|
Tanner Gábor Jól megvagyok a televízióval. Ahogy a hasznos eszközökkel általában, például a mikróval, a mosogatógéppel vagy az autómmal. Feltűnés nélkül van jelen a háttérben. Sokat tévéző családnak tartom magunkat, bár alig ülünk a tévé előtt. Azt olvastam egy tanulmányban, hogy "a tévé a konfliktusok és hatalmi játékok terepévé teszi a nappali szobát." Jó, hogy ezt nem tudtam korábban, mert több tévét is vettem a különböző szobákba. Egyelőre nem dúlták fel a családi békét, de most már szemmel tartom őket. Gyakran világítanak, mint a lámpák. Fényt adnak és hangot. Irányjelzők. Hogy ne tévedjünk el. De hogy odaüljünk valamelyik elé és nézzük... Legfeljebb, ha meccs van, a kislányom néha ottfelejtkezik valamelyik szappanopera egy-egy epizódja előtt, és időnként az esti filmre alszunk el, miután beállítottuk a tévé önkikapcsolóját. Nem szidom a tévét, legfeljebb a távirányító anyját, ha nem találom. Meggyőződésem, hogy aki a négy nagy és két kisebb szórakoztató, valamint a tíz tematikus csatorna között nem talál kedvére valót (és a videót sem tudja kezelni), az nem is akar igazán tévét nézni. Persze ismerek olyanokat, akik nem lótnak-futnak egész nap, sok időt töltenek a tévé előtt, és valóban nézik a doboz képeit. Négy hétre leültem magam is a nappaliban levő készülék elé. A családom egy ideig furcsán kerülgetett, aztán ott-ott maradoztak mellettem. Néha már olyan volt, mint gyerekkoromban, amikor mindnyájan együtt néztük a Kántort, az Onedin családot vagy vasárnap a lecke és az ebéd után a Jean Marais-, Audry Hepburn- vagy Kabos-sorozatokat. A kocsiban és a vacsoránál nem egyszer a tévében látott filmekről beszélgettünk. Jó volt. Családias. Még egy kapocs, ami összefűzött bennünket. Aztán a balatonfüredi Plusz előtt levő újságosnál vettem egy Epizód magazint. Az újságos néni úgy gondolta, egy csónakban evezünk. Elbeszélgettünk a Villa Acapulcóról, sajnálta, hogy nem láttam a Családban maradot, mert abban szerinte értéket közvetítettek, hogy milyen erős a családi összetartozás, és felhívta a figyelmemet a kisvártatva induló Natalia Oreiro-sorozatra. A mellettem álló fiatalabb hölgy megerősítette, hogy nagyon kedves sorozat lesz, mint a Vad angyal volt. Régen nem beszélgettem már csak úgy az utcán emberekkel. Furcsa volt, de - jó. Sajnálom, hogy alapjáratban nem a filmek közvetítésének ritmusában élünk. Már csak azért is, mert így nem érnek el a hirdetők. Sokan fanyalognak a filmekbe iktatott 8-10 perces reklámblokkok miatt. Én szeretem őket. Főzéstechnikai műsort sosem néznék meg, de így a filmek közben én is megtudhatom, hogy létezik lyukacsos fedő, így a főtt tésztát nem kell leszűrni, egyszerűen csak a fedőn keresztül kiöntjük a vizet, a tészta meg hoppon marad a fazékban. Meg hogy van olyan porszívó, amivel az emeletről is fel lehet szippantatni a földszinti asztalon szétszórt rizsszemeket és a pohárban levő teniszlabdát. És például van olyan szürke autó, amelyik gyorsabb a sólyomnál. Ezek fontos dolgok. Nem lényeges, hogy nem akarok fazekat venni, és tudnék egyszerűbb módot is a teniszlabda kivételére a pohárból, meg csakazértis Seatom lesz mindig, de tessék nekem keresni a kegyeimet! Tessék engem tájékoztatni! Tessék rám költeni súlyos reklámidőket! Tessék nekem csillogó-villogó klipeket készíteni, mert én vagyok a fogyasztó. Tessék engem meghökkenteni, felhúzatni a szemöldököm, fejemet csóváltatni, morgolódtatni! Tessék rám hatással lenni! Médiával kapcsolatos írások legelcsépeltebb közhelye, hogy a képek hatalmában vagyunk. Mediatizált világban élünk. A képek rabjai vagyunk. De hát ki a fene nézi a tévéképeket? Peregnek-peregnek, de