Tőzsér Árpád

Köbölkút és a többiek

SZLOVÁK–MAGYAR ÉS MAGYAR–SZLOVÁK NYELVI KÖLCSÖNHATÁSOK NÉHÁNY SZLOVÁKIAI MAGYAR HELYNÉV TÖRTÉNETÉBEN

Kétszáz évvel Kazinczy Ferenc és a magyar nyelvújítás után, íme, megint dúl sajtónkban az ortológusok és neológusok harca. A változatosság kedvéért most nyelvművelőknek és szociolingvistáknak hívják őket, és nagyon fontos dolgokról vitatkoznak. Nekem, isten tudja, miért, mégis jobban tetszik Kazinczy Ferencnek az a csillagra akasztott ostora, amely így pattog: „Jól és szépen az ír, aki tüzes orthológus és tüzes neológus egyszersmind, s egységben és ellenkezésben van önmagával.”

Az alábbi írásomban a történelmi Felső-Magyarország (ma Szlovákia) néhány hagyományos helynevének, e becses nyelvemlékeinknek a múlt- és jelenbeli sorsáról kívánok szólni, illetve néhány helynévátvétel és -adaptáció felmutatásával a témában rejlő aktuális problémákat kívánom felvetni, s azokat esetleg a szakembereinkben, nyelvészeinkben is aktivizálni. Az ortológus és neológus kíván szólni bennem: mind a kettő úgy látja, hogy egy helynév is van olyan fontos, mint egy cégtáblafelirat.

*

Míg a (magyar és szlovák) történészeink körén belül már létezik egy jelentős csoport, amelynek tagjai látják az 1918, de különösen a felvilágosodás előtti Magyarország „közös haza” jellegét, s műveikben igyekeznek elkerülni a jelzett történelmi fordulók után következő nemzeti különfejlődésnek a „Hungáriába” való visszavetítését (említsük meg itt csak Dušan Kováč és Lubomír Lipták, illetve Glatz Ferenc és Szarka László nevét), addig anyelvészeink magatartására, munkásságára még mindig az említett, cirka hétszáz éves korszak radikális kétféle megítélése, esetenként a benne zajló nyelvi kölcsönhatások iránti közöny, esetleg azok irányzatos elhallgatása a jellemző.

Azt hiszem, elégséges itt példaként azokra a még nagyon is közelmúltbeli nyelvészeti vitákra utalnom, amelyek sajtónkban (értsd: a szlovák és a szlovákiai magyar lapokban) a szlovák nyelvtörvény kapcsán a helységneveinkről folytak. A vitában részt vevő szlovák nyelvészek és nyelvészkedő történészek a magyar és magyar jellegű történelmi helynevek visszaállítását megakadályozandó, egyszerűen nem voltak hajlandók tudomásul venni a hétszáz éves szakadatlan nyelvi kölcsönhatásban folyó magyar–szláv(szlovák) fejlődést, s egyre csak a 19. századi magyar helynévadás magyarosító túlkapásait emlegették, álságos módon besorolva azok közé a természetes módon született és sokszor már a 12. vagy 13. századtól adatolható magyar helynévformákat is. A vita magyar résztvevői pedig – többnyire hazai (szlovákiai) helytörténészek, amatőr nyelvészek – a korábbi naiv, népi etimologizálás „eredményeit” és szempontjait védték körömszakadtig.

Egy példa a sok helyett: 1993-ban a Párkány melletti, 1947-től hivatalosan Gbelcének nevezett helység lakói kérték községük nevének a hivatalos visszaváltoztatását a hagyományos Köbölkútra. (A helységnek emez eredeti nevéről már 1233-ból vannak írásos feljegyzések.) A hatóságok (a szlovák nyelvészek tanácsára) a visszakeresztelést nem engedélyezték, mondván, hogy a szlovák Gbelcében a gbel tő úgyis azonos a magyar köböllel, illetve a magyar köböl a szlovák kbelből (ejtve gbel) származik. Ez igaz, az ószláv (»köböl« jelentésű) k?b?l előbb volt, mint a magyar köböl, csakhogy a szlovák Gbelce történelmileg akkor sem autentikus, mert nem tartalmazza azt a hétszáz éves magyar–szláv(szlovák) nyelvi együttlélegzést, amelyet a magyar Köbölkútból ki lehet elemezni. Más szóval: a magyar Köbölkút tartalmazza a térségbeli szláv (szlovák) jelenlét nyelvi elemeit, de a szlovák Gbelce nem utal az itteni magyar hagyományokra és magyar jelenlétre. Aki elismeri a hétszáz éves közös történelmi, kulturális és nyelvi együttfejlődésünket, az ennek az együttfejlődésnek a nyelvi jeleit sem tagadhatja le.

