Bálint Péter

„Végbúcsúmat tiszta szívvel fogadjátok”

Hátrahagyott följegyzéseim

„Azt képzelték, hogy mesterségből tudok írni,
mint a többi író, holott sohasem tudtam másképp írni,
mint szenvedélyből.”

(Jean-Jacques Rousseau)

1.

„…Debrecenbe születtem Bihar Vármegyében, Győrből származott nemes és tanúlt atyától, de akitől megfosztattam még neveletlen koromba, amiolta a testvéremmel együtt az édesanyám sok viszontagságok között nevelt és taníttatott, aki egy a legjobb édesanyák közűl. A debreceni Református Kollégiumban 8 esztendős deák voltam, és utoljára a poézisnek és szép tudományoknak köztanítója, mellyhez 11 esztendős koromtól fogva mindég nagy szeretettel viseltettem. Onnan kiköltöztem, s mentem a pataki Kollégiumba, és ott a Jus Patriumot elvégeztem. Azt elvégezvén Pozsonyba mentem, ahol a nyelvek, muzsika és országgyűlés kedvéért múlattam. Lejöttem 1796 Komáromba, s a vármegye mellett praktizáltam. Most már egyebet célomra nem látnék hátra, hanem hogy Pesten az utolsó lépést tegyem meg a törvényekbe: de azoktól én egészen el akarok állani. Részént mivel rakva a világ rabulákkal és rábulistákkal és így én fontosabb dologban használhatok ügyetlen nemzetemnek s árva hazámnak; részént mivel az én csendességet szerető lelkem s az én nyájas múzsácskáim irtóznak a Verbőtzy táborának zajgó lármáitól. – Mathesisi, philosophiai, históriai és literatúrai tudományokat elvégeztem, görög, deák, német, olasz és francia könyvekből fordításaim is vagynak…”

Nem tudom, óh, bármennyire is szeretném, a Rhédei báróné temetésén szerzett s az egész testemet átjáró betegség óta kiváltképpen nem, reménytelinek és kedvezőnek látni a tüdőbetegségtől kínkeservessé vált hátralévő napjaimat. Bátran citálhatom a tornyában menedékre lelő Montaigne saját jegyzeteimhez paszszoló gondolatát: „Ebben az órában az én ügyeim úgy állnak, Istennek hála, hogy amikor csak a halálnak tetszik, távozhatom anélkül, hogy az életen kívül bármit sajnálnom kellene, már ha annak elvesztése nyomasztani fog. Minden köteléket eloldok; félig elbúcsúztam mindenkitől, magamat kivéve. Soha senki tisztábban és teljesebben nem állt készen arra, hogy távozzon a világból, s nem vált el tőle egyetemesebben, mint ahogy majd reményeim szerint én teszem. A leghalottabbak a legjózanabbak.” A napnál is világosabban látom, hogy készen kell állanom a távozásra, s nem érdemes már nagy terveket szőnöm, minden óra Isten adománya. Lassan megvilágosodott az elmém, nem gyártok legendákat, igyekszem a múltat bevallani.

Hónapok óta arra kényszerülök, hogy az ágyat nyomjam; lázam ingadozik, hol elönt a forróság, és kiszárad a torkom, hol pedig olyan hidegnek érzem a testemet, mintha máris félúton járnék a sírgödör felé vezető ösvényen.

Szerettem volna legalább azt megérni, hogy évtizedes szorgoskodásom gyümölcsét a kezembe vegyem. Olybá tűnik, már ez sem adatik meg nekem! Napnál világosabban látom, olyan lesz ez a magam mentségére írott biográfiaféle, akár a cimbalomhoz hasonlított természetem okán szerteágazó poézisem és az Isten akarata szerint bizonnyal rövidre szabott életem: töredékes és befejezetlen. Egybegyűjtvén életem eddigi során árkusokra rótt és későbbi kiteljesítésre szánt bizalmas följegyzéseimet az életemről; visszaidézvén kútfőmből némely barátomnak írott szenvedélyes vallomásaimat poétikai törekvéseimről; lajstromba szedve fájdalmas emlékeimet a szülőföldemtől távol töltött esztendőkről; s végezetül átnézvén az egyes barátaim hívogató-vigasztaló leveleit, melyeket édes hazám különb helyein vehettem kézbe – látom, micsoda hiátusok és törések szabdalják szét létemet. Lázrózsáktól gyötört szemem előtt vitustáncot jár a kollégiumi jámbor kisdeák, aminthogy a Váradról hazafelé igyekvő nagybeteg is megmutatja beesett arcát: látszik rajta hőn óhajtott vágya, otthon halni meg, édesanyja ölelő karjaiban. Ezen régmúltból visszaköszönő írások s a közibük szőtt ákombákomszerű toldások, bölcs és bölcstelen kommentárok összegyűjtése révén enyhíteni szándékozom, óh, Múzsák, létemről szóló énekem obskúrus hangjainak zavarát, ezért hát hátranyúlok az időben: mert a múltba merült hangok láncát összefüggésük értelme kiemeli az emlékezés jelen idejébe.

Eleddig napvilágot látott opusomat kézbe véve bizonnyal lesz, aki elmondja (óh, vajon csakugyan lesz-e, esetleg kétszáz esztendő múltán akad-e olyan fejedelmi társ, aki elmondja), Csokonai Vitéz úgy vágtatott el a Mors Imperator kehes lován, hogy cifra tarsolyában magával vitte a végső formát nyert művét, melyből megtudhattuk volna: ki is volt valójában Csokonai Vitéz Mihály. Az utókorra testálandó kevés műből tehetségem valódi természetére reá esmérni nem tudóknak, miként a magánosságában a filozófia ormaira emelkedett poéta nagyszerűségében kétkedőknek; és a pipeskedni, kalmárkodni akaró emberek gátlástalansága ellenére is megőrzött erkölcsi állhatatosságomban bizonytalankodónak sietek segítségére lenni, nyílt szívvel és a tőlem telhető legnagyobb alázattal, Csokonai Vitéz felőli elfogulatlan ítélkezésük tárgyában. Tükröt tartok magam elé, melybe ti is, embertársaim, belénézhettek, kívánságotok szerint, és rábulista hajlandóságotoknak engedve, ki-ki a maga mércéjének és ízlésének megfelelően mondhatja el körmönfont ítéletét, szőrszálhasogató okfejtését.

Az igazat megvallva, nem állott szándékomban felibe-harmadába maradt művem helyett átkozott és nyomorult életemről szóló biográfiát összefércelni, annak ellenére sem, hogy Az én életemről szóló jegyzeteimet már a becses olvasó elébe bocsátottam a ’94-es Magyar Hírmondó II. kötetének lapjain. Én ugyan Rousseau embere vagyok, de nem óhajtottam a magánosságában szíve keservein, poétai kudarcain, mellőzöttségén és a háládatlan emberek megvetésén töprengő lényem belülről jött szavait a világ elé tárni. Ám a fojtó szirokkónak hevétől aszalódó tüdőhólyagjaim kímélésére ágyba parancsolt az én Sándorffy doktorom, s nem maradt más foglalatosság magam szórakoztatására, mint Nárcissust hívni elő lelkemből: játszótársnak, akivel kedvemre perelhetek. E jegyzetek tehát a betegágyat nyomó Csokonai igaz észrevételei és csöndben írott emlékeztetői Csokonai Vitéz Mihályról, aki azt szereti hangoztatni magáról, hogy egyszerre poéta és muzsikus, tanító és fordító, s mindemellett az ábrándos szerelemnek és a füvek virágzásának énekmondója.

A szív igen szoros helyre vagyon zárva,
Az ábrázat sokra fordítható lárva:
Sőt még a beszéd is egy olly csalható jel,
Hogy minden szándékot palástolhatsz ezzel.
Sőt a mosolygó száj, a vigyorgó szemek
Egy ártalmas lelket fedező tetemek; –

Komolyan faggatom magam: lehet-e nem szeretni az epekedő szerelmére gyógyírt sohasem találó, a halottas ágyából talán többé fel sem kelő, a boldogságot már végképp másoknak remélő, a saját honában idegenként vándorló poétává lett Csokonait? Akiről azt is mondják némelyek, hogy nagy varázsló, a szavak és hangok mágusa, s volt idő, mikor vagabundus életet élt; emellett azt is híresztelik róla, hogy értette a Hatvani-féle matematikát és Budai Ézsaiás poétikáját, időnként zenét szerzett, akárcsak Lavotta – ördöngös tehetségét számba véve elmondható hát, méltán illik reá a garabonciás kifejezés. A közönséges emberek minden időben olyasfajta megvetéssel és cinizmussal beszélnek a náluk különb életet élő, a körülményektől és hatalmasok szándékától önnön törekvéseiket függetlenítő, az isteni adománynak köszönhetően fellegekbe emelkedő társukról, hogy efféle beszédük kedvét szegi a kiválónak, és az, a jó Szókratész módjára, inkább fenékig üríti a méregpoharat, mint hogy huzamosabb ideig közöttük időzzön. És a megalázó megnevezések és ítéletek hangoztatása mellett hamar célba érnek más egyéb módon is a bornírtak; például fösvénységükkel és álságos hitvitáikkal is siettetik a kiváló férfiak halálvágyát. Gyakorta megesik, hogy az ilyen Istennél elpecsételt emberek ellenében a közönséges népek inkább a gyűlölt hatalmasságokhoz törleszkednek, mert jobb őnékik rabságban tudniuk magukat, semmint kicsinyebbnek látszani a gondolkodásuk szabadsága szerint tehetségüket valóra váltóknál. Ezért írtam okulásképpen a szeretetben és tudásban szűkölködőknek e sorokat:

Azt kell szeretnem, aki nincs,
És mégis kell szeretnem.
Így járt Nárcissus.
De én őt mégis szeretem,
Mert hogy lehetne nem szeretni?

Mondd csak, Mihály, a közeli jövőben azt fogják szeretni, aki már nincs; azt fogják hiányolni, aki a Styx vizén áthajózott, s már senkit sem zavar jelenlétével, s hogy a későbbiekben se legyen módja zavarni senkit, elporladt földi sátra fölé két köbméter földet és nyomatékul márvány emlékoszlopot kap fölébe a szeretett Városa polgáraitól? Óh, Múzsák, ti mondjátok meg a nemes küzdelmekben elfáradt és Tartaroszba vágyó dalnokotoknak: lesz-e oly idő, amikor ez a gőgös és kapzsi, más optikából persze a deákokat segélyező és kalmárkodásba tökélyre emelkedett születte-föld polgársága mélyen magába száll, és bocsánatot kér a Kollégiumból kicsapott és deáktársaitól eltiltott Csokonaitól? Szeretném látni a kort, melyben a Város sajátjának vallja szegény prófétáját, aki keserűségében azt hirdette egykoron: az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon. Szeretném keblemre ölelni a társat: rímfaragót vagy lantját pengető dalnokot, Rousseau-hívőt vagy antik bölcseket és misztikus tanokat esmérő orfikus szellemet, aki jövőbeni peremben részrehajló barátként, méltó utódként tekint reám. Szeretném magaménak tudni a kort, melyben a magyar a magyarnak, Dunán-túli az Erdély-országbelinek, gömöri tót a bánáti németnek nem közellensége; teljes szívemből óhajtom megélni az időt, melyben botcsinálta költők és idegen mintákat majmoló írók szép magyar nyelvünket szándékosan vagy idegen lelkülettől indíttatván nem rombolják.