alig válnak le a percepciós szintünkről. A nagy mennyiségben és elképesztő kuszaságban özönlő képek tökéletesen súlytalanok. Hogy lehet leülni egy ilyen doboz elé, azzal a szándékkal, hogy na most megnézek egy filmet, odafigyelek, átadom magam neki, amikor ráúsztatják a képernyőm aljára a következő műsor vezérhírét: Britney Spears csókolózott Jennifer Lopezszel! A képek érdektelenségbe fulladását szemléletesen mutatta a Kachorra, az ártatlan szökevény első epizódjának egyik jelenete. Kachorra megszökik börtönbe szállítása közben, és álruhában, hamis papírokkal egy gazdag családhoz áll be nevelőnőnek. Mindenki együtt vacsorázik, az étkezőasztaltól fél méterre egy nagyképernyős tévé világít. Híradó megy. Kachorrát rendőrségi fotókon mutatják be, mindenki a tévét nézi, de senki nem ismeri fel a "nevelőnőben" a körözött lányt. A látványhoz való viszonyunk szempontjából érdekes volt egy kicsit nosztalgiázni Hitchcock Titkos ügynökével. Van benne egy gyilkossági jelenetet az Alpokban, amely egyébként csaknem az egyetlen bizonyítéka annak, hogy Hitchcock nem szunyókálta végig az egész forgatást. Két kém kicsal a hegyekbe egy feltételezett ellenkémet, akit meg kell ölniük. Csakhogy az egyikük, Ashenden elbizonytalanodik, és már nem akarja meggyilkolni a mit sem sejtő Mr. Cayport. A Mester iránti tiszteletből ne minősítsük azt a dramaturgia fogást, ahogy kihúzza magát a feladat alól, mindenesetre bemegy az éppen ott álló obszervatóriumba, és annak távcsövén figyeli kémtársát és a leendő áldozatot. Ashendennel együtt a néző is belenéz a távcsőbe, a nézőpontok egybe vágnak. Később Ashenden azt mondja magáról, hogy "távolsági gyilkos" vagyok. Eszünkbe jutunk magunknak, egy pillanatra lesütjük a szemünket, hiszen mi is ott kukkoltunk Ashendennel. Hitchocktól nem idegen, hogy fricskázza a nézőt voyeur státusáért, de ne felejtsük el, Asenden (és a 30-as évek moziközönsége) látta is a távcsövön keresztül, amit nézett. Manapság hiába nézzük modern médiumainkat, alig konstituálódik látvány az agyunkban. A figyelemvesztés elleni küzdelem lehet az oka annak, hogy oly sok film hívja fel a figyelmet a kép fontosságára. A Murder One-sorozat utolsó részében betolnak egy televíziót a tárgyalóterembe, hogy lejátsszák a gyilkosságról készült titkos videofelvételt. A védőügyvédet alsó kameraállásból látjuk. Ő a hős. A kép birtokosa. Bénult csend, mindenki áhítattal nézi a dobozt, és várja, hogy lássa a felvételeket. Mert a rögzített mozgókép a megállított idő. Ha kiragadunk a rohanásból egy időszakaszt, és szemlélőre vesszük, feltárulnak a titkok. A gyanúsítottról kiderül, hogy ártatlan, a lebuktathatatlannak hitt maffiavezérről, hogy börtönbe juttatható. Friedkin látványos és csavaros thrillerében, a Jade-ben is néhány fotó és egy kandalló hamujából kipiszkált videokazetta a cselekmény mozgatórugói. A sztárügyvédet, Matt Gavint nem az zavarja, hogy a felesége, Trina befolyásos és gazdag emberek extrém szexuális játékainak női résztvevője, hanem, hogy a kis orgiákról a házigazda milliomos, Kay Medford felvételeket készített. Tud felesége másik életéről, de így is kívánja őt. A valóság gyorsan változik, és Trina képes ezt még fel is pörgetni. Ha egy férfi közelébe megy, az elfeledkezik mindenről, és már csak őt akarja, annak számára megszűnik a múlt, nem emlékszik semmire, csak a jelen van. Matt szereti magát átadni ennek a "hisztérikus vakságnak". De aki képeket készít felesége szexpartijairól, majd ezeket Matt orra elé tolja, annak meg kell halnia. Nem azért, mert Matt nem hagyja magát zsarolni, hanem, mert megpróbálta kiragadni őt lázálomszerű zaklatottságából, megpróbálta