Géczi János

A papirosra kerül

Hogy meghívtak egy jegyzetpályázatra, elfeledtem. Utolsó pillanatban írtam a szövegemet, a mondatok között úgy kapkodva a levegőt, mint a kerti tavam felszínére hasaló kecskebéka, a smaragdszín szemű, a hajnali fényt.

Rózsa

Egy rózsáról fogok beszélni.

A Balaton irodalmi emlékeit mutatja be az a kiállítás, amelyet a badacsonyi Szegedi Róza-házban tekinthetünk meg. A múzeum, ahol mindenféle kéziratmásolat látható, történelmi korú: 1952-ben nyílt meg. A kéziratok között van fiatalabb, hiszen kortárs költőink közül jó néhány írt balatoni tárgyú verset, s van idősebb is. Kassák, Weöres, Nemes Nagy, Pilinszky, Nagy László, Juhász Ferenc könnyed vagy brutális kézírása látható és olvasható e nemesi présházban. A masszív ház amúgy 18. századi.

Most azonban nem a rangos, Balaton-felvidéki vincellérlakásról és a tulajdonos szálláshelyéről szeretnék megemlékezni, nem a birtokos gazda lányáról, Szegedi Rózáról, akiről nevét kapta a kétszintes, nádfedelű épület portája. Kisfaludy Sándorról se, aki első látásra beleszeretett a gangos kisasszonyba, hiszen hevesen ostromolva választottját – majd, miután kikosarazták – két költeményciklust szerzett, A kesergő szerelmet és A boldog szerelmet, amelyeket utóbb a Himfy szerelmei címmel adott ki könyvként. Amúgy meg vagyok arról győződve, hogy e verseket néhány filoszon kívül már senki sem olvassa. Így van ez jól. A versnek, a szerelemnek, az egykori szüretnek, a présház tulajdonosának, lányának és a lány férjének már csak az emléke él – és ez elég is az egy-két évszázadnyi halhatatlansághoz.

A telek első, rangosabb háza előtt azonban, ahonnan lenyűgöző látvány nyílik a szőlőskertekre s a kékekben és párákban gazdag Balatonra, él egy bokor. Talán harminc éve vettem először észre, középiskolai kiránduláson jártam ott: letéptem róla egy virágot, s gimnazista szerelmemnek adtam. Így volt ez igaz – holott én arra a lányra már nem emlékeztem, nemhogy a Balatonfüreden kezdődött hajóút végi hegymászásra és panorámára, amíg tavaly nem figyelmeztettek hajdani ifjúságomra. A bokorrózsa virágát, lepréselve, megőrizte az a rajongva szeretett, majd elfelejtett leány, akinek ajándékoztam.

Tavaly megnéztem az Irodalmi Emlékmúzeum anyagát – a muzeológusnak segítettem a kiállított antológia létrehozásában. Leginkább mégis a rózsára voltam kíváncsi. Földtányérja közepén gubbasztott a lépcső jobb oldalán, derékig ért, s por fedte a leveleit. Nyílt rajta néhány virág, sárga, nem sok szirmú, és a szaga a kéné, tehát – magyarul – büdös. E rózsa ősét Charles de l’Ecluse, vagy ahogy mi ismerjük, Clusius írta le, akkor, amikor a bécsi császári kertben dolgozott, 1573-ban. Addig a pillanatig Európában nem ismerték a sárga rózsát. Clusius Törökországból kapta a növényt, amelyet ma úgy neveznek, hogy Rosa foetida. Ebből vittek tovább szaporítóanyagot Németalföldre, Spanyolországba – ahol éppen a Habsburgok uralkodtak –, s nevezték el osztrák, illetve ausztriai rózsának. Ennek leszármazottja kerülhetett a Balaton-felvidékre s a dísznövényeket nem pátyolgató szőlőskertekbe.

Ez a Keletről érkezett, moszlim rózsa, a színe miatt, hamarosan bekerült a rózsafüzérbe, s a fájdalmas Mária növényjegye lett. Az iszlám vallás virága kereszténnyé vált.

S az emlékmúzeum előtt egy olyan öreg rózsaváltozat él, amely egyidős az épülettel – vagy tán kétszáz évvel idősebb is. Aki ott jár Badacsonyban, kérem, nézze meg ezt a növényt. A szaga se riassza el. A színe mindenért kárpótolni fogja. Olyan, mint a fácántojás sárgája. A július végi delelő nap aranya. A szenvedély izzása.

A kulturális emlékezet hagyománya értéknek tekinti mindazt, ami valaha is része volt a civilizációnak és a természetnek, illetve ami nélkül nem alakulhatott volna ki mindaz, ami ma van. A natúra is a tradíció része: érték, legyen az akár egy szőlőtő, avagy egy rózsatő. Az ember megőrzi a kulcsot, az első világháborús bajonettet, a gótikus kápolnát és a híres emberek leveleit. Csontokból, présházból készít múzeumot, és téglákat gyűjt össze, amelynek a tegularium nevet adja.

Nagyszüleim almafajtái már nem léteznek. Felmenőim búzafajtái nem nőnek, s a nádi farkasok, amelyek Arany János Toldijában még üvöltöttek, csontjaikban is szerteszórattak. A hajdani élővilágnak mifelénk nincs tisztelete. E rózsa, amelynek sárga virágát akár Szegedi Róza viselhette a hajában, vagy amelynek Kisfaludy Sándor tépegette a szirmait, még létezik.

A rózsákhoz fűződő viszonyomról a pályázat kapcsán többet nem akartam s tán nem is voltam képes elmondani. Azért sem, mert még mielőtt elkezdtem a szövegemet, a déli elalvás előtt, egy japán költő verseivel nyugtattam fáradt szívemet. Siki, a költő és egyik sora átkarolt, s úgy megszorította a mellkasomat, hogy bennem rekedt a levegő. A hajnali híg fény szokta így, mintha átlátszó jégtömb lenne, a tavi békámat magába foglalni.

Maszaki Siki a virágait nézte, amikor ezt mondta:

Ha csak rózsákra nézek,
már elfáradok.

*

Becsúsztattam az egyik növénykét a zsebembe. Felszabadult bal kezemmel kinyitottam a kukát, s beleszórtam a maréknyi gyomot. Amelynek, bár máshol, a gyomtermészetnek megfelelve, nem lehet neve, nálam azonban van: kutyatej, lándzsás útifű, erdei ibolya… és mi is? Leszaladok a pincébe, a rendszertani tudásért leereszkedem a mélybe: néhány éve a félig a föld alá húzódó kiszolgálóhelyiségek közlekedőfolyosójára jó szagú borovi fenyőből gyalultattam deszkákat, s abból rakott össze az asztalos a falak elé állított, bonyolult alakzatú polcrendszert, oda hordtam le a manzárdból a természettel kapcsolatos szakkönyveket és a negyven év alatt felhalmozott, egyszer használatos versköteteket. Meg kell keresnem, mi a neve ennek az egyszikű növénynek, amely fűféle, s éppen kitörőben a levélrózsa közepéről a füzéres bugája. Rátalálok. Mezei komócsint téptem ki.

S már ha meghatároztam a kertembe kóborolt mezei komócsint, elkezdem keresni, mi más egyebet gyomláltam ki, tudni kívánom mindnek a nevét: a fűzlevelű kutyatejet eddig nem ismertem, a lándzsás útifű és az erdei ibolya ismeretsége azonban régi keletű. Az ibolya nálam évek óta gyomosít, akár a gyöngyvirág, a palka, a vadárvácska és az itáliai kutyatej. Az egyszikűek felismerésében sosem voltam megbízható. Íme, most már tudom, ma miféle növényegyedeket pusztítottam el.

Megfigyeltem magamon: újabban ha hosszan telefonálok, közben gazolok. S ha vége a beszédnek, a munkát elhagyom: nem tudom, valóban ennyire sajnálom-e az időt a telefonbeszélgetésekre, avagy ennyire semmittevésnek gondolom. Némelykor, ha az általam szerkesztett folyóiratért teszem, akár órákat képes vagyok mindenféle magamhoz hasonló ügyintéző hivatalnokokkal huzakodni, csak azért, hogy két napra megoldódjon, s majd ismét feladattá váljék valami ügy. Avagy azért válogatok a növények között, mert ilyenkor, nyárvégen általában egyebet sem teszek, s ha lehet, iskolakezdésig ülök a diófám alatt, és számolom, az ősöreg fának egyetlen délelőtt hány levele hull le. Legutóbb, amikor a pergő levelek közül egy mellém hullt, láttam, a levél fonákját gombafoltok pöttyözik. A foltok rózsaszín szögei ragyássá verték a levelet, olyan szögekkel, amelyekből csupán a szögfejek látszottak, s minden szög hosszú hegye belesüppedt, mintegy feloldódott a levéllemezben.

Most a garázsbejárónál a kakukkfű és a Márk Gergely nemesítette talajtakaró rózsa tövét tisztítottam meg a kéretlenül növekedett s az utóbbi esőktől megerősödött növényektől. Nocsak, nocsak, morfondírozom, azt eddig is tudtam, hogy egy jó versért, de hogy a kertemért is tudok ölni?

*

De mi a kert? Szülessék e kérdésre bármilyen egyszerű vagy összetett válasz, s legyen bár a művelődéstörténet vagy a felhasználó magánpraxis az érvrendszer forrása, az olvasó szüntelen elégedetlen marad. Annak ellenére, hogy az európai civilizáció régóta s hevesen ragaszkodik a kertnek nevezett élettérhez, olyan szempontokat igyekszik a definícióhoz megragadni, hogy azt érezzük: a kert nem is létezik.