Félve kérdezem tőled, Mihály: a kései utókor képviselői, a poézis szerelmesei és az irodalom barátai, ha olykor a múltba tekintenek vissza, megemlékeznek-e arról a költőről, aki Földi szelleméhez és törekvéseihez hűségesen ragaszkodva, tovább folytatta a versírás vizsgálatát, s örömét lelte abban, hogy sokféle regiszterben szólalt meg? Mily kevesen veszik észbe, hogy Haydn és Beethoven, kik oly nagy hűséggel és elragadtatással szolgáltak némely nemesuraink kastélyában; Bach, aki felvirágoztatta a reformált hitűek templomi zenéjét, és mesteri rangra emelte kottaírását, vagy a mi kántust szervező Maróthink, ha csak kevesekben is, de kedvet keltettek a muzsika élvezetére. Bármely világtól elzárt, hegyekben eldugott kis gyülekezeti közösségben áldozhatnak immár a hívek a több tónusban való együtténeklés gyönyörűségének, a kamara-muzsika gyakorlásával együtt járó szeretetadásnak.

Vagy azt emlegetik, kérdezem magamtól, a szenvedélytől ezen az órán is felinduló szívemet csillapítva, akiben igen hamar tudatosult, hogy a költő szabadságát semmi sem korlátozhatja? Láztól égő szemeimmel látom magam előtt a konok ifjút, aki ilyesféle eszméket rótt az árkusra egy levelében:

Egy poéta szabadon él a maga képzelt világába, amellyet saját fantáziája teremtett, egy filozófus nyugodalommal lakik abba a respublicába, amellyet Platoként tulajdon kénye szerint fundált az ő gondolatinak hatalmával (…) Egyik sem örömmel száll le a reális világba (…) hanem ha vagy a szeretet, vagy a tisztelet szentebb kötelei vonják azokhoz a boldogabb halandókhoz, akik emberek, és a természet igaz imádói – mert a szív csak ezekbe érez, csak ezekbe egészséges az értelem.

Így szállék le én is Tháliám édesgető kebeléből, és az én apró gondolataim bátorságos világábul, – ahová, az Úr szobájába – mintegy az itt alatt levő menedék-helybe, kötelességemnek eszembe juttatásával, vezet le az érzékeny tisztelet. – Itten találhatja fel pihenését egy olly lélek, melly az emberek hiábavalóságokról s gonoszságokról panaszolkodik, itt tészi le örömest azt a boldog adót, amellyel a jó szívnek és valódi érdemnek tartozik.

Nagy árat fizettem szabadságom megőrzéséért; sem nagyravágyás, sem a pénz szerelme, sem az önös érdek, sem pedig hiúság nem tudott rávenni, hogy érdemtelen embert és haszontalan ügyet szolgáljak, egyedül a megélhetés biztonsága, Árpádom megírásának kényszere vitt rája, hogy az én kegyes pártfogóm: Nagyméltóságú Széchenyi Ferenc gróf úr színe elé vigyem nyomorúságos kívánságaimat. S noha fáj tudnom: mire vihettem volna, ha deákként fészkemben veszteg maradok, ha Budaihoz hasonlóan Európa különb egyetemeit megjárván és tudományaikat magamba szíván professzorrá válhatok, mégsem mondanék le ma sem a költői szabadságról, hogy fantáziám teremtette képzelt világban időzhessek, ahol magam szabom a létel törvényeit. Tudván tudom, hogy ezek pedig egyetemesebbek és örökkévalóbbak, mint bármely Verbőtzy-féle törvénykönyvbeli paragrafus; kevésbé kifundáltak és nyakatekertek, mint ama méneses lovak számának arányáról és a jószág testálhatóságáról szóló cikkely.

Mielőtt bárki is túlzott politikai érdeklődéssel, rebellis hajlammal vagy a francia revolúció irányába való elhajlással vádolhatna meg e gyanús időkben, sietek leszögezni: hidegen hagynak a felforgató eszmék. A magam részéről éppen úgy viszonyulok a zavaros ideákhoz, mint az én hittestvérem, Rousseau a politikusokhoz és püspökekhez, enciklopédistákhoz és szalont fenntartó márkinékhoz. Egyébként is, Rousseau-ból szépszámú dühödt ellensége és fékezhetetlen irigyei, a ferney-i menedékéből társát folyton csepülő Voltaire és a könyveket máglyán égető Legfőbb Bíróság csinált veszekedett bolondot, üldözési mániától szenvedő nyughatatlan lelket, aki tekintet nélkül mindenkibe belemart. Rousseau semmi egyéb nem akart lenni, mint filozófus és botanikus, akit sem királyi kegydíjak, sem divatos nagyasszonyi hízelgések, sem hasznot hozó intrikálások nem izgattak, csupán a polgári magatartás és a társadalmi egyenlőség szabályainak vizsgálata hozott lázba. S ha szerette is csodálói népes táborának elfogultságát, a sohasem csökkenő és mindenütt őt övező népszerűséget, felkent ellenfelei megkeserítették életét azzal, hogy ellene hangolták hol a genfieket, hol a párizsiakat, hol pedig az angolokat, nehogy nyugodalmat találjon akár egyetlen fertály órára is. Csoda hát, ha az ő tanulatlan, ám hűséges Teréziája mellett keresett menedéket?

Bár sokan félreértették azt, amit nem is olyan régen írtam váradi doktoromnak, Sándorffy úrnak: hogy tudniillik nem kell nekem a politikai szabadság, nincs is szükségem reá; egy európai respublica vagy akármi ország és fejedelem igazgatása alatt is tudnék szabad lenni. E megjegyzésemmel sem az ázsiai diktátorok vagy koronás királyok hatalmát, sem pedig a Plato-féle vagy a porosz Frigyes-féle filozófus állam kegyetlenségét nem óhajtom felértékelni. Csupán annak az egyszerű meggyőződésemnek kívántam hangot adni, hogy felőlem fát vághatnak a hátamon, kiebrudalhatnak a Kollégiumból és más tudós társaságokból, országút vándorává tehetnek, akár egy tolvajláson kapott s mezővárosi mentelmétől megfosztott csirkefogót, lelkem önállóságát el nem vehetik, madárként szárnyaló vágyaimat meg nem törhetik. Én ugyanis nem kívánok egyebet, hanem hogy betegségtől elgyötört lelkemet ne bántsák, ne akadályozzanak szükségei megelégítésében. Lelkem felül és kívül van nemes uraimék és a Diétai küldöttek acsarkodásán, országbitorlásán, a saját becs- és bírvágyukat kielégítő törvénykezésükön és gőgös szférájukon; a lelkem egyedül az enyim, miként annak furdalásaiért is egyedül engem terhel felelősség.

Egy hellyhez nem kötelezem
Én gyönyörködésimet;
S így magam le nem vetkezem
Szabados tetszésemet.

Nyíltan kimondom: sem a királyt nyakazó revolucionalisták, sem pedig a bécsi udvarhoz és császárhoz hűséges urak szekerét nem óhajtom tolni: egyiktől sem kaptam oly mérvű támogatást, hogy elköteleztem volna magam érdekük mellett, s egyik tábor sem igyekezett oly fokon komolyan venni pártfogásomat, hogy zászlajuk alá sietnem szükséges lett volna, bár az igazság kedvéért hozzáteszem, mifelénk Martinovicsék pörében szinte lefejezték a revolúciópártiak és lázadó szelleműek színe-virágát. Egyébként, egyetlen ügyért éltem-haltam: a literatúráért, mely egyet jelent számomra az ideál-poétai világgal, és ennek szolgálata közben az sem zavart, hogy éhezem és nélkülözöm, hogy otthontalanul kóborlok, és elhagynak Erósz bájos-csábító nimfái. Szabadon írtam; ne akarjon engem senki a maga alantas tervei sikeréhez megnyerni, politikai cselszövéséhez eszközként használni, mert ha olykor szerencsétlen flótás vagyok is, ügyefogyott mégsem egészen.

Szülötte-városom polgárai és egykori deáktársaim közül sokan a szememre vetik, hogy a templomot és a betűmagyarázattól terhes teológiát elkerülöm, s azt sem mulasztják el fölemlegetni, hogy már gyermekfővel sem mutattam valami nagy érdeklődést a kötelező hittanórák és a bebiflázandó Heidelbergi Káté eránt. Némelyek azzal is megvádoltak, hogy a rendszeres templomba járást szándékosan elmulasztottam, a textust megvilágító igemagyarázatokban semmiféle előmenetelt nem fedezhetni fel nálam, ezért hát erkölcstelen, kicsapongó és kevély természetemet meg nem tagadhatom. Ezek az igaztalan vádak emlékezetembe idézik Rousseau-t, akire sokáig orroltak amiatt, hogy befolyásos pártfogója, özvegy Warensné ösztökélésére áttért a katolikus hitre, ám sem az eredeti helvét, sem az újonnan felvett hitében nem mélyült el kellőképpen, mivelhogy túlságosan szabadgondolkodó, talán még ateista is volt. Hogy milyen fokú veszélynek tették ki rágalmazói a gyenge idegzetű embert, kinek könyvét nyilvánosan megégették, s tettek ki engem a Voltaire-rajongással vádoló haragosaim, el nem képzelheti senki sem. Ha megfontolt szándékkal és tökéletes végiggondoltsággal folyamodtak e hamis tanúságtételhez, megérdemlik a csirkefogó gazember elnevezést; ellenben ha mint hirdetik magokról: ártatlanok, akkor az idiótaság és gyengeelméjűség hangoztatása nem túlzás az esetükben. Ám hogy sorsom alakulásában az efféle alantas támadások, pontosan célba találó nyíllövések is közrejátszottak, afelől szemernyi kétségem sincs; többet ártottak nekem a látszatra javamat akaró hittestvéreim, magukat meghitt barátaim közé számítók, mint nyílt ellenségeim vagy az irányomban közömbösen viselkedők. A tehetség és az értelem, a nagyság és megvilágosodottság viszonyáról feledhetetlen sorokat olvastam egykoron Voltaire egy Touraille grófnak címzett levelében:

„Ma nincs sem Racine-unk, sem Moličre-ünk, sem La Fontaine-ünk, sem Boileau-nk, s azt hiszem, nem is lesz soha; de jobban szeretek egy megvilágosodott századot, mint egy tudatlant, mely hét vagy nyolc génie-t szült. És figyelje meg, hogy ezek az írók, akik oly nagyok voltak a maguk terén, igen kicsinyek voltak a filozófiában. Racine és Boileau nevetséges janzenisták voltak; Pascal őrülten halt meg, La Fontaine úgy, mint egy ostoba. Nagy az űr a nagy talentum és a józan elme között.”