megállítani az időt. "Egy görény". Míg Matt Gavin számára a múló idő rögzítése és megőrzése rémálom (nyilván mert így szembe kellene néznie felesége és saját elképesztő múltjával), a Get Carterbeli Jacknek meg kell találnia a múltat rögzítő képeket (hogy rájöjjön, miért ölték meg az öccsét). Mikor Las Vegasból megérkezik Seattle-be, unokahúga azt mondja neki: nem is ismerlek, számomra csak egy kép vagy a zongorán. Jack tehát nem egy családcentrikus ember, de a gyilkosságot éppen azért tudja majd felgöngyölni, mert kívülálló, nem abban a tér-idő koordinátarendszerben mozog, mint a környezetében levők. Idegenként van ideje a múlttal foglalkozni. Amikor valamire rájön, a kép villanásokra felgyorsul, minden nekilendül, mint egy Boticelli-festményen. De Jack ellenáll, nem hagyja, hogy magával ragadja a gyorsuló idő. Egy bár biztonsági kamerája által rögzített videofelvétel képkockáját kimerevíti, és nagyítóval kémleli a raszteres képet. Rájön a megoldásra. A rejtély kulcsa egy újabb darabka rögzített múlt, egy újabb képsor. CD-ROM-ra írt digitális felvételek. Jack megnézi ezt az anyagot is, és ez ebben az esetben szembenézést is jelent. Szembenézést a múlttal. S ha ez megtörténik, cselekedni is lehet, mely ebben a történetben a bosszúállást jelenti. Jack Carter múlthoz való hozzáállása, még ha csak távolról is, de Hamlet felfogását idézi. A körzetnek erre a hónapra eső néhány epizódjában is egy videofelvétel kapta a főszerepet, melyen az látható, hogy két rendőr pénzt emel el egy magányos, vak asszony lakásából. Kihasználják, hogy a hölgy nem lát, még meg is alázzák: meglengetik világtalan szeme előtt a kis bonbonniere-jéből kilopott bankjegyet. Pár dollár. Százezer számra elkövetett, piti és mocskos kis hétköznapi korrupció. De a gép megállítja az időt, rögzíti a valóságot. A mindennapos eset egyedivé válik. A testület először a szokásos módon reagál. Bajtársiasan kiállnak letartóztatott kollégáik mellett. De a kerületi ügyész újra és újra levetíti nekik a felvételeket. Lassan megértik a dolog jelentőségét. Egy átlagos pillanat különlegessé válik. Mert van róla felvétel, kép. Úgy tűnik, a nyár utolsó heteiben a felvétel végeredménye vált fontossá, és kevéssé a felvételkészítés folyamata, a valaki figyel, vagyis a Big Brother-effektus. Tegyük gyorsan hozzá: hál' istennek. Talán egyedül a Betty, a csúnya lány modern farce-figurája, a pénzét beosztani nem tudó "hidrogénszőke" volt az egyetlen, aki megidézte a valóságshow-k tavaszi, funny people-ös, truman show-s lázát, amikor Betty elnöki kinevezésének hírét hallva döbbenten kérdezte, hogy ugye ez csak valami kandi kamerás vicc... És ha már a képek hatásánál tartunk, álljunk meg egy pár szóra a Betty, a csúnya lánynál! Nekem úgy tűnik, a szappanoperák javarésze a mai napig is háttértelevíziózásra készül. Ez egy alapvetően szövegcentrikus műfaj. A képek arra szolgálnak, hogy a "néző" fel-felpillantásaikor azonnal informáljanak, vagy a szövegből adódó hangulatra egy-egy vizuális benyomással ráerősítsenek. (Ezért használnak annyi beszélő fejet rögzítő közelit, harsány, epizódok hosszú során át változatlan színeket az egyes helyszíneken és folyton a mondatokba iktatott neveket, például, hogy "én, Cristina de Severino gyűlöllek, Frederico Oliveira, légy átkozott!", hogy felpillantás nélkül is tudjuk, ki kihez beszél stb.) A képek díszítő és hangulatfestő szerepet töltenek be. Egy-egy vizuális betét sem időtartamában, sem jellegében nem tér el egy átlagos imázs reklámkliptől. (A María del Carmen első epizódjában nem kisebb dolog történt, mint hogy a szegény banánszedő munkásfiú és az ültetvény gazdag