihozta Mari cselédkönyvét és odadobta a bérével együtt, ami még járt neki.
- Takarodj! - hangzott könyörtelenül a szívtelen jegyzőné parancsszava..
Mari pedig szó nélkül összecsomagolta kevés cókmókját és illedelmesen elköszönt.
- Kezét csókolom…
Aztán kifordult az ajtón. Kiért a kertbe, ahol a jegyzőfamília legifjabb csemetéje játszadozott a bölcsőjében. Elbúcsúzott az ártatlan kis porontytól, aki egyedül volt jó hozzá az úriházban. Megcsókolta, mintha az ő születendő magzatját látta volna benne.
Kitaszítottan somfordált Mari a városka fő-utcáján. Kezében kis batyuja, szívében nagy bánata. Nem tudta merre menjen, hová forduljon támogatásért, amikor a fiatal gazdászt sodorta útjába a véletlen. Esdő tekintettel nézett a nyegle ficsúrra.
- Kidobtak…
A gazdász néhány bankjegyet kotort elő zsebéből és Mari kezébe nyomta. Aztán sietve távozott, mert arrafelé tartott egy homokfutó, amelyet a földesúr leánya hajtott.

ELTIPORT RÓZSA

Reményvesztetten, összetörve lebandukolt a kisváros végére, a szülői házhoz, ahonnan elindult, hogy szerencsét próbáljon. Apjától, anyjától várt vigaszt, jó szót, amire szíve-lelke áhítozott.
Megállt a nyitott ajtó küszöbén. Dehogy is merészkedett beljebb. Szóra nem nyílt az ajka, amikor szülei észrevették és megpillantották összekötözött holmiját a kezében és tekintetük farkasszemet nézett Mari mindent eláruló bűnbánó tekintetével.
- Édesanyám… - fakadt ki a leány, de nem tudta tovább folytatni.
- Eriggy innen!… - mordult rá atyja és a kezében lévő csizmát vágta Mari felé.3
Mari immár másodízben érezte a kitaszítottság szörnyű fájdalmát. Végtelen türelme azonban és az a tudat, hogy most már nemcsak az ő sorsáról, de érő-érlelődő gyermeke jövőjéről is tartozik gondoskodni, az anya fokozott erejével űzte-hajtotta a munka felé.
Szégyenbeesésének csak most ébredt tudatára és egy idegen városba bújdosott, hogy szolgálatba szegődjék. Talált is helyet rögtön, de amikor asszonya megtudta, hogy Mari áldott állapotban van, felmondott neki.
Így történt ez minden hónapban. Marinak havonként kellett változtatnia állását, nem azért, mintha nem végezte volna el rendesen kötelességét, hanem azért, mert egy vérforraló tavaszi éjszakán, ma sem tudta hogyan, megfeledkezett és most új életet készül adni önmagából.
Minden hónapban más helyen dolgozott. Meg nem állt a munkában kora reggeltől napestig. De minden igyekezete, végtelen szorgalma, emberfölötti ereje, szolgai engedelmessége mit sem használt. Mihelyt megtudták, hogy anyai örömöknek néz elébe, kegyetlenül kiadták az útját és Mari, csendes fájdalommal odébbállt, hogy egy más helyen próbáljon szerencsét.
Nyolc hónap múlt el azóta, hogy Mari a jegyzőék kertjében, az almafa alatt, először életében megismerte az élet örömét: a szerelmet.
Karácsony havát mutatta a kalendárium és Mari végleg kikerült az utcára. A béke szent napján egyedül, kivetetten barangolt a kisváros hóborította utcáin. A szeretet ünnepét ünnepelték minden házban, minden zugban és neki nem adatott más, mint kívülről, a tél dermesztő fagyában, az ablakon át nézni az emberek örömét, amint ajándékokkal kedveskednek egymásnak. A szíve majd megszakadt, de erős hittel viselte fájdalmát. Hitt lankadatlanul az életében, jobb jövőjében és gyermekében, aki második szíve volt a szíve alatt és aki parancsolóan intette kötelességére.
És amint Karácsony első ünnepének estéjén a havas, hideg utcán kóborolt vékony kis ruhájában, kis batyujával, egy gázlámpával világított ajtó előtt állt meg.

