Látlelet II.

Latinovits Zoltánról írott, 1987-ben megjelent könyvet olvasgatok. A pályakezdés évei, a Debreceni Csokonai Színház vendégjátéka Lengyelországban, 1957 augusztusában. Megakad a szemem két könnyedén odavetett mondaton: "Bízott az új politikai helyzetben. Bizakodással nézett az ország jövője elé."

Morzsolgatom magamban a légből kapott szavakat, a soha igaz nem volt állítást: akik olvasták, akik olvassák e könyvet, hányan gondolják úgy ma is, hogy Latinovits Zoltán 1957 nyarán "bízott az új politikai helyzetben", mert elhitte az MSZMP, a Magyar Szocialista Munkáspárt boldog magyar jövőt hirdető hazugságait.

(MSZMP – talán akad még néhány idős ember, aki emlékszik e betűszó 1956 késő őszén, keserű hangsúllyal suttogott feloldására: Magyarországi Szovjet Megszállók Pártja!)

A fiatal színész kéziratos feljegyzései arról tanúskodnak: Camus Közöny című regényét olvassa az idő tájt, és a mű főhősének gondolat- és gondvilágát nagyon közel érzi magához. "Valahol rokon az én 56 tavaszi állapotomhoz." Önmaga számára Latinovits Zoltán így összegezte a regényalak sorsának tanulságát: "keservesen kell dolgozni, illúziókat teremteni, hogy tovább tudjunk élni..."

Hogy tovább tudjunk élni – 1957 nyarán!

Becsületes és bölcs álláspont, de semmiképpen sem bizakodó.

Januárban apró, de már a színlapon feltüntetett szerepet osztanak rá: István a Marica grófnő című operettben. Nem nagy szerep, de "szerep": hosszú percekig üldögél kettesben a főszereplővel a színpadon. Egy hónappal később újra nagy szerep, Molnár Ferenc Játék a kastélyban című remek darabjában Ádám – az ifjú zeneszerző már majdnem főszerep.

Latinovits Zoltán kitüntetéssel végzett, huszonöt éves építészmérnök alig néhány hónapja segédszínész a debreceni színházban, és már számítanak rá, feladatai vannak, a város ünnepelt, ifjú színésze, Márkus László mellett téblábolhat a színpadon. Mint pályakezdő (segéd)aktor, minden oka megvan arra, hogy boldog legyen.

Édesanyjának 1957. február 6-án mégis így panaszkodik: "Ma pedig a Marica grófnőt próbáljuk – van is most kedve az ilyesmihez az embernek. Frakk, estélyi ruha, olyan 1920-as kalapok, és mindenki shimmyzik. Mindez valahogy olyan halványan ismerős nekem, fényképről, gyerekkoromból – a sok mulatás, a sok frakk és a sok régi ruha, régi dallam –, de most valahogy olyan fájó és nehéz minderre visszaemlékezni, mert minden azt a visszahozhatatlanul szép és gondtalanul boldog gyerekkort idézi."

Mindenki számára egy elmúlt világot "idéz" 1957 tavaszán a Marica grófnő (gondosan leporolt) szövegkönyve: üszkös romok között boldog békeéveket.

Néhány héttel korábban, január 18-án édesanyjának írott levelében így jajdult az ifjú színész: "most a pol. fejlemények kezdenek kétségbe ejteni. Hát nincsen remény?"

E két mondatot is nehéz bizakodásnak értelmezni!

Néhány héttel később, április 9-én Amerikába elhajózott, volt egyetemi társának, barátjának írott levelében így összegzi az itthoni állapotokat: "Pesten ritkán járok, tudod, nem telik a fizetésemből utazgatásra. Sok a rom, ostrom utáni hangulat van a Ferencvárosban és környékén. A szabadsághősökről írtál. Már nincsenek a templomok körül, a tereken, átvitték őket csendben mint az ellenforradalom áldozatait temetőkbe, közöny és megpecsételés lebeg emlékük felett."