Egyébiránt kíváncsi vagyok: Bach mestert hányan vádolták istentelenséggel muzsikája és komponálásban eltelt, visszahúzódó életmódja miatt; s egyvégtében mardos a kétely: vajon miért éppen a helvét gyülekezetek némelyikében fogadták a legnagyobb ridegséggel és ellenszenvvel a francia földről, katolikusok üldözése elől odamenekülő Rousseau-t? A szíves-örömest praejudicálók észbe vették-e valaha, hogy mi, akik talentumunkat a Világnak Világosságától, a sötétbe világító Fénytől kaptuk, több szeretettel és hittel szolgáljuk alázatosan az emberi közösséget szűkebb és tágabb környezetünkben, mint bármely vasárnaponta templomba járó? Igen, akik közül némelyek végigszunyókálják a vasárnapi prédikációt, mások pedig gondolataikat az ólban visító süldő malacokon járatják, megint mások a szomszéd kakasán, mely rusnya állat nem átallott átugrani a kerítésen, hogy a zsíros gilisztákat felkapkodja, a káposzta levelét kicakkozza. A teremtés bőségéből és a létezést transzparenssé tévő fényből nem szorult-e több a mi lelkünkbe és szellemünkbe, mint bárhány imádságos szívű farizeuséba vagy üdvösségéért fohászkodó uzsoráséba? A szellem birodalmában nem tökéletesebb-e a demokrácia és egymás eránt érzett tisztelet, mint a despoták és más hatalmasok világában? Hiheti-e őszintén valaki az Istent, ha nem látja maga körül minden parány fűben, odvas fában és bimbózó virágban, málladozó kőben, repedt sziklában és tarajos folyóban teremtőerejét és lételét? Márpedig határozottan állítom a hitemben kételkedőkkel szemben, hogy nincs olyan versem, melyben ne lakozna az Isten és teremtménye eránti forró szeretetem, még ha nem papolok is róla folyton, mint a taláros püspökek.

Ziháló tüdőm szúrásai és rendetlenül kalimpáló szívem nyilallásai között eltűnődöm, egyáltalán fogják-e szeretni valaha is érdemei szerint (már ha ugyan vannak a megboldogultnak szóra érdemes és múlhatatlan érdemei) azt a Csokonait, akiről magam egyszer ekként ítélkeztem egyesek csodálatára, mások nem kevés megelégedésére:

De bár talentomim nem tüzesek s nagyok.
S hazám lantosi közt középszerű vagyok.

Bár, mielőtt az engem fennhangon szapulók és szívest becsmérlők túlságosan is örvendezni kezdenének confessiómat hallván, saját pörömben mégiscsak megtoldanám e sommás ítéletet egy részrehajlóbbal: nem feltétlenül kell készpénznek venni fenti szavaimat, mert poétikai törekvéseim és talentumom kicsinylése nem az én kenyerem. Bizonyság erre, hogy az én Berzeviczymnek azt írtam egyszer: később az elfogulatlanabb emberiség érzékenyen fogja emlegetni az Urat, s talán ha a Múzsák nem ámítanának, ezt is hozzá fogja tenni, szerette ő a szegény Csokonait is. Ennek ellenére is a kétség gyötör, és befészkelte magát a szívembe a hitetlenkedés jövendőmet és poétai elismertségemet illetően, hiszen alig valamivel többet kaptam az ígérgetéseknél kiadóimtól, pártfogóim is inkább csak jó szóval biztatnak, semmint bugyellárisuk gazdag áldásával örvendeztetnének meg. Hiába siettetném opusaim pesti vagy bécsi napvilágra hozatalát, a pénz és hiánya nagy úr, amíg csak ígérvényekben bővelkedem, aligha viszem előrébb ügyemet, s gyanakszom, hamarább szállok a sírba, mint hogy kezembe vehetném fáradságos munkálkodásaim termését, s Lillám asztalára tehetném lírai vallomásaimat.

*

Látom a reális esélyét annak is, hogy némelyek úgy fogják emlegetni ezt a nyomorult édes hazája előmeneteléért, az elenyésző magyar nyelv és erős dajkálásra szoruló poézis fölvirágoztatásáért tusakodó lantost, mint a nemesi kúriáknál szolgáló közönséges inasokat szokás: lakájnak. Hát nem az a sorsunk, hogy a nálunknál gazdagabbak szeszélyes kegyét és nagyvonalú támogatását lessük, hogy haragosaink üldöztetése előli menedéknyújtásáért és az általuk elérhető hivatalokért esdekeljünk? Egy-két szerencsés nemesivadékot vagy gazdag polgári leszármazottat leszámítva, kiknek nem kell a szükséggel veszkődniük, ugyan miként tudnánk mi tengetni nyomorúságos napjainkat, miként tudnánk napvilágra segíteni legkedvesebb műveinket a nemes lelkek hathatós támogatása nélkül? Nem is beszélve a kiszolgáltatottságról! Ha nem találnánk magunknak olyan pártfogót, akinek szava és tekintélye megoltalmaz bennünket a cenzorok és püspökek szorongattatásaitól, irgalmat nem esmérő ítélkezéseitől, s aki hajlandó elrejteni bennünket családi kastélyában vagy egy biztonságos szálláson, hamar az útonállók és eretnekséggel vádolt hívők sorsára jutnánk. Mi más okból vállalta Voltaire  – kinek opusait együtt olvastuk egykoron a Kollégiumban a később fájdalmasan meggyűlölt Lengyel seniorral –, hogy a porosz Frigyes szellemi mentora és francia nyelvi ficamainak javítója legyen, ha nem azért, hogy a hóhérok és besúgók elől menedékre leljen? S hogy a pártfogóink olykor úgy gondolják, eldobhatnak minket, akár egy kifacsart narancsot, arról is keserves tapasztalatot szerezhetünk. Jobb hát, ha az előkelő urak és nemes hölgyek közti pipiskedésünk legelején számot vetünk e lehetőséggel is, nehogy úgy járjunk, mint Voltaire, aki megdöbbenve számolt be nyomasztó élményéről egyik szeretett nőismerősének, Denisné úrasszonynak. A porosz király és az udvarában szerencsét próbáló La Mettrie (akit „együgyű embernek” nevez a vetélytárs Voltaire) familiáris beszélgetéséből tudja meg a korábban dédelgetett filozófus, hogy a király meneszteni szándékozik őt, mert szolgálataira nincs tovább szüksége, s ez oly mértékben zaklatja föl, hogy nyíltan fakad ki pártfogója ellen:

„Hogyan! Tizenhat évi hízelgések, szíves ajánlatok, ígéretek után (…)! Éppen mikor mindent feláldozok, hogy őt szolgáljam, s nemcsak hogy kijavítom a munkáit, de valahányszor csak hibát találok bennük, elmélkedéseket fűzök hozzájuk, valóságos ékes szónoklatokban fejtem ki nyelvünk sajátságait, egész kis poétikát írva a lapok szélére; s arra törekszem, hogy géniuszát pallérozzam, felvilágosítsam, és olyan helyzetbe hozzam, hogy képes legyen a segítségem nélkül is meglenni.”

Óh, félre hiúság, félre sértettség; köntörfalazás nélkül vallom: a honi literatúra lakája vagyok. Igaz, nem az a fajta, aki a nemes- és nagyurak, városi polgárok és főpapok kegyeit és kedélyét keresi, ércesen pengő száz forintokért vagy megalázó alamizsnáért koldulva, mikor a többszöröse sem volna elég, hogy a cenzor elé tárt opusaimat kinyomtathassam. Aki ilyesféle képet rajzol felőlem: homályos látásának a rabja, s biztosíthatom róla, hogy téved. Magam az a fajta lakáj vagyok, aki hajlandó ugyan mégoly bornírt urakat, fösvény polgárokat, zsugori mesterembereket is szolgálni, ha a literatúra ügyének és javára megnyerhetni véli őket – verseimmel hízelkedni vagy kedveskedni csak ott akarok, ahol tárgyamra egyedül magam előtt se pirulok meg. Egyébiránt nevezzenek bár lakájnak, éhenkórásznak, mások nyakán élősködőnek, mit bánom én, hogyan szólnak rólam némelyek, mivel egyedül csak én tudom: hogy amit nem csekély erőfeszítéssel létrehoztam, miféle hasznot hajtott szegény literatúránknak és dísztelen nyelvünknek.

Akárki mit felőlem mond,
Mind szél után bocsátom.
Volt mindenkor s lesz is bolond; –

S ha a praejudicálók vagy a tisztem és tehetségem kevésbé esmérők esetleg hízelkedő lakájnak gondolnak is, óh, én emelt fővel hangoztatom magamról: egy megért filozófus és egy tisztább ízű poéta, beszigetelvén magát a világból, előbbre állítja magát saját idejekoránál két-három századokkal. Tudom, lesz a távolabbi korban oly honfiú, a létel misztériumába beavatott szellemtárs, aki Halotti verseimet kommentálni fogja, ha csak az értelmes keveseknek is, mert közönséges lelkek előtt ma is és holnap is rejtve marad a létezés vagy nemlétezés kérdéséről mondott beszédem. Ugyan hányan vannak mifelénk, akik Shakespeare monológját a létről és halálról fontolóra vették, akár csak fertály órányi időtartamra is; akik a lélek halhatatlanságáról és vándorlásáról sajátlagos eszméiket nyilvánosan kifejtették; akik a panteista gondolat szerint a csillagok járása és az emberi fátum közötti összecsengést poézisükben érintették? Egy kezem ujjain meg tudnám számlálni e feminin lelkeket.

Anyám Darabos utcai házának végében, a kicsiny kertben zöldellő bodzafa és vadrózsabokrok árnyékában pihentetve tagjaimat, eltűnődöm olykor afelől, vajh ejtenek-e szót arról, aki a Partiumban, Szatmárban, Nyírségben, Zemplénben, Somogyban és szülővárosa vidékén élő pórnép között népies dalokat, verbunkos rigmusokat, gyermeki mondókákat és táncokat gyűjtött. Beszélnek-e arról a Csokonairól, aki a saját verseihez illő muzsikát a hírneves Maróthi professzor útmutatásai szerint komponált, aki – a Kazinczy közbenjárásának köszönhetően megismert baráttal – Pálóczi Horváthtal együtt járta a Dunántúl országát-világát, s adta ki gyűjteményes dalainak terjedelmes példatárát? Mivel nem ejthettem szerét annak sem, hogy valamely befolyásos pártfogó segítségével kiadassam az ország különböző régióiban általam gyűjtött népies költeményeket, verbunkos dallamra énekelt dalokat, ezért a meglévő nyolcszáznál is több dalból válogatva egy vaskos paksamétára való kéziratot, Pálóczinak adtam át, mielőtt csurgói tanítóságomból hazafelé vettem volna az irányt. Más részüket pedig a kiskunfülöpszállási kántorra, Tóth Istvánra bíztam, hogy maga tovább szaporítsa és nagy gonddal csinosítsa a gyűjteményét. A bécsi dalszerző, Mathias Stipa melódiájára, illetve a kassai kompozitor: Kossovitz táncaihoz illesztett verseimet s néhány általam szerzett muzsikával ellátott verset pedig szívbéli barátomra, régi kollégiumbeli deáktársamra, a bécsi egyetemen nyelvünket és literatúránkat tanító Márton Józsefre bíztam: gondoskodjék sorsukról. Az Isten segélje őt is és a másik két hűséges fegyvertársat is áldozatos törekvésükben, hozzanak hírt s nevet fejükre, dicsőséget a magyar poézisre és muzsikára.

