Csűrös Miklós

Kísértetek kora

Suhai Pál költészetéről

„A hatvanas évek első felében a budapesti Bölcsészkar hallgatói között – szokás szerint – sok költőnek készülődő fiatal verődött össze” – írja Vasy Géza Az Elérhetetlen föld alkotói: Kilencek című tanulmányában. Ugyanabból az évjáratból egy olyan költő portréját vázolom a következőkben, aki úgy tűnik, mintha tudatosan kerülte volna a „nemzedéki önszerveződés” alkalmait és lehetőségeit. Suhai Pál nem finnyásságból vagy kivagyiságból, inkább alkati okokból, tehát sorsszerűen s legalább ennyire a körülmények nyomására választotta a különutat. Ha az ilyet egyáltalán választásnak tekinteni lehet. Helyét, szerepét, önmagát kereső verseiben korán rátalál a hajótörött, a szentföldi hadjáratot túlélő keresztes lovag allegóriájára; a Méltó ellenfelet önmagában fedezi föl. Ebben a jelzőhasználatban szemernyi önelégültség sincsen, az önmegszólító vers utolsó strófája inkább az ellenkezőjét sugallja: „ócska vagy, kinőtt, piszkos, régi, hanyag. / Te légy a fölfejtett szál: / a kötendő anyag.” Mégis több ez, mint ironikus önbecsmérlés, élvezkedve elrajzolt karikatúra; a szétlebegő kósza fonalak és a kötés metaforája föladatot, programot is kijelöl, olyan valaki szólal meg, akinek vállalható énjét még ezután kell fölépítenie. 

Első nagyobb bemutatkozása (A magunk kenyerén című antológiában, 1971) óta mindössze három önálló kötete jelent meg; az utolsó, a Kísértetek kora (2005) válogatott és új verseket tartalmaz, alig több mint másfél száz oldal terjedelemben. Ezek az adatok a pálya buktatóit, a fogadtatás nehézségeit is jelzik, de főként a költői alkat és vállalkozás természetére vallanak rá: aggályos műgondra, a végleges megmunkálás igényére; ahogy mondani szokták, a válogatott verseit írja, s közülük is csak azokat tartja meg, amelyekről már semmiképpen sem tud lemondani. Zsengéit nem ismerjük, kötetei majdnem pontosan tízévenként jelentek meg (1984, 1994, 2005). „Fejlődésrajzról” csak óvatosan beszélhetünk az ő esetében, bár a későbbi versek tömörebbek és pontosabbak, mint a korábbiak.

Életkorával gyarapodik persze tapasztalata és tudása, a fiatalság vehemenciája alábbhagy, fojtott vagy a felszínre törő indulatossága a társadalmi és a szerelmi ütközések életkörében lecsillapodik, rezignáltabb és bölcsebb lesz. Egyik mestere és atyai barátja, Vészi Endre az Akár az üldözött című első köteten belül vesz észre „minőségi ugrást”, döntő fordulatot „az extenzívből az intenzív felé”; a kötet második ciklusát olyan meghatározásokkal minősíti, amelyek szinte végérvényesen jellemzik az érett és az idősebb költő termését is: „A környezet lecsupaszodik, stilizált díszletek kerülnek elő, az arc olykor mitologikus álarc mögé bújik, a fájdalmas filozófiát megkeseríti az irónia, költői eszközökben pedig szaporodnak a merészebben saját elemek.” Suhai művészi intelligenciájának bizonyítéka, hogy látványos fordulat nélkül is megszívleli a kritikát, tanul a jóindulatú figyelmeztetésből. 1994-ben az Élet és Irodalomban Bella István sok megérdemelt, hiteles dicséret után egy figyelemre méltó bíráló megjegyzést tett: hogy végképp megszabaduljon mestereitől, távolodjon el „a légies, sőt! égies szépségeszménytől”, mondjon le „a szépség, a tökéletes forma aggályos tiszteletéről”. Mind a korábbi termés megrostálása, mind az új versek hangjának felesleges díszítéstől tartózkodó, nemes egyszerűsége arról tanúskodik, hogy a Kísértetek kora hatvanéves költője megértette és kamatoztatta a baráti intelmet.

Költészete ellenáll a merev osztályozásnak, a szűk látókörű besorolásnak. Nem tüntet önéletrajzi személyességgel, de vékony kötetben elférő életművéből sok mindent megtudunk szülőföldjéről és szüleiről, szerelmeiről, családjáról és magányos férfiéletéről, „pályája emlékezetéről”. Indulásakor féltették politikai indulataitól, Csoóri Sándor ágáló, érdes „közéleti költő” ígéretét sejtette benne. Bár valóban volt hajlama a maró szatírára (Szent György-vitézek) és a leplezetlen zsarnokgyűlölet expressziójára (III. Richárd), a világhoz való viszonyát hosszabb távon nem a lázadás vagy a forradalmi elszántság határozta meg, hanem a magányos személy önépítésének morális és költői különútja.