urának lánya titokban pásztorórát tartottak a fiú nádkunyhójában. A kamera a kalyiba tetejéről közelített rá az ölelkező szerelmesek fehér lepedőből ki-kivillanó testrészeire. Körös-körül makulátlan rend, tisztaság honolt, s mindenre szűrt, meleg napfény ült rá. A csókra egy vízesés képét úsztatták. Majd esztétikus comb- és kézsimogatás következett. Az egész dolog akár egy egzotikus illatú, hidratáló testkrém 30 másodperces klipje is lehetett volna. De ha valaki éppen nem tudott felnézni a képernyőre, azt a romantikus zene és a "ha veled vagyok, úgy érzem valóban élek", vagy a "ha veled vagyok, érzem, ahogy lüktet a vér az ereimben" szerelemes elragadtatások is pontosan informálták arról, hol is tartunk a cselekményben...) De a Betty, a csúnya lány főszereplőjét nézni kell. Folyton zsíros, homlokába ragasztott hajával, otromba szemüvegével, fogszabályzójával és állig begombolt, férfias ruháival oly mértékben elüt a sorozat amúgy szappanoperahű, klisészerű vizuális világától, hogy még a sokadik rész után sem tudjuk róla levenni a szemünket. Ráadásul pont ezekben a hetekben kezdett el megszépülni, amit szintén látni kell. Külsejének lassú metamorfózisa a szemünknek készült. Epizódról epizódra való apránkénti megszépülését csak azok élvezhetik igazán, akik nézik a filmet. Bettynek a látszata változik meg. Sokszor elmondják a szappanoperákról, hogy "a cselekmény állandó változása ellenére az ábrázolt világ egészében rendkívül stabil (...) a stabilitás, a világ biztos állandósága e sorozatok egyik legfőbb sugallt értéke." Szerintem a szappanoperák éppen azt sulykolják, hogy az ember helyzete bármikor fenekestül felfordulhat. Mint a Ki nevet a végénben. Araszolsz kockáról kockára, aztán hirtelen sorokat ugrasz előre, vagy visszacsúszol, netán érkezik valaki hátulról és kiüt. A Villa Acapulco egyik utolsó részében két férfi beszélget szenvedélytől izzó arccal (színészi "játékukra" erősen rásegít, hogy tábortűzszerűen villogó vörös-sárga fénnyel világítják meg a fejüket): a fiatalabbik most tudja meg, hogy az idősebb az igazi apja, pedig eleddig azt hitte, hogy egy másik tag az, ez meg itt az ellensége. A fiatal izzó arcú élete egy pillanat alatt átdimenzionálódott. A Villa Acapulco helyett induló María del Carmen első részeiben a későbbi, fátumszerű változások magvait hintik el. A címszereplő anyja nem a biológiai anya. Az igazi anya csak keresztanya. És vak. (Gyanítom, ez is csak úgy igaz, ahogy a keresztanyaság.) Don Federico fiaként iskoláztatott unokaöccse mit sem sejtve nagybátyja szeretőjének a kezét készül megkérni. És van már gyanús halottunk is. Aki mindjárt az első részben a frászt hozta rám, mert miután bent égett a kalyibájában, mégiscsak betoppant a gyújtogató házába, nekirontva szemből a kamerának - majdnem bevertem a fejem a fotel mögötti falba. Az ilyen típusú fickótól még kitelik egy-két feltámadás. Amúgy ő a biológiai apa. Bár ezzel is legyünk óvatosak, mert ezt ugyan mondta a biológiai anya, de hát ő egyelőre magáról sem tudja, hogy kicsoda, miért lenne mások identitását tekintve kétségbevonhatatlan a véleménye. (Ugyanakkor még ott motoszkál az emberben a pár nappal ezelőtti Villa Acapulcóból az idősebb izzó arcú életbölcsessége: "a nők fegyvere, hogy tudják, ki a fiúk apja"). Lesz itt még megannyi rádöbbenés, felismerés, lelepleződés, felbukkanás! A most kezdődött, várva várt Natalia Oreiro-sorozatnak (Kachorra, az ártatlan szökevény) is még csak egy-két epizódján vagyunk túl, de Kachorra életében már három újrakezdés, három gyökeres fordulat következett be. Láttuk, hogy börtönbe hurcolják. (Pedig ártatlan szép kislány volt.) De