Kolozsvári Papp László

Visszatérő ébrenléteim

Kora az írót lassúdad már oly laposra verte, mint a papír, alkalmasint magára fog írni, magamagát fogja árusítani. Az utcasarkok ugyan foglaltak már, az országutakra becsatlakozó bokrosabb földutak is. Magyar és multietnikumi lányaink kínálják ott magukat hóban, hőségben – az írónak, ha magyar, ehhez csak az önbizalma hiányzik. És a műveltsége: Krúdy Gyula, elmerengve Reviczkyn és tűnt ifjúságán, ragacsos tüdőgondozók (ez már van, ez már van!) tömegtermeiben (ez is van!) elhagyottan (ez is van!) lelkét kiadó alanyi költői létre és elmúlásra vágyik (ez is van már, csak a vágy nem elég bokros még; és az író sem erre készült ebben az évszázadban. Pedig micsoda Endlösung!…). Csoda-e hát, ha kapva kap minden kis, nyeszlett sikeren, pedig hát, hej, most kéne családostul kitelepednie a Man-szigetre (függőleges 16. a brit és az ír sziget között). De ne titokzatoskodjunk már annyit!

Múlt havi gondolatjátékát maga is afféle ködös jövőben ballagó szürke szamár fehérlő farának tartotta, egyszerűbben: virtuálisnak, amilyen Magyar Bálint volt az iskolai évnyitói képernyőkön. Hogy meghal Jelcin, utál minket Mečiar, hamarosan szakad ránk a román fundamentalizmus! Nem komoly az még, gyermek!, nyugtatgatta magát is az ember, amikor csak-csak megcsapta a lehetőség vékony szele, miszerint a NATO-ba nem elég bekerülni, azonnal, már tegnap be kellett volna. Hátha tán – egyelőre – azoknak van igazuk, akik azt mondják: minek a’?!, ki fenyeget itt minket!, sőt: irgumburgum!, ’sze micsoda hadi sikereket értünk el már megint, hadiösvényen járván! a mostari hidat a Neretvából (az folyik ottan?, már ha a vért nem számítjuk! minek is? belefér) kiemelő daru megépítésével! Csak úgy ámult az amerikai tábornok, láttuk a tévében! Hogyne, amikor egészen eddig azt tanulta, melyik gombot kell megnyomnia a kétezer közül, hogy megsemmisüljön az ellenség, s melyiket, hogy Mary odahaza gyereket szüljön neki, amíg ő a hadiösvényt járja, velünk együtt. (S melyik az a titkos gomb, melynek megnyomása gyönyörűséggel tölti el Maryt Maszatcsúszetben, azt az érzést keltve benne, hogy a postás szállta meg őt, mint a férje Boszniát. Pedig dehogy, dehogy, férjének nem kell Bosznia! Mégis gyereke lesz, a megfelelő gomb benyomásával…!) S akkor ezek a fifikás magyarok (emlékszik még rájuk, amikor Kuvaitban olajkút-elfújó gépet konstruáltak egy ócska tankra szerelt repülőgéphajtó motorból)! Csodálatos! Utoljára a dédapja látott ilyet a cirkuszban, a messze Maszatcsúszetben! Most már csak azért imádkozzunk, mi, csodálatos magyarok, hogy ne épp a mostari híd kiemelésekor szakadjon el a drótkötél! Tartós az persze, mint a magyar lakosság idegrendszere a szoclib kormányzás alatt, de meddig!?