Kertnek nevezhetjük-e Lénárd Sándor völgybéli házának környezetét, ahol illatos citrusok élnek, újból és újból kipusztul a piros ujjbegyű málna, s árnyéknevelésen kívül más szerep nem jut e dzsungelszerű térnek? Hortus-e ifjabb Plinius római ízlést követő rózsaágyásos, sétányos, a városi forgatagot elfeledtető teátrális enyhelye? Bizony, ifjabb Plinius elszörnyedt volna, ha a Micimackó latin nyelvre fordítójának kitartó fáradozással létrehozott magánkertjébe betért volna, s azon még inkább, hogy emez élet-locust azok is kertnek mondják, akik sosem látták, csak textualizálódott formáját, egy regénybeli kiteljesedését ismerik. Lénárd, akinek műveltségéhez és beleérző képességéhez ugyan nem fér kétség, feltehetőleg idegenül érezte volna magát abban a megvalósított szabályrendszerben, amelyet a római vidéki villakertben lel. De az a perzsa kertész is csóválná a fejét, aki a germánok kerti rózsájának szaporítási javaslatai között fölfedezi, hogy a tüskés, véráldozatokra emlékeztető cserje nem metszésre, nem alakításra javallt, hanem felperzselésre, mondván: az a legjobb virágzást serkentő praktika. Ámbár az antik kertek legmegbecsültebb szakemberei a perzsák, mégsem ismerték ama helyi szokást, amelyet a szabad természettől lesett el a Földközi-tenger környékének lakója: az égetést. A macchia, ez a szúrós-áthatolhatatlan bokros, amelyről mindennapos tapasztalatuk volt a helyieknek, akkor újult meg, ha elégett – így vált némi időre áttekinthetővé, emberies viszonylatok kifejezőjévé.

Egyebek között a kert a változó korok változó mentalitásának tükrözője. A művészek némelyike, mióta alkotás tárgyának tekinti a kertet, tudja: mivel a kert térben-időben létezik, s nem fixált struktúra, hanem dinamikus folyamat, a korszakok tér- és időfogalma kínálja mindig a kertdefiníció lényegét.

S annak sincs kertje, akinek univerzumelképzelésében nincs természetkép. A középkor hosszú ideje alatt nem az alacsony lélekszám miatt nincs az embernek szüksége táplálék-, higiéniai-medicinális és szakrális nyersanyagforrásra, hanem azért, mert a természetet nem közegeként használta. A korai görögök sem ismerték a magánkerteket – ha hinni lehet a forrásoknak, Epikurosz az elsők egyike, aki tudatosan hozott létre kertet önmaga és barátai hasznára, valahol Athén és Pireusz között, amerre ma a Krisztus Pantokrátor mozaikjáról nevezetes dafni kolostor áll –, egyszerűen azért nem, mert a hellének kanonizálódott természetképébe nem tartozott bele az ember. Elképzelhetetlen számukra, hogy a természetet képviselő kert és az ember bármiben is közösségre igényt tarthatna – inkább az isteneknek létesítettek (azt leginkább rámutatással s nem kertészeti eljárásokkal) szent ligeteket, amelyeknek olyan vonásai voltak (víz, árnyék, a mítoszok által szentesített növényfajok), amikre amúgy nem mutatkozott igénye magánlénynek.

A kert fogalma a világkép, az abból következő ember-, illetve a természetkép metszéspontjában körvonalazható, kialakításáról a kozmoszról szóló utasítások sokasága rendelkezik. S hogy ez a kozmosz milyen, nos, arról a megvalósult kertekből gyakran vissza tudunk következtetni – ha előzetesen nem is ismerjük a világképet.

Egyáltalán, valóban kérdés-e, hogy teremtett vagy teremtetlen ez a világ? S ha bármelyik megismerhető, szabad-e megismerni, hozzájárul-e a tudás a teremtő megközelítéséhez? S miféle elképzelés szerint s miként írható le az, akit-akiket éppen Isten(ek)nek hisznek? S az Isten, s a teremtménye vagy a szellemiség nélküli univerzum intellektuálisan vagy emocionálisan közelíthető-e meg inkább, avagy éppen a két módszer együttesével? Ha a tudással – miként a moszlimok állítják –, akkor miként lesz karakteresen más az arab kert, mint ha a hittel, ahogy a keresztények gondolják? Hogyan lehet ugyanazzal a hellenisztikus és neoplatonista örökséggel az egyik ideális kert négyszegletes, vízgazdag, pavilonos, mozdulatlan szemlélőkert, a másik pedig kerek, közepén forrással, ösvényekkel – amelyeken lépdelve nemcsak megtalálható, de föl is fedezendő a kert növényeinek és építményeinek minden nézete és allegorikus értelme? Hogyan lehet kétféle megvalósulás, noha mindkét változatnak egyazonos a hivatkozási forrása? Például úgy, hogy a moszlimok a négy őselem tanának alapján kialakuló kozmológiájuk szerint emígy, a keresztények pedig a körrel kifejezendő teljességet amúgy értelmezve olvasták ugyanazt az Énekek énekét, s olvasatuk szerint alakították ki kertjeiket.

Igen, érthető, ha a gondolkodástörténészek nem a kertet, az építészetet, a szakrális díszítményeket, a művészi alkotásokat vizsgálják újabban – inkább azt: mi az, ami ugyanarról a dologról másféle gondolatokat vált ki a különböző térségek lakóiban. S azt, hogy e helyeken milyen gondolkodási módszereket engedélyeztek az ember készítette dolgok különbözőségei. A hortus conclusus, az Énekek éneke által leírt kert, amelynek tulajdonosa ugyan az Úr, de a lakója, aki a lepecsételt forrás (a szüzesség jelképe) mellett ül, hol széken, hol trónon, hol templomban-palotában-pavilonban, hol csupán egy világfa alatt – nos, ez a lakó, aki maga Mária, személyében is ugyanolyan univerzumszimbólum, mint az őt magába fogadó (s éppen ezért többjelentésű) kert.

Az univerzumszimbólumok, a moszlim és keresztény történeti jelképek s a művelődéstörténeti korszakokra jellemző gondolkodási eljárások leírásait összevetve a kert-meghatározás igencsak egyszerű: a kert az a természeti-épített környezet, amelynek állandó tulajdonosa és/vagy lakója van. Siralmas azonban, hogy ebben a meghatározásban nemhogy a kertrészletek nem tűnnek fel, de a természeti-épített kifejezés sem eléggé megfogható ahhoz, hogy a szövegre tekintő szem előtt földerengjen egy kert képe.

Arról sem tudunk sokat, hogy miként tekint a kertre a kerthasználó. Holott éppen ez a viszony, amely a kert értelmét adja – élő és élettelen dolgok ember által elrendezett vagy elrendezetlen tömegét kellene értelmezni. S ezáltal lelne önigazolásra a kertet birtokló személy.

*

A házam megvásárlása előtt a Rákóczi utcában éltem, előzőleg pedig a Csikász utcában. Tetőtéri lakás volt mindkettő, s az enyém. S még előttük a város széli lakótelepen laktam, a kedvesemnél – ennek huszonhét éve.

Haszkovó. A bolgár városról elnevezett lakótelepi utcában tengődtünk, ámbár boldogok voltunk, Veszprém északnyugati szélén. A négyemeletes, betonból öntött és szerelt háztömb napfényesebb oldalán vasrácsokkal körbefogott óvoda, amelybe, ha a francia erkély ajtajába álltam, akár be – azaz le – is léphettem, a másik, északhoz fordult oldalán pedig a felvonulási terep és az építkezési törmelék, s annak folytatása, az óriásgépekkel szétzúzott, hepehupás felszínű, gyomot termő mező. Amelynek volt egy pillanata – amely pillanat jobb nyárelőkön két hétig is eltartott –, mikor varázsütésre rétté változott. S június elején, ha derűs égre ébredtünk, munkába menet merő katángtengeren át lépdeltünk. Élénk és selymesen fénylő kék volt napkeltétől 11-ig a környék, de délre minden bokor visszazöldült, és lett keszekusza s gallyszerű. Csupasz növényágakon összepöndörödött, barna, síkos és nedves, apró rongycsomók csüngtek, emlékei a délelőtti virágözönnek.

Hosszúverseim egyikét (a régi Mozgó Világban jelent meg) a katángok és Kálnoky László egyik vénemberesen pedáns verse ihlette. Ugyanolyan akkurátusan, aggályoskodva, ahogy rajongva tisztelt mesteremtől láttam, megpróbáltam az idő rögzítését, amelyben egyetlen dolog lehetett a saját: csupán a saját időm. Éppen azt akartam, apró lyukú madárhálóba fürge lábú, gyors szárnyú foglyot, versbe fogni. A saját, kotyogó időmet.

A katángok kékjei között némelykor feltűnt egy-egy veronika és zsálya. Loboncos virágú, kék fáklya volt mindahány: ha reggel fellobbantak, délutánra, munkámból amikor hazaértem, már biztosan letördelték az építkezés után feldúltan maradt terület bádoghalmai, eltört csatornalefolyói között játszó önfeledt gyermekek. Az a kék valahogy mindenkinek szemet szúrt, s mindenki, pláne, ha gyermek, meg akarta magának szerezni.

Negyedszázaddal később újra megpillantottam a zsályákat.