FORTUNA KÁVÉHÁZ
Ezt olvasta a bejárat üvegajtajáról, amelyen át egy ósdi villanyzongora hangjai hasítottak a hófehér utca szűzi csendjébe.
Mari félve nyomta le a kávéházajtó kilincsét. Belépve a terembe, furcsa, soha nem látott kép tárult eléje. Minden asztalnál legalább ketten ültek és vidám poharazgatás közben énekelték azt, amit a villanyzongora játszott. A kávéház zsúfolásig telve volt. Itt ünnepelte a karácsonyt a kisváros nőtlen fiatalsága. A patikus, a vasutas, az orvos, akit nem várt odahaza asszony és gyermek, mind itt mulatott egy-egy kifestett arcú, könnyűvérű leány társaságában.
A kávéház tulajdonosa, egy zordképű, idősebb asszony lett figyelmes először a váratlan és furcsa jövevényre, akit rögtön a konyhába tessékelt. Amikor pedig megtudta, hogy Mari mi járatban van, azonnal alkalmazta.
És ahol legkevésbé várta Mari, ott fogadták a legszívesebben. Újjult erővel, friss kedvvel és reményekkel végezte munkáját a konyhában, régi megszokott birodalmában.
Az égiek megsegítették az ő árvájukat. Mari fedél alá került a tél hidege elől. A duhaj társaság, a festett arcú lányok és a mogorva főnöknő szíve tiszta volt és szeretettel fogadták körükbe a szárnyaszegett madárkát…

ÚJ BIMBÓ FAKAD

Olyan jól végezte dolgát Mari a konyhában, hogy csakhamar pincérnővé lépett elő. Fekete ruhát kapott fehér gallérral, fehér fityulával és fehér köténnyel és most már ő is kiszolgálta a Fortuna kávéház vendégeit, akik napról-napra jobban kedvelték a falusi kis parasztlányt, aki a cselédsorból ilyen gyorsan kiszolgálóvá avanzsált.
Boldogan, hivatása teljes tudatában járt körül esténként Mari a nagy ezüsttálcával, amelyen különböző színű likőrökkel teli poharak csillogtak.
Egyetlen vendég sem akadt, aki ne vett volna el egy-két pohárkát az ártatlan mosolyú, csinos, fiatal és új pincérlány tálcájáról, hiszen Mari még egy kedves, de félénk fejbólintással is megajándékozta vendégeit.
Egy este, amikor Mari a szokásos módon körülhordozta likőrös tálcáját, hirtelen szédülés fogta el, összeesett és a csörömpölés ijesztő hangjára a kávéházban egyszeribe félbeszakadt a mulatozás. Mindenki az ájultan fekvő leányhoz sietett, aki lehunyt szemekkel, mozdulatlanul hevert.
- Doktor! - kiáltottak mindannyian a jelenlévő helybeli orvosért, aki persze szintén ott volt már a többiek között és azonnal intézkedett, hogy Marit ágyba fektessék.
Az orvost magára hagyták a leánnyal, a vendégek pedig visszaültek asztalukhoz. De mulatozni már senkinek sem volt kedve. Mari úgy hozzátartozott a kávéház személyzetéhez és törzsvendégeihez, mint, mondjuk a pezsgőhöz a pezsgőhűtő. Az előbb még zajos, vidám helyiségben most csend honolt. Szomorú arcok meredtek a levegőbe. Mindenki Mari sorsáért aggódott és türelmetlenül várták az orvos jelentését.
- Kisleány!… Kisleány!… Egy gyönyörű szép kisleány!… - hangzott végig a termen a várvavárt híradás.
Marinak gyermeke született…
Az almafa új bimbót fakasztott…
A langyos, szerelmes tavaszi szellő új életet érlelt…
Nosza, megindult újból a mulatozás a kávéházban. Új alkalom kínálkozott az ivásra. Mindenki az újszülött és Mari, a Fortuna kávéház kedvencének egészségére koccintott.
Napok alatt pedig a csecsemőkelengyékből és gyermekjátékokból valósággal raktárravalót készítettek el a festettarcú, de tisztaszívű kávéházi leányok szerető ujjai, úgy, hogy Mari és kisleánya alig látszottak ki az ajándékok tömegéből.
Mari boldog volt, mint életében még soha…
A következő vasárnap reggelén pedig, mint régente, amikor misére járt a templomba, gálába öltözött és piciny gyermekével elutazott szülővárosába.
Bújva, félénken ment végig a főutcán, kerülve az emberek és ismerősök kíváncsi, megvető tekintetét.
Észrevétlenül lépett be az Úr házába, karján kicsi magzatával. Egyenesen a Szűz Anya szobra elé ment és ott megállt. Megköszönte neki gyermekét, az isteni ajándékot.
Egy földi anya ajánlotta fel méhének gyümölcsét az égi anyának.
A mise végeztével aztán, az orgona fenséges hangjaitól kísérve büszkén, boldogan, szívében megelégedetten, lelkében nyugalommal távozott Mari, akinek a gyarló emberek nem tudták megbocsátani bűnét, de aki Isten kegyelme előtt bocsánatot nyert.
Boldogsága azonban nem tartott sokáig. Egy napon hivatalos közeg jelent meg a Fortuna kávéházban három idősebb úriasszony társaságában. Az egyenruhás ember és kísérete Marit kereste, akinek számára végzést hozott és már olvasta is az írást komoly hangján a veszedelmet sejtő leányanya előtt:
Alulírott Solymosi István, mint Budapest árvaszékének elnöke, igazolom, hogy a mai napon megjelentek előttem Pongrác Jánosné, Szandtner Béláné és Benedict Lajosné úrhölgyek és jelentették, hogy a Kiskunlacháza városában lévő Fortuna kávéházban szolgáló Szabó Mária nevű mindenes cselédlány törvénytelen Mária nevű leánygyermekének neveltetése ezen rosszhírű helyen erkölcsrontó hatással jár. Ennélfogva elrendelem, hogy nevezett gyermek anyjától elvétessék, szükség esetén pedig karhatalom igénybevételével az állami gyermekmenhelyre szállíttassék. Egyidejűleg meghagyom, hogy ezen végzésről szóló hiteles másolat az állami gyermekmenhelynek és a m. kir. Államrendőrség főkapitányának hivatalból megküldessék.
Solymosi István s. k.
árvaszéki elnök

