Telefonbeszélgetés

Egyszerű történet. Nincs vége.

Szombaton (2000. július 29.) este fél tízkor csöng a telefon. Egész nap keményen dolgoztam, most pihenek: egy régi magyar filmmel altatom magam. (Gyanú: nyakatekerten bárgyú szerelmi történet 1944-ből; gyanús: annyira politikamentesen „békebeli”!) Összerázkódom a váratlan telefoncsörrenésre. Férfihang, engem keres. Bemutatkozik, nem értem a nevét. Azért keres, s éppen most – levegőt sem vesz, egy szuszra akar birtokba venni –, mert a Mozgó Világ történetét szeretné megírni, már el is készült egy terjedelmesebb rész, és könyvet szeretne írni, már volt a levéltárban, az irattárban, a könyvtárban, beszélt a…

Nagyon meg akar győzni, de még nem tudom pontosan, miről. Hallgatok. Beszél. A tizedik mondat után pillanatra elbizonytalanodik. Arra gondoltam – újra nekifut a történetnek –, hogy ön, aki ott volt, és írt a folyóiratba, és másokat is megkérdeztem…

Elhallgat.

– Hallgatom – mondom szárazon, barátságtalanul, de nem elutasítóan. Emberi gyengeség: kíváncsi vagyok.

Úgy érzi, sínen van. Nagy lendülettel kezdi újra.

– A Mozgó Világ roppant fontos lap volt, és amikor volt az Írószövetségben 1983 nyarán az az ankét (a szavak mögé bújtatott szándékra figyelek, nem a szavakra, talán ankétot mondott, talán összejövetelt, nem tudom, és a dátumot háromszor megismétli, de nem jegyzem meg, szerintem az a parázsló hangulatú tömeggyűlde az Írószövetségben ’84 májusában volt, utána kellene nézni, lehet, hogy ’83 nyara?; vagy rosszul értettem?…), ön is felszólalt, illetve ön felkért hozzászóló volt…

Elakad.

Kopog a csend.

– Hallgatom – mondom.

– Szeretnék önnel interjút készíteni, minden részlet érdekel, mert ott az Írószövetségben készült egy magnófelvétel, de nagyon rossz minőségű lehetett, vagy aki legépelte, volt teljesen tájékozatlan, még a neveket is rosszul gépelte, de megkaptam a három felszólalás szövegét, Papp Zsoltét, Balassa Péterét és az önét (átfut az agyamon: Ancsel Éva, Bata Imre beszélt előttünk „pártszerűen”, hol van az ő szövegük?, azt nem gépelték le valakik?, és kitől kapta meg ez a férfi a leírt anyagot?), de csak ezt a hármat kaptam meg, pedig Ancsel Éva és Bata Imre is beszélt ott, és viszont az Írószövegség irattárában erre vonatkozóan semmi érdemleges anyagot nem találtam…

Támadok: kitől kapta meg a szöveget?

– Reményi József Tamástól, ő még 1989-ben akart írni a folyóiratról, de mást nem adott, és – elbizonytalanodik (vagy csak úgy érzem?), töltelékszavakkal fut neki a mondatoknak, nagyon udvarias, érzi ellenállásomat, de nem adja fel, próbál vallatóra fogni – talán ha a magnófelvétel előkerülne…

Közbevágok (utólag arra gondolok: nem kellett volna!): nem egy hangfelvétel készült, előttem a földön legalább tíz magnó forgott. Rögtönöztem. Egy beszélgetést egy megyei párttitkárral a Mozgó Világról és a szabadságról! Életemben nem ültem egy asztalnál megyei titkárral, viszont képzelt beszélgetőtársam kísértetiesen hasonlított Aczél elvtársra. Nem emlékszem, a hallgatóság feszülten vagy felszabadultan szórakozott a párttitkárok ostobaságáról és galádságáról rögtönzött színjátékomon. Valamivel később – az időpontra már nem emlékszem –, egy hétfő reggel metróval igyekeztem az egyetemre, munkahelyemre. A kocsiban egy kollégám nagyon baráti hangsúllyal gratulált a tegnapi rádiószereplésemhez. Nem értettem. A Kígyó utcában egy távoli ismerősöm fordult hozzám, megszorította a kezem – Remek voltál tegnap a rádióban! –, és barátságos mosollyal lépett tovább. Néztem, mint a moziban. Úgy emlékszem, harmadikként az egyetem kapujában a klasszika-filológus Maróth Miklós lépett mellém, és dicsérte előző napi rádiós nyilatkozatomat. Néztem rá: áruld már el, mit csináltam, mert mostanában a környékén se jártam a Bródy Sándor utcának! Maróth Miklós (gondolom, remélni sem merte akkoriban, hogy lesz még egyszer a mi életünkben Magyarországon Katolikus Egyetem!) rám nézett, a szemében parányi gyanú bujkált, de válaszolt: A Szabad Európában beszéltél, a Mozgó Világról… amit az Írószövetségben mondtál…

Csend. Hallom, pontosabban érzem, ahogy a telefonvonal másik végén feldolgozzák a hallottakat.

