|
Prágai Tamás
Költészet a felszín
hasadékaiban
Térey János: Ultra
Nehéz volna találóbb kifejezést
keresni az új Térey-kötetről szóló recenzió élére, mint
amelyet maga ad kezünkbe: „…van pontos szava
kínzóira…” – olvasom A részvétről című
versben, és nem tudok a sortól eltávolodni. Lebilincsel.
Szeretném, ha kulcsot, kódot, rejtjelet láthatnék benne –
ha e „nehéz” és „titokzatos” költészet megfejtését,
a zár oldását rejtené. Szeretném megérteni, miért
bilincsel le. Hiszen – maga is talány. A „van pontos
szava” akármely költészet ars poeticája lehetne. (Mi más a
költészet lényege, ha nem a nyelvi pontosság?) És a
„kínzói”? Miért ez a félelmet keltő, idegen kifejezés?
A mondat első és második állítása is túlságosan
általánosnak tetszik – mégsem enged el.
Egynéhány évvel ezelőtt egy hosszabb, a
fiatal költészetről szóló tanulmányomban (Komolyhon
tartomány illesztékei. Irányvonalak a kilencvenes évek
„fiatal lírájában”, Kortárs, 2000/6., 52–67.) az
újabb kortárs lírát széttartónak nevezem. Az írás
legfőbb célja az volt, hogy a megközelítésmódok
gazdagságát bemutassa. Értékelő megállapításoktól
tartózkodtam, ám a tanulmányt egy parafrázissal zárom: „A
»fiatal költészet« íródik és olvasódik, amíg valami
végre elkészült majd.” A kurzivált rész Hekerle
László talányos értelmezésére utalt, mely szerint a
posztmodern „befejezett jövő idő”, „az író regulák
nélkül dolgozik, hogy kifejtse annak szabályait, ami
elkészült majd”. Az írók ilyen szabálytalankodását
közhelyt közelítő általánosságban „forrongásnak” is
nevezhetjük. De mi forrong? Teszem azt: a must, melyből
édességével zavarossága is eltűnik, és a forrongás
megszűntével tiszta és nemes italt nyerünk. Végre jóslatom
beteljesedését is látom. Hat-nyolc olyan vers szerepel Térey
új könyvében, melyre meglehetős biztonsággal üthetjük a
maradandóság fémjelét. A legnagyobbak közelében lenni
érzem őket; s hogy az értékítéletnek irányt is adjak:
ezeket Kosztolányi és József Attila nagy versei közt látom.
Az összehasonlítás szokatlanul merész, és
mindenképpen meghökkentő. Éppen Kosztolányi és
József Attila? Aligha találni egymástól távolibbat. (Elég a
remekbe szabott és hidegen távolságtartó Őszi reggeli-esszét
felidézni.) De Térey Ultrája sem egyszerű, és nem is
egyenletes könyv. Nem síkban olvasódik, olyan, mint a gyűrt
papír. (Mélységei, magasságai vannak.) Van benne valami
frusztráló. Mintha a felszín hordalékai alatt egy mélybe
szorított és elfojtott, ám az elénk bukkanónál jóval
bensőségesebb vidék lappangana.
Nem lehet elégszer hangsúlyozni azt az
axiómát, hogy jel és referencia, valamint – a jel
szerkezetén belül is – jelölő és jelentés közt
szóródó, nem-jelölő mező nyílt a kortárs költészetben.
(Talán minden költészetben, de nem voltunk elég érzékenyek,
hogy erre fölfigyeljünk.) A költészet mintha e kettős
törésben, a megrepedezett felszín hasadékaiban létezne, mint
egy kevés saras és fölmelegedett, mégis életadó esővíz,
amikor a talaj már cserepesre száradt. Az írás olyan
felületet nyit meg a papíron, amely korántsem korlátozható a
beszélt nyelv viszonyaira. Vizuális impulzusok, egymásba
tűnő képi-retorikai formák, írássá váló betűkapcsolatok
szabdalják a talajt, melyet látóhatárunkon nyitottá és
megfigyelhetővé tettünk. Ha a nyelv a talaj, a költészet a
repedezettség. De a kiszáradt, agyagos darabok föltorlódnak a
figyelem melegének következtében, szélük fölkunkorodik,
cserepesre ég, tovább repedezik, a költészet számára mind
több hajszálvékony hasadékot nyit meg. A nyelv tehát torlasz
is, föltorlódott hordalék; de elemeinek torlódása nem
öncél a költészetben. Más nyomvonalakat, csapásokat nyit,
mint amelyekhez a felszínt járva szoktunk. A kortárs lírát
olvasva gyakran nem a gyalog- és országutakon, hanem a talaj
mikrorétegeiben kalandozunk; meglepetések érnek, mint a Mikrokozmosz
című film nézőit, akik az erdei tisztást egy bogár
szivárványhártyáján keresztül figyelhetik meg. Vagy, az
emberi léptékhez szabva az allegóriát: ahogy az erdei vadak
ösvényei eltérnek a turisták kitaposott és egyezményes
jelekkel szegett sétaútjaitól, úgy tér el a költészet
nyelve a beszélt nyelvtől. És mennyire más „eltévedni”,
mint „letérni az útról”!
„A hófúvás szívében villogó /
Ezüstkorong a régi toronyóra…” – jelzi a kötet első
két verssora (a Fagy című versben). Az „idő”
jelzője „ingerült”, „kés”, „köszörűn sikoltó”
és „kirakat-üvege” József Attila azonos című versében.