Amikor újfent észrevettem, hogy ott merednek az égnek a balatonfüredi kerek templom és a part felé vezető, vörös kőből rakott lépcsősor között meghúzódó ágyásban, május volt. Ha pedig májusban ekkora rés nyílt a múltamba, s abban a hasadékban a reflektorozó verőfényben ott pompázott a tavaly Brüsszelben meglátott növény, s minderre most, több mint egy évvel később, júliusban ismét emlékeztem, nem körülményeskedtem tovább a dolgot. A tihanyi Gödrös előtt a környék legjobb kertészete üzemelt, ott még akkora kánikulában is dolgoznak, ami hasonló a maihoz; izzadtan bekászálódtam a napon álló kocsimba, hogy tovább pácolódva a saját levemben, de megkeressem a szépséges növényt. A sudárzsályánál kötöttem ki, s most öt, enyhén bokrosodó tő tulajdonosaként azon hezitálok, hova ültessem őket a kertemben. Mindenkinek lehet saját élete, vannak, akiket a sors saját halállal is megtisztel; nekem saját kertem van. S mert tudom, mi minden benne a kincs, amelyek közül nem egy csak némelykor csillan fel, s talán csak a gyorsan eltelő délutánra vagy kora hajnalra, biztos lehetek abban, hogy az elkövetkező néhány nap azon fogok töprengeni, hová ültessem növényeimet. Most csak annyi a biztos, hogy a hegyoldal két terasza közt hasaló rézsűre, annak is jobb oldalára kerülnek, ahol februárban a legelső naptól előjönnek a sáfrányok és a botanikai nárciszok, s augusztusra csupaszon marad a föld, s ami még ennél is illetlenebb, szárazon és repedezetten. Új társbérlőim, ha hinni lehet a szakkönyveknek és a magazinoknak, szokatlan mértékben tűrik a talaj és a levegő szárazságát. Meglehet. Egyelőre az ónszürkébe hajló ezüstzöld, finoman szeldelt levélzetén és az alig-kék színű, lábszárközépig érő laza virágbugáin nyugtatom a szememet, ahányszor kimegyek, hol a kutyák ugatására, hol a ház előtt gördeszkázó fiú rikoltozására, hol a kapucsöngő riasztására, az udvarra.

A dobozt, amelyben szállítottam, a kerti csap mellé tettem, a növények majd este kapnak vizet, ebben a hőségben a legkisebb vízpermet is, ha hűvös, leforrázná őket.

A sudárzsályának nem csak a neve a szép. Bár a latinul, a Linné bevezette kettős nevezéktan szerint Perovskiana névre hallgató növény alig egy méterre nő, a bokrok közé tartozik. S filigrán, mint a házamhoz tartozó, szűkebb körben Kicsinek nevezett kutya – ámbár a színük nem azonos. A kutya amolyan zsemleszínű. S puha a szőre.

A zsályám kitartóan fog virágozni, s valódi látványosságként egymagában is állhat.

Este már szinte besötétedett, amikor meglocsoltam a konténereket. Éjjel három felé ébredtem, ittam, kinyitottam a lakás ablakait, meghallgattam, hogyan lélegzik a puli, és amíg vissza nem altattam magam, a legkorábban kelő madarak idejéig, mindenféle agronómiainak tekinthető kérdés jutott eszembe. S hogy a környéken annak is utána kellene nézni, él-e máshol is ez a zsálya; másfajta zsálya, amely valóban, azaz latin nevében is az, akad, nálam is, nem egy, nem kettő, hanem sok. Szép a kékjük, de a fehér és a skarlát változataik is kellemesek. S nyár derekán, amikor virágzanak, általában alig van természetes virágméretű dísznövény; én ugyanis a dáliát, a kardvirágot s nem egy rózsát képtelen vagyok természetes növénynek látni.

A puli csendben szuszogott, még csak fel se vakkantott, hogy a kutyaól felett megnyitottam az ablak szárnyát. Amióta itt él, a teraszon áll a kutyaház, de az elkeskenyedő, északi végre csak nemrégen húztam. Így nem látni ugyan a nappaliból a kutyákat, de őket sem ingerli a belső mozgás. A kisebbik kutya azonban, az alig hároméves zsemleszín keverék, amelynek oly puha a mozgása, akárha macska volna az ősei között, észrevett, s máris ott sündörgött a lábam alatt. S kötelességszerűen vonult el, amikor a helyére visszaparancsoltam. Még egy darabig figyeltem az éjszakát, aztán aludtam tovább.

Veszprémben sok szép és jó kert van. A szomszédaim közül többen is kertgondozásra adták a fejüket; egyikük-másikuk kitartóan küzd a levéltetűvel, a lisztharmattal, továbbá a meztelencsigákkal. Gyermekkorom idején, az Alföldön, ahol nevelkedtem, egyetlen meztelencsigát sem láttam. Veszprémben sem volt az első években, aztán tömegesen jelentkeztek. Okker és narancssárga, kisujjnyi méretűek – rondák. A kutyáim láttukra fintorognak, s ha észreveszik, hogy megmászták éjjel a tányérjukat, többet bele nem nyalnak. Idén, holott hol rendkívül esős, hol pedig száraz, azaz tökéletesen hektikus volt az idő, eddig csak egyet vettem észre. Nyilván többen lehetnek, a mászkálásuk nyomán maradt ezüst szalagjaikat reggelente megtalálom, de csupán egyetlenre bukkantam a garázs melletti magas ágyás csenevész krizantémjának levélrózsájában. Eszembe villant: kivárom, amíg elkezd enni, mert – ami eddig ugyan sosem esett meg – hátha megtörténik, hogy tápláléknövényt vált. Az alsó udvarra ugyanis az évek során csak olyan növények kerültek, amelyeket nem rágicsál szét a csiga: néhány gólyaorr, muskátlik, krizantémok és őszirózsák, magas törzsű, a csigák számára megmászhatatlan rózsák, komló, hamisciprus és a délszaki valódi, miegymás. Az árnyékliliomok ugyan a csigák előtti időszak maradványai, de azokat, valami oknál fogva, csak ősszel pocsékolják meg. Meglehet, a hosta-fajok levele, amely a csiga gusztusa szerint való, csupán októberben válik ízletessé, ámbár az is elképzelhető, csak akkorra nőnek meg ezek a puhatestűek annyira, hogy bátorságuk legyen a hosszabb levélnyelek megmászására. A nyáron díszlő növények a kertem ezen alsó, mélyudvarszerű részében mind-mind viaszos vagy kemény levelűek, illetve sok illóolajat tartalmaznak.

Mindez ugyan nem szüntette meg a csigák ittlétét, de a számukat meggyérítette. Néhány, amelyik a gyep lándzsás útifüvére, a kutyák elhullajtotta konzervmorzsalékra, illetve az ürülékükre szakosodott, megmaradt, s nincs okos módszer, amellyel elriaszthatók lennének. Ezért este, mielőtt ritka vendégeimmel kiülnénk az udvarra, bámulni a csillagokat és az apró denevéreket, előbb körberohanom a falak tövét, a járdát, s összeszedem és a kuka mélyébe süllyesztem a kert használóit. Nem szégyellem: azon kevés élőlények közé tartoznak, amelyeket, legyen bármi szép nevük és megkapó színük, nem tekintek figyelembe veendő lénynek, s főként nem lakótársnak.

A kutyáim – nyilván, mert a gazdájuk szerint viselkednek – ugyancsak nem.

A zsálya szára érdes, a leveleit pedig, úgy találom, valami szürkés szőrzet borítja, annak jeléül, hogy szárazságtűrő, és nem párologtatja nyakra-főre azt a kevés vizet, amelyhez gyökerei segítségével hozzájut. Nem nedvdús növény, ezért a csiga nem fogja szeretni.

Az alakja pedig, amikor virágzik, olyan, mint sok-sok melléktornyos erdélyi kistemplomé. Igaz, felülről nem zsindellyel, hanem kékes-zöldes patinájú, szürkéskék ónnal – sok apró virágszirommal – van beborítva.

Végül háromnapos spekulálás eredményeként oda ültettem a bokrocskákat, ahova eredetileg szántam őket. A Matisse és az Éden rózsától balra, följebb, a negyvenöt fokosan dőlő, naptól könnyen és gyorsan megmelegedő rézsűre. S hogy a rózsák így is a centrumban maradjanak, a másik oldalra három bíbor zsályát szereztem néhány száz forintért, s a tavasz óta helyet nem talált és cserépben sínylődő, télálló pálmát, combközépig érő, magról kelt ciprust, egy halványkék virágú, kora tavasszal gyorsan elnyíló Iris pumilla-változatot és egy szüleim falujából hozott, eddig sárga homokban dédelgetett, fehéren virágzó bokorrózsát. Így most, ha majd elérik végleges magasságukat, három különböző nagyságú rózsa nevelkedik egymás mellett, s remélhetőleg teljes nyáron pompázó virágokkal, amelyeket tavasszal, bal oldalról, a falnál egy sárga jeneszter, nyáron pedig jobbról a zsályafolt felügyel. Ahogy elkészültem a beültetéssel, s átitattam vízzel az agyagos, könnyen síkossá váló földet, azt éreztem, hogy valami véglegessé vált. Ritkán tudom ezt: van, hogy valaminek – legyen az egy kép, polcra teendő tárgy, ágy – évekig keresem, míg fellelem a végleges helyét. Némelykor azért akkora a káosz bennem, mert túl sok az olyan dolog körülöttem, aminek átmeneti helye van.

Gábor, a másfél hónapja olykor a tetőtéren, a vendégnek rendszeresített szobában lakó francia-angol-magyar ember – aki ha dohányzik, kiáll a balkonra, ahonnan függőhídon át is lehet menni a hegyoldal első teraszára, úgyhogy a lehető legjobb helyről láthatja a kert növényeinek a változását – nem veszi észre a zsályák érkezését. Annál inkább a virágzók állapotában bekövetkezett változásokat. Több napot nem volt most itt, Budapesten és Szegeden járt nehéz betegségének dolgait intézni, s a margaréták és a kasvirágok egymásnak feleselő színfoltját fedezte fel.

S hogy végre elkészültek a kőművesek a téli fagy s a hegyoldal lassú csúszása okozta rongálások kikozmetikázásával, Gábor megkérdi, hogy nem fogja-e a hegyoldal, amely ilyenkor, augusztus elején oldalára dőlt teveként tornyosul barnán a kert és az alatta mélyen gubbasztó házam fölé, egyszer majd maga alá temetni azt. De igen, mormogom.