Ezek a mondatok sem arról vallanak, hogy Latinovits Zoltán bizakodással nézett az idegen hadsereg megszállta, szovjet tankokkal ránk erőszakolt bolsevik diktatúrával sanyargatott ország jövője elé.

De fiatal színész, szerepeket kap, minden este színpadon van, próbál reménykedni saját jövőjében. Szerencséje is van: a lengyelországi vendégszereplés műsorfüzetében a szereposztást két hasábba tördelik, és Latinovits Zoltán neve, amely eredetileg a szereplista közepén volt, most a második oszlop első helyére kerül – egy vonalba a Marica grófnőt játszó Körössy Anni és Ágay Karola nevével.

És először utazik külföldre, levelében tréfálkozva így kérkedik: "világ körüli utazásra". Szállodában laknak, taxin utazgatnak, és a sofőr – Éljen Magyarország! – nem engedi kifizetni a számlát. Reggel, délben, este díszreggeli, díszebéd, díszvacsora, és minden előadás után tomboló siker, a nézők kezében magasra tartott piros-fehér-zöld üzenet, a magyar trikolórral díszített, lengyel nyelvű műsorfüzet: Veletek vagyunk, magyarok!

Ezekben a napokban Latinovits Zoltán rettenetesen boldog, de esze ágában sincs bízni "az új politikai helyzetben".

Ellenkezőleg: e tíz nap alatt folyamatosan éli át a gyönyörű múltat és a sivár jövőt. A lengyelek tudták, honnan, milyen történelmi pillanatban érkeznek országukba a magyar színészek. "Okt. óta egyenesen imádnak bennünket, és e hónap kiejtésénél még a legkeményebb lengyelek is elsírták magukat."

A világ siratta a szovjet tankokkal legázolt, vérbe fojtott magyar forradalmat és szabadságharcot, gyászolta a leigázott, bolsevik kalodába zárt magyarokat. A lengyel és a magyar színészek együtt zokogtak, ha a múltra, ha a jövőre gondoltak.

Az elvtársak természetesen már akkor is másképp látták a "helyzetet". A Hajdú-Bihari Napló két munkatársa – Pallás Imre és Kulcsár Ferenc – augusztus 19-én számolt be a lapban a színház tíznapos lengyelországi vendégjátékáról.

A színészek negyven órát utaztak vonaton, másodosztályon; Latinovits Zoltán a csomagtartóban aludt. A két újságíró két óra alatt repült Varsóba, aztán gépkocsin (fontosnak tartják följegyezni: "kitűnő műúton") utazott Lublinba. A lengyel elvtársak érdeklődő kérdéseire – "Hogy vagyunk? Hogy élünk? Az októberi napok nyomait sikerült-e már eltüntetnünk?" – magabiztos válaszokat adnak: igen, elvtársak, már nyugodt körülmények között építjük a szocializmust, a dolgozó nép államát, a boldog jövőt. Az újságíró elvtársak nem azokkal a lengyel emberekkel találkoztak, akikbe úton-útfélen belebotlottak, akikkel együtt örültek, együtt sírtak a magyar színészek. Az újságíró elvtársak egy parkban azzal az egyetlen lengyel elvtárssal beszélgettek, aki helyesen értékelte a Magyarországon történteket, aki "amennyire a tájékozottsága megengedte, sejtette azt, amiről azóta megbizonyosodott, hogy Magyarországon a magyar és lengyel nép ellenségei meg akarták semmisíteni a népi hatalmat".

Az elvtársak azon soha nem gondolkodtak el, hogy miért, mitől "népi hatalom" az, ha egy maroknyi kisebbség a hatalmát biztosító, megszálló idegen hadsereggel a háta mögött terrorizál egy országot.

Az elvtársak mindent másképpen láttak, látnak, mint a nem-elvtársak.