Oda menjünk vissza, hogy aszongya: elég volt egyetlen hónap ahhoz, hogy a Natodába (lásd még: óvoda, tanoda, kaloda; idővel: pagoda!) való belépésünk ellazsálását hatályon kívül helyezze a történelem. Nagy barátunk, Vladimír (Mečiar) bedobta a bűvszót, amit eddig csak bizalmas baráti körben, lehalkított hangon, hangszigetelő lópokróc alatt mertek kimondani térségünkben: lakosságcsere! A viszály ilyen vészes almájáról a begurításban jártas Erisz is csak ábrándozhatott! S hogy klappol a dolog! Eriszt, a viszály istennőjét is az heccelte fel, hogy nem hívták meg a NATO-ba… izé, a Péleusz és Thetisz lakomájára, s ezért begurított egy almát! Nem azért mondom, tekintetes uraim, mert ebből lett a trójai háború, de éppenséggel azért is mondhatnám! Igaz is, kedves CSUPI, hogy van az, hogy Len Pen most a Vladimír országának vendége, akkor ez most minket megbonthatatlan barátságba olvaszt egybe?! A francia kapcsolat? Hogy értsük mi ezt most már…? Hogy miután Le Pen megerősített minket itt Budapesten a magyar igazságban, megerősíti Vladimírt is a szlovák igazságban? S akkor az is magyar igazság, hogy a felvidéki magyarokat, zsupsz, ki kell telepíteni? Vagy mihez tartsuk mi most magunkat, kedves CSUPI?… Vagy csak égünk, mint Trója?! Nem lehetett annyit kitalálni a rengeteg magyar ésszel, a vágottal a fül mögött, hogy a Kossuth téren megbeszéltetett Le Pen alkalmasint más országokban is elmondja idegenelzavaró beszédét, s akkor mi elég nagy zavarban leszünk, mert ugyebár elképzelhető, hogy bizonyos megfontolásból, bizonyos köröknek – Szlovákiában most épp kormányköröknek – mi, magyarok – pardon, ők, ottani magyarok – számítanak idegeneknek! És hol foglalt magának szállást ez a Le Pen, Pesten vagy Zsolnán, amíg a magunk igazát egymásból kiverjük? Tribün lesz neki, ahonnan nézhet?

A papírlaposra hengerelt író immár annak is kénytelen örvendeni, ha ilyen hamar lesz igaza?! Meg aztán: részt vett az elmúlt hónapban egy kolozsvári tömeggyűlésen is, élőben hallgatván meg a Nagy Románia Párt vezérének beszédét! Lőcsös, löttyös egy indulat! Még hogy lakosságcsere! (Akkor még nem gurította be az almát Vladimír, öreg barátom. Az, igen, az, hátha ébredésre pofozza ezt a sok hülyét itt né.) Kiirtani a magyarokat! Ausradieren!, mondta volt Kolozsváron Corneliu Vadim Tudor. A másik szlovák fenomén – a franc aki megjegyzi a nevét, valami Jan!, most épp hatalmon van! – a magyarságot a térség rákfenéjének tartja, minden baj azzal kezdődött, mondja, hogy mi ide betelepültünk. Ki kell minket telepíteni, de gyökeresen. Funar ehhez képest habcsók: reméli, jövő ilyenkorra az RMDSZ illegalitásba szorítását ünnepelheti pártja. (Főfogásnak a torra kolozsvári káposztát javasolok, hozzá enyedi bort, előtte pedig egy algériai tanulmányutat, ahol fejszével, tűzzel, csákánnyal mészárolják le az egyet nem értőket. Kisipari, kisipari, na de a morális hatás, uraim! Amerikai gombnyomásra megsemmisülhet egy kisváros – egy nagyváros is, csak azt a fegyvert még nem vetették be –, ezt már csak egy szekercével agyonvágott és konyhakéssel feldarabolt falu látványával lehet túlszárnyalni. Még hogy Afrika! ’sze azé a jövő!)

A husángos harcmodort különösen kedvelő román fundamentalizmusnak, tapasztalván a román NATO-tagságnak a bizonytalan jövőbe való elhullámzását, újfent megjött a hangja. Ebben a hónapban volt kénytelen engedni a Constantinescu-politika a magyar oktatás ügyében. S hiába intéz leiratot őexcellenciája Tokay György a polgármesterekhez, hogy a kétnyelvű táblák kitevése kormányhatározat, hogy a polgármesterek teljesítsék, ne vitassák, az a dolguk… Ugyan, hol vagyunk még attól ebben a térségben, hogy bárki bármilyen törvényt betartson, ha hatalmon van?! Rossz a törvény!, mondja kacagva, mint egy zsugorított Bajazzo, s megy tovább!