Hogy így nyomorultan, lázálombéli démonoknak és képzeletem szülte históriáknak kavalkádjától szédelegve fekszem az ágyamban, gyakorta elmerengek azon: vajon ejtenek-e szót a Kollégium híres rézmetsző deákjainak előadásokat tartó Csokonairól, aki a daloskönyvekbe kottarajzolásról, az antik mythologia és a görögség lelki realitásának megnyilvánulásáról, az eikon és eidosz estheticai vetületéről oly nagy örömmel és elmélyüléssel beszélt? Mennyire szerettem Erőss Gábor barátom – és a többiek: Pethes Dávid, Vajai Imre, a két István: Oláh és Halász, s a két József: Pap és Mikolai – gyönyörűséges, mesterségbeli tudásról és virtuozitásról tanúságot tévő rézmetszeteit. Az atlaszokba rajzolt kontinensek és nemzetek arányos, geográfiailag hiteles képe, az állatokról és Múzsákról készített metszetek tökéletessége, lírai érzékenysége elnyerte szívem szeretetét. Volt időszak, amikor nem is kívántam másokkal tölteni kevés szabad időmet, csak ezekkel a kedves pajtásokkal, akik a korábban német és flamand földet megjárt peregrinus deákok metszeteit tanulmányozva felserkenteni iparkodtak a honi piktúrát és illusztrációt. A velük való együttlét során ébredtem rá annak a tudására, hogy a rézmetszők és poéták képzeletének játéka mily sok hasonlóságot mutat egymással, s mily könnyen termékenyíti meg egyik a másikát, miként ezt a Vay Johanna és Borbély Gábor esküvőjére írott versemhez: A Szépség’ Ereje a’ Bajnoki Szíven-hez készített Erőss Gábor-féle metszet bizonyítja. Arról is érdemes volna egy-két szót ejteni, hogy az ilyen ínséges időben, amikor egy nemzet kénytelen elszenvedni az idegen király és udvarának uralgását, érdekek gátlástalan kielégítését, édes anyanyelvének háttérbe szorítását, mindezt jobbára csak törvényekkel és erőszakkal képesek biztosítani, fenntartani, a rézmetszők és muzsikusok tudják szabadon érvényre juttatni gondolataikat, érzelmeiket, mivel bajos nyakon csípni bármelyiküket is. A muzsika és a piktúra túlságosan elvont és éteri ahhoz, hogy a különböző motívumaikat, jelképeiket, utalásaikat könnyen be lehessen azonosítani. Épp ezért könnyen meglehet, hogy mind a magyar muzsika, mind a honi piktúra hamarabb újul meg, hoz friss hajtásokat és bőséges termést, mint a magyar nyelven való értekezés és szépírás.

Számát sem bírnám megmondani azon meghitt óráknak és feledhetetlen estéknek, melyeket egykoron a görög mythologia és római poézis: kiváltképpen is Ovidius Metamorphosisának, Horatius és Catullus költeményeinek szenteltem, a földönfutó Rousseau és királyok kegyencének számító Voltaire filozófiájának adóztam, nem is szólva Linném botanikájáról és csak az utóbbi időben oly mohón forgatott Christian Wolf matematikai tanairól, melyek kimozdítottak ez disznótrágyaszagú és szélfútta Város szűkös berkéből. 

Legsötétebb pillanataimban avval a rémlátománnyal vívódom, hogy némelyek szegény Vitéz mindezen érdemeit félresöpörvén, a Kollégium híres-hájas főzőnője, Somogyiné szellemi grádicsára süllyedvén: a „ragyásszájúról”, a polgárlányok által gúny tárgyává tett himlőhelyes fűzfapoétáról beszélnek majd közönséges módon. Az is meglehet, hogy némelyek csúfot űzni igyekeznek majd visszavonult természetemből, félénkségemből és gátlásosságomból, minek köszönhetem, hogy nem találtam hitvestársra, holott még az embergyűlölő Jean-Jacques is megtalálta a párját, ha egy tanulatlan, de mindhalálig hűséges cselédlány alakjában is. Védekezhetnék azzal, hogy Lillám hozzám való hűtlensége, apja által kierőszakolt férjhezmenetele miatt kiábrándultam a valóságos szerelemből, az asszonyokkal szemben még inkább tartózkodó, szemérmes, félénk és visszahúzódó lettem, mint voltam. Egy bátor gesztussal megismételhetem Voltaire kijelentését: „úgy vélem, nevetséges volna a részemről, hogy szeressek, ennél már csak az az asszony lenne nevetségesebb, aki engem szeret. Szóval (…) lemondok a szerelemről egész életemre.” Védekezhetnék Aphrodité küldöncei előtt avval, hogy más fátumot szánt nekem az Isten, mint hogy szép lányoknak és kikapós asszonyoknak kurizáljak, faros cseléd- és melles mosólányoknak szoknyája alá nyúlkáljak, szalonnával és rétestésztával töltekező parasztasszonyok vagy elözvegyült céhmesternék vagyonára vadásszak. Nem ilyen sorsot rajzolt elém Isten, s hogy semmi kétségem se támadjon efelől, alkatom és ábrázatom mineműsége korán meggyőzhetett.

Azt mondod, barátom, hogy én ocsmány vagyok,
S orcám fertelmei irtóztató nagyok.
Hogy én, ha magamnak zőld kantust vehetnék,
Olvasva a majmok között elmehetnék.
…
És hogy én ne vegyek reám semmi harát,
Magam képe is tud játszani maskarát.
Azért így szól róllam véled sok goromba,
Hogy ez csak egy essős időben nőtt gomba;
Hogy egy lóganéjon hízott rút pöfeteg,
Mellyre tekinteni a szemnek viszketeg.

Rútságom (óh, némelykor a búban is fogan öröm!) Artemis bájos udvarhölgyeinek játszótársaivá és poétájává tett engem, s miután megszabadultam a kangörcs heves vágyakat gerjesztő és szilárd jellemet emésztő rontásától, szerelmi érzeményeimet és felindulásaimat dalban énekeltem meg, hol Rózát, hol pedig Lillát szólongatva. S hogy nem mondhattam többé egyetlen hajadont vagy aszszonyt sem szerelmemnek, légiesítettem a szerelem érzését, nem egy nőnek, hanem egyszerre valamennyinek vallottam szerelmet.

Egyébiránt ti, büszke példányai a férfiúi nemnek, vegyétek számba: nem mindannyian mérjük a nemzőerővel és bájolópotenciával magunkat; vannak közöttünk a haszontalannak mondott elmélkedés megszállottaiból valók is; vannak a hozzám fogható ragyás képű, tülökorrú félékből is, akik Moličre megvetett sértődöttségét és mizantrópiáját vallják a magukénak, mégsem alábbvalók nálatok. Mármost mi, akik ez utóbbiak közé számítjuk magunkat, véglegesen megfosztva legyünk a szerelem mindenkoron kedvet és tüzet csiholó érzeményétől, a szív édesbús melódiájától, a gyönyör vérpezsdítő forrásától, mert nem mérjük össze erőinket a hortobágyi bikáéval?

S vajh a világ hívsága elől – az ermenonville-i remetéhez hasonlóan – a magánosságba menekülő Csokonairól, aki az erdei fák alatt oly sokszor egyedül sétálva csinosította saját filozófiai és poétikai elmefuttatásait, tesznek-e bölcs említést? S ha tesznek, Rousseau hatását javára írják-e, avagy éppen ellenkezőleg, zabolázhatatlanságának okaként e francia szabadságba vetett hitét róják-e föl ellenségei? Voltaire könnyen figurázta ki amaz erkölcstelen Grimm-mel együtt az űzött lelket; ahogy mifelénk mondani szokás: volt mit aprítania a tejbe, nem szorult mások megszégyenítő támogatására. Bezzeg kellett volna Voltaire-nek – akárcsak Rousseau-nak vagy Moličre-nek vagy jómagamnak – a hatalmasok kegyét és szeszélyes jóindulatát lesnie, gondolatait ezen önző, rátarti és nemritkán kegyetlen urak normáihoz igazítania, egyáltalán nem biztos, hogy fennhangon büszkélkedhetne függetlenségével. Voltaire sosem kényszerült efféle mondatok leírására, amint az a Les confessions-ban olvasható: „A követelőző emberek közötti életmód csöppet sem volt kedvemre való; az írók ármánykodásai, szégyenletes veszekedései, könyveik rosszhiszeműsége, nagyképű társasági viselkedésük – mindez olyan gyűlöletes, oly ellenszenves volt előttem, oly kevés gyöngédséget, nyíltszívűséget, őszinteséget találtam még barátaim társaságában is, hogy ettől a zajos élettől visszariadva hevesen sóvárogni kezdtem a vidéki tartózkodás után, s látva, hogy foglalkozásom nem enged ott megtelepedni, igyekeztem ott tölteni legalább szabad óráimat.”

Magam nem panaszolhatom föl sem a honi íróink szégyenletes veszekedéseit, sem könyveik rosszhiszeműségét, sem pedig nyegle viselkedésüket, mivel nálunk nem létezik sem a franciáknál oly divatos szalonélet, sem az  irodalmi magazinok körüli szorgoskodás, sem egy-egy nagyúr házánál való pipeskedés, hízelkedés. Mily mulatságos, hogy mi csak vágyakozhatunk arra, amit oly gyűlöletesnek és ellenszenvesnek vélt Rousseau – ki tudja, hogy sajnáljuk vagy irigyeljük szegény, száműzött lelket.

*

Most, hogy kétes remény és biztos félelem, a múló élet és közelítő halál hullámain lebeg törékeny sajkám, nem óhajtok elfogult bíráim ítéletének jogosságán vagy szerfeletti oktalanságán morfondírozni; miként nem kívánom az én különben megunt napjaimat többekre is szaporodni, hogy annyival hosszabb rollét játszhassak az én hazafi társaim között a literatúra theátrumán. Inkább hajlok arra, hogy számot vessek azzal: vajon az oly sok adósságból, melyet az elhanyagolt literatúránkkal szemben felhalmoztunk, mennyit fizettem ki én, s mennyivel maradok adós immár mindörökre. Elcsigázott lelkemnek nem kevés terhet, roncsolt idegeimnek pedig halálos mérget okoz az én minősíthetetlen és semmiféle reális indokkal nem magyarázható restségem, hogy jóval több a száma azon érdemes munkáimnak, fellegjáró terveimnek és mitologikus képzeletimnek, melyeket lelki hintázásaim okán be nem fejeztem, vagy külső okok miatt be nem fejezhettem, mint azoké a rendeseké, melyeket szerencsés voltam Isten segedelmével bevégezni s tipográfia alá tisztázni. Nem fogom rossz hírét kelteni a nagyvonalú Maecenas rolléját eljátszani nem akaró nemesuraknak, akik inkább egy versenylóért vagy jó szimatú vadászkutyáért, egy idegen országbéli piktor által festett képmásért vagy bécsi ötvösmester remekéért áldoznak bőségesen, mintsem előfizetői kívánnának lenni Csokonai Vitéz verseskönyveinek. Nem fogom pellengérre állítani a könyvnyomó mestereket, amiért cseppet sincs ínyükre kockáztatni összekuporgatott vagyonukat egy bukással inkább, semmint sikerrel kecsegtető vállalkozásért, mint amilyen az én terveim valának.

Cserébe azt kérem tőletek, embertestvéreim, ne vádoljátok szegény, koporsó széléről is szeretett barátaihoz levelet író, a honi literatúrának fölkent papjaihoz békülékeny szózatot intéző Csokonait kötelességmulasztással vagy felelőtlenséggel. Inkább lássatok benne kevesebb talentumot, melyből csupán ennyire futotta neki földi pályafutása idején, mint hogy elmarasztaljátok csapongó természete miatt. És emlékezzetek meg róla kellő részvétellel, mely még odaát is vigaszt és oldást hoz mérhetetlen hiányosságai miatt érzett szorongásaira. Szinte bizonyos vagyok abban is, testvéreim az Úrban, hogy:

Lesz még az a kor, mellybe felettem is
Egy hív magyarnak lantja zokogni fog,
     S ezt mondja népünk: Óh, miért nem
     Éltek ez emberi századunkban?!

