Erős Kinga

Dobozi Eszter: Másolhatatlan

Ister Kiadó, 2005

„Azt a könyvet még szeretném megírni, / egyetlenegyet, mely másolhatatlan” – kezdi kötetének címadó versét Dobozi Eszter. Az Egy, a Látó, a Fehér és a Kettőztető című kötetek után most a Másolhatatlant tarthatja kezében az olvasó. Csendes, komoly szavú líra ez, melyben a mondandó legtöbbször kötött formát talál, s az alkotói igényesség felelősségtudattal egészül ki. Csendes, tehát nem harsány vagy harsogó hangütés ez, mégis határozott, olyan lírikusé, aki tudja, hogy minden, ami divatos, idővel megkopik, ezért sosem ír divatos semmiségeket, sokkal inkább az irodalom és a hagyomány megtartó erejét hangsúlyozza és félti. „Lesz-e majd szorítani kebelünkhöz lant, könyv? / Szó- s hangból magasság? Bűvölő, mely tart fönn, / tetőn, melyet övez áthághatatlan kor? // Ezt veszi el végül, e talpalatnyi tért / fészkek s romvár fölött, hol egybelátni még / távolt, temetőket azzal, mi perc, mi vég?” Kötetének versei ciklusokba rendeződnek. Míg az első ciklus Lappangani címmel a nemzeti múlttal és sorskérdéseivel foglalkozik, addig az Örök liftező a szűkebb hazát, az otthont idézi meg: „Ez volt a föld, mely tapadt, / ragadt talpadhoz. Mint ki megcsalatkozott, / vont-húzott magába. S itt épül otthonod” (Külön világ). Simone Weil szerint a hazát egyedül részvéttel szabad szeretnünk, ahogyan a nép a népdalokban, s e kötet versanyaga éppen erre int: a saját nép, a szűkebb pátria iránti mélységes elkötelezettség felelősségére és annak terhére. Az Antaeus panasza című ciklus verseit olvasva Jónás próféta sorsa jut eszembe, aki bár nehezen indult küldetését beteljesíteni, mégis sikerrel járt, hiszen Ninive népe megtért, Isten pedig megkegyelmezett nekik. Dobozi Eszter lírája többszólamú, keveredik benne a hazáját féltő hang, a tehetetlenség haragja, a jónási igazságérzet, a költő mint próféta szerepének terhe a filozofikus gondolatisággal. A prófétaszerep kihívásaival küszködni emberként s minden ráció ellen küldetést teljesíteni bármely korban erőn felül való. Még a legerősebbeknek is, mint a megidézett Antaeusnak. Pedig ő istenek gyermeke, mitikus óriás, Poszeidón és Gaia fiaként születésénél fogva legyőzhetetlen, mert anyjától a föld érintése folytán új erőre kapott. „A forró talajhoz, az irdatlan, / szakadozott földhöz mi húz, mi kötöz, / a legázolt mezők, aszályos füvek / rongyaihoz mi von közel hajolni” (Antaeus panasza). Jó példája ő annak, honnan érdemes és lehet erőt meríteni. Mert gyökerek nélkül nincsen semmi, még akkor sem, ha látszólag van erő, van tehetség, merészség, de mindez hiába, ha nincs mit megérinteni, mint temetőben az ősök fejfáját, mert múlt nélkül cél sincs. S ezt tudja Dobozi Eszter. Érzékeny lírikusként ezért tekint a múltba, s idézi soraiba intertextuális játékként azok szavait, sorait, akik őt is formálták. Antaeust Herkules győzte le, oly módon, hogy birkózás közben levegőbe emelte, és ott fojtotta meg. Figyelmeztetés ez mindannyiunknak: hol kell állnunk és miért. A miként, a hogyan is kihívás, s ennek felismerésére tett kísérlet ez a verseskötet. Súlyos szavak ismerője Dobozi Eszter, akinek poétikája olyan felelősen gondolkodó, érzékeny költőé, aki nem pusztán tehetséggel, formaérzékkel, de lelkiismerettel is megveretett. Ugyanakkor minden vívódás ellenére reménységgel is, melyről sokszor nem merjük elhinni, hogy nem szégyenít meg.