Suhai különállásának azonban semmi köze az individualizmushoz. Egészen távol áll tőle a stirneri, nietzschei emberfölötti heroizmus, de mivel eleve kívül rekedt mindenen, nem közösködik, nem szövetkezik, magára utaltan eszmélkedik és cselekszik. „Azóta, hogy megingott minden bennem is, / idegen földrészen járok, / furcsán megdőlt világban, / s idebenn, egyedül tartom / a zuhanó eget.” (Egy hajótörött naplójából) Lányi Andrástól származik a definíció, hogy a civil kurázsi: „az esélytelenek magabiztos nyugalmával kiállni az igazunk mellett”. Ez a meghatározás szóról szóra illik a Suhai költészetéből kirajzolódó magatartáseszményre. A kisember esélytelenségével járó komikumot azzal védi ki, hogy kicsinyíti, degradálja önmagát, maga ellen fordítja a megbélyegzett másság sztereotípiáit: „zsidó vagyok, / cigány vagyok, / gyilkolnotok / elég nagy ok: / vagyok. Vagyok, / vagyok, vagyok.” (Mea culpa) Fölveszi a „világ balekja” címet, aláírja az Eskümintát, amelyben elfogadja a jogot, hogy mórest tanuljon, egy szál reményen csüggjön. De ebből a nevetni való kifosztottságból származik dicsekvés nélküli szuverenitása, meggyőződéses magabiztossága is: „Mást tenni nincs erőm: amit muszáj, s amit lehet. / Ítélkezem. Ítélni nincs, / nem is lehet fölöttem ember.” (Homburg hercege) Gyöngesége tehát erő és határozottság forrása. Folyvást lebukhatna az életveszélyes magasból, de mint holdkórost, Mint álruhás herceget, valami tétova, álmatag egyensúlyérzék, őrangyali kegyelem óvja meg. Makacsul visszatér az építményét betetőzni készülő mester képéhez, akit téglánként emel magához a levegő, s aki élete kockáztatásával is csak a magasba törekszik. Mert tudja: üdvössége a tét (A tetőfedő monológja).

A különállás, az irányzatoktól való elhatárolódás a költő számára morális kötelezettségvállalás is tehát. Éppen ezért másfelől, a személyiség és környezete viszonylatában is meghatározható. Ez az első pillantásra vagy bizonyos tekintetben befelé forduló, zárkózott hajlamú költő, aki az identitáskeresés útját oly következetesen járja, ugyanakkor az együttérzésnek, a másik felé fordulásnak, a nyitottságnak is az énekese. Ezt számos versdedikációja önmagában is bizonyítja, de olyan versei is, mint a korábbiak közül például a Faltól falig című, az „embertől emberig” vezető folytonos úton levésnek és űzettetésnek ez a különös víziója. Második kötetének, a Porba írt soroknak egy egész ciklusa (a Drága terhek tucatnyi verse) sorolható e típusba. Ez utóbbiak zöme szerelmi és családi vers ugyan, mégsem élményköltészet, hiszen Suhai ezekben is hajlamos az egyszerit, a csak számára adottat az általános, az egyetemes nézőpontjából s a maga paradoxitásában mutatni (mint például éppen a cikluscímadó versben: „Engem a súlytalanság ver meg: / ne menjek el idő előtt, / egy kicsit a tehervivőt / tartsátok még, ti drága terhek”). Ha költészetének ezt a vonulatát az előbbivel együtt szemléljük és értelmezzük, azt kell mondanunk, hogy ebben a versvilágban a konok önépítés és a szolidaritás megnyilvánulásai, e két látszólag ellentétes törekvés ugyanannak az eltökéltségnek a kifejezője. A személyiség integritása fölötti kényes, de hivalkodás nélküli őrködés és a Másik iránti felelősség a költő felfogásában egy tőről fakad.