Drága CSUPI és társai, egyetlen hónap elég volt, hogy valóban beboruljon az ég körülöttünk. Még hogy mi semlegesek leszünk, mint növényevő antilop a hiénák ötórai teáján… És most már begurítva a szó, az eddig tabu, a lakosságcsere! S nem fog észrevétlenül feledésbe gurulni. Kávássy Sándor személyében már jelentkezett is egy magánvélemény, hogy nagyon helyes!, úgy is kell!, szavaztassák csak meg a lakosságot, hová akar tartozni! Területestül! Ha tehát el is ülne a gurítás zaja, lesz mindig, ha más nem, egy magyar tarka, aki az égő házra üríti benzines öngyújtóját. Vagy a lánglelkét! Egyre megy. Az ember szinte sajnálja, hogy az ilyen honatya ajtaja elé nem terítik le a baltával, ásóval agyonvágott magyarok tetemeit – ó, legalább a gyerekeket, az oly megható, mint egy Lady Di! –, ha eljön az igazság szlovák órája, amit most épp Le Pen siettet Pozsonyban, kedves CSUPI. Nincs ebben semmi túlzás, benne van a levegőben, még hogy Afrika?!, Algéria?!, hát a harmadik balkáni háborúban agyonvágott kétmillió, az elfújható pitypang?

Egyébként köszönöm, jól vagyok. Egy kis influenza. Jelcint elvinné… De legyen már egy kis virány! Idézzünk: „A közjavaktól is jórészt megfosztott/»kiprivatizált« magyarországi politikai hatalomnak nincs a hatalmi stabilitás érdekében szükséges gondoskodási kötelezettsége, s ha lenne is, nincsenek eszközei. Az államtalanított magyar társadalomnak egyedül »magáért« kell helytállnia. Sajnos, a magyar nép zöme még mindig nem döbbent rá, hogy akár a stabilizáció varázsszava, akár a mai kormányzat egész jövőképe a valóságban erről szól.” Hát persze hogy Tőkéczki László az, persze, persze. Ő szokott belehalni a cikkeibe. Fáj neki, ami épp van. Egyetemi tanárban ritka, főszerkesztőben egyenesen kuriózum, különben Magyar Nemzet, szeptember 16. Hogy miért nagy lélek – ez most komoly, na! –, az nem szorul magyarázatra, s átjön a sorokon. Nem virtuális! (Többet nem írom le a szót, legfeljebb csak ötször, kezd divatba jönni, épp csak az értelme homályos.)