Nem kevésbé kirekesztő jellegű persze a helyi „nyelvészek” etimologizálása sem, amely szerint a Köbölkút eredetileg tulajdonképpen Kőből kút (kőből való kút) volt (egy másik elképzelés szerint pedig „köb öl méretű kút”). Azonkívül pedig – és természetesen ez a lényegesebb – ezen népi szófejtések eredményeit nem lehet megfeleltetni sem a helynévadás szokásainak, sem a nyelvtörténet vonatkozó adatainak. A névadás hagyományai itt ugyanis azt sugalmazzák, hogy először volt a K?b?l (ejtése kb.: kebel) nevű kút, s akörül alakult ki a település, amelynek magyar lakói a számukra értelmetlen nevet megtoldották a magyarázó kút utótaggal; a nyelvtörténet adatai szerint pedig 1233-ban még sem -ből határozóragunk, sem köb főnevünk nem volt. A -ből helyett még az Ómagyar Mária-siralom szerzője is azt mondja (csaknem száz évvel később, mint ahogy a Köbölkút helynév megszületett), hogy belől (pl.: „búa belől kinyuchchad”), a köb szavunk pedig a nyelvújítás korából való, s éppen a köbölből való elvonás eredménye.

S mi következik mindebből?

Mindebből a szlovák–magyar napi koegzisztencia s a szakma számára egyaránt fontos dolgok következnek.

Az együttélésünk számára elsősorban az, hogy ha a nyelvészeink is „koegzisztálni” akarnak, akkor a munkát talán éppen a lexikális kölcsönhatások vizsgálatával kellene újra elkezdeniük. (A magyar kutatók, pl. Kniezsa István, eddig csak a szláv jövevényszavainkkal foglalkoztak, külön a szlovák hatások értékelésére nem tértek ki; a szlovák nyelvészek számára viszont, néhány kevésbé jelentős kísérletet leszámítva, a szlovák nyelv magyar jövevényszavainak és hungarizmusainak a problémája egyszerűen nem létezik.) A nyelvi kölcsönhatások feldolgozása során, ha a feldolgozók csak egy kicsit is ragaszkodnak a szakmai tisztességhez, tárgyszerűséghez, akkor nem lehet nem békésen „koegzisztálniuk”.

A szakma számára pedig többek között olyan hozadéka lehetne e vizsgálódásnak, hogy következtében valószínűleg megelevenedne a középkori magyar és szlovák nyelv hangrendszerének a kutatása. A jövevényszavakban s a különböző lexikális kölcsönhatásokban ugyanis az egyes magán- és mássalhangzók időbeni változása úgy vizsgálható, mint a szórvány- és szövegemlékekben. S mivel sem a szlovák, sem a magyar nyelv nem rendelkezik kellő mennyiségű olyan régi írott szöveggel, amelyeknek alapján az egykori hangzórendszerük megnyugtatóan megállapítható lenne, a magyar nyelv szlovák, illetve a szlovák nyelv magyar jövevényszavai felbecsülhetetlen fontosságúak és értékűek.

Csakhogy ezeknek a kutatása, úgy tűnik, meglehetősen korfüggő, azaz aszerint, hogy a kor nemzetiségileg mennyire toleráns vagy ellenségeskedő, a jövevényszavaink a szókincsünkben kevésbé fontosak vagy éppen elhallgatandók.

Nekem meggyőződésem, hogy az Európai Egyesült Államok küszöbén eljött az ideje a szlovák–magyar nyelvészbékének, s a felújított lexikális kutatásoknak is.

Most pedig nézzünk még néhány olyan magyar–szlovák, illetve szlovák–magyar jövevényszót, ezúttal is elsősorban helységneveket, amelyeknek alaki változásából a nyelvészek szintén értékes hangrendszeri következtetéseket vonhatnak le. (Megjegyzem, az itt következő példáim a vonatkozó szakirodalomban már többé-kevésbé ismertek, újramondásuknak csak annyiban van jelentőségük, amennyiben eredeti kommentárt tudok hozzájuk fűzni. Ígérem, igyekezni fogok.)

