Lászlóffy Aladár

Örmény rekviem

A zsoltár szavaival mondom: "Nappal kiáltok, éjjelente előtted vagyok..."

Ó, hogyha Egervár, Masszada vagy Muszadag védőinek lett volna egy kalas­nyi­kov­ja! Ezt a kort annyi mindenért, a szívfacsarásért főleg, nevezem keserű szó­facsarással KALASNYIKOR-nak. Túl nagy szerepe volt és van szellemi és fizikai létünk szép hosszú képregényében a handzsárnak, a vasmaroknak, a húzd­meg­ereszdmegnek, a fellélegzésnek és a keserű csalódásnak ahhoz, hogy megbocsátók lehessünk. Nem tanácsos kenyérrel dobni vissza, de aki kézigránáttal dob vissza, az maga sem különbözik már – sérelmek ide, sérelmek oda – a megvádolható agresszív féltől. De a másik arcomat sincsen kedvem odatartani, mert szépen, okosan, türelmesen végigolvastam, elolvastam a kódexlapok másik oldalát is. Úgy tűnik, éppen a VAE VICTIS-nek, a JAJ A LEGYŐZÖTTEK korának végét jelzik ezek a számvetések mindenütt, mindenkivel! Éppen ez mutatja, hogy volt, hogy van kiút. Mi, ma élők, túlélők, de magyarként, lengyelként, írként, lettként ébredők – egy kiút eredményei és bizonyítékai vagyunk. Mivel eleve és mindig a határon, emberi létünk annyi száz határán történik meg, a másság nevében, a tragédia.

Az örmények elleni irtóhadjáratot három lépcsőben követték el, és a nemzetközi mosodában nehezen kivehető vérnyomok ellen nemigen lesz valaha is egyszerű folttisztítót találni, akár Európa későbbi nagylelkűségében sem. A holocaust kifejezést is először a genocídium első fázisa kapcsán használták 1894-ben. Súlyosbító körülmény, hogy éppen a későbbi áldozatokat, a kurdokat használták gyilkolóeszköz gyanánt. A kurdok politikai okokból történő kiirtása Törökországban máig tart. Ami 1915. április 24-hez kapcsolódik, és bizonytalan, de milliós nagyságrendű számokról regél, azért egy még belátni, megvallani, megbeszélni sem akaró mai állam nem olvadhat bele a közbejött gyilkosok sűrűjébe, miközben mindenkinek, szamurájnak, komitácsinak, nácinak, nyilasnak, bolseviknak kötelező kanosszát járni.

Ez a szabadság egyik legfontosabb jelképe és megtestesülése lett napjainkban. A fejét végleg felemelni látszó tanítás a békéről és toleranciáról ebbe halna bele, nem a múlt miazmás légkörébe! Az etika többé nem viselheti se műszemérem, se hazug tagadás nagyhatalmi fátylait. Veronika örök kendőjén figyelmeztetően ott a szenvedő arcunk.

Az úton Athénből Gutenbergig, Wallenbergig az amerikákba, a folyton egyik a másikba maró népek jelképesen és valóságosan is egyszer bajtársai, máskor háborús bűnösei egymásnak. Különben ki-ki egy darab hús csupán, egy adag DNS, az útszélen hagyva.

Mit fog kezdeni velünk s bennünk önmagával a történelem? "De várhatott-e rájuk furcsább jövő, mint amilyen a múltjuk volt?" – tűnődik Chateaubriand. Várhat-e ránk más jövő, mint amilyen a megélt, megszenvedett múlt volt? Hellénként, etruszkként, vizigótként és gepidaként, örményként, magyarként, zsidóként, írként. Mi, akiknek ősei székelyként ismerték meg a "magyarok istenét", Isten ostorát és felemelő diadalérzeteit a győzelmekben, eredményekben, már nem is a Muszadagért nézhetnénk görbén Jumurdzsák nációjára, és tudjuk, hogy testben, test szerint szakadtunk bele az anyanyelvváltásba, a janicsárrá vagy aradi vértanúvá válásba. Ezen már nem sokat retusálhatnak a félfarúlag helyreigazított hangsúlyok, félénk engesztelő gesztusok, nem Kisázsia, de Recsk és a Duna-csatorna miatt sem. Nekünk Szamosújvár így is, úgy is újkori bölcső és a rettegés zárkájának lázálma marad.

Ha már mindenki mindenért engesztelődik, valakinek a török Gulágért, oszmán Auschwitzért is helyt kell állnia. Arra az egyetlen percre pedig újra és megint múzeummá, mauzóleummá kell alakítni az élő, az éppen alakuló jövőt.