Tőkéczki tanár úr most éppen azon esett kétségbe – helyettem is –, hogy Nagykanizsa népének egyötöde szavazott meg egy kormánypárti polgármestert. S hogy ez szépen kifejezi az athéni demokráciát. A rabszolgatartót. Úgy van, ez az, horgadok úgy is mint elme, úgy is mint akinek ez régi heppje. Országosan több millió (a Csepeli György kedvéért) virtuális rabszolga szavazgat itt vagy nem szavazgat, szörnyű, hogy szinte mindegy, hiszen csupa Tamás bátya mind s az ő Balaton-parti, Duna-kanyari kunyhója! De tudok jobbat. Lefordítottam volt az O történetét, a nyolcvanas évek végén, s mivel a franciákhoz mérten is kivételesen zavaros és nagyképű előszava van, azt a kiadóval egyetértésben elhagytam. (Megjelent a Világban, de hol van az már!) Leír viszont Jean Paulhan előszóíró egy igaz történetet, hallga: valahol Amerikában a tulajdonos felszabadítja rabszolgáit, s még élvezné ezen szerzett örömét, amikor szabad emberek küldöttsége jő pihegve, fogadja vissza őket a rabszolgaságba, az nekik jobb. A kifejlődő elvi vitát a felszabadító és a rabszolgák közt megszakítja a szabadságtól üvöltve félők ordítása, amit az is alig-alig képes csitítani, hogy a felindult szabad rabok hevenyében agyonverik volt gazdájukat… Az amerikai gazdi hibát követett el, nem akarta visszafogadni őket, a magyar gazdi szemlátomást nem követte el ezt a hibát. Vissza vannak fogadva, Nagykanizsától Záhonyig! Eddig stimmel, tanár úr?… A kettő közt ott van Zala megye, épp olvasom az újságban, hogy apa-anya mezőgazdasági-bérmunkáskodik némán és hálatelt, ijedt szemmel azon a nyolc hektáron, amit az apa apja eladott zsebszerződéssel. Fia visszavásárolná, de az osztrák majd hülye lesz eladni (közli, név nélkül Meddgyaszay doktor – miért név nélkül, doktor úr, tudja csak meg mindenki annak a tuloknak a nevét; mit csinált a pénzzel, a „háló árával”? vásárolt a boltban, elitta, megcsináltatta az ereszt…?). Annyi bizonyos, hogy az a család már európai uniós tagságra érett, szépen fejlett, bebetonozott, beszavazott rabszolga, amilyet Szent-Iványi István frakc. vez. és volt kül. áll. titk. csak álmodhat, amikor felteszi a kérdést, mondván: az itt a kérdés, hogy akarunk az Európai Unióban tagok lenni, vagy nem akarunk! Mert akkor nem azon kell szőrözni, hogy mi jut a külföld kezére a magyar termőföldből, hanem zsírt bele! Pénzt! Nincs szaga! Megható, ahogy így gondoskodik és gondolkodik a magyar jövőről kiváló erdélyi ex-honfitársam! A Bolyai Egyetem újraindítását is így sikerült beleodázni a végtelenbe, Cs. Gyímesik és mások rikácsával… Ez most már nem fog menni egyhamar, lányok, fiúk. S ebben – a Bolyai Egyetem újraindítása ügyében – csak az melankolikus, hogy jóformán ez volt az utolsó dolog, amire eddig az egész magyarság egységesen igent mondott. Már nem mond. Nincs is meg az az egyetem, s a lélektani pillanat már oda. Over!, ahogy az angol mondja. Az ember sokszor belegondol, ha az 1989 legszebb karácsonyi ajándéka, Ceauşescuék lepuffantása utáni történelmi másodpercekben nem alakul meg az RMDSZ, akkor azóta sincs, s tán sose lesz (lett volna) érdekképviselő pártja a magyarságnak Romániában. Most már van – sajnos, mondják némelyek, mert hogy egy párt etnikai alapon szerveződjék, az helytelen (SZDSZ). Elvi alapon kell. Voltaképpen igaz: elvi alapon is lehet tiltakozni például a lakosságcsere ellen, csak minek. Nem elveinkért akarnak kicserélni minket.

De még ez sem végzetes, kedves Tőkéczki tanár úr! Tartok tőle, hogy van a huszadik századi magyar odisszeának egy olyan Szküllája és Kharübdisze – amúgy de jó volna elugrani egy szeptemberi hétvégére a Messinai-szorosba –, akik-amik közt aligha fogunk sértetlenül elhajózni. (Piszkosul röptetem a műveltséget, tanár úr, nem?, már úgy értem, virtuálisan!, de hogy valami v-vel, az biztos!… vércsésen…?)