Mindenki számára ismert a Pozsonytól mintegy negyven kilométerre fekvő, 1947 előtt csaknem színmagyar Galánta neve. Az elnevezés nyilvánvalóan szláv (a város lakói jelenleg már kb. fele-fele arányban magyarok és szlovákok), a szlovák hangfejlődést alapul véve ma Holota (pusztaság, nyomor, szegénység) lenne a település szlovák neve. S talán éppen ez a nem hízelgő jelentés magyarázza, hogy 1946–47-ben az erőszakos helynévszlovákosítók, nem akarván a városba betelepülő szlovákok érzékenységét sérteni, meghagyták inkább az eredeti szláv, de a mai szlovákok számára már semmitmondó elnevezést.

A Galánta formát írás először 1237-ben rögzíti, de a magyarok minden valószínűség szerint jóval korábban átvették, hisz a név lejegyzésének idején a szláv g hang a szlovák nyelvben már h-nak hangzik. A helynévben megőrzött an (eredetileg on) nazális egyenesen azt sugallja, hogy a magyar lakosság itt már a 10. század előtt megjelenik, hisz ennek a hangzónak az ejtése a cseh és szlovák nyelvben a 10–11. századtól u vagy o.

A Galánta helynévnek tehát a magyarok számára település- és kultúrtörténeti üzenete van, míg a szlovákok elsősorban hangtörténeti adatokat olvashatnak ki belőle. Nevezetesen azt, hogy a magyar átvétel idején a nazális on és a g hang még a szlovák nyelvben is megvolt. Az első ugyanis mára – a lengyel nyelv kivételével – már valamennyi szláv nyelvből kikopott, s hogy a szlovák nyelvben ez a „kikopás” mikor történt meg, arról csak a Galántához hasonló magyar jövevényszavak tanúskodnak; akárcsak a g hang szlovák nyelvbéli sorsáról. (Ez utóbbit, a nazális on-tól eltérően a lengyelen kívül az orosz és délszláv nyelvek is megtartották. A magyar nyelv tanúsága szerint a 10. században még a szlovák nyelvben is mindenképpen megvolt.)

Felvetődik a kérdés: az nem lehet vitás, hogy egy-egy szláv eredetű helynevünk mely szláv nyelvből került át a magyarba (ezek a nevek ugyanis a hely illetősége révén mintegy magukon hordják a „nemzetiségük” jegyeit), de mi bizonyítja a pontos eredetét egy olyan helysemleges szónak, mint – teszem azt – az evőeszköz vagy vasvilla jelentésű villa, mi szól amellett, hogy ez a szó szintén szlovák eredetű?

Az ilyen kérdés teljesen jogos lenne, s megvallom, magam is csak csodálkozni tudok némely szlovák nyelvészek magabiztosságán, mikor pl. a kereszt magyar szóról kijelentik, hogy a szlovákból való átvétel, mikor a szlovák krst tudvalevően egészen másvalamit jelent, mint az alaki magyar megfelelője. A kereszt jelentés kifejezésére ugyanis a szlovák nyelv már a legkorábbi időktől a kríz szót használja, a krst pedig többnyire »keresztelőt« jelent. A magyar kereszt tehát semmiképpen sem származhat a szlovák krstből, csak valamelyik más szláv nyelv „kereszt”-jéből.

S ezzel viszont már azt is elmondtam, hogy egy szláv jövevényszónak a közelebbi eredetét meghatározandó az alakján kívül még sok más vonatkozását, pl. a gazdasági vagy a kultúrtörténeti hátterét, s nem utolsósorban a jelentését is pontosan azonosítanunk kell. De természetesen először is a hangalakját kell megvizsgálnunk.

S most visszatérve a villa példájára:

A magyar nyelvben a 14–15. században lejátszódik egy dl>ll értékű mássalhangzóváltozás (vö.: edlelmes>ellő). S akkor már szinte minden szláv nyelvben régen vila (egy l-lel!) a villa, csak a szlovák (és cseh) nyelvben vidla. A magyar villa ll-je csak ebből a szlovák vidlából magyarázható meg. Az átvétel még a 14–15. század előtt megtörtént, a dl>ll változás már az átvétel után, a magyar nyelvben következett be. (Érvényes mindez például a motolla szavunkra is: a szlovák motovidloból szabályos hangfejlődéssel lett előbb motovillo, aztán hangkieséssel, illetve -nyújtással motovlo és motollo, majd motolla.)