kiszabadult, a sors a kezére játszott egy új személyiséget, melyet nem habozott felvenni, és máris szuper bizonyítványokkal rendelkező nevelőnőként lépett fel gazdagéknál. A 37. hét végén lebukott, de emiatt már nem kell aggódnia, mert a család fejének szerelmeként kezdhet mindent elölről. Nyilván fontos érték a biztonság, de éppoly fontos az örök újrakezdés lehetőségének ébren tartása a nézőkben. Nincs semmi veszve, bármikor történhet valami, és minden újrakezdődik. Ráadásul, míg az állandóság megélése azonosulást kíván a nézőtől, a változásláncolatot lehet távolságtartással is szemlélni. (Teljesen egyértelmű számomra, hogy a sorozatnézők ezzel az attitűddel figyelik hőseiket.) A normális történetekben a szereplők attribútumai változnak csupán az egymással és a környezetükkel való interakciók során. De térjünk még vissza Kachorrára! Hősnőnk egy fa alatt átöltözik (laza stílusától alapvetően eltérő, több számmal nagyobb ruhákat ölt), egy taxiállomás vécéjében átfesti a haját, majd kicsit belenyír, felvesz egy hatalmas, színes kalapot - és íme, előttünk áll egy új Kachorra. A hónap filmjeiben egymást érték az ehhez hasonló személyiségcserék. A 8 nőben senki nem az, aki. Mindenkinek más az apja, anyja, gyereke, testvére, mint azt hitte. Még a halott sem halott. A filmnek leginkább úgy lenne létjoga, ha szappanopera-paródiaként néznénk, de még így is szánalmas. (Felmerült bennem, hogy esetleg a 30-40-es évek angol és amerikai vígjátékait akarná megidézni, de félek, nagy forgolódás támadna René Clair, Capra, de még Asquith sírjánál is.) A 8 nő eltévedt szinmű. A József Attila Színház Iglódi-korszakának vidám, zenés darabjai között volna a helye. Egy paródiában általában eltúlozva felnagyítják a választott film vagy műfaj sajátosságait. Úgy látom, a 8 nő alkotóinak az a nagy ötletük támadt, hogy visszafelé torzítanak, vagyis nem eltúloznak, hanem szolidabbá, visszafogottabbá teszik munkájukat. Így létrehoztak egy lapos, unalmas, kínos vigyort arcra fagyasztó rettenetet, ami kísérletként érdekes lehet, ám a magam részéről inkább három epizódot nézek a María del Carmenből. És Catherine Deneuve megállíthatatlanul püffedő ujjainak közelijekor nem csupán képletesen kaptam a szívemhez... Sokkal viccesebb szappanopera-paródiára sikerült a Folytatásos forgatás. A filmbeli sorozat, a Ha eljő az alkony nézettsége drasztikusan zuhan, ezért a produkció tulajdonosai és alkotói elhatározzák, hogy a főszereplőnővel (akit Celeste, az amerikai háziasszonyok idolja alakít) meggyilkoltatnak egy hajléktalan, néma lányt, és feltámasztanak halottaiból egy férfi szereplőt, aki százvalahány résszel ezelőtt hullott el. Igen ám, csakhogy a néma lány szerepére véletlenül éppen Celeste unokahúgát választják ki, a visszahívott szereplő pedig Celeste egykori szerelme, Jeffrey. Az élet is tud olyan váratlan fordulatokat produkálni, mint a szappanopera-szerzők (próbálják elhitetni velünk a filmalkotók)! Kiderül ugyanis, hogy az unokahúg nem unokahúg, hanem Celeste és Jeffrey közös lánya. A komédia akkor válik igazán sziporkázóvá, amikor a valóság és a forgatott szappanopera fiktív világa összemosódik, és egymást érik a legképtelenebb baromságok. Az egész végén az egyik sértett színésznő, Montana elhatározza, hogy befűt Jeffreynek, és elterjeszti a pletykalapokban, hogy terhes a férfitől. Az új macsósztár népszerűsége csak úgy őrizhető meg, ha még durvább dolgot találnak ki Montanáról, jelesül, hogy ő csak egy magát nővé átoperáltatott férfi, s a neve nem is Montana, hanem Milton. Így még egy kis Aranyoskám-fricska is belefért a filmbe. Korábban az ilyen típusú átváltozós történetek