A Sikisi hercegnő tankái című ciklusában a természeti metaforák és szimbólumok virtuóz alkalmazásával, a VIII. századi japán forma követésével ad keretet a költői szemlélődésnek. „Téli terheik / alatt hogyan hajolnak, / hogyan hasadnak / szét a fák! Tetők! / Szép veszély, mely sújt s emel” (Szép veszély). Tudatos kötetszerkesztésre vall a versciklusok elrendezése is, így nem véletlen, hogy Sikisi hercegnő versei követik Antaeus panaszát. E tankák által a költő meghatározza nézőpontja helyét a ciklusok egymásutánjában. Így tekintetét nem a messzi horizontra irányítja, hanem a földre, a természet szépségeire, hogy megtapasztalhassa, hogyan viszonyul hozzá mindaz, ami körülveszi, s neki milyen szerep adatik e viszonyulásban. Míg a Szárnyatlan angyal ciklusban a költői lét lehetőségeit, természetét fürkészi, addig a kötet utolsó ciklusa, a Lapok egy füveskönyvből verseiben a keserűség, az aggodalom és a költői hivatástudat elegyedik, s számvetéssé alakul a Föl-le…, a Sovány kísérlet és a Ne volna címűekben.

Dobozi Eszter lírája az időbeliség dimenziójának kérdéseit is felveti, a múlt, a jelen és a jövő lehetőségét és tapasztalatát, hiszen az idő múlásáról való beszéd, Heideggert idézve, „annak a tapasztalatunknak ad kifejezést, hogy az idő nem tartóztatható fel. Ez a tapasztalat azonban csak oly módon lehetséges, ha meg akarjuk állítani az időt.” Hogy a költő meg akarja-e állítani az időt, vagy megrettenti-e annak múlása, csak találgatni lehet, az viszont kétségtelen, hogy foglalkoztatja, hiszen több írásában utal rá, a Volt idő című vers utolsó soraiban pedig így fogalmaz: „Mára minden esmeretlen. / Szétolvadó vértezetben / a csörtetők. Feldúlva múlt, / s még nincs, mi lesz, de már avult kacat. Mi élő alap, / ma holt anyag. És nincs való, / mi van is, csak örök haló… / Létlen idő: folyton jelen. / Ez hát a vég? Ő sem felel, csúfot űz velünk a szó…”

A palimpszeszt azoknak a régi kéziratoknak a megnevezésére szolgál, amelyekben az eredeti szöveget kivakarták vagy átragasztották, hogy helyébe másikat lehessen írni, de a tudósok erre alkalmas vegyszerekkel az alsó szöveget olvashatóvá tudják tenni. Ezek a versek a palimpszeszt technológiáját idézik: folyamatos kapcsolatban áll bennük a múlt a jelennel. E vers szövetei mögül más irodalmi szövegek nyomai csillannak fel, a régi szöveg ott van az új szöveg előtt/alatt, s ily módon a régivel együtt értelmeződik. Dobozi Eszter hagyományfelfogásának szimbólumaként tekinthetjük a palimpszesztet. Az írásbeliség megőrzőképessége, a textusok közti párbeszéd még nem jelent önmagában hagyományképzést, mivel a hagyomány csak a megértésben válik megtörténtté. A megértés aktusát az végzi el, aki értelmezni tudja és akarja az írásbeliség megőrződött darabjait, s ezáltal egyben a hagyomány egyik olvasatát hozza létre. Erre a kalandra hív Dobozi Eszter lírája, miközben képes valami régebbit új módon mondani és megérteni. Szégyen és glória című versében Arany, Illyés, Pilinszky, Kosztolányi szavai rejtőznek el és kapnak új értelmezést, nem a konzerválás, hanem a jelenbe való átültetés szándékával: „Nem hoz lába elé koszorút hű s zöld laurusból. / Nem mond édesanyát. Fölnevelője se volt: / egykor krónika hangja, fohász, mely jó siratónak. / Általa Kölcsey szól? Éji bogár, Tisza zúg – / s föl hamuszín egek? Ősz? Láng? Gyöngy? S a többiek, a tíz / legszebb. S hogy Móricz, Krúdy beszélte! Mit ér? / Fennmaradott bár, csak hogy az ármány tenszavaiddal / érjen utol. Magyarul dőljön a rágalom. Ő / lesz, ki felad, beperel. Két földrész spiclije, ő szít / gyűlöletet. Minekünk szégyen a glória rajt’.”

Mallarmé szerint a világ célja csak egy könyv. Dobozi Eszter kötetét lapozva az a benyomásunk támad, hogy olvasóként részesei lehetünk ennek a könyvnek, amely még ha engedetlen ujjak között is, de folyamatosan íródik, bár kétségkívül másolhatatlan.

Nyitólap