A törvény szava parancs és egy egyszerű kávéházi kiszolgálólány vajmi kevéssé tud vele szembeszállni. Így történt, hogy Marinak meg kellett válnia leányától. Az anyjától elszakították gyermekét és Mari úgy érezte végtelen fájdalmában, mintha a szívét rabolták volna el tőle.
Gyermek az anyjának, Mari pedig a kávéháznak mondott búcsút ezen a szomorú napon.
Mint a kölykét vesztő állat, szűkölve keresett magának egy kis vackot ebben a nagy világban. Ahová lehajthatná fáradt fejét, ahol kisírhatná elbírhatatlan fájdalmát, ahol lehunyhatja a szemét… talán örökre…
Vágyai visszaűzték a kisvárosba, ahová élete nagy emléke fűzte.
Szinte eszelősen támolygott az akácos utcákon. Riadt tekintetéből mintha téboly sugárzott volna. Céltalanul ődöngött a régi, ismerős utakon. Meg-megállt, maga se tudta, hogy mire várt.
Itt-ott felismerték, de elfordultak tőle. Bajbaesése futótűzként terjedt el a pletykaéhes városkában.
A nagy téren, ahol a Szent Kereszt állt, gyermekek serege játszadozott. Körbejártak és gondtalanul, vidáman énekelték azt a dalt, amivel nemrégiben még ő is altatni szokta kicsiny magzatját:
Lánc, lánc eszterlánc,
Eszterlánci cérna,
Cérna volna, selyem volna,
Mégis kifordulna…
És amikor a gyermekekhez közeledett, hogy megsimogassa őket azzal az odaadó, anyai szeretettel, amit az ő gyermeke fűtött benne, a neveletlen kamaszok kinevették, kigúnyolták és amikor menekült előlük, még köveket is dobáltak utána.

MENNYEI RÓZSA

A becsmérlések és szenvedések kálvária-útján Mari - hogyan, hogyan nem - a városvégi korcsmába tévedt.
Két duhaj gazda mulatott a különben néptelen csárdában. Énekeltek jókedvűen és ugyancsak megdolgoztatták a cigánybandát azért a kevés pénzért, amit neki szántak.
Mari elkerülte a mulatókat és kis cókmókjával a söntés mellé telepedett, ahol nem vehették őt észre.
Tébolyhoz közel álló lelke mámort kívánt.
Bort rendelt, de az első pohártól elerőtlenedett, feje az asztalra csuklott és elaludt. Jótékony álmából azonban csakhamar felébresztette a korcsmáros és durva szavakkal az utcára kergette Marit.
Órákhosszat csavargott a zegzugos utcákon.
Lenéző, csúfolódó emberek siettek el mellette, majd keményszívű, álszent és kárörvendő asszonyok közé vezetett úttalan útja. Szitkokat szórt feléje és vizet öntött a nyakába a kegyetlen fehérnép.
Mari megadással, tehetetlenül viselte fájdalmát. Nem zúgolódott a sorsa ellen.
Ment, céltalanul, egyre tovább…
Alig vonszolta fáradt lábait. Cipője szakadozott, ruhája lerongyolódott, zilált hajával a szél játszott. Arca megnyúlt, sápadt lett és beesett. Szeméből az elborulás integetett…
Az emberek már féltek tőle és magára hagyták.
Árván, kitaszítottan ért az Isten háza elé, amelynek nyitott kapuja hívogatóan intett feléje.
A templom üres volt ebben az időben.
Lassan letérdelt a kőkockákon. Tekintete a Mária-szobrot kereste.
A Szűz Anya még mindig ott állt, virágokkal övezve és égő gyertyák fényében, karján a kisded Jézussal.
Mari tágranyilt szemekkel nézte a gyermekét tartó anyát, akitől nem vették el magzatját. És eszébe jutott az ő gyermeke, akit elszakítottak édesanyjától.
Mindez egy pillanatig tartott. Azután ködbe borult előtte minden… nem bírta tovább elviselni az anyai fájdalom töviskoszorúját… és utolsót dobbant a szíve…
Zuhanó teste holtan terült el a csöndes, üres templom kőkockáin.

