Kovács Gellért
Emberkert

Félrecsúszott nyakkendőben izzadtan feszengő, vagy éppen rövidgatyájukkal az időszakos poszthippi társadalomba beépülni vágyó, ilyen-olyan szervezetek a kezdetektől fogva jelen vannak a Sziget Fesztiválon. A kezdő évek ahá-élményei után a tájékoztatási pontok társadalmi célú tájékozódási pontokká degradálódtak. (Az esti koncert előtt egyébként legjobb találkozni a bölcs rabbi és az Amnesty kirendeltség közelében, a "krisnások" előtt. Könnyű megismerni: üvölt a monoton mantra-punk, a bent őrjöngő alkalmi rajongók lábszaga csak úgy hasítja a pár méterrel odébb kínált tökfőzelék illatát, a fénytechnika is karakteresen sárga. Szinte foszforeszkál.) Az esetek többségében maguk a szervezők se igyekeznek a megszokott megoldások kényelmes állóvizét felkavarni felesleges kreatív fodrokkal. Csak időnként lehet belebotlani néhány kísérletezőbb kedvű próbálkozásba. Idén ilyen volt a Virtuális könyvtár. A sátorba gyanútlanul belépő érdeklődő könyvek vagy éppen digitális adathordozók helyett civilizációnk piacvezető "mumusaival" találta magát szembe: többek között zsidó, cigány, afrikai, ázsiai, börtönviselt, prostituált, vagy éppen hajléktalan embertársainkat "kölcsönözhette ki" egy kis beszélgetésre. Az ötlet ugyan szimpatikus, naivsága okán mégis suta, tolakodó benyomást kelt. Az előítéleteket biztosan nem szelídíti. Több mint naiv, ki elhiszi, hogy egy kis eszmecsere tudattágító hatásából kifolyólag a Magyar vagyok, nem turista! pólók automatikusan felcserélődnek Fuck rassism! mintásra. Ugyanakkor az alapötlet nagyon is passzol a korszellembe. Legyünk kicsit cinikusak: a szórakoztatóiparban nagyot lehetne vele kaszálni, ideális egy igazán realisztikus reality-show licencéhez. (Nem kerül semmibe, sehol egy bekamerázott szupervilla, száradó rózsáért szánalmasan acsarkodó hisztis szingli vagy egzotikus szigeten rovarokat vacsorázó szörvájvör.) "A reklám után pedig megismerjük a piszkos, büdös guberálókat, akik egyébként rendes emberek. Addig is ne menjenek sehova, szálljanak magukba! Rögtön jövünk!" És talán még a honi kereskedelmi televíziósok titkolt vágya is teljesülhetne: végre értékesíteni tudnának egy konzervműsort a tengerentúli showbiznek. (Arrafelé mostanában úgyis újradefiniálják a népnevelés-népművelés fogalmát, biztosan hasznát vennék.) De lehetne belőle fikciós sorozat is, amely után mondjuk, be lehetne telefonálni a kirendelt szakértőknek a stúdióba, hogy akkor most mihez kezdjünk ezekkel a "problémákkal". "Oldjuk meg, cowboyok!" Képzeletbeli tévéslágerünkhöz az indító epizódot forgathatná valami nagykutya, esetleg Spielberg. De vizsgálódásra friss munkája is megteszi, beleillik koncepciónkba.

Az egyik legnagyobb filmes mesemondó mindig is szeretett érzelmes húrokat pendíteni, az esetek többségében örömmel vele is tartottunk. Most azonban nagy valószínűséggel csak sárgolyónk bizonyos tájékain hajlandóak erre erős fenntartások nélkül. Vajon miért? A Terminál szelíden szólva érzékeny témát feszeget, eléggé ügyetlenül. Ami igazán meglepő, hogy a mutatvány alig kivehető vékony dramaturgiai tócsák helyett jól látható, óriás banánhéjakon csúszik el, melyekről joggal feltételezhetnénk, hogy egy tapasztalt, öreg róka könnyedén kikerüli, aztán fütyörészve gördíti tovább történetének olajozott kerekét. Mégse ez történik. Sőt, Spielberg olyan zavarba ejtő magabiztossággal dülöngél a vállára nehezülő otromba fordulatok súlyától, hogy attól már mi jövünk zavarba. Történetének forrása valós, a párizsi Charles de Gaulle reptéren a mai napig éldegél egy szerencsétlenül járt iráni férfi. Elméje már kissé elborult, elmondása szerint skót származású, de több variációt is gyártott már az egyre nagyobb számmal érdeklődő újságíróknak. Sorsa inkább tragédia, mint komédia. Eme csekély jelentőségű aspektust botcsinálta kulturális-antropológus filmrendezőnk ki tudja, milyen okból figyelmen kívül hagyta, és inkább az alaphelyzet abszurditására koncentrált, kontinensnyit szelídítve a tényeken. Félszeg-bamba, sosemvolt kelet-európai átlagpolgárrá formálta filmjének hősét, ki a lehetőségek sosemvolt hazájába egy sosemvolt országból érkezik kopott konfekciókabátjában, titkos ambíciókkal. A csupa szív, ügyetlen mackó kikerekedett szemmel bámulja a neonreklámokat, és idiótán vigyorog, ha angolul szólnak hozzá. Egy szülőföldjén kirobbant polgárháború és a kegyetlen bürokrácia jóvoltából bennragad a reptéren, és innentől se ki, se el...