Hunyadi, Dugovics Titusz, Jurisics, Zrínyi, Damjanich... Magyarország olyan tágkeblű paradicsom volt a nemzetiségei számára, hogy ugyebár ott még a magyaroknak is volt esélye némi szerepre. Bizony ilyen volt a Szent István-i magyar ország és az OMM lakosságának nagy és folytonos többsége, végig a történelmen, végig az intolerancián. Befogadó és vallásszabadság-megálmodó. Néhanap kikiáltó. Egy halott barátom szerint csak jobb embereknek jön létre, alakul ki ilyen többszörös identitásuk: siculus transilvanus és valachus transilvanus és germanus transilvanus, magyarok, örmények, zsidók, lengyelek, ruszinok. Éppen ezt vetették szét, kicsinyes nacionalizmusuk aknáival, kézigránátjaival pontosan azok a politikusi szerepkörök, fellengzős szerepálmok, melyek ma a glo­ba­lizáció éppen hogy Európa-ellenes ideológusait szállítják, adják ezekben a térségekben, megkínzott anyamedencékben, mesebeli arany- és rézerdőkben. A kettős, hármas identitást bíró hősöket, mint Szibinyáni Jánk és Kőműves Kelemen, Lúdas Matyi és Mátyás, az igazságos. A mai haza-viszonyok közt itt, szom­széd­ságszerte, a romlások, földindulások, műlavinák után, hol a helye a kettős identitást intellektuálisan és gyakorlatilag is bíró, viselő népességnek, lakosságnak? Honnan jöhetne akkora erejű, értékű vonzás, amitől szó szerint is avarba olvadnak itt korai gepidák és legkésőbbi népvándorként az örmények? Ezért nem tekinthető a globalizált ember jövőbeli ideálnak. Nem, ilyen nyugtalan álmok és keserű ébredés után. És semmiképpen a keze ügyében vigasz és igazságszolgáltatás nélkül terjengő KALASNYIKOR-ral.

Eleve a másság határain törtek ki a tragédiák, és ott várhat ránk a diadal is. Az exodusé Egyiptomban, a Jézusé Róma alatt, Indiából a cigányságé, titokzatos mélyében egy mindent mozgató múltnak.

Kultúrák, vallások, másság elfogadása vagy kioltása, beolvadása, meg- és eltérítése indul be köztünk, fakad fel azonnal, folyton, szüntelenül és elállíthatatlanul, mint szent folyamaink, a Jangcekiángok, Jordánok, Mississippik, eme rejtelmes sűrűségű Rubiconok – emberi természetünk tükre gyanánt és reflexeképpen. Beindul, kezdetét veszi, a gének után a gémeké, a darvaké, seregélyeké, a legendás lemmingeké és az emberi népek közül a folyton megkínzott, próbára tett örményeké, ki tudja, honnan ez a földönfutás, hiszen mindenki másnál mesésebb és ősibb hegyi fészkükhöz vagy annak romjaihoz gyémántfejű és fájdalmas arany rajzszögek rögzítik őket végig, máiglan?...

Pedig tele van mindenkivel, tele van a világ, a Földgolyó minden sarka. Igen, mert közben Kolumbuszok is lettünk. Azok helyett az eredeti Prométheuszok helyett, akik most is Ulánbátorhoz, Gyergyóhoz, Kiskunhalashoz és Jeruzsálemhez láncolva beteljesítik a mélabús sorsunk, és viselik ezer virágként pompázó, örökre eleven jelképeinket.

A zsoltár szavaival mondom: "Nappal kiáltok, éjjelente előtted vagyok..." Tanúm Aram Hacsaturjan. A Gajané éjsötétben villogó muzsikáját hallom, de ez már nem a kardtánc, hanem a fényeké. Tanúk vannak velem: atyai barátom, William Saroyan, ízig-vérig amerikai író... Lengő trapézon az ifjú vitéz. Charles Aznavour, európai nemzedékek bálványozott párizsi háttérzenéje. Eminescu, a románok legnagyobb költője, Ajvazovszkij, a legnagyobb orosz tengerfestő, Czecz János tapasztalt katona, argentin generális innen a csucsai visszavonulásból és családfám felmenő ágán ittebei Kis Ernő, vértanú honvéd tábornok. Bizony mondom, semmi más, csak "emberi kísértet esett rajtatok", de hát nappal a világosság és annyi minden elvakít, elveszi a tisztánlátásomat, megzavarja az igazságérzetemet. A sötétben elháríthatatlanul vallani és vállalni kell, hiábavaló a buzgó fohász: "ne vígy minket kísértésbe", éjszaka tudjuk, milyen sötét az ember.

Legyetek tanúim, hogy virrad, az összes bárka befutott, megérkezett, felvenni, kimenteni a túlélőket, a Santa Maria, a Nińa és Pinta, Péntek pirogja, Sólyomszem lélekvesztője, a Medusa tutaja, a Titanic, és persze Noé bárkája is. Alattunk az Ararát, alattunk a Muszadag, végre eloszolhatnának a rossz álmaim, csakhogy a zsoltár szavai szerint én nappal kiáltok... Kiáltozom...