Teste a földön lelt örök pihenőre, de lelke a mennybe szállt…
A földön hagyta szenvedéseit és gyermekét…
S az Égi Birodalomban tovább folytatta régi, megszokott munkáját, régi megszokott helyén a mennyország aranykonyhájában.
Aranytűzhelyen sütött-főzött, aranyteknőben mosott, aranydézsában mosta aranyedényeit, aranyvödörből aranykefével súrolta az aranypadlót.

Tizenhat esztendő telt el azóta, hogy Mari földi szenvedéseit felváltotta a mennyei boldogság…
És tizenhat esztendő telt el azóta, hogy Szabó Mária mindenes cselédlány törvénytelen gyermekéből, a kis Marikából nagylány lett, akihez a nemezis nem volt olyan mostoha, mint anyjához és kisasszonysorban élte ifjú életét.
Tavasz volt éppen, mint akkor régen…
A hold ezüstje s kis Marika szőke fejét is szépséges keretbe vonta, mint akkor régen, tizenhat évvel ezelőtt…
S az almafa is olyan dúsan virágzott és illatát vitte a langyos tavaszi szellő szerte a szívekbe, hogy szerelmet fakasszon, csak úgy, mint akkor régen, tizenhat hosszú esztendővel előbb…
Ekkor történt, hogy Mari mennyei aranykonyhájából kíváncsian lenézett a földre. Tekintete szülővárosát kutatta. És amikor megtalálta, azt a virágos almafát kereste, amelynek édes-bús emlékeit soha nem tudta feledni.
És az almafa alatt az ő leányát ismerte fel. Ott állt a kis Marika pompázó szépségében, bohó kedvében a kerítésen belül. Kívül pedig, vele szemben egy fiatalember állt, egy könnyelmű ficsúr és hevesen udvarolt a leánynak.
Az almavirág illata és az enyhe tavaszi szél csábítóan ingerkedett a fiatalokkal, akik talán szerelmesek sem voltak, csak ifjonti friss vérük lázadozott…
Mari az Égben rémülten nézte a földi jelenetet, amelynek egykor, tizenhat évvel ezelőtt ő volt boldog, majd boldogtalan hőse…
Nem! Az ő leánya nem tévedhet meg az életben! Az ő gyermekének nem szabad szenvednie az emberek becsmérlése alatt! A kis Marika nem lehet könnyelmű, nem feledkezhet meg magáról, ha még úgy incselkedik is vele a tavaszi szellő és ha bármennyire mámorba kergeti őt az almavirág édes illata…
Kétségbeesetten és tanácstalanul leste-figyelte Mari a bűn küszöbén álló párt, amikor hirtelen furcsa mentőgondolata támadt. Merész ötlettel a földre öntötte az aranyvödör vizét, amellyel a mennyország aranykonyhájának aranypadlóját akarta éppen felsúrolni.
S a mennyei víz tavaszi záport varázsolt a földre…
A váratlanul keletkezett tavaszi zápor pedig úgy megijesztette az almafa alatt álló szerelmeseket, hogy valósággal elmenekültek egymástól…
Úgy elmenekültek, hogy többé talán össze sem kerültek…

Jegyzetek

1 Megjelent a Filmkönyvek sorozatban, 1933-ban. Felelős szerkesztő és kiadó: Váczi Dezső. Bp. 1933. 7-32. p.
A regény a film alapján készült, s azért érdekes számunkra, mert néhány ponton eltér a fennmaradt kópiától. (Szerk.)
2 A fennmaradt kópiából hiányzik Mari gyermekkorának bemutatása.
3 A film fennmaradt kópiájából hiányzik ez a jelenet, amikor Mari visszatér a szülői házba. (Szerk.)