És mit lép ilyenkor Steven Spielberg meglátása szerint egy "igazi" kelet-európai? Beilleszkedik, kapcsolatokat építget, barátkozik a terminál - szintúgy a korlátolt amerikai fantázia szülte - személyzetével. Vadászik, halászik, gyűjtöget, randizik. Sőt, ha ideje engedi, még szerelmi kerítőként is megállja a helyét! Jobban csinálja, mint Barbra Streisand! Mindent összevetve, úgy viselkedik, mint az 50-60-as évek vígjátékaiból kiszakított, tágra nyílt szemű, érzelmes férfihős. Csak az a bökkenő, hogy Amerika ma már a moziban se lehet az a habos álomvilág, amelynek képéhez oly görcsösen ragaszkodna. Spielberg arcátlanul giccses mozgóképpé silányítja humanista kiáltványát, házalóügynök-modorával meg csak fokozza nézője dühét. Sárral teli lufit igyekszik rásózni, miközben saját maga se hiszi el egyetlen mondatát se. Az őszinte momentumokat elmaszatolja, fontos kérdésekre hebegéssel válaszol. Félrebeszél. Kár. Pedig valahol a mélyben még derengeni is látszik a lényeg: Amerikának tényleg fel kellene már ébrednie. A kérdés csak az, hogy pontosan melyik tévhitét, rémálmát hajlandó végre maga mögött hagyni. Jobban jártunk volna, ha Spielberg erre kereste volna a választ. Mert ábrándos, hollywoodi kinyilatkoztatásokban verhetetlen, az biztos. Megtanulhatna kérdezni is végre.

Árpa Attilát is hiába faggatnánk valós élethelyzetekről, velünk egy oxigént lélegző, hús-vér karakterekről. Egyszerűen nem vonzódik az ilyen földhöz ragadt marhaságokhoz. Alkotói tekintete távoli vidékek felé mereng, agya Tarantinóhoz, szíve Ritchihez, virtusa Kusturicához repítené, azonban képességei sajnos még csak a honi mozitalaj meglazítására elegendőek. Arra is csak éppenhogy. Filmje - egyik saját definíciója szerint - "suttyófilm", ami bizonyára valami olyasmit igyekszik jelenteni, hogy idegesítő bunkók hibát hibára halmozva görgetik előre a bűnös cselekmény vágtató vágásokkal, dögös lassításokkal szabdalt, párhuzamosan, majd egymásba futó szálait, a szájuk meg olyan szinten mosdatlan, hogy a szólásban szereplő bizonyos "kocsis" hozzájuk viszonyítva beszédtechnikát taníthatna a színművészetin. Bevált recept, korunk kultuszfilmjei közül jó néhány lépdel hasonló talajon. Az Argónak mégse engedném meg szívesen, hogy a már említett rendezők dolgozatai közé sorolódjon. És még csak nem is spórolós jellegéből következtetve vonnám meg tőle a szimpátiát - láttunk már ennél szerényebb összegből is fiatalos, pofátlan filmcsodát születni -, hanem mert egyszerűen nem igényli, hogy szeressék. Nem azért született. Az a küldetése, hogy szellemtelenül, csak az összetevők okán működjön, mint egy ügyesen programozott gép. Hogy viccesnek hitt dialógusai, profán figurái beivódjanak a kortárs fiatalok köznyelvébe, a poénok bevegyék a szórakozóhelyeket, a kukások, a csaposok, sőt még a konyhás nénik is kuncogva emlékezzenek a bölcsészek, biztonsági őrök, professzionális bértolvajok vérfoltos összecsapására, a direktornak meg az említett alkotók egyike küldjön karácsonyra egy elismerő szavaktól hemzsegő üdvözlőlapot.