De nemcsak a versekből kihámozható magatartáseszménynek van mélyebb értelme, kettős jelentése Suhai költészetében. A „többszintűségre” való törekvés a szavak használatában is megmutatkozik. S hogy ez a kettő, az identitás morális megalapozásának és a szavakkal való fogalmi játéknak a szándéka mennyire összefügg, azt köteteinek már a címadásában is megfigyelhetjük. És ez egyáltalán nem véletlen: a cím jó esetben nemcsak témamegjelölésre, de felhívó funkciójánál fogva költői szándékok közvetítésére is alkalmas. Suhai kezén valóságos ars poetica lesz. Nem érdektelen tehát, ha néhány mondat erejéig foglalkozunk vele. Első kötetének címe: Akár az üldözött. Sokértelmű megnevezés. Ugyanúgy gondolhatunk itt az identitás különútját járó személyiség önmeghatározására, mint az Erkel-opera híres Bánk-áriájának szövegére való utalása révén („Mint száműzött, ki vándorol”) a szerző politikai mondandójára. Ez utóbbi maga is újabb jelentéseket hív életre tudatunkban. Hajlamosak vagyunk (s Bella István kritikája után különösen) a „Himnusz-fátum” fájdalmának újraéneklését is érzékelni benne. De ha azt is észrevesszük, hogy e kijelentés a kötetzáró vers éléről került a könyv elejére, akkor a Sütő Andrásnak szóló dedikáció útmutatását is követve hamar eljuthatunk e szószerkezetnek a kollektív száműzetésre és a belső emigrációra vonatkozó jelentéseiig. Ráadásul ezek egyszerre szólnak a panasz és a szemrehányás hangján. A második kötet, a Porba írt sorok hasonlóan többértelmű címet kapott. A kontextus itt is eligazít. A kötetcímadó ciklus első darabja s a könyv elején álló mottóvers első sora egyaránt erre mutat. Mindkettő két értelemben is. Egyrészt a személyiség válságáról s a költőnek ebből következő sziszifuszi sorsáról tudósítanak („Nekem csak ez jutott, / e mocskos lé, e híg latyak”, illetve: „Ki él, a porba írja vad jelét”) – a cím jelentése ennyiben beleillik az identitáskeresés fogalomkörébe, másrészt a hozzá tartozó palimpszeszt-motívum révén a történelem értelmének kérdésére is vonatkozik. (Az „Atyákat áthúzó”, illetve a „legázolt érvekkel”, „dúlt betűkkel” író történelem sajátos víziói szerint.) Hasonlóan sokatmondó a gyűjteményes kötet, a Kísértetek kora címadása is. Ebben is a személyesnek a történelmivel való szembesítését tapasztalhatjuk. A „kísértetjárás” szó Suhai szótárában a Kommunista kiáltvány híres-hírhedt passzusát immár egy másfajta, de ugyanúgy „nagyhatalmú jelen” fenyegetéseként idézi tudatunkba. De az öregedés korára célozva megőrzi a kifejezés eredeti értelmét is, az emlékeinkben feltámadó múltét, amely a halottak, e visszajáró „kísértetek” jelenései révén tölt be egyre fontosabb szerepet életünkben. Ezt a jelentést a kötetborító indián maszkja még hangsúlyosabbá is teszi: élők és holtak közösségének eszméjét immár a tradíciók, tehát a kultúra irányában is kiterjesztve. Íme a költő gondolkodásmódját és nyelvhasználatát jellemző eljárás a kötetcímek tükrében. Ismét csak Bella Istvánra utalva és őt idézve: „Hasonlóképp az immár örökké »harminchatfokos lázban égő« mesterhez, Suhai is szeret eljátszani a szavak fogalom adta lehetőségeivel. Például egyszerre s egy időben láttatni a világ színét és visszáját a megcsavart szavak által.”

Paradoxonig sarkított ellentétekben gondolkodik tehát a Kísértetek kora költője; ebben Pilinszkyre (is) emlékeztet, az ő költészetének a transzcendencia közelségét sejtető magasfeszültsége nélkül. Pontosabban: a transzcendencia vonzása Suhai költészetében is jelen van (gondolhatunk itt például Húsvéti himnuszára vagy Poharam című versének az „ég szomját” ivó lírai énjére), de nála ez az élmény kivételes, nem úgy, mint Pilinszky lírájában. S a hang komolysága sem feltétlenül a szakralitásból fakad. A meghökkentő felismerés alkalma Suhai számára néha éppen a banális, semmitmondó szituáció: „A leghétköznapibb / a legváratlanabb. / A legképtelenebb. / Néha egy sorbanállás.” Ami történik vele, azt „görbe egyenesben” való önkéntelen vonagláshoz hasonlítja. Az „egyhelyben toporgás” sodorja előre. Talán éppen és egyedül az igénytelen elvegyülés lepi meg az önmagával való találkozás ajándékával: „Vársz, és meg nem érkezel, / míg szembe nem jössz önmagaddal.” (Sorbanállás) A tendencia, az irányzatosság, mindenfajta törekvés iránti kételkedését a Vorwärts című életbölcseletté növesztett ars poeticában fogalmazza meg lapidáris tömörséggel, beszédes Babits-áthallással és parabola érvényű költői képpel: „Nem jutni sehova / jobb, mint valahova. / Választani annyi, mint lemondani. // Hát ne válassz, ne mondj le semmiről. / Íme, a példa, ablakod előtt a nyárfa: / vigyázzban áll, hadd fusson / levele, szaladjon ága. / Így fuss te is: egyhelyben / minden irányba.”