néhány horrorfilm cselekményének alapját képezték, no és persze egy speciális krimifajtáét, a kém-, vagy ügynökfilmét. Mivel ezekben a hetekben jó néhány kémfilmet is sugároztak, meglepő összefüggésre jöttem rá: a szappanopera filmtörténeti előzménye a kémfilm. A kém ugyanis nem az, akinek látszik. Esetleg több látszatával sem azonos. Professzionális énképgyártó. A dolog akkor válik érdekessé, ha kém kémet üldöz. Ekkor ugyanis emberünknek - miközben folyamatosan és következetesen hazudnia kell önmagáról vagy egy korábbi képmásáról - meg kell találnia a környezetében azt, aki ugyanezt teszi. Csak hát majdnem mindannyian szeretünk más képet mutatni magunkról kifelé, mint amilyenek vagyunk (vagy mint amilyennek tartjuk magunkat). Ha így belegondolunk, egy kém még rosszabbul érezheti magát, mint szegény Jack Bannister A sanghaji asszony híres tükörjelentében, egy kém számára ugyanis szakmai követelmény, hogy éljen a gyanúperrel: megannyi tükörkép, és talán egyik se valódi. A kémeknek tehát az a szerencséjük, hogy általában leleplezik és megölik őket, mielőtt teljesen becsavarodnának. Mármint a lelkiismeretes kémeknek, akik adnak arra, hogy minél kevesebb hétköznapi énképfaragót öljenek meg munkájuk során. Ilyen "békebeli erkölcsű" Hitchcock első világháborús Titkos ügynökében Ashenden. Egy svájci szállodában kell azonosítania és likvidálnia egy német ellenkémet. (Ebben két másik kém is segítségére van, egy férfi és egy nő.) Egy furcsán viselkedő angol úrban megtalálni vélik a keresett személyt. Ashenden férfi kémtársa megöli Mr. Cayport, de később derül ki, hogy nem ő volt a német kém. (Ashendent megviseli a dolog, lehet, hogy ekkor zavarodik meg annyira, hogy a film végén megkéri kémnőtársa kezét.) Egyiken sem jönnek rá, hogy a társaságukat kereső, és a kémnőnek hevesen udvarló amerikai playboy a német kém valójában. Megváltoztatott személyazonosság, új igazolványok, egy kis igazítás a külsőn, ha állampolgárságot is vált az ügynök, akkor új nemzetiségére jellemzőnek tartott viselkedési klisék felvétele - és kész a régi új ember. A 007 - A világ nem elégben James Bond egy meggyilkolt atomenergetikai mérnök, Mihail Arkov "bőrébe bújik": a repülőgép vécéjében Arkov fóliázott, fényképes kitűzőkártyájáról kivágja a fotót a bicskájával és egyik saját igazolványának képét illeszti a helyére. (Még szerencse, hogy az igazolványfotók mérete világszabvány.) De James Bond felett is eljárt az idő! Mára nagyot változott a világ. A modern ügynök ugyanis nem igazolványokat buherál, nem magát alakítja át, hanem a környezetében levő többi embert. A Sötét zsarukbeli K ügynök villanós fémbotjával bárkinek az agyából kitörölhet napokat, heteket, éveket (ezt hívja neutralizálásnak). A társa, J ügynök által "villogó, emlékpucoló micsodának" hívott herkentyű egy futurisztikus radír, de vannak ennél sokkal kellemetlenebb hatású eszközök, melyek nem semlegesítenek, hanem beépítenek emlékeket. Egyes sci-fikben már úgy cserélgetik az emberek tudatát, mint CD-ROM-ot a számítógépben. A virtuális valóságról szóló eszmefuttatásokban gyakran írnak arról a veszélyről, hogy a jövőben sokan választhatják majd a mesterséges környezetet életterükként a való világ helyett. Ez az ötlet adta az Avalon alapját. Amúgy a film végignézése embert próbáló dolog, ugyanis egy olyan lányról szól, aki profi virtuális valóság játékos. Így az alkotók egy barna színű kábel belsejének feltétezhető színvilágát álmodták köré. Hősnönk zárt, sötét, bronz terekben vegetál. Akár játszik, akár otthon van. A két helyszín között egyetlen különbség, hogy a virtuális térben béna grafikákra lődöz. Atn olyan profi