2.

A házunkat elpusztító rettenetes tűzvész óta édesanyámmal egy fedél alá szorultam, s ez a szükségből fakadt együttlét újból visszaröpített a múltba, mivel azzá a gyermekké váltam, akit odaadó szeretettel dajkált az anyja, leste minden óhaját és kívánságát. Bármily tapintatos és áldozatkész is anyám, csak az én szégyenteljes elesettségemnek, erőtlenségemnek köszönhető, hogy nem okoz nagyobb gondot a közös szobába való összezártság. Néha ugyanis félrebeszélek a láztól, hörgök és hánykolódom, elveszítem az eszméletemet, s amikor felriadok, körbejáratom homályos tekintetem, hogy fölmérjem, mi is történt velem; látom az aggodalomtól elgyötört arcát, látom az ugrásra kész alakját, ahogy ívben meghajlik a háta, mozdulatlanná merevedik a karja, és feszülten várja a pillanatot, amikor a segítségemre kell sietnie. „Férfiember szégyenkezik, ha kiszolgáltatott, akár csak az életet adó anyjának is. De hidd el, a fordítottja is igaz. Az anya viszont azért érez lelkifurdalást, hogy neki kell istápolnia felnőtt gyermekét. Apád éppoly nehezen viselte gyámolításomat, ahogy te, Mihályom!”

A lázban fakadt látományok és a szendergés közben éledt emlékképek kiragadtak nyomorúságos helyzetemből, feledtem fulladásomat, testi kínjaimat, főfájásomat és görcseimet, egyszóval álmodozóvá váltam, olyan holdkóros lénnyé, aki egyre gyakorlottabban és magabiztosabban fordult képzeletéhez és az általa szült képekhez, hogy némi nyugalomra találjon a szenvedés óráin.

Jön az álom, s mindent pihenésre hajtja,
…
Lágy karjain fáradt érzékenységinket
Ringatja s egy másik világba tesz minket,
Hol sok ezer képpel elménk játszódtatja
Valóság képébe tűnő ábrázatja.

Némelyek javíthatatlan álmodozónak, aluszékonynak mondottak, mások egyszerűen lustának és nehézfejűnek kiáltottak ki, holott csak félénk és visszahúzódó gyermek voltam, nemigen viseltem el az erőszakos, nagyhangú, saját erényeiket fennen dicsérő, másokat dicstelenül ócsárló, áspiskígyó nyelvű embereket, ezért inkább jámbornak mutattam magam, csak hogy békén hagyjanak. Színlelés volt ez a részemről, vagy különbféle maszkok mögé rejtekezés? A magamfajta érzékeny és sebezhető lélek nehezen bírja a közönséges suhancok molesztálását, márpedig e vidéken inkább bunyikok, mint filozófus természetű gyermekek születnek többségben – annak ellenére is bizton állítható ez, hogy városunkból évente több tíz útra kelő deák fordul meg valamelyik európai egyetemen, hogy különbféle tudományokban és nyelvekben magát pallérozza. Egyébként is, ha írói talentummal van megáldva az ember, csakhamar kirekesztve érzi magát a kálomista hívők seregén, már ha nem kizárólag csak az Urat dicséri. Amennyiben pogány Múzsák kegyét és kedvét lesi, gyanússá válik, ezért ajánlatosabb a liturgiában és a Szentírásban is edzenie magát, nehogy az emberek ítéletével szembemeneteljen, mert a sokaság nyelve képes elveszejteni az embert. Olyan korban, amikor mindenki retteg valamilyen oknál fogva – ki attól fél, hogy a katolikusok iránti tiszteletlenséggel, a császárral és rendeleteivel szembeni engedetlenséggel, esetleg egyenesen felségárulással vádolják be; ki nem alhatik nyugodtan, mert egy jóakarója gátlástalan haszonszerzéssel panaszolja be a céhmesternél; kit gyötör a nyavalya, hogy nem rabolják-e ki útonálló haramiák a távolabbi vásárba igyekvő szekereit, mivel valamelyik haragos rokona ellene szájalt a fogadóban, ahol a gazemberek tanyáznak –, jobban teszi az ember, ha nem heveskedik.

Deáktársaim az előkészítő osztályban örömmel köszörülték a csípős nyelvüket rajtam: kis idétlennek, sápkóros idiótának, varangyos békának és ragyás képűnek csúfoltak, holott jobban tették volna, ha magukba néznek, hiszen még hónapokkal az első osztályban való beiratkozás után is a betűvetéssel és olvasással kínlódtak. Ellentétben velük, e tudományokat én már rég elsajátítottam a szülői házban. Jó apámtól a latin szót tanultam (miként apámtól, ettől a világra nyitott és örökösen kísérleteinek élő embertől tanultam el a botanika és matematika, az alkímia és filozófia alapjait, melyek a többiekénél gyorsabb haladást szereztek nekem a stúdiumokban nagyobb diákként), s kedvemet leltem abban, hogy az idegenek és betegek előtt csakis deákul érintkezem vele. Apám műhelyében igazán sokféle beszédű ember fordult meg: görög és szász, poják és tót, román és ruszin, rác és rutén, szerb és francia; de mesterségre nézve felbukkant nálunk kádár és varga, kötélverő és mézeskalácsos, szappanfőző és szűrszabó, asztalos és tetőfedő, kalmár és pénzváltó egyaránt – úgyhogy elképesztő volt a sürgés-forgás és a bábeli nyelvzavar minálunk. Nem tűnt szokatlannak az idegen szó, már csak azért sem, mert a declinistáktól a tógátusokig mindenki a latint beszélte, a helybeliek és a vásárra érkező idegenek mégis csudálatosnak vélték a deák nyelvben való jártasságomat. E mutatványom láttán megnyúlt az emberek arca, nekem viszont egyre inkább nőtt a becsületem. „Ki sem nézné az ember ebből a kis göthösből, hogy efféle csudákra képes! Mondja csak, kirurgus uram, és magától is képes deákul mondatokat kikanyarítani, vagy csak esmétli a kegyedtől hallott szavakat, mint valami papagáj?” „Mondja csak, kirurgus uram, normális dolog az, hogy valaki hamarább beszél folyékonyan egy hótt nyelven, mint az ídes jó anyjáén? Már ne kövezzen meg tudatlanságomért, de van valami ördögi turpisság vagy születési eltérés e kivételes adomány mögött” – okvetetlenkedett apám másik betege, mintha valamiféle táltosnak vagy garabonciásnak születtem volna, mindenféléket pletykálkodtak rólam, később is efféle sületlenségekkel keserítve meg életemet.

Apám szelíden mosolygott, béketűrő és nehezen sérthető ember volt, szótlanságával és szeretetteljes mosolyával elnémította a kételkedőt, aki megszégyellte magát. Bennem egyre erősebben éledt a büszkeség, és Pegazusként szárnyalt a vágy, hogy megmutathassam rendkívüli képességeimet, és elkápráztassam vele apám hitetlenkedő pácienseit. Tudományommal elszórakoztattam magam, ám fogalmam sem volt róla (ugyan honnan is lett volna?), hogy az idő és korom előrehaladtával az embereket egyre kevésbé lehet meghatni a tudással és nyelvekben való jártassággal, inkább természetellenes dolgot látnak a talentumban, semmint jóra való képességet. Ezek az ostoba emberek hamar sütötték rá a náluk különbre a mágyikásság bélyegzőjét, akár a híres Hatvani professzorra. Nem is egy rendkívüli tudással és olvasásvággyal megáldott falusi tanítót, lelkészt vádoltak meg felkészületlenséggel, ördögűzéssel vagy istenkáromlással csupán azért, mert éjjelente sokáig égette a gyertyát, és tudásszomját igyekezett kielégíteni. Azt is később értettem meg, hogy a tudás nem mások elkápráztatására, hanem a közösség szolgálatára adatott nékem. Korán a gőgösség hintaja elé kötöttem magamat, és szilaj paripák erejével húztam fogatomat, mit sem sejdítvén arról, hogy e keresztyénietlen bűnömért mily sokszor meglakolok.

A deák nyelv maga a mystérium, a titkok titka, melyet csak a beavatottak esmérhetnek. Az álmodozásaim és búvárlásaim eszköze és tárgya is volt egyben a deák nyelv, s amint oly fokon birtokoltam a grammatikát, hogy a Kollégium Bibliothécájában az antik tematikájú könyveket forgathattam, belevetettem magam a latin nyelvű irodalom bőségesen áramló folyamába, s nem győztem áldozni a mythologia, a história és a római kori poézis oltárán. Testvéremnek véltem valamennyi istent, héroszt és áldozárt, s nővéremnek hívtam minden istennőt, nimfát és hetérát. Együtt verseltem Catullusszal és Horatiusszal, hexametereiket próbáltam – több-kevesebb sikerrel – átültetni a kies magyar nyelvbe. Éjjeleken át égettem a sercegő gyertyát, kerestem a zaklatott lelkemre gyógyírt adó szavakat, s minél inkább feledni vágytam magánosságomat, annál magánosabb lettem a literatúra áldozáraként. Akkori lelkiállapotomat egy Bessenyei Sándorhoz írott levelemben fejeztem ki a legjobban:

Én pedig számkivettetve az én hazámban, únalommal húzom komor napjaimat, s csak úgy vagyok boldog, ha egy új világot találok számomra, ott respublicát és Filadelfiát építek magamnak, – és mint Franklin (…)  – itten ŕ la Robinson élek – nincsen senki vélem és mellettem csak a bóldog magánosság.  Vagy néma barátim társalkodnak vélem, vagy magam – én pedig magamban mindent feltalálok. – Nem kevély szó ez! Mert magamban feltalálom az én barátaimat is, feltalálom az jóltévőimet is, feltalálom, Uram, az Urat is. A könyvek többnyire időtöltő barátim, ezek kézen fogva vezetnek a természetnek szentek-szentébe. Nem gonoszok ezek, mint az emberek, akiket a haszon vezet orroknál és kezeknél fogva. Nem gonoszok. Én ezek közül a pappal is, a szegénnyel is, a gróffal, a királlyal is egyaránt társalkodom, és ami az emberek között a természeti originális egyenlőséget helyreállítja, csak a könyv és koporsó. De ha ezek nem vólnának is, a természet és az ész olly kimeríthetetlen könyv, amellyből az ember hóltig tanulhat. – Én ugyan, ha soha annyi tehetségem nem lész is, hogy könyvházam lehessen, tudom, hogy tökélletesíthetem lelkemet, megütöm homlokomat s egy Minerva pattan ki belőle, egy szűz, egy nyájas s még egy fegyveres Minerva. – De reménylem, annyi pénzem csak lesz, hogy filozófusnak egy Helvétiust, poétának egy Pópet vehetek. Akkor csak az ég három olyan szívet teremtsen az én számomra, mint az Úré, nem fogom sem a lármás bálokat s paszomántos dictatori barátokat, sem az arannyal és mollyal bévont gazdag bibliothékákat óhajtani. Addig pedig öleljük meg egymást, Uram, a világon kívül s képzeljük azt a bóldog időszakaszt, amellyben a természet fel fogja emelni az ő mindenható szavát és az emberek elhányván azt a kevély és fanatikus lélekkel felszedett mennyei pávatollakat, magok is mind emberek lésznek, érezni, gondolkozni és szeretni fognak.