Amikor permetezek, mindig eszembe jut: mi is tartja össze ezt a kertet? A kerítés? A talajt behálózó gyökerek? A mélyben összefüggő, egyetlen kőtömb, amelyen a veszprémi vár monstruma áll? Vagy az olyan könnyű dolgok, mint a madarak, szúnyogok és ritka szitakötők cikcakkos röppályái, amelyek az összes szilárd dolog felszíne fölött úgy egy-két méterrel terülnek szét? A napsugarak? Meglehet, mert néha az a közös: a mindent ellepő levéltetű. Amely ellen mostanság, mintha hozzáértő lennék, két-három hetente permetezek. Igaz, egy mókás, amolyan ötliteres tejesüvegszerű műanyag permetezőből, amilyet tavaly kettőt is vettem. Mondván, ha majd az, amelyet használok, elromlana, kéznél legyen a másik. Amúgy fűnyíróból is kettő van, s milyen jó volt ez tavasszal, amikor a tizenöt éves régebbi nyugdíjba vonult, és egyetlen mordulással felmondta a szolgálatot. A permetezés ugyancsak összetarthatja ezt a kertet, hiszen ennek a térnek közös eseménye. Ilyenkor elvonulnak a madarak, a feketerigók hangosan berzenkednek, és felülnek a hárs középső ágaira; amíg voltak vörösbegyek, a bokrokba húzódtak; a szomszéd ház fekete macskái se a kertemen át lopakodnak zsákmányt szerezni; a rovarokat csapongva kergető denevérek pedig jobbnak látják a diófám környékét is elkerülni.

Ma permeteznem kellett: a rózsabokraimon megjelentek a rozsdagomba rettenetes foltjai. A levélkék fonákján gombostűfejnyi pontok tűnnek elő, amelyek aztán sárga pöttyé terjednek, szinte néhány óra alatt, mígnem, fél hét se kell hozzá, a levelek okkersárgára s barnára, majd szárazra válva leperegnek. A bejárati ajtónál álló Rosa gallica officinalis tavasz óta beteg, olyannyira, hogy az utóbbi időben csupasz gallyakból áll, s ezeknek is percről percre szárad vissza a hegye. Néhány hüvelykujj vastagságú ágat a földig visszavágtam, hátha alulról kitör néhány markáns hajtás, s jól sejtettem, ennek s a bőséges víznek köszönhetően új, nyurga növések törtek elő – egyik sem nőtt öt méter magasra, amilyen nagy eredetileg a bokor, a tavaszi rügyfakadásig volt. E két pompás hajtáson bronzvörösek a friss levelek, ezeket akartam a néhány árván lengő öreg levélen megjelent rozsdagomba ellen védeni.

A gomba már két másik rózsát megrágott. Úgy látom, a fehér, amely rendkívül érzékeny, elpusztult. Ha eddig nem, akkor sincs pár napnál több az életéből. S a Mária-rózsa – ez az évente egyszer, de oly bőséggel virágzó rózsa, hogy nem látni az emeletnyi magas, s ha hagynám, ugyanilyen szélesen elterülő bokron egy zöld levéldarabkát sem az élénk rózsaszínből fehéres rózsaszínné fakuló, csokros virágok alatt – szintén beteg. A korábbi években ő volt az, aki augusztus végén megfertőződött, és szinte kopasszá vetkezett; most a harmadik a betegséget megszerzők sorában. S mert ha sok nem is, de van rajtuk kívül néhány rózsatövem, és nem akarom, hogy megbetegedjenek, ezért konokul permetezek. Összekotyvasztom a drága porokból a mérget, feltöltöm a permetezőt, maszkot rakok az orromra, szemüveget a szemem elé, s dühödten nekilátok a testben sosem látható, csak tünetek által megmutatkozó gombák elirtásának. Vehemens tevékenykedésem elől ilyenkor a kutyák bevonulnak az óljukba, még csak Adél puli szüntelen mozgó fekete, gesztenyenagy orrhegye se villog elő, s addig elő nem kerülnek, amíg slaggal ki nem mosom a levegőből esetleg aláhullt permetet a vöröskőből kifaragott itatóból. Akkor a friss vízbe mohón belenyalnak, egy- két faroklengetéssel jóváhagyják a történet ilyetén alakulását, felülnek a teraszra vezető lépcső legfelsőbbjére, amolyan úriasszonyosan, s ellenőrzik, mi mindent pusztítottam el ebben a kertben.

Egyetemista koromban először a görögöket, majd később, hogy a szerbiai háborús események miatt nem könnyen volt megközelíthető Görögország, a latinitás hazáját kedveltem meg. Számomra, ha dolgozni akartam, az jelentette a megoldást, ha becsomagolok, s lehurcolkodom a déli tengerek valamelyikéhez, egy viaszosvászonnal behúzott, éjszakánként egyetlen lámpa fényével bekerített asztallap mellé. Ahol bogarak zúgnak, és a bokrokról a barna alkony legkorábban a gránátalma kárminpiros virágait szaggatta le. Iszogattam a kezem mellé készített száraz bort, olvasgattam, s a napközben noteszbe jegyzett szavak értelmén meditáltam. Ma máshol nem tudnék élni. Talán mert szinte otthon vagyok bárhol, lassan északon és nyugaton is, amely égtájak megismerésére, gondoltam egykor, soha el nem indulok. De elindultam, és be kell ismernem, Melk és Freiburg, Heidelberg és Leiden, Namur és Koppenhága képes szenvedélyt csiholni bennem. Jó tudni, hogy hol kezdődött el Eco A rózsa neve című regénye, miként működik a középkori törvénykező terem, amelyik kívül gót, de amelyet belül naprakészre tatarozott a püspök, s milyen ízléstelen templom elé állíttatta vezeklésül, hatalmas rózsakoszorúval a nyakában, a bűnös polgárt a freiburgi városparlament; az őrgróf sólyma miért ül a rózsabokorban a templom freskóján, és melyik jezsuita templom barna oszlopaitól szédült meg Belgiumban Baudelaire. És ha egy kertben tafrinás őszibarackágat, barnuló virágbimbót találok, mint tavasszal Máltán, a jezsuiták rettenetes barokk templomának elvadult kertjében, hazagondolnom nehéz bár, de örökkévalóságig tart az a néhány pillanat, amíg elérnek a gondolataim a kertemig. Csupa olyasvalamim van, amit semmi és senki el nem vehet tőlem. Ha hirtelenjében össze kellene számolni, nem tudom, képes lennék-e rá, de meglehet, akkor sem, ha kényelmesen megadnám a módját a feladat teljesítésének.

Biztosan van egy lépcsőm, amelyen a vároldal derekáig fel lehet menni, ahol a kezdetek kezdetétől, amióta létezik a kert, csengettyűit neveli a csomós harangvirág. A lépcső hol eldugott, mert sárga nyelű bambuszok árnyékolják, hol félkörívben kanyarodik, s a legfelső lépcső oda ér vissza, ahonnan a legalsó elindult, hol pedig napfényben fürdik. Van néhány, kertet megjárt könyvem, amelyek közül manapság éppen leginkább Hildegard von Bingen Okok és gyógymódokjához ragaszkodom, mert olyan megértőnek mutatkozott benne az arab kultúrával, s nem is biztos, hogy holnap más kötet gerincét és hátát lapogatom. Van néhány rokonom, barátom vagy vendégem, akikért különböző módon, de felelősséggel tartozom. S van munkám.

És ma egy új verssorom is született. A saját kertemben:

és mint hegyi folyót a medre, szorongatták nevöket.

Idemásoltam, a billentyűk okos kezelése erre módot adott. Nem akartam újraírni. Átírni. Az ismételt leírás és a figyelmetlenségem oly sokszor megtréfált már, hogy gyanúperrel élek. Nem szerettem volna, ha ez a sorom megsérülne.

Tegnap még ez a sor így hangzott:

és mint hegyi folyó a medrét, szorongatták nevöket.

Két hónap kellett, hogy a legegyszerűbb megoldástól magashegyi levegő-tiszta legyen. (Ajaj. A magyar helyesírás szabályait következetesen alkalmazva ezt így kellene leírni: magashegyilevegő-tiszta. De hát ezt azért már mégsem lehet, lássuk be. Esetleg poetica licenciának is minősíthetjük…) A végső változatot a Népszabadság rovatvezetőjétől kaptam. A nagylelkűsége lenyűgözött: néhány nap múlva megjelenik majd egy versben, s aki olvassa, az sem tudhatja, hogy a sor, amely fölött a nevem fog állni, nem teljesen az enyém. Másrészt, vigasztalom mégis magamat: ha nincs az a kevésbé átlátszó mondat, akkor nem lett volna értő szerkesztő, aki belső fényt ad neki.

Néhány hegyi folyót láttam már, s többnyire a zúgó vizét, sebes sodrását, gömbölyűvé csiszolt, parasztkenyér-nagy köveit figyeltem. Hogy medre van, s miféle, most, e verssorból tanulom. A napokban Árva vára alatt állva néztem a fahídról a vizet, térdig álltam a merev szárú és illattalan campanullák között, a víz sötétzöld és olyan olajfényes volt, amelybe az ujját se mártja szívesen bele az ember, s azon töprengtem, mitől olyan nehéz, vagy ha nem is az, mitől látszik olyan nehéznek a messze alattam, a mélyben hevesen tovaáramló folyó vize. A Balaton vize példának okáért sosem nehéz, akkor sem, ha csípőben, avagy mellkasban megszorítja, mint szerelmet élvező asszony, az ember testét. Az Adriát sem érzem súlyosnak, legfeljebb hatalmasnak. Az Északi-tenger, amelyet Ostendénél tapasztaltam meg a nyáron, ugyan nehéz, de a kavargó szeméttől, a feloldódott szennytől és a vízfelszínre ráhasalt széltől az. Árva vára alatt a füzek és az égerek sötétzöld lombszínétől lehetett ilyen a tutajokat magával ragadt folyó, s ehhez a szemerkélő esőt alábocsátó fellegek koloritja is hozzásegített. A palaszürke, összeömlő fellegek és az amúgy ónzöld puhafaliget-lombok együtt vetettek súlyt a vízre, s bár a folyó, amint a felszínén elsiető fadarabok, kenuk és madártetemek mutatták, nem is szólva a rönkökből összekötött tutajokról, szinte tombolt, úgy rohant, a folyó egészét – parttól partig, hídtól a kanyarig – mégis mozdulatlannak találtam. És súlyosnak. S minden tömörsége, masszívsága ellenére lélekemelőnek.