Volvasom ugyanis az újságban, hogy a nagy kormányzó párt rendíthetetlen szavazóbázisa, az a bizonyos húsz (szibarita) vázalék… izé, százalék, nyugdíjasokból totyog össze. A ma született csecsemő és a most érettségiző ifjú sorsát „bebetonozni” – virtuálisan! – öreg és kipróbált rabszolgák fogják. Hogy amikor a francia elnököt választják, mondjuk, akkor is a tiszteletre méltó aggastyánok döntenek az ötéves kölykök sorsáról?! Igen ám, csakhogy a mi öregjeinket egy negyvenesztendős szocializmus esztergálta hengeresre, ezek eladnák a magzatot is a lányuk méhében még egy kis nyugalomért, egy kis lubcsiért a kádári trágyalében. Még hogy „egy önmaga iránt közömbös ország”, kedves Tőkéczki tanár úr! Csontvelőig önző és korlátolt! Ők döntik el most – jövőre – és döntötték volt el – három és fél éve annak – nemzedékek sorsát, úgy határozva meg mindent, hogy nincs az a kocka, amin mást lehet kivetni, mint ami az ő pillanatnyi, a közeli sírig tartó érdekük. A múlt érdeke. Azt hiszem, ez kivédhetetlen. Gazdaságiba áttűnő politikai elit és letűnő rabszolgahad él itt még tovább, néhány politikai vállalkozóval megtetézve, alkalmasint annyit, amennyi elég ahhoz, hogy ne lehessen újraosztani a lapokat… Ha pedig eme Szkülla és Kharübdisz közt nincs elhajózás, akkor már valóban jöhet az önfeledt hang: a multik immár kézhez vettek minket, hát majd meglátjuk (Lengyel László); az a kérdés, hogy be akarunk-e kerülni az Európai Unióba vagy sem (Szent-Iványi István); csak egypár év haladékot kaptunk volna, még én is megérem tán a milliós magyar gerontokrácia és klienspártja mulatságos jelentéktelenségét. (Valahányszor első világháborús filmhíradót látok, ösztönösen elcsodálkozom: ezek a komikus bajszú bácsik harcoltak az Isonzónál, kötöttek békét Trianonban, röhej?!)

Akinek csak megemlítettem az orr-porszívó létezését, s elmagyaráztam, hogy a készüléket rá kell tenni a kisded orrára, s aztán, igen, igen!, a böhöm nagy porszívóval szívni ki a hurutot, mindenki aggályosan nézett rám: nem szívja ki vele az ember a gyerek agyát is?! Szent-Iványi doktornak a nép iránti elkötelezettségéről – de hisz az EU-ba akarunk bejutni, nem?! – az orr-porszívó jut eszembe. Csakhogy a külföldiek rászabadításával a híg magyar földpiacra, időnek előtte, előbb az ország földjét szivattyúztatjuk ki magunk alól, elhárítván minden akadályt az agyszivattyúzás útjából. Ugyan miért maradna itt, a magyar ugaron bárki is, akinek konvertálható az agya?! De hát Szent-Iványi doktor nem népben, nemzetben, családban gondolkodik, hanem alanyban és állítmányban, mint azt a bárányfelhőig felcsinált publicistájuk megfogalmazta nekik. Legalább Esterházy vegye vissza mégis a földjét, hogy magyarnak megmaradván, rendezzen azon a tulajdonon szalonnasütéssel egybekötött irodalmi esteket nyomorgó pályatársainak. Nem szólva a családja szeretetéről, mely oly meredek ívben szökne az égnek, mint népesedési görbe a huszadik században. (Én nem szeretem a sült szalonnát.)

Föld-népszavazás ügyben Orbán Viktor úr is hallatta szavát. Érdemes az eseményből kinagyítani egy pillanatot. Idézzük a parlamenti jegyzőkönyvet: „Orbán Viktor: Nagyon sajnálom, hogy… elnök úr kényszerének engedve most itt meg kell szakítanom a hozzászólásomat, és nincs módom arra, hogy megkíséreljem eloszlatni azokat a teljes egészében félreértett, az Európai Unióra hivatkozó példákat, amelyekkel önök… Elnök: Kérem, képviselő úr, hogy fejezze be! Orbán Viktor: … nincs olyan magyar társadalmi csoport, amelynek érdekét szolgálná az előterjesztése, csak egy ilyen csoport létezik, ez pedig a külföldiek Magyarországon termőföldet szerezni akarók csoportja. Kérem önöket, ne az ő érdekeiket, hanem a magyar polgárok érdekeit képviseljék. Elnök: Képviselő úr, kérem, fejezze be. Egy perc húsz másodpeccel túllépte a megállapodás szerinti időt.”