A mi együttlétünk ugyan már kevés, mert az Úr idős, én pedig – meglehet, hogy az Urat megelőzöm, s akkor vagy örűlni fogunk újonnan lett társalkodásunknak vagy a mibelőlünk lett semmi el nem vádolandja semmiségünket (…).

Legfőbb szenvedélyem az olvasás volt, az oskolában és nádfedeles házunkban, a madártrillázástól hangos erdőben és rózsaillatú kertünkben napestvélig görnyedtem a könyvek fölött, s noha a szomszédok álnok módon szapulták az apámat: ugyan miért is hagyja, hogy ily naplopó legyek, bölcsen hallgatott, s nem osztotta e mocsár-lelkűek igazságát. Apám konok és önfejű természet volt, akárcsak én; ha valamit a fejébe vett, képtelenségnek tűnt eltántorítani tőle, holott a szokatlantól és újításoktól örökösen rettegő cívisek állandóan eltántorítani óhajtották őt: saját érdekében, talán hogy velük azonossá váljék. „A sok betű holdkórossá teszi a fiatalurat! Becsülete vagyon egy tanítónak vagy pásztornak is, az egyszer szent igaz, de egy ügyes mesternek vagy fortélyos kalmárnak még több! Nem is szorulnak kegyelemkenyérre, mint a deákurak!” – vetette oda foghegyről apámnak a gőgös pékné, aki valahányszor csak cipót vagy lisztet küldött be a Kollégiumban lakóknak, egy árkusra jegyezte föl az adakozás dátumát és a matéria mennyiségét, nehogy fukarsággal vádolhassák. Noha senki sem merészelte volna megsérteni az apámat, a városszerte elismert Weszprémi doktor kebelbarátját és első számú segítőjét, de az alig leplezett irigység vagy mérhetetlen butaság s az abból fakadó kivagyiság, önfejűség mondatott efféle épületes „igazságokat” a szomszédokkal.

Az összes isten közül Pan és Apollon Musagetes állott szívemhez legközelebb: az erdei csalitosban mezítelenül lopakodó s a folyamokban megmerülő isten, ki csalfa nimfákkal kergetőzik zöld barlangokban; s a lantjával állatokat és embereket egyként elbűvölő versfaragó isten, ki jól érzi magát ideál-világában, melyet a szépség és szívjóság népesít be. Meg is kaptam később a magamét, mondván: nem vagyok én keresztyén hitű ember, mivel jobban esmérem az antik isteneket és pajzán históriáikat, mint a Teremtő Urat és a próféták könyveit vagy bibliai példázatokat. Pereljetek csak, pereljetek, nincs kedvem hadba szállni ilyesfajta ostobaságokat szajkózókkal! S mivel a magaménak tudhattam a sokaság megvetését, módos polgárokét és mihaszna talpnyalókét egyaránt, testemben éreztem Ferenc zsigeri vágyát a nincstelenekkel és leprásokkal való együttlétezésre. Inkább vágytam magam is prédikálni a madaraknak, mint verset mondani kalmároknak; inkább vágytam a kollégiumi cellámban időzni, mint mesterek tisztaszobájában a szépet tenni, magamat mórikálni egy fehérnépnek.

Estvénként apám mellé kucorodtam, ha a gyertya imbolygó fényénél valamelyik füveskönyvét, Gessnerét és Hatvaniét vagy híres medicus-elődjének, Paracelsusnak az opusát bújta, s nem győztem nyiladozó elmémbe vésni a hallott ösmereteket, s mivel apám rendszerint a gyógyfüvek nevének sorolásával és a latin igék fennhangon való ragozásával ringatott álomba, nem szívlelhettem meg a pórias meséket, melyekkel kicsinyeket szokás álomba ringatni, holott a mesés történeteket és tündérmeséket nagyon is óhajtotta a szívem, mely fogékony volt a jótéteményekre és az igazságra. Pedig apám műhelyében gyakorta feltűnt az egyik közeli falu hivatalos mesemondója, aki – hogy a várakozás idejét elűzze – hátracsapta fejében a posztókalapot, méltósággal megpödörte hófehér bajuszát, és rögvest a hallgatóság elé varázsolta hol a Fehérlófia, hol Mátyás király csodálatos történetét. Oly beleérzéssel és színpadias gesztusokkal adta elő mondandóját, hogy mozdulni sem volt kedvem, hiába hívott a kötelesség; s amint magamra maradtam, utánozni kezdtem gesztusait, fintorait és hanghordozását, melyek emlékezetessé tették alakját előttem. Ekkoriban alakult ki utánozási szenvedélyem, s ha tehettem, más szóval magamban voltam otthon, s a tükör előtt álldogáltam, mindenkit iparkodtam életre kelteni, mímesként mulatságossá tenni különös és sajátlagos beszéde és viselkedése alapján. „Te kis csibész! Addig vágod a grimaszokat és utánozol másokat, hogy megbüntet az Isten, és meglásd, kővé meredsz! Gondja van ám az ilyen neveletlen, szégyentelen, másokon csúfolkodó gyermekekre” – förmedt rám a vásárban egy portékáját hangosan és széles gesztusokkal ajánlgató, terebélyes alkatú parasztasszony, öklét rázva haragosan felém, ami még mulatságosabbá tette az érdeklődők szemében. Nem értettem, mi köze van az én tréfálkozó kedvemhez és színészi alakításomhoz az Istennek, hiába igyekeztek az elmémbe vésni a tényt, hogy az „Isten szeme mindent lát”, gyermekfővel ugyanis meg voltam győződve arról, hogy ilyesfajta csip-csup csínytevések megítélésére nem vesztegeti az idejét az öreg Isten, mint egy pálcával deákokat riogató tanító, aki persze nem rest lesújtani a legkisebb rendzavarásért vagy tiszteletlenségért. „Én ám úgy elbújok az Isten elől, hogy sohasem talál meg, s nem fog tudni megbüntetni! Olyan rejtekhelyem van az én nagyapám házánál, hogy még a pandúrok sem találnak meg, nemhogy az Isten!” – s öntudatosan csaptam hátra a fejem, többé rá sem néztem a fenyegető vénasszonyra.

Olvasmányélményeim közül is kiemelkedik a gondolkodásomat és személyemet leginkább meghatározó Rousseau, akinek vallomásait és más opusait nem szűntem meg sohasem a magamévá tenni s általuk szemlélni a világot. Hála Istennek, a Kollégium Bibliothécájának igazgatója, Sinai Miklós rektor úr (hogy valójában kinek a biztatására és kinek az engedélyével, az engem teljességgel hidegen hagy ma is, mint hagyott egykoron) idejében meghozatta mind Voltaire, mind Rousseau munkáit, melyeket óvatosságból rejtegettek a nagy nyilvánosság elől, nem is kölcsönözhették ki, csak a legjobb tanulmányi eredményt felmutatók. Nem kölcsönözhették, mert a törvény szigorúan tiltotta efféle rebellis szerzők minden munkáját, különösen azokat, amelyeket hazájukban megégettek, s a professzoroknak és a kontraskríbáknak előírta a superintendentia, hogy állandó jelleggel és részrehajlás nélkül ellenőrizniük kell a diákok olvasmányait. Szerencse, hogy nem vették olyan szigorúan ezt az előírást sem a Kollégium elöljárói, sem a világi felügyelők. Budai Ézsaiás egyszer maga mondotta: „Nem lehet úgy szélnek ereszteni a jövendő művelt ifjúságát és az idegenbeli egyetemekre igyekvőket, hogy nem olvasták a filozófia és esztétika, a história és poétika legújabb eredményeit, szövegmagyarázatait. S ha valaki szóvá is tenné engedékenységünket, még mindig védekezhetünk akként: ahhoz, hogy felmérhessük, kicsoda is olvasta és magyarázta a tiltott tanokat, a kiebrudalt szerzőket, elébb magunknak kell megismerkedni e híres tanokkal és szerzőkkel.”

Ezeket az idegenből: francia, német és holland földről hozott kincseket a deákok nyelvtanulását segítő francia illetőségű mester útmutatásai és értelmezései alapján olvasgattuk cellánkban, s ha elakadtunk a filozófusok búvárlásában, mert egy-egy összetett mondat vagy a főgondolatot megszakítva egy közbeszúrt értelmezés túlságosan bonyolultnak tűnt fel előttünk, bátran fordulhattunk a nyelvmesterhez, segített megvilágítani a homályos részek értelmét és az összefüggéseket. Tanulási módszeremet illetően is ugyanazt mondhatom el, mint amit az én genfi mesteremnél olvastam: „Ha egy szerzőt olvastam, törvényszerűen átvettem és követtem minden gondolatát, anélkül hogy belekevertem volna a magamét vagy másét, és vitába szálltam volna vele. Így gondoltam: kezdjük azon, hogy akár igaz, akár hamis, mindenesetre világos gondolatokat raktározok fel magamban, míg fejem annyira telítődik velük, hogy képes az összehasonlításra és válogatásra. Ez sem tökéletes módszer, tudom, de tanulásomban bevált. Néhány éven át a mások feje szerint gondolkodva nem elmélkedtem, úgyszólván nem okoskodtam, azután már elég nagy ismeretanyagom volt, hogy beérjem önmagammal, és mások segítsége nélkül gondolkodjam.” Effajta előmenetelemet segítette állhatatos és tervszerű munkálkodásával az én első tanítom, Háló Kováts József, az Aeneis fordítója és a magyar verselésben útmutatóm, majd a későbbi években Nagy Sámuel és Fodor Gerzson, akik poétikai és metafizikai ösmeretekkel gazdagítottak, s legfőképpen bátorságot kölcsönöztek a különbféle versformák gyakorlására és a fordításokból leszűrt tapasztalatok összegzésére.

*

Most, hogy a tüdőgümőkór levert a lábamról, s jobbára egész álltó nap az ágyat vagyok kénytelen nyomni, melankolikus merengéseim közben váratlanul el-elszunnyadok, s amit korábban éberen, ámbár fáradtságtól és láztól elgyötört elmével gondoltam, egybeúsztatom az álombéli fikcióval, mely illékony természete szerint szüntelenül átalakul, végül semmivé foszlik az ébredés nyomán. A semmi ágába kapaszkodom, s lázálmaim jobban szemléltetik magános lételem kínját, a természetbe ojtódás archaikus vágyát, a Parnasszusra igyekvők közösségére találás szándékát, mint a mások szívét delejező szavaim. Lázálmaim és versbe öntött képeim abból a szempontból is összecsengenek, hogy önálló világot elevenítenek meg, melyet rajtam kívül másvalaki aligha lett volna képes létrehozni. Tudom, e csalárd játék nem méltó egy Rousseau babérjaira törő tudós elméhez, egy magát professzornak nevező, könyvtárosi állásért könyörgő poétához, mégis: a mélabút és szörnyű fájdalmakat csak a kedvet lohasztó realitás és ihletet serkentő képzelet szenvedélyes elegyítésével tudom messzire űzni, ha csak fertály órára is.