Még szerencse, hogy nem ilyen egyszerű. Jaj lenne nekünk, ha mindenki, aki legalább egyszer olvasta a Kutyaszorítóban vagy a Ravasz, az Agy... forgatókönyvét, vagy meghallgatta a Tiszta románc dévédéjének audiókommentárját, nekiállna egy alsó kategóriás lottóötös árából "suttyó", "köcsög" vagy mondjuk "parasztfilmnek" nevezett dilettáns pillanatgyűjteményt forgatni. Tudjuk jól, hogy az idézet egy idő után elsilányul az eredeti szelleme nélkül. Érdemes és kell is akarni, de ha nem futja többre, mint jellegtelenül fröcsögő párbeszédekre, hanyag, nemtörődöm színészvezetésre, közhely ízű, vagány kameramozgásokra, akkor nem biztos, hogy érdemes. Érdemesebb lenne "kisebb pályáról" startolni. Hogyan is szól a Harcosok klubja narrátorának találó megjegyzése? "Mennyi ízesítőszer, de semmi kaja..."

Napjaink legnépszerűbb katalán rendezője régóta nem keresgél, megtalálta a helyét. Pedro Almodóvar hű kedvenc közegéhez, önmagához meg pláne, az a legnagyobb kincse. Vállalja a javíthatatlan extrém, csiricsáré tolerancialovag-szerepet és nem ijed meg a saját árnyékától sem. Már réges-rég túllépte. Megbízható alkotó, jó ideje minden új műve esemény, nem szokása csalódást okozni egyre növekvő rajongótáborának. De változni se nagyon fog. A Rossz nevelés ugyan szokatlanabb az elődöknél, egy határozottabb árnyalatot sötétít az Almodóvar-univerzum színskáláján, mégis standard dolgozatnak tekinthető. A komorabb hangvétel okát a megerősödött maszkulin jelenlét is indokolja: látszólag három, valójában ki tudja hány férfi szerelmi drámája bontakozik csalóka, váltakozó aspektusokból szemlélve. Erős lelki szövésű nőalakokat hiába keresnénk, de "női" kecsességgel, eddig főként csak a szebbik nemnek tulajdonított lelki finomságokkal ismét el vagyunk látva. Mondom, nagyjából minden a régi. Mégse rendezzük le egy laza vállrándítással.

Sokszor felemlegetett, bátor figurái most először mintha egy kicsit jobban összeolvadnának a formával. Elhidegülésről szó sincs, "bábmesterük" jobban szereti őket, mint valaha, most azonban nem rejti véka alá technikai tudását sem. Számos filmtörténeti párhuzam fellelhető, főként Hitchcock Szédülése köszön vissza. A nézőpontok váltogatása, a talányok idézőjeles nyitva hagyása megmozgatja a krimire vágyó érdeklődő agytekervényeit is. Az operatőr is jobban keresi a szubtilis hangulatú tereket, a hátborzongató közeliket, a vágások helyenként szokatlanul dupla fenekűek. Ha valamiért emlékezni fogunk Almodóvar huszadik filmje után is a Rossz nevelésre, az annak köszönhető, hogy vállalja zsánerfilm mivoltát, és teszi mindezt a "szociális gondozói" névjegy csorbulása nélkül. Ez pedig már mesteri érdem.

M. Night Shyamalan is "hozott" emberanyagból dolgozik, neki is van saját kis bandája, nevezzük a "szorongók körének". Hősei folyton be vannak valamitől gyulladva, ha mástól nem, hát attól félnek, hogy mi lesz, ha majd félniük kell valamitől. Aztán rendszerint el is jön a várva-várt, nagy pillanat, a gonosz (vagy valami annak látszó) megtestesül, belép a néhol fájdalmasan sulykoló szentimentalizmus, a néző meg meglepődik. Persze soha se azon, amire felkészül. Shyamalan általa is legerősebbnek tartott oldala a vakvágányra vezetés, vagyis az úgynevezett csattanó nagy szakmai hozzáértéssel előkészített elrejtése, felvezetése, majd csinnadrattás arcba vágása.