– Ezért kerestem önt, mert ott volt, és hát…

Nem adja föl. Igaza van. Belesétáltam a csapdába.

Próbálok pontot tenni a beszélgetés végére: Nézze, Aczél György halott, Pándi Pál halott, Király István halott, Tóth Dezső halott, Knopp András, aki a piszkos munkát végezte, már azt is elfelejtette, hogy valaha bolsevik nacsalnyik volt, miért emlékezne arra, hogyan verték szét a Pártközpont (akkor még nagybetűvel kellett írni) irányításával a Mozgó Világot. Akiknek beszélniük kellene, az alkudozások és megkötött alkuk ellenére végül is leváltott főszerkesztőnek és a gerinctelen szolgálatkészségéért kinevezett új főszerkesztőnek, ők nem fognak beszélni. Az egyik ezért, a másik azért…

– De a Rejtőzködő legendárium című könyvben – vág a szavamba, érzi, folyamatosan bizonyítania kell (bizonyítja is), hogy jártas a témában, s amit lehetett, elolvasott.

Lehűtöm: az a könyv nagyon furcsa pillanatban született – beszélek, nem kellene! –, 1988-ban volt, aki azt hitte, ki kell tartania („Ellenforradalom volt, vegye tudomásul: ellenforradalom volt!”), volt, aki 1989-ben a korrektúrában az ellenforradalmat októberi eseményekre finomította, volt, aki egy évvel később, 1990-ben, amikor a könyv megjelent, már nagyon bánta, hogy – mondjuk így: politikus megfontolásból – Pándi Pál erkölcsi tartásáról elmélkedett, szóval – érzem, messzire szaladtam, próbálom rövidre zárni a beszélgetést – az a könyv legfeljebb kordokumentumként érdekes, amúgy kerekded hazugsággyűjtemény.

– Éppen azért… – mindenáron folytatni akarja a beszélgetést – még azt szeretném megkérdezni… – szünet, érzem: mindent szeretne megkérdezni, de nem tudja, ebben a helyzetben mit kérdezzen; beszélgetni szeretne.

Én hallgatni szeretnék.

Sok sikert kívánok a munkájához, akit lehet, próbáljon szóra bírni, engem biztos nem fog sikerülni. (Lehet, hogy észrevette: ami fontos, már elmondtam?)

– De hát meg kell írni a Mozgó Világ történetét, az egy rendkívül jelentős lap volt… – érzem: tetszik, ahogy ez a számomra ismeretlen férfi kitartóan próbál a dolgok közelébe kerülni. Védekezem. Támadok: hány éves maga?

– Harmincöt. Történész vagyok.

Hallom a hangom, barátságos és őszinte vagyok: mindez még nem történelem, ez csak politika.

– Vagyis hát akkor ön szerint nem lehet történelmet írni…

Okos fiú, logikusan építgeti a csapdákat. Nem akarom túlságosan kedvét szegni, nem magyarázom el neki, hogy szerintem először hitelesen össze kellene gyűjteni a forrásokat, megvárni, amíg a résztvevők (a tényleges főszereplők, s nem akik csak ott voltak) elmondják, amit elmondhatónak ítélnek, s a számtalan forrás egybevetése után idővel majd lehet történetíróként mérlegelni, értékelni, összegezni. Most még nagyon közel vagyunk a történtekhez, s aki a tizenhat évvel ezelőtti eseményekről beszél, nagyon a mai helyzethez, mai helyzetéhez igazítja a hangsúlyokat. Végigfut az agyamon: most én is a Szabad Európa-történetet meséltem el; akkoriban csak meséltem, ma leírom – ez is politika!

És – ma is úgy érzem, mint húsz éve – a politika csak a történelem törmeléke.

Befejezem a beszélgetést. Szándékom szerint kedvesen, udvariasan, de egyértelműen, határozottan.

Kattan a telefon. Elfelejtettem megkérdezni a férfi nevét…

Bekapcsolom a videót, végignézem a Gyanú című, 1944-ben készült, nyakatekerten bárgyú szerelmi történetet; gyanús – annyira békebelien politikamentes.

Másnap kora reggel robogunk a Balaton felé. Milyen szótlan vagy – mosolyog rám a feleségem.

Egy kicsit még hallgatok.

Szigethy Gábor