Irányi utca egy

Körfolyosók, üres karzatok,
kézfejemen fodros fény remeg,
testre szabott bársony a meleg,
bezsúfolódott csönd zsivajog.

Ház, vén színház, magába zárva –
vasárnap van, kockásan vakít
udvaron a sárga keramit,
rácsban folyik a rácsok árnya.

Könyöklök, falakhoz hű fegyenc,
ki vágya drámáit már látta –
mögöttem kint a márványtábla:
Irányi Dániel, Liszt Ferenc.

Hét emelet mélyre süt a nap,
húsz éve, mióta itt vagyok,
hány szomszéd azóta jó halott,
port szitál a laza vakolat.

 

Elsírtam, amit bírtam

Elsírtam, amit bírtam:
gömb-betűim leírtam –
hangokkal teli égbolt:
csillaghoz ért az ujjam.
Így volt, Istenem, így volt,
bánatom nékem szép volt.

Utamnak, amit jártam,
ködlik vége halálban –
tükreim összetörtek,
arcom se legyen társam.
Volnék boldogod, szented:
ezüstlök és kerengek.

Ezredvégi tavasz van,
szemeddel fényes napban
mosolyogsz rám egeddel –
veled vagyok, magamban:
kölyök, aki csak lebzsel,
öklével teli zsebbel.