A Hatodik Érzék megrendezése után még egyszer lelőtte a "Bruce Willis tud mást is, mint véres pólóban másnaposkodni" poént, és tulajdonképpen a Sebezhetetlen érettebben is sikerült, mint bombasikeres elődje, mégse hozott annyit a konyhára. Így a magabiztos kis indiai eladhatóbb téma után nézett. Előszedte a Harmadik típusú találkozásokat, megfosztotta látványelemeitől, áthelyezte az inváziós témát az általa olyan nagyon kedvelt kamarakeretek közé, a főszerepre felkérte a legfájdalmasabb tekintetű amerikai-ausztrált, kanyarított a végére egy elképesztően óvodás csavart, és ismét dőlt a lé. Bevallottan klasszicista nyomokon halad, rajta nem hízik tovább az ILM, az biztos. Ellenben rendkívül kedveli az alkotói pózokat, készülő szinopszisainak tartalma általában hétezer pecsétes titok, mindig képes aktualizálni soros történetének globális értelmét, indokai többnyire elfogadhatóak. Szóval ügyes gyerek.

Hatodik filmje, A falu is valami hasonlóra hegyeződik ki: elszigetelt jóemberek élnek szolid keretek között valamikor, semmi felhajtás, a külvilágra rá se bagóznak, önellátók, a párkapcsolataikat is egymás között igyekeznek elrendezni. Boldogok. Persze vannak szabályok, illetve csak egy kiemelt, de az nagyon fontos. Nem lehet kimenni a setét erdőbe... Naná, hogy kimennek! És aztán jön a (nem annyira) sok riogatás, meg mérsékelt izgulás. Sose találják ki, mi van a végén: egy bazi nagy fordulat! Elképesztő. Esküszöm, már unom. Nem az a zavaró, hogy rejtvény van elrejtve, hanem a nyilvánvaló, további érdemek bosszantó kiaknázatlansága. Itt van ez a nyilvánvaló tehetség, a kisujjában van az egész műfaj, és egyszerűen nem hajlandó nagy tétben játszani. Hagyja magát a pamlagon heverni, eljátssza, hogy most jön az újabb nagy dobás, aztán meg megelégszik az apróval. De lehet, hogy tévedek, tévedünk mindannyian. Lehet, hogy csak kitűnően blöfföl. Ki tudja. Mindenesetre, amíg szórakoztat minket, és nem szórakozik velünk, addig rendben van. De most már valami bizonyíték kellene, nem csak ígéret.

A Tűzben edzett férfi nem igyekszik égbe törő magasságokba. Gátlás nélkül vállalja, hogy csak egy remake. Sőt, azért se szégyenkezik, hogy több értelemben is újrafeldolgozás. Egyrészt, mert a sztorit egyszer már filmre vitték 1987-ben, másfelől meg egyetlen eredeti snittet vagy megoldást se találunk a mű eposzi hosszúságú két és fél órájában. Talán éppen ezért sikerült egy már-már leszálló ágban lévő akciófilmesnek összeraknia a számtalanszor használt toposzok, labortrükkös ügyeskedések elegyéből az őszi szezon egyik legkellemesebb meglepetését. Tony Scott erősen utómunkafüggő szakember, hajlamos a cselekmény túlfuttatására, szívesen időzik napfelkeltéken, izzadt testeken, vacak ventilátorok által fülledten hagyott szobabelsőkön, elszánt pillantásokon, az amerikai zászlókról nem is beszélve. Ez néha jóleső, máskor zavaró, de mindig hatásos. Ez a cél. Ismerünk még néhány hasonló pasast, például a tesó, Ridley is szívesen áldozza fel a gondolatmenet egyes mozzanatait a megjegyezhető, stiláris képek oltárán. Ez önmagában persze még nem feltétlenül baj, elvégre a filmszínházba azért járunk, hogy legyen mit nézni. A probléma ott kezdődik, amikor a publikum már vette az adást, érti, mi folyik a vásznon, haladna tovább, de a művész úr csak nem hajlandó egyről a kettőre lépni. Ő még rakosgatná gyönyörű képeit: egy vércsepp még ide, vékony könnypatak oda... Hogy szép legyen.