Egy perc húsz másodperc! Merve jő! (Merveilleux.) A törvények itt „rosszak”, tehát nem kell betartani őket; el lehet itt csapni minisztert (Dunai Imre), mondván, hogy fél év múlva majd elmondja, hogy miért kellett őt elcsapni, azóta is várjuk az érzékletes és bőbeszédű beszámolót; ha Deutsch úr nem pukkasztja ki a Tocsik-hólyagot, nyolcszázmillióval nyesik meg az önkormányzatokat, a belügyminiszternek pedig meg se rezdül bele a szalmasárga bajusza; nyolcvan évre titkosítgatnak itt lazán… jószerivel a ma született csecsemő sem éri meg a feloldozást. S akkor „egy perc húsz másodperc”-eznek Orbán úrral, aki a magyar parlamentben országveszejtő intézkedésnek akar gátat vetni. Nem arról beszélt Orbán úr, szeretett Elnök úr, hogy kell-e darutollas csákó a mezőőrök fejére vagy nem kell, hanem arról, hogy lesz-e létalapja a falusi lakosság polgárosodásának a huszonegyedik században… S akkor egy perc húsz másodperc! A legszebb ebben a húsz másodperc! Hű de jogállam, Elnök úr!

Hogy még egy példát mondjak arra a Szküllára és Kharübdiszre, akik-amik közt nehéz lesz elhajózni, vegyük csak – nem kell a magyarnak messzire mennie, ha csapást akar venni – a Hágai Bíróság tegnap (szeptember 25.) kihirdetett ítéletét! Mit mondhatnánk róla: Nemcsók! Csak Puszi! Akármilyen elégedett arcot vágnak is a szakik –  volt idő gyakorolni a tükör előtt –, ez bukti! És még jó, ha nem kényszerülünk felépíteni az egyszer már felépített és lebontott nagymarosi gátat. Ha ugyanis Vladimír megköti magát, akkor egy olyan patthelyzet áll elő, amiért már egyedül mi leszünk a hibásak Globálban. Vladimír pedig meg fogja kötni magát, az utódai is. Miért engedjen? Az áram jön neki a C-változatból, a bíróság nem mondta ki, hogy le kell azt bontaniuk, azt sem, hogy nekünk viszont nem kell felépítenünk Nagymarost. Ők ezt fogják hajtogatni, Globál pedig egyre értetlenebbül és türelmetlenebbül néz majd minket: na, mi lesz! Egyezzünk már ki! Mire mi azt fogjuk mondani, hogy a bíróság nem kötelezett minket Nagymaros felépítésére. Mire ők: de nem is mentesített alóla…

Kísérteties önsorsrontás: Grósz Károly jön, belelavírozza a csehszlovákokat a mű befejezésébe, s átveri az MSZMP-parlamenten Nagymaros felépítését. Hányban is? Valamikor 1987–88-ban. A zöldjeink, Duna Kör és társai nekibőszülten lavírozzák bele a társadalmat és a politikát egy olyan tiltakozásba, amivel jómagam elvben most is egyetértek, csakhogy nincs mit kezdeni vele. Érvényesíthetetlen. Amikor aztán már minden elképzelhető pénz rá van költve a műre, felmondjuk a szerződést (1992-ben), s azt képzeljük, hogy ezt meg lehet úszni szárazon. Fizetjük a kártérítést az osztráknak, s vonogatjuk a vállunkat a kilencvenhat százalékban kész szlovákoknak. És még mindig azt hisszük, hogy a kisországi érdekeket hagyományosan semmibe vevő világban ez el fog csúszni… És a C-változatra papírtigrist (vagy -sárkányt?) hujjogó természetvédőinkre – miközben elvben még mindig egyetért velük az ember – hallgatva, ölbe tett kézzel nézzük – még szerencse, csakhogy a szánkat is ölbe tesszük – a Binder-monstrum felépülését. Ezzel a természetvédők évekre le is lépnek a színről, több kárt már nem okozhatnak egyelőre az országnak – jómagam emlékszem rá pontosan, hogy milyen párt- és politikuscsoportok álltak mögöttük, most épp hatalmon vannak –, viszont kivágódunk Hágába, leégni. Nem azért volt ez megjósolható nagy valószínűséggel, mintha a zöldjeinknek nem lett volna igazuk, hanem azért, mert akkor már, sorozatos rögtönzésekkel, mélyen belekeveredtünk egy olyan helyzetbe, amiben senki sem áll mellénk, még ha olyan ártatlanok volnánk is, mint a ma született bárány. Márpedig minden tárgyi adu a szlovákok kezében van. Hága azért nem mondhatja ki a C-változat lebontását, mert csak magát tenné nevetségessé. Majd éppen a begerjedt Vladimírok országa teljesítene egy efféle ajánlás értékű ítéletet! Ahogyan azt se mondhatja, hogy építsük vissza Nagymarost. Majd rákényszerülünk, vagy… vagy háború lesz?… Ér annyit a dunakiliti gát, hogy a bedurrantása fejében a szlovákok leszálljanak Nagymarosról? Egyelőre biztos nem… Évek óta foglalkozom a szomszédaink politikájával és lelkivilágával: ez az ítélet olyan fogcsattogtató lelkesedést, az igaz szlovák ügyben való megigazulást hozta – az első győztes csatát az ősellenség magyarok ellen! –, hogy abból futja nekik még vagy kétnemzedéknyi időre. Mit nekik NATO…! Hogy ki támadna meg bennünket, drága Bencsik úr és CSUPI, hogy Toronyőr (Thürmer) Gyulát ki ne felejtsem a sorból, mint azt még alig egy hónappal ezelőtt kérdezni tetszettek…? Most már igazán csak a magyar földet elkötelezett titánként védelmező volt kül. áll. titk. Szent-Iványitól és folyamatban levő kül. áll. titk. Eörsi Mátyástól remélhetjük a magyar ügy hathatós képviseletét… Még szerencse, hogy jó kezekben vagyunk, hát nem, kedves Tőkéczki tanár úr? Kegyed is csak ennek örvend, ugye?