Az érzésben volt már részem akkor, amikor a krakkói Ferences rendi templomban maga alá tepert a hegyi folyók zöld-kékje. A Collegium Maius, a Jagelló Egyetem legrégebbi, máig megmaradt gótikus szerkezetű épülete után, ahol a kerengős belső udvar közepén jó volt a négy címeres kútkávának dűlve hűsölni, egy ugyancsak gótikus templomra számítottam, amikor odavezettek az elképzelésemnek kívülről valóban megfelelő épülethez. De az eredetében a 13. századig visszanyúló templom és a hozzája csatolt, széles folyosós, négyszegletes épület teljes mértékben átalakította az amúgy fojtós és vihar előtti hangulatú délutánomat. A félhomályosnál sűrűbb terű hajóba belépve – aláereszkedve a sötétbe – csak óvatosan tiblábolva, az utat lépésről lépésre kitapogatva jutottam előbbre. Oldalt magas falak, a kettő közti távolság szinte kinyújtott kézzel átfogható, a falakon hieroglifaszerű, kanyargó-örvénylő jelek álltak, az oltárt hátulról és oldalról rávetődő sárgás, apró és mozgékony fényfoltok éltették, s a tömjénszagú, leginkább mégis mélytengeri csöndben, talpammal a lefelé vezető lépcsőket tapogatva, fél és negyed lépésekkel imbolyogtam előre, mintha lassított filmen úsztam volna tova, lebbenő ingben, puha mozdulatokkal – és minél beljebb kerültem a csarnokba, annál inkább érzékeltem a fényt, amely engem is megvilágít. Hátulról, magasból esett rám a fény, egy üvegablakból. A címét is tudom: Legyen világosság. Stanis©aw Wyspia¬ski készítette a szecessziós stílusú művet, 1900-ban; azt ábrázolja, Isten hogyan teremtette meg a Földet.

A templom régi és oly nagy érdeklődésemre okot adó szerkezete érzékelhetetlenné vált. Az üvegablakok, amelyek nem nyújtottak világosságot, s csupán formáját adták a derengésnek, se nem mozgalmas, se nem sokrészletű jeleneteket ábrázoltak. Egy-egy méltóságos alak állt közepütt, s kétoldalt virágok: sárgán ragyogó nárciszok, égkék íriszek és harangvirágok, tejfehér liliomok, bő piros pipacsok, stilizáltan, hosszúkás zöld levelek között, egészen az égig nyúló karcsú szárakon. Nagy-nagy monokróm üvegdarabokból állt össze valamennyi jelenet – de mindegyik közül a Legyen világosság érdekelt leginkább. Indulatos, hosszú hajú, nagy szakállú férfi tekint rajta maga elé – a semmibe, s feje fölé emeli hatalmas tenyerű kezét, hogy, mintegy varázsütéssel, megteremtse a dolgokat. Isten lobogó, sok ráncot vető ruhát visel, mintha hosszú, sokféle kék színű hínárlevelekből szőtték volna ezt a gúnyát, páncélnak is látható, pikkelyeknek is, de a színe a legsajátosabb. Istent mindeddig sosem láttam kék ruhában – a szín a korai reneszánsz óta Mária köpenyszíneként használatos. Stanis©aw Wyspia¬ski nem átallotta azt az Úristennek áttulajdonítani, s lehetne így akár a halászkirály, akár a gnosztikusok Gonosza. A hatalmas üvegfelületből, egy-két ruharedőn kívül, csupán az arc és a fölemelt kéz világít, mivel azok sárgák.

Mire bejutottam a templom szívébe, oda, ahol az oldalhajók jobbra és balra megnyílnak (s amelyek végén ugyancsak megvilágosító, paradicsomi ékességű növények üvegképei világolnak), s előttem állt az oltár, engem is megteremtett egy addig látatlan, ismeretlen alak. Éppen csak hátra kellett fordulnom, hogy amit az utolsó pillanatokban érzékszervek nélkül is érzékeltem, bizonyossá váljék: ott állok a robbanékony teremtő lába előtt, én, a silány s minden ízében tökéletlen teremtmény, s rádöbbenek arra, ezen a földön mily számkivetett vagyok – de mégis vendég.

A templomban ezenkívül számos figyelemre méltó freskó akadt: növénymintázat abból a legtöbb, az édenre utal valamennyi. Aztán a krakkói püspökök arcképei az oszlopos kerengő galériájában, köztük egy 1535 környékéről – amelyben nem tudom, a kora képviseli-e az értéket, a festője, avagy Piotr Tomicki, akit a kép ábrázol, illetve akire emlékeztet.

Az árvai hegyormon egyensúlyozó vár s az alatta hevesen rohanó folyó együttese, mint egy német romantikus kép a nézőjének, felhívta a figyelmemet az éteri kékekre s a kékbe öltöztetett jelenetekre. Arra, hogy a Czartoryski Múzeumban féltve őrzött Leonardo-festményen, a Hölgy menyéttel-en mind a hölgy, mind a kis állat szeme barna – s ettől a nőalak kék ruhája megfakultnak hat. Hogy a Veit Stoss faragta szárnyas oltár egyetlen figurájának sincs kék szeme – lehet, a kék szem távolról nem látható, csupán a barna, a fekete, a sárga és a zöld?

Magam is szurdokban élek. Az utca, ahol lakom, nem utca – csak amióta számítógépes adatfeldolgozás van, s annak rubrikái között nem szerepel olyan, hogy sikátor, lépcső. A mi házközti, mély vágatunk úgy szakad le a hegyről, mint az igazi szurdokok. Amúgy hivatalos irataimban újabban az szerepel: Ostromlépcső utca 5. Ugyancsak nevetséges beírás, mert egyszerre lépcsőn és utcában nem lehet létezni. Hogy ki az őslakos a városomban, ahol magam amúgy a velem is elszámoló őslakosok szemében huszonhét éve gyüttmentnek számítok, azt legbiztosabban abból tudom megállapítani, szervizben, ruhatisztítóban, postán, rendőrségen, bárhol, ha látom, adataim rögzítésekor az Ostromlépcső leírása után abbahagyja az ügyintéző a skribálást, fölnéz, s várja, mondjam a házszámot is ki. Az Ostromlépcső leginkább huzatos és párás szurdok – olyan, amelynek kezdetén másik, hasonlóan keskeny, ámbár hosszabb s egy enyhe kanyar miatt beláthatatlan vágat, az Ányos Pál utca áll. Az Ányos Pál utca a városháza tövéből, mint a hullt eső, gyorsan szalad le és olvad a Deák utcába, jobbján maga a szétterült városház, balján pedig a galambház formájú Ruppert-ház tornyosul. Az alján és a tetején – négy emelet különbséggel – egyként bejáratos, ezért gyakran átjáróháznak használt Ruppert-ház alatt nyílik az Ostromlépcső avítt vörös köves lépcsősora, amely éppen olyan széles, mint a magamkorú férfi ölelésre készülő, tétován kitárt karja. S a segítségre fölkínált alkarszerű, végtelen hosszúnak tűnő vaskorláttal is ellátott meredek lépcső az utca derekáig tart, ahonnan utcaként folytatódik a lépcső tovább. Amúgy hét, saját helyrajzi számmal rendelkező telek alkotja az oldalait, mindegyiken egy ház, köztük, s éppen az én birtokomat határolva, a műemlék jellegű épület. Autóval csak alulról, a völgyszáj felől tudunk a házainkhoz behajtani, de újabban – mert bérlőnek adták át, s valami pehelypaplan-lerakattá vált a telkemmel szomszédos, roggyant tetejű, ereszcsatorna híján álldogáló ház – reggelente tömötten áll a gépkocsisor, gyakran annyira, hogy mi magunk nemhogy a kapun, de az ajtón át se tudjuk elhagyni otthonunkat. Megfullaszt a kipufogógáz. Bezárt minket az üzlet, a forgalom.

Ebben a szurdokban legfeljebb ha megbillenti fejét s felnéz az ember, láthat némi kék színt az ég többnyire ezüstszürke, vékonyka szalagján, a meghatározó szín a lépcsősoron fölfelé haladva egyre inkább elparázsló vörös s a rakott vagy kőporral fedett kőkerítések szürkéje, a házfalak piszkossárgája és fehére. S persze a szél behordta könnyű szemété, amiben mindig akad két-három irritáló, neonszínű, jajlila, szemhéjrózsaszín, fossárga, kislibazöld, amelyek csakis a műanyag festékektől eredhetnek.

Az Ostromlépcső bal oldala a meredek várhegy elegyes erdeje, s egészen fenn, a magasban a várkapu, majd egy rácsos ajtóval megszakított várfal. Jobb oldalán mindvégig épphogy-udvaros házak állnak, tűzfalak, ajtók, kapuk és magas kerítésfalak váltogatják egymást, s az udvarokból más-más kutyahang hallatszik ki. A mi Ostromlépcsőnk portáin mindenhol él kutya, de csak egyet ismerek testközelből, vele ugyanis séta közben is lehet találkozni: a többi nagyhangú házőrző eb. Ámbár, semmi kétségem, a hangjuk is ezt bizonyítja, kistestűek lehetnek. Nem státusszimbólumok, amelyeknek etetése is vagyonba kerül, hanem a porta részei, kis költségű felvigyázók.