lesz, hogy a legnagyobb nagymenők szintjén is játszhat. Ez a szint a valóságszint. Ash hirtelen egy színes valóságban taálja magát. Megnyugszunk. De csak percekre, ugyanis a lány a valóságban elkezd valós időben semmit sem csinálni. Ez némiképp meint fárasztó. vége jó, mert erőteljes kórusmű zeng, ami sti,ulálja az elbágyedt nézőt, és megtudhatjuk ismét, hogy nem jó álmodozni, néha kell valóságos fájdalmat is érezni. (Jó, de csak nagyon néha, ha lehet kérni.) Nincs happy end, mert ehhez Ash-nek le kne lőnie egy műangyalt (gondolom, ő szimbolizálja az egész VR-t), de nem látjuk,. hogy lelőtt-e. vagy megsajnálta, mert elkezdett alulról felfelé jöni a stáblista. Ez egy nagyon művészi, nem hollywoodi film! De úgy tűnik, nem kell mesterséges, alternatív környezetek létrehozásával bíbelődni, csak fogni egy CD-t, annak anyagát bemásolni az agyba, és kész az új ember. A Nikita Halálos hatás alatt című epizódjában az ügynökség elfogja a terroristacsoportokat Andrax rakétákkal ellátó banda egyik tagját, Carlt. Hogy Nikita a banda közelébe férkőzhessen, Carl agyából kitörlik letartóztatásának körülményeit, és betáplálják Nikitát mint szerelmét. A fejét valami sisakba zárják, drótokat kötnek rá. Aztán a következő vágássort látjuk: közeli a fickó fémszékhez bilincselt kezéről / közeli a sisak nyílásáról, a terrorista szemei fennakadnak, mintha csak az égre akarna tekinteni (annakidején Frankenstein monstrumába ilyenkor csapott bele a villám) / közeli egy számítógép-meghajtóba becsúszó műanyag lemezről / közeli egy klaviatúrán gépelő kézről. Titokban Nikitát is megbütykölték, hogy minél hitelesebben alakítsa a szeretőt. "Mindent megbabráltak" - foglalja össze a dolgot az egyik ügynök. Persze korábban is voltak nagy, személyiségcserével járó átverések (gondoljunk csak a 40-50-es évek freudista, pszichologizáló mozijaira), csak most a technika és a tudomány segítségével a manipulátorok átléphetik az emberi dimenziót. Eddig becsapás, megbűvölés volt, most törlés-beillesztés van. Eddig a manipulátornak is bele kellett adnia önmagát, minden tehetségét, most csak megnyomja az enter billentyűt. Ezekben a hetekben újranézett egyik kedvencemben, a Szédülésben Kim Novák is alaposan "megbabrálja" James Stewartot: a nő ugyan csak egy latinos külsejű, jelentéktelen színésznőcske (mármint a film valóságában), mégis elhiteti magáról, hogy szőke, szuicid hajlamú milliomosfeleség. Nem csupán az átverést tervelik ki emberek, hanem magában a folyamatban is ők a meghatározók. A Páratlan prédikátorban Jonas Nightengale-nek egy sereg kollégája, rádiós adó-vevő készülékek, számítógépek, színpadi hang- és fénytechnika segít, hogy átverje (misztikus révületbe ejtse) a csodák sátrában összesereglett embereket, de Nightengale személyisége, kisugárzása, színpadi produkciója nélkül az egész csodagépezet semmit sem ér. Mert a főszereplő az ember. A Bérgyilkos a szomszédomban a fogorvos mintát vesz Tulipános Jimmy álkapcsáról, és egy amúgy is terhessé vált hulla fogazatát pontosan olyanra fúrja-faragja, amilyen Jimmyé. A holttestet egy kocsival együtt felgyújtják, s mivel a test porig ég, a rendőrség a fogazat alapján azonosítja az áldozatot - Tulipános Jimmyt halottá nyilvánítják. Emberi leleményesség, ravaszság a dolog kitalálásában és emberi ügyesség a megvalósításban. Persze nem szükségszerű, hogy egy integráns személyiség éppen mások átverésében nyilvánuljon meg. Sőt. Sokszor nehezebb önmagunk megőrzése a szürke hétköznapok egyhangúságában. Amikor alig történik valami. Látszólag Betty története a nagy megváltozás meséje. Egy csúnya lány megszépül, egy titkárnő vállalatigazgatóvá