Téreynél „egyöntetű” és „egyszeregy” („…percre
bontva a megmérhetőt / Ízekre szedik az egyöntetű időt”,
írja; és: „Az egyszeregy idő a csapda, mely / Minden letelt
napot mohó gyomrába nyel”). Szép, árulkodó jel, mintha a
kulcsot magát vagy minden zárat nyitó tollának lenyomatát
adná kézbe. Az óra: mechanikus szerkezet. Az egyszeregy: a
természetes számok mesterségesen, egyetlen szempontból
csoportba rendezett halmaza. Mintha a töretlent és
oszthatatlant kellene fölosztanunk. A versek tartalma az idő
áramlása, a „telés”. (Milyen szép ez nyelvünkben: az
idő nemcsak múlik, hanem telik is, mind teljesebb lesz.) Az
áramlás megfoghatatlan, de az idő nem. Jeleket látunk az óra
számlapján és mutatókat, vagy digitális jeleket és számot
(hiszen az idő is számosítva van ma). A jel mechanikus
féltestvére a hangnak, és mostohája a jelentésnek (lásd
Derrida elemzését a fonocentrizmusról). Ha meghökkenünk
Térey mondataitól, szókapcsolataitól, leghelyesebb, ha
hátralépünk, és visszatekintünk a nyelv mögé: az
alaktalanra, ahol képződik a nyelv. (De vigyázzunk: Nietzsche
szerint aki túl mélyen tekint az örvénybe, belezuhan…)
Verseinek torlódásai ugyanis erőltetettek, és gyanús,
hogy ez is a kód része… Jól látszik ez a torlódás a
rímein. A rímek: acél láncszemek, ahogy az angol poéta
említette – Térey, bár bravúros verselő, a rímmel
időnként mintha satupadba fogná a verset. (Kosztolányi volt
még ennyire bohém.) A „caprice” / „fölkavart víz” (Caprice);
„trafót” / „Anód és Katód” (In memoriam); „ismerem
jól” / „egykor” (A Lipótvárosi Teher); vagy
„kerítés” / „szerint szép” (Zártkert) a
rímelésre mint technikára irányítják a figyelmet.
Nem elírások ezek Téreynél, hanem jelek
helyett álló jelek, a rím értelmezései. De
fogalomalkotása, mondatszerkezete is ilyen. „Titokteljes
erőmező! / Szemünk elől a sínpárt eltakarja / A táj
képében létező / Szocializmus sívó sétaparkja – ” (A
Lipótvárosi Teher). Az „erőmező”, a „sívó
sétapark”, a „táj képében létező szocializmus” mind
erőteljes fogalomtömörítés, retorikai szempontból átvitel,
többé-kevésbé jelölt és kifejtett metafora.
Mondatalkotását a nyelv erőltetett menetének is
nevezhetném. A Térey-vers úgy tart a távolban felfüggesztett
cél felé, hogy nehézkedéseiben őrzi az oda vezető út
göröngyösségét, a törődést, a fáradságot. A költői
imagináció az út ismeretében és az utazás birtokában mutatkozik
meg. „Azért volt minden pályamunka, hogy / E fantomváros
éltető tejútja / Agyamban megvilágosodjon újra” – írja.
A torlódás: a szöveg felszínén mutatkozik;
ám a mélyben mintha jóval otthonosabb, lakhatóbb világ
lapulna. (Ha már elfojtást említettem…) Ezt nevezhetnénk
akár „debreceniségnek” is az olyan versek alapján, mint az
A.B.F.R.A. (A Boldog Feltámadás Reménye Alatt –
üzenik a régi debreceni fejfák) vagy Az alvó Vénusz:
„Látomástól mentes tisztás / Egyedül a fürdőszoba, /
Ahol a csempe hűvös / Protestáns-fehér.” De ez aligha volna
pontos. „Ahogyan mindegyik vidéki Róma / Szívében ott a
fórum…” – fogalmaz az Édes otthon (a ciklus címe
is Vidéki Róma). A versek világa nem egy világot,
hanem a világ egy lehetséges arcát: a kedély világát tárja
fel. Térey sokat őriz abból az életszeretetből, amely
Kosztolányitól (is) ismerős; de mindvégig tudatosítja, hogy
ehhez a világhoz csak a teremtő képzelet juttathatja el. Ez
költői alapállás. Azt hiszem, innen a jellemző feszültség
verseiben; vágyak a „kínzói”, elfojtott és meg nem
hallgatott, a pontos, ám a feszültségektől torzuló
kifejezések mélyére szorított világok, imaginációk,
létalternatívák. (Többféle összetételben használja az
„erő” szót: pontossága az erőfeszítés pontossága.) A
kedélyesség és derű távoli, elodázott és talán klasszikus
értelemben véve polgári erények – idegenek korunktól.
Egyfajta reminiszcencia tehát érthető… De ha így van is,
árulás volna a vers harmonikussága? Ezt azért nem hiszem.
„Akárhogy nézem: ragyogása van” időnként a versnek,
akárcsak a kötetet záró, allegorikus gyönyörű gyárnak.
A legnagyobbak közelében? Adósnak érzem
magam néhány címmel. A Most és születésünk óráján
ott van, bár megjegyzem, a zárlatával nem voltam elégedett.
Tökéletes szonett az Őskert; ez, valamint a Földvár,
apály és a szatirikus Korona együttesen példázza,
hogy a kötet műfaja két hosszabb vers ellenére sem a Térey
által annyira kidolgozott stanza. A „Fűből lett fa”,
az Édes otthon, A részvétről vagy a különös,
József Attilá-s szerkesztésű Pénz pedig
egyértelműen az elnyert idill verse, önfeledt öröm a
szívnek. (Magvető, 2006)