Égünk, mint a szalmaviskó a kardos-köpenyes filmekben, lesz itt tejelés, miközben egy villanykörtényi áramot sem fogunk kapni, és minden elképzelhető környezetpusztulás be fog teljesedni rajtunk. Csak mint eddig. Az ember csodálkozik, hogy van az, hogy különböző írók és újságíroncok világkatasztrófától tartanak. Sükösdtől (nem Mihály) Spiróig. Mert az rendben van, hogy efféle bizonytalan korszakokban, ráadásul ezredforduló lesz, ilyenkor érezni és mondani kell valami dögleteset, elszaporodnak a világvégek! Senki sem ért semmit ebben a lebontó kreativitásban. Pedig milyen nyomravezetőt mond például B. Gáspár Judit (idézi Szalai Erzsébet): az öngyilkosságok aránya ugyan csökkent, de nőtt a gyilkosoké! (Rég mondom, hogy nőkre kellene bízni a dolgot. Siposhegyi Péter a Kapuban még az öngyilkosok csökkenésének örvend, a jámbor férfija!)

Na szóval, miért a világvége fáj nekünk, messze van a világkatasztrófa attól, ami itt, magyarhonban tán a küszöbön áll. A teljesen kiürült embertől, aki öl a pénzért, elég neki, ha csak úgy adódik, s idő már nincs rá, hogy felnőjön egy más eszmeiséggel, egyáltalán, erkölccsel kiprémzett nemzedék. Mi több, ebbe a jövő májusra lejáró négy évet is belepocsékoltuk. Hát ezért változtattam én rendszert?, kérdi még az olyan okos ember is, mint TGM. Nincs előttünk tér, ahol önbecsülhetünk. És a homo kadaricus ránk nyomhat még négyet. S utána sem a morál és az artisztikum világa következik, hanem a javak megszerzésében és megőrzésében egyre kiválóbbat nyújtó gyilkos gyakorlatiasság, nem az emberölés értelmében, ámbátor, ha nincs más választás…

Ebben persze az a jogos berzenkedés lappang, hogy amikor mégiscsak lesz ebből valami, mi már régebb idő óta nem élünk. Csúf önzés ez, beismerjük! Velünk a világ ér véget, gondolja az egyszeri ember a fáraóktól hozzámig. Mert ha megérné is az ember a dús jövőt… Nem, szükségtelen, nem kívánjuk.