A Suhai-vers hatásának fontos komponense az olyan beépített utalás, amely a versen kívüli valóság egy-egy elemét fölidézve bővíti a szöveg jelentésgazdagságát és kapcsolathálózatát. A történelem és az irodalom létmódját Palimpszesztként képzeli: „szöveg szöveg hátán”. Prózában írott vallomásában drámai és tragikus, egyszersmind reményt ígérő tüneményt fedez föl az egymásra írt, egymást fölülíró szövegek egyszerre létezésében: „Bármilyen véres is minden emberi történés, a nemzedékek kénytelenek párbeszédet folytatni egymással. Ember embernek felel.” Megfontoltak és sokatmondóak a dedikációi. Nem feltétlenül a kitüntetett paradigmák kanonikus alakjaihoz szólnak, inkább az emberi méretű saját világukhoz ragaszkodó, esetenként a „poeta minor” minősítést is vállaló típus képviselőihez. Hízelgő helyezkedés vagy ízlésbeli csatlakozás helyett emberi gesztusok, az összetartozás vagy érintkezés tényleges élményei tükröződnek bennük (is).

Egy-egy leütött és a versen végigrezgő hang idézi föl a halott vagy élő pályatársakat, a lelki rokonság motívumát, az összekötő, netán elválasztó szálakat. A maszk félrecsúszásából keletkező kettős portré teszi emlékezetessé a Vörösmarty Nyéken korai telitalálatát. A Babitsnak szóló Kései levél egy elképzelt találkozás látománya köré szövi a családdal és a szülőfölddel kapcsolatos érintkező intimitások finom hálóját. A Vészi Endrét idéző Üzenetben különleges átkristályosodásnak lehetünk szemtanúi: egy önmagában jelentéktelen, közhelyszerű mondatot súlyossá, életre szólóan tanulságossá változtat a „tűnt idő” és a versben kimondatlan halál távlata, a megszólított távozásának visszavonhatatlan ténye. S még egy példa, a Plafon és padló című Tandori-parafrázis. Suhai változata ezúttal sem méltatlan a fölvillantott „témához”: költői egyéniségét megőrizve, a világképek különbségét is érzékeltetve a maga módján játszik el halálkomolyan az alulról–felülről ellentétének relativitásával és paradoxonával.

Suhai Pál neve nemcsak a magyar költészet hívei körében ismerős, hanem a magyar irodalomtanárok talán még népesebb táborában is. Több évtizedes szakmai érlelés és „piaci” küzdelem után olyan koncepciózus középiskolai tankönyvet, szöveggyűjteményt és művelődéstörténeti albumot jelentetett meg, amely pregnánsan tükrözi megalkotójának korszerű műveltségeszményét és demokratikus pedagógiai felfogását. Oktatói-nevelői tapasztalatait egyébként szakmunkásképzőben és szakközépiskolában szerezte. Ezekről az évtizedekről többek között ezt a rá nagyon jellemző mondatot mondja: „Itt a magam szerény és függő módján, azt hiszem, mégiscsak a magam ura lehettem.” A közelmúltban a költői műhelynek egy mostanáig tudtommal ismeretlen részlegébe is bepillanthattam, kötetnyi gyermekversének kéziratába. Ez az élmény megerősíti és meggyőződéssé fokozza a sejtelmet, amelyet a lánya születésnapjára készült Tíz vers s még inkább az Egynéhány haiku Gyermekrajz című darabja ébresztett, hogy a gyermeki érzékelés és gondolkodás dimenziója nagyon is szerves része a „felnőtt” költő világának.

Részben idevág a költő és szülőföldje közötti kapcsolat minősége, különös tekintettel a paksi gyermekévekre és középiskolai tanulmányokra. A szemtanúi tapasztalat és a Sok színes paksi kép című szép emlék-összefoglaló vers tanúsága egymásra vall. Suhai minden megnyilatkozásából kitűnik, hogy Tolna megyei élményei a paksi érettségivel lezárultak, emlékei az azt megelőző időből származnak; nem tartozik a sűrűn hazalátogató, a „fölnevelő” tájjal való kapcsolatot programszerűen ápoló írók közé. De amit onnan kapott, azt megőrizte, s a felnőtt ember eszméletének, egyetemes létélményének részévé tette. Versében a gyermekkori emlék s a felnőtt öntudata, a múlt és a jelen, a tények és a valóság, a „bölcső” és a „sír” egymással ellentétes képzetkörei mind-mind a legtermészetesebb módon, egy „hazalátogatás” szituációjában találnak egymásra. Póz vagy pátosz nélkül. Hálája kifejezését épp ez a mértéktartás teszi meggyőzően hitelessé, a hang spontaneitása: „…hát innen indul / a kisgyerek harisnyás lába / templomba, iskolába. // És ide tér meg, / de immár mint kísértet: / megszédült szép ikon- / feje bolyong utcáidon.”

Nyitólap