emelkedik. Persze ez csak a szüzsé szintje. Valójában semmiféle csodálatos fordulat nem következik be. A Betty, a csúnya lány rajongói weblapján utána néztem az előző százvalahány résznek, és a gyanúm beigazolódott. Betty már a történet elején is egy több diplomás, értelmes lány volt, nem sokkal később titokban beleszeretett Armandóba, aki viszonozta a lány érzelmeit. Ezek mostanra sem változtak meg. (Nem derült ki, hogy Betty érdemtelenül szerezte volna a diplomáit, vagy hogy érdekből közeledett Armandóhoz stb.) Jó, előnytelenül hordta a haját, meg gondolom, eszméletlenül félhetett a fogorvostól, mert noha állkapcsa már kifejlődött, képtelen elmeni hozzá, hogy kivetesse a fogszabályzóját. De Aramndo így is szerette és szereti a mai napig. Betty titkárnőként is jó üzleti tervet készített a vállalatnál (más kérdés, hogy Armando utasítására kozmetikáznia kellett a bevételeket és kiadásokat, így az Eco Moda a csőd szélére került), most is őt vették elő aduászként, hogy kihúzza a céget a kátyúból. Egy kicsit változnak a dolgok, de Betty marad az okos, szerelmes lány. Végre valaki szólt neki, hogy mosson hajat, meg bontsa ki a frizuráját, vegyen új szemüveget, és biztos vagyok benne, hogy a fogszabályzó sem készült olyan kemény fémből, hogy nem törik szét előbb-utóbb a szájában, ha már másképp nem tud tőle megszabadulni. Miközben tehát látszólag egy metamorfózisról van szó, valójában két változatlan érték (a tudás és a szerelem) mindent elsöprő érvényesülése a lényeg. Ebből a szempontból a Betty... pontosan ellentéte a Kachorra...-nak. Ez utóbbiban a fordulatoknak nincs ok-okozati öszefüggése, a sors irányít mindent. A Betty...-ben racionálisabbak a dogok, és Betty maga alakítja a sorsát. Megteheti, mert ő felkészült erre. Kachorra csak a szerencséjében bízhat. Van, aki szereti nézni a lottósorsolást, ahogy az üvegkalitkában a sűrített levegő fújja a golyócskákat, szeret elmerengeni a véletlenen, a szerencsén. Hozzám közelebb áll a Betty... látványvilága. Egy nehéz döntés következményei mellett kell kitartania minden körülmények között A végsőkig Jodyjának. Ezt csak úgy tudja megtenni, hogy feltétlenül bízik az igazában. Jody egy nap szétvágja az igazolványait. Szakít addigi életével, és útra kel a kislányával. Meg van róla győződve, hogy volt férje szexuálisan molesztálta Samet, de ezt nem tudta bizonyítani a bíróság előtt, sőt a törvény őrei úgy találták, jobb lenne a kislányt mindkét szülőjétől elkülönítve egy gyermekotthonban elhelyezni. Jody és Sam outsiderek lesznek. Menekülnek a hatóságok és az exférj által felbérelt magánnyomozó elől. Megváltoztatják a frizurájukat, és Jody a nevét is. Folyton úton vannak, a "szülők a gyermekbántalmazás ellen" titkos hálózat sejtjei segítik őket, egy-egy éjszakára befogadják a menekülőket. (Egy ilyen alkalommal látjuk, hogy Jodynak igaza van, hiszen egy befogadó családnál Sam és az ottani kislány pancsolnak a fürdőkádban, az apa beszól nekik, hogy kész a vacsora, és a résnyire nyitott fürdőajtó a férfihanggal együtt félelemrohamot vált ki Samből, sikítozni kezd, hogy azonnal menjenek el innen.) Körözési felhívó plakátok, újságcikkek. Mindenki potenciális ellenség. Végül Minnesottában Jody úgy dönt, megállnak. Új életet kezdenek, és Jody beleszeret egy férfibe. Rájuk találnak. Menekülnek tovább - immár hárman. Egy félreeső helyen új életet kezdenek ismét. Új biztosítási kártya, új jogosítvány. A film végén rájuk talál a rendőrség, lassított felvételeket látunk a könyörtelen letartóztatásról, de a film végi feliratok megnyugtatnak: csaknem egyéves jogi procedúra után győzött Jody igazsága. Szép álmokat. 01. 00.
|