Mit értenek ebből a különös képteremtő és világalkotó szenvedélyből a makkegészségesek, a hortobágyi pusztát járó, mesterüknek kanászt valló bunyikok! A Mors Imperator határozottan int: ne legyenek már vérmes reményeid, követségbe járok nálad, a Halál követeként, hogy annak a birodalmába vigyelek, akitől a létedet kaptad: merthogy az Úr adta, és az Úr is veszi vissza, amiként az Írás tanítja! Alig lévén kedélyem a versfaragáshoz, a rímek és verslábak összeillesztéséhez, a lázképek formázása és a múltamon merengés hevíti még gyöngülő lelkemet. Közel érzem magamhoz a régi hív barátot: a soktudású és tiszta eszű Földit, kit a hadházi föld magában rejt; s egészen közel vannak immár az egyébként távol lévők is: Kazinczy és Horvát, Márton és Kovács, Lilla és Róza – a velük töltött órák emlékezete fel-felködlik a múltból, és összemosdónak az édes és melankolikus érzemények, melyek verseim szegletkövévé váltak.

Mit értenek ebből a poétai elmemutatványból a falusi kúriájukban nótázva poharazgató és cserép- vagy tajtékpipájukból pöfékelő, jószáguk irányításáról megfeledkező haszontalan henyélők, kiknek aligha van más gondjuk, mint a termetes őzbak kilövése, valamelyik hókarú cselédlány csöcsörészése, a kappansült gyomorbéli elsüllyesztése? Ugyan mit értenek! Ha néhanapján ki is veri a veríték őket, inkább csak a szégyenteljes macskajaj vagy a borgőzös fővel ígért adakozás elhárításának nehézsége okán történik ilyesmi velük, meg amikor a tekintélyes kártyaadósságot akarják behajtani rajtuk. Felette nehéz kiváltképpen a megyénél vagy a városnál hivatalt viselő embereket rávenni, hogy önös érdekeik képviseletén túl e kettéosztott nemzet: a magyar föld és Erdély-ország egyesítéséért közösen küzdjenek; hogy a felekezeti vitákat és pörpatvarokat félretéve a nemzeti fejlődés és önállóság ügyéért vállvetve harcoljanak; hogy az oly sok száz év óta előnyben részesített deák és az utóbbi években József által reánk erőszakolt német nyelvet kellő tiszteletadás mellett felváltsák a póri beszéddel. Bajos beláttatni velük, hogy a pórok beszélte magyar nyelv használata, ha archaikussága okán elnehezült, ingadozó és körmönfont is, vagyis nélkülözi a költői kellemet és bájt, a filozófiai pontosságot és tisztaságot, azért is rendkívül fontos, mert alig van már Európában olyan nemzet, amelyik ne a maga nyelvét pallérozná, csinosítaná, részeltetné előnyben.

*

A hajdani emlékek megelevenedése és képtelen összjátéka nyomán memóriámban az alábbi színes képek alkotnak egy-egy történetet, melyet hol ki- és helyreigazítanom szükséges, hol pedig változtatnom kell időbeli rendjüket, hogy jelentésük értelmét kibogozhassam. Kedvemet lelem e szüntelen emlékfaggatásban, elfogult vallomástételben és történeteim szakadatlan javítgatásában, mert ha már napvilágot látni nem akaró verseim és töredékben maradt Árpádiászom oly sok fájdalmas hiányt, kiszámíthatatlan szívrakoncátlankodást okoztak, ezek az önmagam örömére leírt sorok oszlatják keservemet. Az elképesztő hatású és felháborodást kiváltó műveit: az Emilt, az Héloiset, a Társadalmi szerződést és Hegyvidéki leveleit útjukra bocsátó, a köröttük dúló ádáz vitákat és méltatlan, csillapíthatatlan szenvedélyeket riadtan szemlélő, ám örökösen sértettségéről, rászedettségéről, kipellengérezéséről és barátai hűtlenségéről vallomásait író Rousseau mutatott irányt nekem e foglalatosságra, az értekező próza és az emlékek kútjából merített vallomások csinosítására.

E kútba nézve látom magam előtt azt a hétéves forma, nyeszlett, tyúkmelles fiúcskát, aki mezítláb ugrándozik a Czeglédi utcán egy Krisztus-korú ember mellett, arcvonásaiban a magaméira esmérek. Pontosan emlékszem, 1780 nyarát írjuk, rekkenő a hőség. A férfi, kezében lóbálva ütött-kopott faládikáját, megfontoltan halad a hóstátiak városon kívüli telepe felé; leszegett fővel igyekszik a városhatárt jelző sárpalánkon túlra, hogy minél hamarabb megvizsgálhassa a póruljárt embert, akihez vizitbe hívták egy lóháton érkező legény közvetítésével. Fekete, roggyantott szárú csizmáját vastagon fedi a por, széles karimájú kalapját mélyen a homlokába húzza a szemébe tűző napsugarak ellen. Ilyennek látom az én megfontolt és elrévedező apámat! El sem mondhatom, mennyire hiányzik – az a fajta ember volt, amilyent Földiben, Fazekasban, de még inkább Budai Ézsaiásban megesmértem. Elsők között tette le a sebészorvosi vizsgát a nagyszombati egyetemen; messziről érkezettként sem szűnt meg sohasem érdeklődni a cívis város múltja, szokásai és hitvitákból eredő küzdelmei eránt. Állandóan levelezett más országbeli botanikusokkal, füveskönyveket kért tőlük, és tapasztalatokat cserélt velük. Mások nyughatatlannak vélték, mivel sosem elégedett meg a bevált gyógymódokkal és remediumokkal, fűben-fában kereste az írt, és operációi menetéről feljegyzéseket készített. Ha az írópultja előtt állt, s növényeket rajzolt minta után, vagy bőrkötésű könyveket lapozott, a paginák szélére kommentárokat és rejtélyes jeleket rótt, nem volt szabad megszólítani. Sokáig gyűlöltem ezt az érinthetetlenséget, ma már magam is megkövetelem a csöndet, anyámtól sem tűröm el, ha bölcs tanácsaival akar ellátni ilyenkor, vagy csak bábáskodni szeretne felettem a töprengéseim és versfaragásaim idején.

Az alacsony és vézna termetű kirurgust tisztelettel süvegelik meg az útjába kerülő urak: városi elöljárók, céhmesterek és kereskedők; „áldás-békességet” köszönve hajtanak főt előtte a karjukon kosarat cipelő cselédlányok, kiket bőrbajjal vagy kelésekkel kezelt; sietősen böknek csákójukhoz a fontos hírek közvetítésével megbízott városi szolgák, hajdúk – úgyhogy aligha feledkezhet bele egyetlen minutumra is gondolataiba. „Mondja csak, ídesapám, a testek doktorát mindenki esméri és becsüli? S vajon a lelkek doktorát szeretik-e? Mert én a lelkeket akarom gyógyítani!” – szerettem volna ezt a vágyamat ilyen nyíltan és kereken megmondani neki, de tiszteletben tartottam szokását: a saját magával folytatott párbeszédét, melyhez nem igényelte senki fia társaságát. Semmit sem szeretett jobban a magába fordulásnál, a zavartalan töprengésnél (óh, ez az egyik legnagyobb adomány, mit tőle örököltem!), valahányszor csak engedte ideje, ezt cselekedte, ilyenkor nem illett háborgatnunk őt, aki úgy járt-kelt közöttünk, akár egy szellemlény. Ki tudja, az orvoslás fortélyai avagy a füvek főzésének titkai izgatták-e jobban; az biztos, hogy a politika és a textusmagyarázás hidegen hagyta, hiába is próbálták a városi elöljárók és a presbiterek megkörnyékezni, hogy különb-különb posztot vállaljon, a kirurgus elfoglaltságára hivatkozva mentette ki magát a felkérések teljesítése alól, s olyan ártatlan szemmel tudott nézni, hogy jobbnak látták, ha hagyják a hivatásának élni.

Az apja társaságában felszabadult gyermek, jól esmérvén ezt az ábrándos és magába forduló természetet, nem háborgatja a felnőttet minduntalan felesleges kérdéseivel, nem rángatja lenvászon ingének ujját, hogy magára vonja a gondolataiba merült ember figyelmét, amúgy is hiábavaló fáradság volna részéről e tapintatlanság. A rövid gatyát viselő kis csibész néha felkap egy elhullajtott rozsdás lópatkót, körülnéz, s amikor úgy véli, senki sem látja pogány tettét, ráköp, és maga mögé hajintja, ahogy az utcájukban sűrűn megforduló, babonás drótostóttól elleste. Kíván magának valamit, egy játszótársat, mert hiába is lakott a Kollégiumban oly sok száz másik csínytevővel, sohasem voltak igazán őszinte és melegszívű játszótársai; egy lepkefogó hálót, mert szerette volna, ha minél több értékes zsákmánnyal dicsekedhet társai előtt. Maga is szerette volna utánozni apját, és egy nagyalakú, sok-sok árkust tartalmazó könyvbe belerajzolni az elejtett lepkéket, kontúrozni az alakjukat és kiszínezni a szárnyaikon lévő utánozhatatlanul csodás díszítéseket. A kollégiumi Bibliothécában is látott kézzel rajzolt botanikus gyűjteményeket, rézmetsző deákok által készített állatmetszeteket és atlaszokat, s próbálta nagy gonddal követni a szemlélt tárgyak, lények külső formáját és színgazdagságát. Ráfúj a tenyerére, hogy a rozsda maradékától is megszabaduljon, „vigyázz, nehogy vérmérgezést kapj az elhullott rozsdás szegektől és patkóktól”, rémlik föl számára az apja intése, s ahogy szurtos kezét beledörzsöli gatyájába, már el is feledkezik e rítusról.

Odébb bekukkant egy módos gazda fakerítésének lécei közt a loncbokor alatt eltűnő veres macska után szaglászva, akárha láncát szakított eb volna; majd észrevéve, hogy messzire elmaradt apjától, a nyomába veti magát, a szekér elé fogott lovak trappolását utánozva, de alighogy beéri, hevesen köhögni kezd, valódi kutyaugatást produkálva. „Már megint köhécsel az úrfi! Kiugrálta magát az én csikóm, csak nehogy meghűljön megint, és az ágyba kényszerüljön”, szokta volt mondani az édesanyja, de az apa ügyet sem vet rá.

(Mielőtt továbbmennék emlékeim fölidézésben, meg kell mondanom, máskor sosem viselkedtem ilyen szeleburdi módon. Nem mintha apám, túlságosan szigorú lévén, lekapott volna a tíz körmömről, amiért fára másztam fészket fosztogatni; amiért ölre mentem valamelyik fiúval egy foltos pillangóért vagy cserebogárért. Nem, apám még bátorított is, csak hogy erősnek és életrevalónak láthasson, akit nem kell féltenie a legkisebb szélfuvallattól vagy a csikorgó téltől, a rekkenő hőségtől és hirtelen kitörő vihartól, ami oly gyakran előfordul e tájon.