Hát ennyire futotta, szerkesztő úr. Mert nem elég, hogy még ma is nyakig ülök az influenzában, még azzal is szalmát égetek a szalmaviskóban, hogy ki sem várom jobb témák erre vagy arra dőlését. Igazából ez izgatott, amikor elvállaltam a kegyes felkérést erre a sorozatra: azonnal ráugrani a közelinek is távoli és távoli eseményekre, vállalva a tévedést, akár a röhejességig. Eddig egészen jól állok. Még nincs kint a Kortársnak az a száma, az októberi, amelyben idézem pálya- és kortársaimat, akik a virányos Kelet-Közép-Európa szemléltén azt mondják, minek nekünk NATO, s már több esemény is bekövetkezett, amiért akár már tegnap is jól jött volna nekünk az a NATO… Hogy a legjobbat ne feledjem, szerkesztő úr! Külpolitikai dilettanciánk – NATO-, mellesleg föld-népszavazásunk – miatt elhalasztották a csatlakozásunkról való tárgyalás megkezdését. Tíz nappal. Hogy előbb talán döntenénk már el, kell-e nekünk NATO vagy nem kell?! Ezek ott a NATO-ban tanulmányoznak minket, szerkesztő úr? S a hetykeségből fölmondott Bős–Nagymaros (ha mégoly igazuk volt is a környezetvédőknek), a minden képzeletet fölülmúló mértékben lealjasodott magyar újságírás országképrombolása az Antall–Borossban, a politikai bosszúból lemondott Expo és egyéb megbízhatóságaink kezdik megtenni hatásukat…?

A dolgok olyan sebesen szaladnak (mint füstokádó nagy kémény!), hogy az emberre már írás közben is rácáfol a világ! Csillapítom szegény Sükösdöt (nem Mihály!, ő most beteljesül, sőt, ki-…!, s most tapasztaljuk igazán, hogy csak világnézetben egyoldalú, különben a soknál is több!), hogy mit világkatasztrófázik; történik ez tegnap, s mire ébredek? A szumátrai környezetszennyezés világkatasztrófával fenyeget! Merthogy égnek a dzsungelek, s a füst meg a pára már nagyobb területet borít el, mint Európa. És repülőgép zuhan le, mert nem látni az orrunkig sem (átvitt értelemben sem), és hajók ütköznek össze Indonéziában, és emberek fulladnak meg Szingapúrban – és valahogy oly távoli és kedélyes az egész! A rádiós hadarina, aki a hírt beolvasta, fülhallomást nem fél, hogy holnap már ő is fullad tán, én, aki a hírt hallom, félek ugyan, de bízom benne, hogy csak-csak nekilátunk a világtűz-oltásnak, amíg nem indul be a visszafordíthatatlan folyamat! Pedig épp én (átvitt értelemben, mint fogyókelléknek számító magyar értelmiségi lelkiismeret), éppen én tudom, hogy az emberiség le fogja késni a megmenekülés utolsó hajóját. Mindig azt tette. Ám egy-egy kor után mindig jött egy másik – lásd a tisztességes átmenet és a banditisztikus átmenet magyar alternatíváját, ámbár nincs alternatíva, nyilatkozta volt az Üvegszemű Mikulás –, csakhogy most nem történelmi kor jön s vált le minket esetleg, hanem geológiai! A patkányok és más egyszerű és szívós lények túl fogják élni. Hogy lesz-e aztán abból antropogenezis…? Avagy valóra válik a szakállas vicc: világkatasztrófa után három meztelen Évike járja az üszkös földtekét, hogy tán gondoskodnának az emberiség újratermeléséről. Meg is pillantanak egy kicsi, kopasz embert a fán, kecskeszakállast! Hívják jobb híján, mire reménységük így felel: lejövök, ha elismeritek a Német Demokratikus Köztársaságot! (Azért megy a történelem, egy-két nemzedéknek már meg kell magyarázni, hogy Walter Ulbricht elvtárs, † 1973, a kicsi, kopasz, szakállas ember a fán! De hol van már a tavalyi f…? Kis is írhatom: fa! Csak mint az, hogy FÁSZ. Független Államok Szövetsége!)

Egyik tévedésünkből a másikba tántorgunk át, drága szerkesztő úr! S még csak ki sincsenek párnázva.

Budapest, 1997. szeptember 24–27.