Meredek völgyünk egyik fele, a vároldal vadon. Sosem vonták művelés alá, annyira járhatatlan, s ha onnan némelykor a helyükről – szélvihartól, hótól, végelgyengüléstől – kidőlnek a fák, azt se vágják fel és hordják le. Korábban a Séd-völgy egykor huszárlaktanyaként használt épületeiben élő cigánykolónia nőtagjai szedték össze, de ők is csak végső esetben, amikor a hosszú tél, kemény fagy miatt már minden rőzsét, gallyat és faanyagot összehordtak a városból, s nem maradt más lehetőségük, mint a hegyoldal dőlésfáinak megdézsmálása. Gyöngytyúk mintázatú frottírzoknit húztak magas sarkú, hegyes orrú cipellőjükre, s kesztyűbe bújtatott ujjaikra olyan vaskarmos gyűrűket, amilyeneket amúgy verekedésekkor használnak, de ilyenkor azért, hogy ha megcsúsznak a havas-jeges oldalon, ki tudják magukat támasztatni, meg tudjanak kapaszkodni. Kézi fűrészekkel, baltákkal, ricsajozva mászták a meredeket az asszonyok, s ha a hó nem volt elég vastag, vasfazekak, tégladarabok és kőtömbök fordultak, s indultak pörögve lefelé lábuk alól, s apróbb lavinaként torlaszolták el a járdát; ha pedig magas volt a hó, nemegyszer hógörgetegek zuhogtak alá. A lépcső aljához a gyermekek hatalmas vaslapokat huzigáltak. Régi kazánok oldallapjaiból csináltak szánkót, az összegyűjtött farönköt, nagy dübörgés és hórukkolás közepette, arra rakva szállították haza, ha összegyűlt az aznapra való tűzifa. A mi cigányaink sosem gyűjtöttek annyi fát, hogy abból tárolni jutott volna. Nem egy raktározó népség, dünnyögte volt feleségem, akár mint a zenész tücskök. Holott ezek a cigányok nem a zenészek közül valók, muzikalitásuk a lakodalmas rock élvezetéig terjed. Ha a szükség ráveszi őket, akkor gyűjtenek a hegyoldal fáiból, s akkor is csak annyit, amennyi az aznapi ebéd megfőzéséhez, illetve a hajnalig kitartó fűtésig szükséges. Az élő fát sem kímélik, ha hozzájuk férnek, le-levágják. Évtizedek alatt minden hársba, akácba, kőrisbe belefűrészeltek már, csonka gallyú mindegyik.

Tavasztól őszig nem mentek a fák közé, kivéve talán a madártojást gyűjtő kölköket, madarászó macskáikat s a kutyákat. A macskák biztonságosabban járják az avart, de ha összetalálkoznak néha egy menyéttel, amely az utcánk romházának tetőterében él, bizony nemegyszer rosszul járnak – s ilyenkor hetekig nem merészkednek a loncos-hóbogyós bodzásba. A kutyák ugyan nem félnek a macskákat megfojtó menyéttől, de a rókától igen. Télen és ősszel rókák járják a hegyoldalt, tutulnak, s megtanítják hanghordozásukra a kiskutyákat. Az első pulikutyám tudott rókaként tutulni, aminek aztán az lett a következménye, hogy éjszakánként lejártak az udvarunkba a rókák, s felzabálták a kutyatányérban hagyott maradékot. A fehér havon óvatosan araszoltak le a fiatal rókák, a pulim beiszkolt a kutyaházba, nem volt egy hangja se, vagy a csodálattól, vagy a rémülettől, s amit a macskáknak nem hagyott volna sosem, a maganyelvű rókáknak engedte. Egy róka akkor is bejárt hozzánk, amikor megépült a kertet körbefogó fal: ügyesen járt-kelt rajta, nem jelentett akadályt számára. A rókák ellen, féltve a kutyát, majd a kutyákat a betegségtől, sokat hadakoztam. A közterület-fenntartók nemigen foglalkoznak a vadakkal, akkor se tették, amikor egy boa lógott meg az állatkertből, vagy amikor a kameruni törpekecskék lelegelték a kiskert eperágyásait. Dugó, a puli ugyan neheztelt, hogy éjszakai látogatóit elkergettem, s némely teliholdkor rázendített a rókakaffogásra, s válasz is érkezett hívására, de résen voltam magam is.

Az elegyes erdő háborítatlanságát a madarak élvezik leginkább. A város szívében, ahol lakunk, szárnyasok tömege fordul meg. A balkáni gerle, a harsány feketerigó a kutyaitatóra jár inni. A házi és a kerti rozsdafarkúak, a fehér színtől irtózó vörösbegyek, a süvöltők, a barátposzáta, a széncinege, a szajkó, a zöld küllő, a tövisszúró gébics, a kis fakopáncs és a csuszka költeni is szokott, némelyik állandóan. Télen változatosabb a madárélet, zöldike, meggyvágó, kék cinege, búbos cinege, keresztcsőrű, őszapó és tengelic is előfordul. Eszik a bokrokon maradt termést, bekukkantanak a fakéreg réseibe, s behúzódnak az odvakba, üregekbe, kinek-kinek hol jut hely. Ha nem erős a szél, a hárs gallyaira telepednek, s ha zúzmarás, olyankor a lehulló kristályokat, a délutáni fényben is látható, szalagosan viszi magával a Bakonyból lezúduló s a fakoronáktól megrendszabályozott szél.

Ha jellemezni vagy – mint egy növényt, madarat – identifikálni kellene a lépcsőnket, minden városlakó bizonnyal azt mondaná, hogy ez a leghuzatosabb, legmeredekebb és legpárásabb veszprémi hely. Mindennek a definíciónak az értékét az sem csökkenti, hogy ugyanezt mondanák, már ha éppen ott laknak, a Francsics-lépcső és a Sörház-lépcső lakói és lakosai: a napsugaras kapujú, de odúnyi házakban, valamint a szabad ég alatt bár, de a salétromos faltövekhez húzódók. Tény, s ebben a helyieket magam is megerősíthetem, Veszprém a szelek városa – ahol, talán a széljárás igazolásaképpen, szüntelen harangoznak. Ugyanakkor faktum az is, hogy ezt a kifejezést vagy húsz éve elorozta a városunktól Varga Imre, aki gyönyörűszép versében e kitüntető címet Pozsonynak ajándékozta. (Ha Szeged kompváros, akkor Pozsony legyen a szelek városa – hagyom rá, én, aki Vargához hasonlóan jól ismerem a belakott várost elhagyók szomorúságát.) S hogy nem csak Pozsony s nem csupán Veszprém a szelek városa, az bizonyítja, hogy bárhol – településen, országrészben, Kárpát-medencében, Európában – lehet nagytermészetű időjárási jelenség.

Amúgy Veszprémben is létezik ferences templom. A mi városunk a gótikáról sosem hallott: egyetlen kápolnánk van, beomlott emeletű, elvermelt bejáratú, amely a romanikából származik, néhány másik, ugyanebből a korból és stílusirányból, alaposan megromolva, romokban, majd aztán egy-két reneszánsz jellegű építmény. Tán hogy helyet hagyjanak a tömegbarokk stílusú házaknak, templomoknak s egyebeknek. A ferencesek temploma barokk módra van belül felékesítve, s mindaddig nem láttam érdekesnek, amíg restaurálni nem kezdték. Akkor letisztítva láthattam az oltár feletti mennyezet freskóját, az osztrák Maulbertsch készítette egykor – s azt is megfigyelhettem, hogy ezen a képen a felhők épp olyan irányban vonulnak, mint az uralkodó széljárásnak megfelelően a Veszprém felett elszállók.

E templomnak más érdekessége is akad: altemplomában nyugszik, a falba vájt üregben, a szentimentalizmus epekedő költője, Ányos Pál. A templomhoz csatlakozik egy rendház, amelynek mai napig használt ebédlője korabeli, olyannyira, hogy az asztalok fölé egy szószék magasodik, ahonnan az étkező szerzetesek fülének ajánlották föl mindennapi étekül az aznapra rendelt szent élettörténetét. E rendház ma agg papok háza – időnként besurranok az épületbe, hogy elképzeljem, hol tanulhatták egykor a studium generale valamelyik tantárgyát a schola externába került cserzővarga nagy szemű gyerekei, a cseh boltozatos folyosón ődöngök, s meg-megrettenek a cellákból kialakított kis szobácskák faajtaja mögül kiszűrődő nyöszörgés, hörgés és sóhajok hallatán. Aztán e templomban az is megtekinthető, hogy a rendház első emeletén rejtőzik egy kicsi terem, tele kényelmes háttámlájú, öblös ülőlapú székkel, amelynek egyik oldala apácarács. Itt hallhatták, innen nézhették a beteg, mozgásképtelen szerzetesek a vallási ceremóniát.

E templomot el se tudnám képzelni barokk jelmeze nélkül. Egyetemi hallgatóimat, ha kerítek rá időt, s ha, mint a körte az árpaládára, megértek rá, némelykor elhozom Ányos Pál sírjához – ami eléggé el nem ítélhető tanári cselekvés. Azért is, mert egy tanáron ne látszódjon meg semmilyen vonzalom. Ő csak kínálja fel a sokféle tudást, s majd ha a hallgatója választott közülük, engedje egyedül lenni tanítványát. Leginkább azonban azért, mert ilyenkor nem előadást tartok, hanem idegenvezetést. Aztán azért is, mert nem biztos, hogy Ányos Pál megengedte volna, hogy hozzá zajongó hallgatók zarándokoljanak úgy, hogy egyetlenegy verssorát sem ismerik, s nem tudják, hogy véletlenül van éppen itt a falba betemetve: tüdőbaja ebből a rendházból vitte el – remélem, abba a mennyországba, amelyet elképzelt magának. S leginkább azért, mert az altemplom – hajdani barátok, apácák és kanonokok zsúfolt temetkezési helye – nem látogatható. Korábban törmelékkel volt tele, most már tiszta. Ám van néhány temetetlen csontváz is ott, a földön szerteszét. Mi több, fel sincs tárva még, olyannyira, hogy a gyertyát és fáklyát tartó ifjú lányokat és fiúkat szüntelen figyelmeztetni kell, hogy meg ne botoljanak egy-egy koporsódeszkában, rá ne lépjenek valamely elődjük karcsontjára, s lehetőleg ne hagyjanak maguk után összegyűrt csokoládépapírt, egyebeket. A kriptába csak beszökni lehet, s magunk gyújtotta gyertyák mellett kapkodva megkeresni azt a falat, amely mögött Ányos hamvai nyugszanak. Amelyet amúgy könnyű megtalálni – a 20. század elején valaki, talán egy buzgó honleány, egy lant papírképét szegezte fel oda a falra, amely mögött a pálos költő maradványait tudták. Ahogy elképzelték a költőt! Tüdőbajjal, lanttal és szerzetesként! Szegény, szegény Ányos – maga is ilyen volt, s nem csak a képzelet aggatott rá efféle poéta-attribútumokat.