A gyógyír általában egy ügyes tollú író képében érkezik, aki képes olyan feszesre húzni a forgatókönyv szerkezetét, hogy a rendező a ritmusképletek szétesése nélkül szöszölgethessen kedvére. Brian Helgelandnak megvannak a megfelelő képességei, legutóbb Eastwoodot juttatta a Titokzatos folyóval Oscar-közelbe, nem érdemtelenül. Most is sokat köszönhet neki a stáb: a szimpla bosszútörténet, mely egy kiégett gyilkos utolsó nagy, de az első igazán nemes okból elkövetett mészárlását követi nyomon, Hengeland stílusérzékének (is) köszönhetően igazi - katarzis közeli pillanatoktól sem mentes - hátborzongató, kettős utazássá dicsőül. Az egyik úti cél a műfaj lényegét klipes eszközökkel megragadó modern akciófilm pantheonja, a másik a földrajzilag is létező Mexikó. Scott mindkettő előtt mélyen meghajol. Ráadásul még egy vicces kikacsintásra is telik erejéből, egy másik híres, kortárs "bosszúfilmesnek" címezve, aki mostanában ugyan a távol-keleti irányzatok felé integet főként, de szívének egyik csücskében bizonyosan kiemelt helyet foglal a szombrérók és a kegyetlen emberrablások égetett szesz illatától bűzlő közege is. Hogy pontosan mi is ez, az legyen titok, nem venném el senkitől a felismerés örömét, inkább bővíteném még tovább az utalás értelmezési lehetőségeit: mintha az ifjabbik Scott azt üzenné - az elismerés gesztusa mellett - hogy nem kell mindig messzire rohanni, becsüljük meg magunkat is. Jelenünk populáris filmművészetének eszközein, teremtett hősein is van mit szeretni. Ha csak hátrafelé tisztelgünk, könnyen megharagudhatnak ránk az utánunk jövők. Hogy nem hagytunk nekik semmit hagyatékba. És akkor vajon húsz év múlva mi számít majd "neoretrónak"?

Talán a tornacipő. Vagy ahogy az Én, a robot főfelügyelője odaveti kesernyésen kollégájának: "Az az idő, mikor még ember gyilkolt embert." Így állunk, illetve ilyennek láttatja ma a jövőt a mainstream egyik jeles képviselője. Ha hihetünk Alex Proyasnak, 2036-ban se lesz sokkal könnyebb, legfeljebb a komfort lesz magasabb technikai szinten, a kiszolgáló technikai segédeszközök intelligenciáját tekintve: A köznapi élet minden területén robotok igyekeznek minden gyakorlatias vágyunkat kielégíteni. Fizimiskájukat a sajátunkhoz igazítjuk, tekintetük olyan, mint a miénk vizenyős tükre. Modoruk a legkényesebb illemiskolában is megállná a helyét, még a gyerekkel is rohangálnak, ha a kutyánk éppen nem érne rá.

A fémmel játszani veszélyes, pláne ha gépekről van szó. Ezt már minden kezdő Terminátor-rajongó tudja. Első pillantásra vakmerőnek tűnhet Proyas vállalkozása, hiszen kockázatos dolog súlyos százmilliókat lerágott filozófiai fémcsontokra költeni, hacsak nincs a tarsolyunkban valami hihető ürügy. Asimov számlájára írni ezt a teljesen átlagos fantasztikus kalandfimet zseniális húzás volt, bárki is találta ki, de bejött. Hiszen csak bevinni kell a publikumot a vászon elé, ott már végzi tovább a munkát a profizmus. Nézhető, kifejezetten izgalmas, a hagyományos detektívfilmek dramaturgiája szerint gördített, helyre kis átlagdarab ez, nincs rajta mit restellni, megbízhatóan szolgálja érzékszerveinket, akárcsak "termék"-társai. A kikerekedett pofikával menekülő színészek - élükön a műcinikus Will Smithszel - nyújtják az elfogadható középszerhez elegendőt, a digitálisan életre keltett droidok végtelenül aranyosak. Csalódott csak az lehet, aki mégis táplálta magában a hiú reményt, hogy ma, az Álomgyárban még vállalkozhat valaki egy több száz oldalas, szerteágazó novellafolyam igényes adaptációjára.

Az Én, a robot szépen beáll a sorba, de inkább a Különvélemény mögött a helye, a Szárnyas fejvadász mellett. A morális problémákat gagyizással elrendező végkifejlet ugyan sokat ront az összképen, de addigra annyira megnyugodtunk már a jövendőt illetően, hogy szívesen megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. Mint Proyas filmjében. És milyen rendesek is vagyunk! Először teremtünk, majd megijedünk, aztán figyelünk. Végül, ha a pohár megtelik, fenyítünk. A végén meg nevelünk. Van tőlünk mit tanulni. Miért is tagadnánk, többek között zseniális pedagógusok is vagyunk: "Nem öl, ül! Csúnya, csúnya rossz robot!" - Lehet tőlünk tanulni!