Eddig csupán a magyar nyelv szlovák jövevényszavaival foglalkoztunk. Most, befejezésként lássunk egy példát a szlovák nyelv „hungarizmusaiból” is. (Természetesen nem azért csak egyet, merthogy a szlovák nyelvben olyan kevés magyar jövevényszó létezne. Főiskolás koromban, szlovák szakosként csak én magam kb. 200 ilyen szót gyűjtöttem össze és dolgoztam föl.) S tartsuk magunkat továbbra is vizsgálódásunk fő irányához, maradjunk a toponímiánál, a helyneveknél.

Lévától délre fekszik Nagysalló, az a község, amelynek határában 1849-ben a magyar szabadságharcosok tönkreverték az osztrák hadsereg egyik legerősebb hadtestét. A magyar turista ma már hiába keresné a térképen a község ezen eredeti nevét, helyén a történetileg mit sem mondó, 1947-ben kimódolt, de inkább légből kapott Tekovské Luzany (értsd: Bars-berek) nevet találná. Pedig a települést hosszú évszázadokon keresztül maguk a szlovákok is Šarluhynak hívták, jelezve, hogy a helység ugyan valaha magyar telepítésű volt, de benne vagy a környékén már a szlovák elem is korán megjelent.

A Salló szlovák változata két magyar hangtani régiséget is megőrzött.

A 14–15. században zajlott le nyelvünkben az u hang bizonyos helyzetekben nyíltabbá, o-vá válása, s még korábbra, a 13. századra tehető egy gyakori szóvégi h-szerű hangunk, a ? eltűnése. A Salló szlovák átvétele és adaptálása még akkor történt, mikor a magyar Salló is Sarluhnak hangzott, azaz a 13. században. Ennek a Sarluhnak a szlovák változata, a Ņarluhy csak szabályosan képzett szlovák többes szám. A szlovák szó gyakran szerepel a magyar hangtörténetekben, s a magyar u és h (?) hangok egykori meglétét, illetve az első o-ra változását és a második lekopását bizonyítja.

Ennyit hát ízelítőnek a szlovák–magyar, illetve magyar–szlovák lexikális kölcsönhatásokról, elsősorban a helynévátvételekről és adaptációjukkról.

Ján Stanislav szlovák nyelvész, az 1946–47-es helynévszlovákosítás egyik spiritusz rektora írta 1947-ben: „Véleményem szerint tudományos és politikai szempontból sokkal helyesebb lenne e községeket [értsd: a dél-szlovákiai magyar településeket – T. Á.] kipusztult szlovák településekről elnevezni, mintsem új, mesterséges neveket keresni, s így a vidékre ugyan szlovák, de gyakorlatilag mesterséges mázt kenni, amit a külföldi szakemberek – a politikusokról már nem is beszélve – zokon vehetnek tőlünk.”

Nos, több mint fél évszázad eltelte után engedjen meg nekem a rég elhunyt Ján Stanislav két szerény megjegyzést. Az első: a kitűnő, de a magyarokkal szemben erősen elfogult nyelvész a saját jó gondolatát sem praktizálta: a dél-szlovákiai városok, falvak mai mesterséges nevei (lásd: Tekovské Luzany) éppen tőle származnak. A második megjegyzésem: feleslegesen aggódott a tudós professzor: a „külföldi szakemberek” (értsd: a magyarországi nyelvészek, akiket Ján Stanislav jól ismert, s a jelek szerint tartott is tőlük) a fülük botját sem mozdították a barbár, nyelvemlékpusztításokkal egyenlő helynév-genocídiumra. Sőt, máig sem tudok alaposabb szaktanulmányról, amely az egykor megszüntetett helyneveket, az ezeréves magyar–szlovák együttélés e fényes bizonyítékait tárgyazná.

De még mindig jobb későn, mint soha!

Remélem, jelen kisded és ad hoc példatáram is kellőképpen érzékelteti, hogy a tárgy vizsgálata, amellett, hogy izgalmas nyelvi-szellemi kalandokat kínál, mai, koegzisztenciát hirdető, sőt egységesülő világunkban mindenképpen csak hasznos lehetne.

IRODALOM

Kniezsa István: A magyar nyelv szláv jövevényszavai. I. kötet, 1–2. rész. Budapest, 1955.

Ján Stanislav: Odkryté mená slovenských miest adedín (Felfedett szlovák város- és falunevek). Bratislava, 1947.

Bárczi Géza: Magyar hangtörténet. Budapest, 1954.

A szlovák és szlovákiai magyar napi sajtó 1989 és 1999 között.