És egy új verssorom született, ujjongok fel éppen Ányos kapcsán, ama sort azonban már rég el is feledve, magának az eredménynek örülve, mert lassan egy éve nem mondok ilyet. Ami a verset illeti, a mai nap egyéb meglepetésekkel is szolgált. Újdonsült háromgyerekes apaságához gratuláltam tanár barátomnak, aki pedig ahhoz, hogy visszakerültem a Szép versekbe. Ámbár a tavalyiban is benne voltam, Keresztury Tibor figyelmének köszönhetően. Megszokhattam, hogy a kánont készítők reprezentációs névsoraiból kimaradok, rég nem ijeszt se a közöny, se az érdektelenség, se az, ami újabban kijár számomra, a vállrándító leminősítés. Nos, Arató Lacinak azt válaszoltam, én bizony tudnék arról, ilyenkor, augusztus tájban, ha az év első harmadában megjelent magvetős antológiában szerepelnék. De higgye el: nem kaptam se értesítést, se korrektúrát, se tiszteletpéldányt, se honoráriumot, könyveket pedig, ha szükségem lenne rájuk, már nem vásárolok, csak kölcsönzök, úgyhogy engem ne bolondítson. Ezek után érkezett a rövidke e-mail:

Drága Barátom, Te Paranoid Barom!

Nem tudom című versed a 2006-os, Háy János szerkesztette Szép versek 62. oldalán található! Nem írtak le. Én biztosan nem. De ezek szerint pl. Háy sem. Most egy-másfél évig még tankönyveket írok, utána pedig (52 éves koromtól) tanulmányokat fogok írni. A Rovinjról, a Párhuzamos történetekről, Vas Istvánról, Bodor régebbi munkáiról és – … – Tóth Krisztina verseiről. Ölel Laci

A levéltől kizökkent a napom: nem gondoltam volna soha, hogy barom vagyok. A kert, amelyben élek, s amely az utcánk szurdokának egy oldalszurdoka, már nem is tudom, kert-e. Miért ne lehetne bármi más, ami számomra fontos? Mondjuk istálló, lónak, szarvasmarhának való. Egy nagybaromnak és nem pedig baromfinak szolgálatára. Vagy – mondjuk egy esszé? Vagy egy jól megtartott egyetemi előadás? Avagy a kutyákkal megtett, kitartó séta? De mi az a séta? És az esszé? S a kert, az mi?

Lehet-e mindegyiknek ugyanaz a diófalombon megjelenő fényfolt a hasonlata?

*

Nézem saját szövegemet: bosszant, hogy kimaradtak belőle a cigányok. Azaz: a cigányok hiánya maradt ki.

Tavaly az amúgy Cholnoky Jenő földrajztudós által többször emlegetett huszárlaktanyába behurcolkodott, az épületet a helybéli, családtalan lumpenek elől ellakó cigánydinasztiát kiköltöztette az önkormányzat. Néhány nap alatt történt az eset. Ponyvás szállítókocsik érkeztek, felpakolták rá az ütött-kopott bútorokat (hihetetlen, hogy mi minden volt ott: egykori, kihajított kanapém és eredeti barokk képkeretű kép egy popénekes fotójával, keskeny bokájú, karcsú lábú sparhelt, pirosra mázolt asztal és feltépett hasú, kiontott belű matracok, sok-sok ruha és még több használhatatlan háztartási eszköz), néhány óra se kellett mindehhez, hiszen egyik nagycsalád sem élt konyha méretűnél nagyobb szobában. S másnap, hogy lakosostul, berendezésestül, kutyástul és teknőcöstül elhurcolkodtak, építkezéshez használt gépek érkeztek rombolni, kitépték a falból a szuvas ajtó- és falkereteket, gyors kezű munkások leszedték a sok száz éves tetőcserepet, s markológéppel szakították be minden szoba amúgy is megereszkedett hasú mennyezetét. Egy műemlékszerű épületet tettek tönkre, csak azért, hogy újabb lakásfoglalók jöttét akadályozzák meg.

A mi cigányaink az egykori házgyár tízemeletes munkásszállójából átalakított kolónián élnek azóta. S mondják, nem szedik sehol többé össze a fát, villanyon főznek, s központi a fűtésük, vízszagú a hajuk. Volt egy pizzafutár, akit e ház két emelete között fosztottak ki. Az egyik lakót, egyetlen cipőért, ötven késszúrással vették rá a nagylelkűségre. Rémtörténetekben nincs hiány.

A cigányokkal egy utcában – egy utcasarkon – jó volt élni. Újabban a lakodalmas rockjukra is elérzékenyedve gondolok vissza, s arra, hogy időnként becsengettek, virágot kunyerálni, levetett ruhát kérni. Élt itt ember nélkül egy asszony, ő az első rózsa nyílását mindig megneszelte, s megjelent, hogy a maga számára vázába való virágszálakat kérjen. Szagolgatta a virágokat, lefútta a szirmokról a port, leszedte a levelekről, ha volt rajtuk, a tetveket, mi több, a katicabogarat is. Ősszel pedig mogyorót kért, almát, éppen mi ért a kertben.

Ismét permetezek. A három napja megmaradt, eltett levet szórtam széjjel: a fűzfaszerűen lehajló ágú, Itáliából elszármazott, mélybordó virágokat nevelő rózsafácska hajtásain fürtökbe gyűltek a tetvek. S e tetvek nyomában hamarosan fel szoktak gyűlni a rozsdagombától foltos levelek is. A két kórokozó együttjárása törvényszerűen bekövetkezik. Ez a kertem egyik alapigazsága.

A bimbókat, s nincs belőlük kevés, nyüzsgő-gomolygó ízeltlábúak borítják – s az állatok ugyanolyan zöldek, mint a csészelevelek, össze is keverhetők egymással. Ámbár nem hiszem, hogy a permetező kertészek elleni mimikri lenne a levéltetvek árnyalatban is a rózsahajtásokkal, rózsalevelekkel azonos színe: a permetezés nem olyan régen ismert. Egykor a bordeaux-i szőlőskertészek vették észre, hogy a mészlével, rézgáliccal véletlenül lespriccelt szőlőtövek egészségesek maradtak; néhány száz éve ennek. S ennyi idő nem elég, hogy ezt a vétket – mármint a tetvek és gombák ellen elkövetett vétket – a kártevők evolúciója korrigálhatná.

Végiglocsolom a rózsáimat, különösen a halódó káposztarózsát, a tüskétlen Mária-rózsát, a sok reménnyel nevelt Édent és a Matisse névre keresztelt, amúgy törékeny ágú s alig derékig érő, illata miatt mégis nevelt angolrózsát, s jut a léből a háztetőkig fölkapaszkodott komlóra, a veres levelű sóskaborbolyára, a cserépben nevelkedő szarkalábakra és a birsalmafára is. Most veszem csak észre, hogy a birsalma törzsét megmászta egy borostyán. A kerten kívül álló, kiszáradt akácra, amelynek odújában középfakopáncsok költenek, néhány éve én tekertem föl néhány borostyánhajtást: nőjenek. Mára a magas fa télen is zöld lombban áll, oly szépen beszőtte a kúszó cserje. Szeretnék egy hatalmas kúszórózsát is; elképzelem, ahogy a termetes hársat, amelyet néhány éve elrepesztett egy villám, lombkupolája tetejéig befutja a rózsa: vannak ilyen, Kínából származó futórózsák. Egyikükkel a nyáron találkoztam, Rómában, az Aventinuson. Amolyan latin hagyományra megcsonkított platánt nőtt be az ázsiai rózsafaj, de ezt a platántörzset három ember ha át tudja ölelni. (No jó, ne túlozzak. Három római ember. Ők alacsony termetűek.) A római agronómia ajánlotta a fák gallyainak tőből levágását – hacsak nem szőlőfuttatásra hagyták meg, a kacsoknak kapaszkodni. A minden évben visszanyesett nagy fatörzsek kerítésfonásra alkalmas husángokat neveltek. Az aventinusi csonkolt platán mintha elefántlábú rózsafává változott volna: sok, inggombnyi, ernyőkbe szedődött fehér virág borította, akár hatalmas bodzabokorhoz is hasonlíthatnám, ha nem lett volna enyhe rózsaillata.

A különleges szerepében megerősödött, egészséges és egyre inkább egzotikusnak ható, Ibikosra, a tavaszra és a tavasz fölé emelkedő havas Soractéra emlékeztető birsfára pedig iszalagot akartam futtatni, de megoldotta az ügyet a borostyán. Azt le nem szedem onnan, inkább vesszen a Clematis, amúgy is olyan feltűnőek a virágai, hogy mindenki látja, holmi agyonnemesített növények ezek. Majd a mogyorókra futtatok virágzó ezt-azt, máshol már nincs hely a kertemben. Loncra is gondoltam már, de azoknak akkora súlyuk lehet, hogy letördelhetik a mogyorógallyakat. Vagy egy hortenziára, amelynek csak az az akadálya, hogy lúgos a kertem talaja, s nem savanyú.