Magam előtt látom a vézna és sápkóros fiúcskát, amilyen voltam; otthon bújja a könyveket, melyeket apja hozott haza magával, vagy amit a kollégiumbeli feledhetetlen emlékezetű Tóth János tanító úrtól kapott, esetleg az esztendő tavaszán indult új osztályban, százhuszonöt deáknak poézist oktató Háló Kovács Józseftől kölcsönzött magának. Apja mellét szinte szétfeszítette a büszkeség, hogy fia kivételes talentumot mutat a latin nyelv elsajátításában és a penzumként kirótt versek költésében, mégsem bánta volna, ha olykor az öccsével hajbakapnának, és alaposan ellátnák egymás baját, ahogy a fiús házaknál szokás. De nem, ők egymást kerülve békésségben játszanak, az asztalnál sem rúgkapálják egymás lábát, pofákat és grimaszokat sem vágnak, mint egy vásári komédiás, fegyelmezetten viselkednek, látszik rajtuk a nevelés. A torzonborz üstökű Misi még a Kollégium tágas udvarán is a fal mellé búvik, szájtátva nézi a többi hangoskodó fiú kakaskodását, fogócskázását, bakugrását, szó nélkül elviseli azt, hogy időnként szégyenkezés nélkül elgáncsolják és fellökik a porba, megcsavarják a „tülökorrát”, ő pedig ahelyett, hogy meggyomrozná őket, bambán tűri erőfitogtatásukat.

Erős vagy? S levered az erősseket is?
Erőssebb az ökör s levér tégedet is.
Te a főbe tartod minden szépségedet:
Megnézetem tehát Múzsámmal fejedet.
…
Csak elől épp vólna egy keveset lompos
Lehetnél a nyájba legelső kolompos. –

Tudom, sovány vigasz, ha az ember csak egy poémában vághat vissza a nála erősebbeknek, de nem is volt bennem vágy a bosszúra. Ha akkoriban nem is tudhattam, hogy Rousseau miként gondolkodik az emberi gonoszságról és az alantas bosszúvágyról, később, megismervén vallomásait, osztottam véleményét: „Szerencsés természetemnek köszönhetem, hogy sohasem ismertem azt a haragtartó lelkiállapotot, amely ott forrong a bosszúálló szívben az elszenvedett sérelmek állandó emléke miatt, s önmagát kínozza mindazzal a rosszal, amit ellenségével szeretne tenni. […] Gyakran prédikálják nekünk, hogy bocsássunk meg az ellenünk vétőknek; szép erény ez, de én nem gyakorlom. Nem tudom, szívem le tudná-e győzni magában a gyűlöletet, mert nem éreztem soha; sokkal kevesebbet gondolok ellenségeimre, semhogy érdemnek tekinthetném, ha megbocsátok nekik.” Osztottam véleményét, noha cseppet sem voltam meggyőződve arról, hogy ez a mindenkivel összevesző és örökkön mániáival küzdő, mindenkiben ellenséget sejtő és másokat vádoló, jellemgyöngeségei ellenére is szívet és értelmet egyaránt melengető filozófus valóban a szavainak megfelelően viselkedik-e.)

Ma is életes képet őrzök arról, ahogy a szinte sarkig tárt kertkapun befordulva megérkezünk a kovácsmester portájára, ahol már nagy volt a sírás-rívás és mindenféle sürgölődés. Engem mindig megrémisztett a mások fájdalmas kínja, a halál közelsége, egyedül megfontoltságot sugárzó apám mellett nyugodtam meg, aki nem sokáig tűrte a sopánkodást és fennhangon sírást, egyetlen szigorú pillantásával csendet parancsolt, hogy a munkáját végezhesse. A kovácsműhely szabad tűzterétől alig pár lépésnyire, egy sebtében összetákolt fekvőalkalmatosságon nyöszörgő, csorvasz embert pillantottunk meg, és azonnal hozzá is lépett apám. A szerencsétlen vergődéséből kitetszett, hogy benne rekedt a szusz, hörgött, és időnként vért köpött, de hang egyáltalán nem jött ki a száján. „Mi lelte ezt a jóembert, hogy levegőt sem kap? Tán a létráról esett le, vagy a nádfedémről, miközben igazgatta?” A tagbaszakadt gazdához intézett néhány kurta kérdésére választ sem várva, habozás nélkül eret vágott a sebesültön. A bámészkodók felszisszentek, és az egyik asszony lassan kihátrált a portáról, mielőtt maga is elvesztette volna az eszméletét, egyszer még meg is botlott egy csirkeitatóban; két, ingujjra vetkezett férfi pedig igyekezett leszorítani a sebesült kezét és lábát, apám utasításait követték mint alkalmi felcserek, s hogy nem is voltak ügyetlenek, a katonáskodásnak és tűzkeresztségnek köszönhették. Az érvágás alatt a cigányképű kovács szinte gyermeki félelemmel szabadkozott, hogy nem tehet a balesetről, ő ugyanis hiába biztatta a csenevész férfit, hogy fogja erősen a ló patkolásra szánt bal hátsó lábát, nem bírta jól megmarkolni, s egy váratlan pillanatban kiszabadította lábát a ló, majd mellbe rúgta a kocsist. Oly szemléletesen adta elő az esetet, kezével erősen gesztikulálva, a körülötte állókat tanúságtevésre ösztökélve, hogy megijedtem a képzeletemben lejátszódó látománytól. Maga felelt meg a saját maga által feltett kérdésekre, akárha azt gyakorolta volna, mit fog válaszolni a bírónak a városi hajdúk őrizetében. Nem csekély ellentmondás feszült a tagbaszakadt férfi testi ereje és a szinte gyermeki módra berezelt férfi remegő hangja között – pubertáskori fiúk szoktak ily magas hangfekvésben és változékony erősségben énekelni, őrületbe kergetve a kántus karnagyát.

Hirtelenjében arra lettem figyelmes, hogy a kovácsműhelytől nem messze, a paticcsal körülkerített csirkeól előtt ütődött gyerek zargatja a tyúkokat és kakasokat, egy méretes mogyoróággal hadonászott közöttük, s addig-addig böködte a fejüket és lábukat, míg kotkodácsolva fölrebbentek, és odébb ugrottak a szemétdombon. Ilyenkor hörgött-nevetett a meghatározhatatlan korú fiúcska. Afféle koboldnak tetszett, féleszű és félénk volt, egyedül az állatok közt nyerte vissza bátorságát és közvetlenségét; mutogatott nekik, gügyögött hozzájuk, a kutyának meghúzta a fülét, a tehénnek a farkát, a kiscsikónak az orrára koppintott, mit sem törődött az alélt ember körül állókkal. Az állatok jámbor módon tűrték a kis idióta incselkedését, mintha érezték volna, hogy nem bántani szándékozik őket, csupán bevonja mindegyiküket a játékaiba, akárha testvérei volnának.

A szemem előtt látom, mintha csak az imént történt volna, ahogy apám érvágása nyomán a fehér gyolcskendőre szökik a sűrű vér, s a szálak közt egyre nagyobb és nagyobb foltban terjed, mint kilöttyintett bor szokott az ünnepi asztalterítőn. A fájdalomtól rángatózó ember egyszeriben elalélt, hitvány sorsa felől kétséget ébresztve apámban. „Túléli, kirurgus uram? Szóljon már egy szót, az isten áldja meg! Érti, mit kérdezek? Túléli ez a szerencsétlen pára a balesetet, vagy sem? Az Isten a megmondhatója, az uram nem hibás a balesetért. Húsz évnél hosszabb ideje patkolja a lovakat, de soha ilyesmi nem történt nálunk! Higgye meg, kérem!” – s erősen tördelte parányi öklét a kovács hitvese, aki bármely szerencsétlen koldussal cserélt volna abban a pillanatban, hogy keserves gondját feledje. Fejkendője rendre a homlokába csúszott, szipogott is, mint akit a sírás környékez, de erősebb volt benne az ura féltése és az önzés, mint az elesett eránti szánalom, ezért sem felelt apám az ösztökélő szavaira. A törékeny asszony dühödten nézett apámra, tán ki is zavarja a portájáról, ha nem függött volna az ítéletétől és orvoslásától. „Amint elmúlik a közvetlen veszély, a rokonok és az esmerősök fittyet hánynak akár még a haldoklóra is, magukat siratják, és gondjukat panaszolják. Önző és képmutató népség vagyunk!” – s anélkül, hogy szándékosan belevésni iparkodott volna emlékezetembe ezt az igazságot, vagy bármelyik másikat, egy jelentőségteljes mozdulattal ajánlotta a figyelmembe.

Ennek a sűrű vérrel átitatott gyolcsnak a látománya egy másik feledhetetlen képet hív elő memóriámból. Az előző év kemény telén, 1803 februárjában, amikor ez a tüdőkórság kéretlenül elhatalmasodott rajtam, anyám galamblevessel akart a kedvembe járni. Szokás az alföldi vidéken galamblevessel vagy gyöngytyúk- vagy fácánlevessel kedveskedni a lábadozónak. A szomszédunktól ajándékba kapott, telt begyű madárral a kezében az én sebzett lelkű, örökké búval birkózó, nehézkes járású anyám a hóval fedett udvarra ment ki, hogy a galamb torkát elvághassa késével. A káprázatos csipkézetű jégvirágokkal tarkított ablakon át, gyöngélkedő szememet tágra meresztve bámultam a jeges tornácon óvatosan tipegő, a késtől irtózó asszony gesztusait, ahogy – talán a férjétől ellesett – egyetlen határozott mozdulattal elmetszette a vesztét érző galamb nyakát, s a vékony csíkban kibuggyanó vérét a hóra csepegtette. „Piha te, ne vergődj már annyit, csupa vér lesz a tornác is meg a köntösöm is!” Diószegi nagyanyám éppígy végzett az ádventi vacsorához szánt tyúkokkal és termetes kappannal, sosem bízta a cselédlányra ezt a kényes műveletet, szeretett maga meggyőződni róla, hogy teljesen kifolyik a szárnyasok vére a vájdlingba, s mivel a Szentírás tiltja az élőlények vérével való táplálkozást, a kóbor kutyákkal etette meg. Az egyik koldus mintha kileste volna, mikor vágunk baromfit, a gégemetszéskor pontosan megjelent, és szerette volna elkérni nagyanyámtól az alvadt vért, hogy az erdőn egy tálkában megsüsse, de a mámi hajthatatlan maradt, vigyázott az ostoba ember üdvösségére, elkergette hát, mielőtt összeszólalkoznak, merthogy nagyanyám akár a kutyát is hajlandó lett volna a kéregetőre uszítani. Ilyen is a kálomista: alázatos és képmutató, farizeus, de gyakorta törvényszegő, mások üdvére szíves-örömest felügyel, de a sajátját hajlandó kockára tenni egy kis semmiségért is. Az anyám tenyerébe simuló galamb vére épp csak tintapacányi foltot rajzolt a hóba, engem kivert a veríték, mellkasomat az egyébként is fel-fellobbanó tűz egyszeriben hevesebben emésztette, s mielőtt elszédültem volna, visszaejtettem kába fejem a vánkosra, s az artériákból feltörő vérről fantáziáltam. Hiába is nyugtattak, sejtettem immár, hogy nem sok van hátra az apámmal való újbóli találkozásig.

Fantáziáltam a rózsalugasomban turbékoló galambokról, akik vérrel itatják egymást, s ahogy a hím elemészti lételét, párja egyre hangosabban búg, mint a haldokló társát sirató öregasszony igyekszik szeretetéről biztosítani a messzi útra készülő papókát; mint ahogy a halálos ágyán hagymázas álmaival vesződő beteg fiát siratja el az anya, aki szíve szerint vérét adná a véréből lett ivadéka megmentésére.

Részlet a Debrecen városa által kiírt Csokonai-regénypályázaton I. díjat nyert műből.

Nyitólap