"Dobek elvtárs többek között hangsúlyozta, hogy a Csokonai Színház művészeinek szereplését nagy szeretettel fogadta a város lakossága. Fellépésük komoly alapja lesz a lengyel–magyar kulturális kapcsolatok kiszélesítésének. A továbbiakban beszélt arról, hogy Lengyelország és Magyarország is a szocialista tábor tagja. Ma egyike a legfontosabbaknak, hogy e tábor egységét erősítsük, szilárdan és szorosabban tömörüljünk a Szovjetunió köré."

Ez történt, így történt, ez volt a fontos az újságíró elvtársak szerint az ünnepélyes záróvacsorán.

Latinovits Zoltán másról, másképpen számolt be – már hazaérkezésük után – édesanyjának írott levelében. "Lublinban aznap 2 előadás, másnap 2 búcsúelőadás. Mindenki bőgött... Másnap búcsúbankett, ahol formálisan elhalmoztak bennünket ajándékokkal... A bankett általános zokogásra változott, és valóban úgy éreztük, hogy az otthonunkat hagyjuk el vasárnap este."

Másnak örültek az elvtársak, másért zokogtak a magyar, a lengyel színészek.

Ugyanabban a szovjet birodalomban, ugyanakkor, 1957 augusztusában.

A színészek tudták, minek örülnek az elvtársak. Az elvtársak nem értették (vagy nem akarták érteni), miért zokognak a színészek.

Véletlenül maradt meg egy 1957-ben, Lublinban készült, kicsit életlen, megbarnult fénykép. A társulat, föltehetően közös városnézés közben, valamely nevezetes épületet bámul. Hátuk mögött, fejük fölött szocreál ablaksor, félbemaradt állványzat: egy darab látható szocializmus. Talán a kép közepén álló, szembeforduló szőke fiatalembert akarta lencsevégre kapni az alkalmi fotós. A többiek láthatóan nem vesznek tudomást a történésről. A bal oldali, kopaszodó úr valakit figyel, a svájcisapkás férfi mintha ott se lenne, mellette a kövér, öltönyös urat aligha a közösen bámult műemlék érdekli. A kép szélén áll Latinovits Zoltán. A fotós ügyetlensége folytán alakja túlhangsúlyos és aránytalan. Talán ezért ajándékozták neki a nem róla készült, sikerületlen fotót.

A kép szélén áll Latinovits Zoltán Lengyelországban, 1957 nyarán. Mellékszereplő. Bal kezében cigaretta, jobb keze a zsebében. Valamit néz. Összehúzott szemmel figyel.

Még nem tudja, mikor kerül a kép közepére. Még csak reménykedik, hogy egyszer majd a (színházi) kép közepén fog állni. Még nem tudja, hogy harminc év múlva valaki azt fogja állítani róla, hogy ő ebben a pillanatban épp bízik az új politikai helyzetben, és bizakodással néz az ország jövője elé.

Nem tudja, hogy minden életrajzírója, aki majd beszámol a debreceni színház lengyelországi vendégjátékáról, elfelejti megemlíteni, hogy a magyarokat miért fogadta kitörő lelkesedés és zokogásba torkolló rajongás 1957 augusztusában Lublinban, Varsóban, Radomban, és arról sem ejtenek szót, hogy Latinovits Zoltán 1957-ben nem csak és kizárólag azért volt néha, gyakran, sokszor keserű és elkeseredett, mert a debreceni színházban segédszínészként olykor idegennek, jövő nélküli embernek érezte magát.

Nem könnyű egy halott országban élni.

Nem könnyű egy halott országban hinni a feltámadásban.

Harminc év múlva sem értették az elvtársak, miért zokogtak a magyar színészek Lublinban a búcsúvacsorán, amikor Dobek elvtárs olyan szép szavakkal ecsetelte a boldog szocialista jövőt, az örök és megbonthatatlan magyar–szovjet–lengyel bolsevik testvériséget.

A kép szélén áll egy fiatal magyar 1957 nyarán, megpróbál hinni a feltámadásban: "keservesen kell dolgozni, illúziót teremteni, hogy tovább tudjunk élni..."

Szigethy Gábor