A kutyáim megszokták, s idővel közönnyel avagy közönyt tettetve fogadják, hogy olykor új növények érkeznek a kertbe. Talán nem is miattuk, hanem a földben turkáló gazda miatt asszisztálnak az ültetésnél, ámbár a legtöbb új lakót megszemlélik, szagolgatják, némelyiket a maguk kutya módján meg is jelölik. A hamisciprusok és a boróka kivételével mindegyik jól tűrte eddig a vizeletüket; úgy látszik, ezek nem. Néhány napon belül megbarnultak a vizelettel lespriccelt ágak, úgyhogy az én kertem arról is megjegyezhető, hogy kutyamagasságig kopaszok az említett örökzöldek. Kutyamagasság fölött pedig atkásak.

A permetezéskor ezért nemcsak a rózsák s egyetlen haszonfám, a garázs előtt oldalazó almafa és a hegyoldal gyümölcsfából díszfává avanzsált birsfájának lombja fénylik a sárgásfehér permetlétől, hanem az örökzöldjeim is: valamiért rájuk nem hat a kutyapisin kívül semmi szer, fondorlat, praktika. Már azzal is sok gond volt, hogy hol hajlandók egyáltalán megmaradni. Az elmúlt években szinte minden négyzetméteren állt már egy életfa, rakétaboróka, sárga lombú Chamerochipalis, s ha a kutyák közösségbe fogadó jelölését túl is élték, valami más ellen mindig kifogásuk akadt. Az első tél kipusztította szinte valamennyit. Az ötvenedik születésnapomra végre három olyan nagy gyökérzetű példányt kaptam, amelyek jól érzik magukat. S idén tavasszal a Tescóban vásároltam egy mélyzöld tuját, olyan olcsó volt, hogy képtelen voltam otthagyni a meleg vásárlótérben, s beültettem egy hatalmas cserépbe. Azóta a ház teraszán nődögél, ha nem is vált oly nyurgává, mint az a magafajtától elvárható – talán mert éppen az almafa lombjába lóg bele. A cserép megakadályozza, hogy a két kutya kárt tegyen benne, s a leanderek, kefevirág és citrusok locsolásakor maga is vízhez jut.

A puli újabban, ha meglátja, hogy előszedem az ötliteres műanyag permetezőt, amely leginkább egy szifonhoz hasonlít, térül-fordul, és beül az óljába. Az orrát benyomja a sarokba, s meg nem jelenik addig, amíg, befejezve a munkát, ruhát nem cserélek, s le nem mosdok. A Kicsi névre hallgató másik, a cigánycsaládtól kapott, ötszáz forintra taksált, nemes keverék eb nem fél a géptől se, a szagtól se. Ő csupán a tűzijátékoktól retteg.

Adél, a fürtös és gesztenyebarna tizenkét éves pulimatróna permetezőgép elleni aggályaiban magam is osztozom. Három éve, amikor még tisztességes háti permetezőm volt (egy a paloznaki szőlőben, egy pedig itthon, sőt egy időben kettő is), szertartásosan készültem a munkához. Az újságok permetezési tanácsait követve, a szereket gyártók javallataira ügyelve idejében és akkurátusan tettem a dolgomat. A baleset óta azonban ez megváltozott. Öntörvényűvé váltam, a kert – és a magam – elvárásaira figyelő.

A permetezőgépet félig feltöltöttem, hogy kipróbáljam, a telet sikerült-e átvészelnie. Nemegyszer előfordult, mert eldugult benne valami, a bekevert permetlevet vederbe kellett visszaönteni, s mire szétszereltem a csapokat, kifúttam a járatokat, szelepeket, magam is nyakig méregben fürödtem. De most az volt a szerencsém, hogy vízzel volt csupán megtöltve a gép. Nem jött a szórófejből semmi nedv, s egy-két karnyival még rápumpáltam. S belenéztem a gépbe, hátha okát találom. A gép folyadékterének aljáról levált és kilőtt a túlnyomás miatt a légsűrítő, amúgy másfél literes, termosszerű szerkezet. A jobb szememnél talált el, s mivel a könyökszerű alkatrész végén volt egy kiálló csap, az kettémetszette a felső szemhéjamat, majd a szemöldökömet, s meg sem állt a bőven vérző hasadék továbbnyitásával: a hajvonalig átrajzolta az arcomat.

Mire a szirénázó rohammentővel a kórházba érkeztem, valamennyi orvos barátunk egybeszaladt a szemészeten: szemészeti, baleseti sebészeti és mérgezéses együttes okkal valóban ritkán kerülhet be, mondtam nekik utólag, hozzájuk páciens, ez is elég indoka lehetett azonban megértően kaján viselkedésüknek, avagy a riadalmuknak. A szemész, megnyugodva, hogy méreg nem jutott rám, egy órát matatott az arcommal, és sok apró, ráncok mélyén meghúzódó öltéssel összefoltozott. Így lett új arcom. A szemem állapotát nem tudta megmondani, az első napokban azt sem, hogy fogok-e valaha is látni, avagy megmaradhat-e a szemgolyóm.

A műtét alatt zenét hallgattatott velem a főorvos, s időnként rákérdezett, mi erről vagy arról a hangsorról, dallamról, énektechnikai eljárásról a véleményem. Én azonban szüntelen arra gondoltam, hogy ilyen lepottyantnak, véglegesen számkivetettnek érezheti magát egy pont, amelynek semmi esélye sincs a sors befolyásolására, ha már a mondat végére került.

Megmaradtam. A szemem is megmaradt. Néhány hétig a jobb szemem alján volt egy makula. Mintha jobb szemem előtt egy alig átlátható gézdarab lengett volna, a látóterem harmadát elvéve, s éppen középen. A periférikus látásom megmaradt: észrevettem, ha mondjuk jobbról érkezett valaki. Majd hirtelen szétmosódó pacává vált, amelynek volt lába, némelykor feje is, csak éppen törzse nem, de balra haladtával visszakapta azt is. Két szemmel nézni fejfájdítónak bizonyult, hát áttértem az egyszeműségre. Másfél hónap után megkaptam az új szemüvegemet, s bár nem egyforma lencsével, s bár a két szemem közti különbség hónapról hónapra növekszik, de boldogan mondom, látni jó.

Adél részese volt a balesetemnek; még nézegette is, hogy mit teszek, s látta, hogy az ütéstől vérbe borult az arcom, s az erkély alatt összerogyok. A kutya kitartó, panaszos üvöltésére s nem az én halkuló jajgatásomra-vergődésemre rohant ki Viola a házból, s hívta a mentőt, majd pedig orvos barátaimat.

Adél ezek után a Kicsit is óvta a permetezés idején, s egész testével nekidűlve terelte tőlem távolabbra, aki azonban befolyásolhatatlannak tűnt. Így szükség esetén a másikat sorsára hagyja, s egyedül vonul hermetikusnak hitt magányába. Kicsi hezitál, s többnyire a gazda, azaz én, a falkavezér és az ólat egyedül bitorló kutyatársa között félúton a lépcsőre huppantja terebélyes fenekét, s füstkarimás pofácskáját billegtetve-ráncolgatva rosszallja büdös szagú tevékenységemet. Amúgy a szagokra érzékeny, így kitartóan fintorog. Tüsszög, és érdekelt is abban, hogy észrevegyem, mi több: akceptáljam tüsszögését. Csányi Vilmos nyomán magam is tudom, a kutyám értelmi-érzelmi színvonala egy kétéves embergyereknek megfelelő. Néha felvetődik kérdésként bennem, de megválaszolatlanul is marad: kutyaszempontból én vajon hány éves és milyen minősítést kapó kutyakölyöknek felelnék meg? Akinek ugyan elég magas a szagigénye (mutatják ezt a növények és az ételek), a mozgásszükséglete is megfelelő, de szociális képességeiben valami hiány lehet, hiszen akkor is falkavezérnek mutatja magát, amikor ehhez nincs meg a kellő tehetsége. Például nem tudja elásni a legpuhább földbe a maradék csontot, és inkább az agyagos, meredek s növényektől elhagyott foltokat túrná fel.

Végül megírom, pedig nem akartam, pedig minden mondatommal ellene dolgoztam, a verset is. Ezen a nyáron az egyetlen. Hosszan kerítettem be, s a kertemben sikerült sűrű szövésű hálóval a semmi kis boglárkalepkét elkapnom. A fülemüle, amely a kertem fölötti kecskerágóbokorban ma hajnalban megszólalt – mintha tavasz lenne –, s amelynek – mert ősz kezdődik – dallama is szakadt. A madár tévedésből kezdhette el énekét, aztán, pedig már fölébredtem, vagyis egy hallgatója is akadt, tévedésből is hagyta abba. Ha perzsa lennék, tudnom kellett volna mindebből, hogy e délelőttel ismét nyílni kezdenek a rózsák.

Két bokor között madár húzza
maga mögött a nevét; gyors, a szó nem éri utol
se a tekintetem.
Alulról jön föl s mögüle, mint a hajnali nap
a reggel, a dél, a délután
felkél az augusztus
a várban az egyetlen, az utcahossznyi csend.
Előbúvik végül a nyár, ez
amely a madarat befejezésképpen megnevezi:
fülemüle, fülemüle, vagy
talán Siki, a haikuköltő, ki száz éve halott s japán.

Fényfolt tócsája a sötétkék egen.
A törött nyakú kőtömb a kert végén, egyedül ül.
Ami a sorokba fér, annyi lehet ez a nap
vagy annyi se
áthull a szó és vele hull a bokor, a nyár
és a csendje. Elhagyom
fény ahogyan fogy
e verset. Kilépek belőle, messze, el tőle –
a rózsához megyek
mint lexéma a lexikonhoz.

A magány az, ahogy a pont
– csöpp rózsacsepp a begy tiszta tollára –
a kész szöveg alá
a papirosra kerül.

Nyitólap