Menyegző a magasban

A lakodalmi fényképek közül leginkább
azt a felvételt szeretem, amelyik
a kórus alól induló jegyeseket mutatja,
mindenki feléjük fordul, csak a karzaton
álló helybeli asszony tekint előre,
ez a véletlen vendég a bizonyság,
hogy a városi násznép valóban egy vidéki
kápolnában vett részt az eküvőn,
bár inkább bazilikához illenek a méltóságos
öltönyök s a női kalapok hatalmas orchideái.

Szokatlan esemény különös résztvevője,
hiszen ilyen még nem fordult elő, mióta
Árpád-házi Boldog Margit nevében fölépítették
a fagy s a jégverés elhárítása végett
ezt a derűs nyárszínre meszelt hajlékot,
megtartották a búcsút, mustszagban a miséket,
aztán már csak a száraz oltárvirágok
és a szüreti mulatság, pinceszer
s a mindenkori úri dáridók verték föl
a borok csendjét érlelő nyugalmat.

Tűnhet ez a menyegző ekképpen passziónak,
mégis, valami gyönyörű sugallat hatására,
nemcsak egymásnak esküdtek örök hűséget,
elődeiknek is, akik a környék temetőiben
föllelhetők, ahogyan az utódok a világ
bármely pontján, míg e tanúhegy körül
annyi távoli rokon rejtőzik észrevétlen,
s nemcsak emlékezetükkel róják le tartozásukat,
testükkel is otthon számolnak el a földnek
a piros cserepű opálos láthatárban.

Ha készült volna felvétel a nászmenetről,
néhány szőlőművest látnánk megörökítve,
kapára támaszkodva néznének engem is,
amint zihálva kaptatok fölfelé,
léptenként emelkedőben, azúrt izzadva,
leszakadva és megelőzve, hozzátartozók nélkül,
látszólag egyedül, pedig társaim voltak,
csak őket már nem lehet fotografálni,
megsárgult, csipkés fényképről érkeztek,
azt hitték, aranylakodalomba hivatalosak.

 

Tétova visszatalálás

Mintha először jönnék ebbe a sűrű kertbe,
valami hűvös barlang ontja elém az árnyat,
különben szellőkönnyű, azonnal tündérkedves
a hibiszkusz virága, már nem nyílik magának,
pántlikás nádsorompó tartóztat, félrehajtom,
ismerős képbe lépek, tagolatlan napokba,
úgy áll a rózsa bokra, ahogy a lepke elszáll,
még a túlérett meggy is, mintha tavalyi volna,

tavalyi, azelőtti esztendők távolából
évtizedek lobbannak egyetlen rövid nyárba,
egész emberöltőre való arany gyerekkor,
amíg a többi évszak Pompeji, benn a házban,
a tűzhely hamujában lappang alámerülve,
annyira hihetetlen, pedig csak annak látszik,
hogy jártam itt hidegben, s ahogyan elfeledtem,
melyik kulcs jó a zárba, mint aki sose járt itt,

oly tétován találok a pontos mozdulatra,
akár a hosszú útról érkező keresgéli
megszokott tapintását az első ölelésben,
s a kallódó fogások visszatérülnek régi
helyükre, és a tárgyak egyenként kézre állnak,
ugyanazok és mégis, az ideivel vénebb,
egyidős velem minden, amihez még közöm van,
hatvanéves az újhold s az őszikék az éjben.

 

Napraforgó-ünnep

Tán csak az én öregedő fejemnek
rémlik, micsoda szorongás szivárog
a napraforgók sárga magasába,
közben a fényözön tányéronként kimérve
gőzöl az út hosszában, völgyből a dombra,
jaj az ittas darázsnak, biztosan azért tombol,
csapong megátalkodva a mézes teritéken,
elveszik nemsokára exhumált deszkaszínben,
a reves szürkeségben, sóízű kórón,
bár akad némi ványadt zöld folt a levelesben,
nagy malomkő-fejüket nem bírják majd a szárak
mozdítani, csak állnak, úgy dőlnek meg keletnek,
elévült dicsőségben, rongyosan és sötéten.