Szentmártoni János

„Ha újra kezdhetném, újra kezdődne”

Deák László költészete

„De legyen igazság! Mégiscsak az egyetlen, amit ismerhetünk, röviden birtoklunk, belémártózunk fejbúbig, és többet nem is tehetünk. Erről még csak számot adhatunk, ha számot kell adni. Mondhatunk egyebet, ha itt a vég, hogy az édes tarkaságtól kell búcsúznunk, nem is sejtve, hogy mi következik? Legyen képzelet, álom vagy akarat, hogy belehazudunk egy kis harmóniát, édeset és tarkát, sikert és reménységet, valami vadul magunkhoz szorított szépet, nem múló emberi melegséget, amitől lehettünk, mulandóan, boldogok.”

(Az élet édes tarkasága, in Emlékkönny, 2006)

Ha arról kezdek el beszélni vagy írni, milyenek Deák László versei, akaratlanul is arról kezdek el beszélni vagy írni, milyen ember Deák László. Annyira nem tudom különválasztani jelenségét a költészetétől, hogy amikor a könyveit olvasom, olyan érzés fog el, mintha törzshelyén ücsörögnénk beszélgetve, jobban mondva hallgatnám, miként anekdotázik a megszokott huncut mosollyal arcán, amely a sok szenvedés dacára néha felfoghatatlan derűt és nyugalmat sugároz.

A fájdalmak érlelték ilyenné – azonban sem a veszteségek újra és újra aktivizálható elmúlásérzete, sem a halállal szembeni predesztinált kudarctudat, sem a látszólagos céltalanság: a jövőbe vetett hitetlenség (melyet a személyes sérelmek mellett a külvilág romlottsága és értelmetlensége is táplál) nem csábította a végzetesen kiábrándultak vadlúdcsapatába, mindvégig a helyén maradt, és nem kábította magát soha a cinizmus morfiumával sem, amely a sokszor meghasonlással fenyegető, kőkemény önszembesítés alól ment fel. A gúny csíráiban sincs jelen költészetében, holott harlekinségétől nem állna távol.

Épp ellenkezőleg: iróniáját is szeretet fűti és a részvét. Így kicsit élhetőbbé teszi nekünk a világot. Fanyar, kétkedő ez a hang, de legalább őszinte. A képmutatást hírből sem ismeri.  

„Nagyvárosban születtem, a városi emberek élményeit próbálom megfogalmazni, sokszor ez groteszk helyzetek megteremtésével sikerül. Alkatilag is vonzódom az iróniához, kerülöm az elméletgyártást és az ortodoxiát” – olvashatjuk Deák első kötetének (Magasles, 1988) fülszövegében. Valóban, a humánum, az emberben a sorstársat fölismerő empátia és a mindannyiunk halálának biztos tudatából eredő katartikus részvét teszi Deák László világát szeretnivalóvá; csúfondáros, keserű hangja mögött is ez ciripel végig:

Nem várt furcsaságok: avarral bugyolált
várandós lelkek, bezsúfolva egy villamosba.
Megannyi csókolnivaló veszteség,

seregnyi leszorított kar, kéz; mintha soha kulcsolásra,
simogatásra egyáltalán nem! Mivégre teremtettek?

(Monológok I., in A gyarló esély, 1985)

Találóan jegyzi meg Kemsei István egyik kritikájában: „A tiszta fogalmazású, látszólag »természetes« nyelvezetű szöveg támaszt alá itt minden gondolatot. Olyan költő szólal meg, aki nem csupán az elemi élményt és a dolgokhoz való viszonyt hozta magával felnövesztő világából – esetünkben a Józsefvárosból –, hanem avval együtt az e világképhez kapcsolódó nyelvi viszonyulást is: a hajdani polgárság és proletariátus határán élők igazán se ide, se oda nem tartozó, természetes keveredésű nyelvhasználatát, amit máig magától értetődő, soha le nem vetkőzhető természetességgel hordoz és gazdagít magában ez a költészet. Deák szavai ebből a nagyon is földi gyurmából vannak, külső megjelenésükben dísztelennek tetszők, indexek inkább, képiségükkel kevéssé tündöklők. Sajátos ellentmondás jön ezáltal létre, amely a nyelvi anyag és az esztétikum összeütközéséből fakad. Az ábrázolt világ és a szépség abszurd találkozásából. Onnan csap ki a villám, ahonnan nem várjuk.” (Deák László: Fojtatás, Kortárs, 2004/4.).

Mikor alakult ki ez a ma ismert vershang, illetve megszólalási forma? A takaréklángra visszatekert játékosság, a fölhangosított irónia, a szociográfiai helyzetrajzok kendőzetlensége, pontossága és látszólagos szenvtelensége? És a figyelemfelkeltésnek egy olyan sajátos formája, amelyben egy látszólag magától értetődő szituációt vagy képet rögtön az elején megvadít néhány váratlan szóelemmel, vagy épp a rendhagyó helyzetet a lehető legtermészetesebb hangon kezdi ecsetelni [pl. „Ismerek néhány helyet, ahol veszélyes dolog a szekrénynyitogatás.” (Színes világ, in Magasles, 1972); „Ne ültess komoly lányt fehér fal elé, megbuknak / mozdulatai is.” (Egy összejövetel tanulságai, in uo.)]? Az idézett első kötet utolsó ciklusáig kell a válaszért hátrálnunk: szinte fölkapjuk fejünket a Blues című indító versnél:

Indulunk piával megrakottan,
néhány öreg haverral, részegen.
          Tejfehér a szél,
          a boltok zárva,
kerge buzik vizslatnak felénk.
A városon lepra hajnal fosztogat,
          a kapualj csupa szar,
          idegen spiné simogat.

Általában így kezdődik: a kamaszkor végén, zavaros farkasszemet nézve a nagyvilággal. Dülöngélve, kétségbeesetten, de világmegváltó elképzelésekkel, melyek elviselhetetlenségét és feldolgozhatatlanságát sokszor oltogatjuk ilyen dévaj éjszakákkal. Hazudik, aki rózsaszín virágoskertekről és Mozartról beszél, vagy csak szerencsés.

Deák László költői indulására – saját bevallása szerint is (Erős Kinga: Tollal és ecsettel, Beszélgetés Deák Lászlóval, in Magyar Napló, 2007/5.) – az amerikai beatnemzedék hatott elsősorban. Csak míg ők a hidegháború honvédő kábításaira mondtak lázadó nemet, addig Deákék idehaza a rendületlenül épülő szocializmus hazugságaira.

„Háború utáni gyerek vagyok, / Azaz hadifogság után nemzett” – írja élcesen legújabb, Emlékkönny című kötete (2006) Háborús történeteiben. Tízéves 1956-ban. Megláthatta „színről színre, milyen is egy halott, / Hogyan fér el az ember egy kartondobozban”. Az ő nemzedéke még nem késett le teljesen a világrengető eseményekről:

Megismertem mégis, amiből látszólag kimaradtam,
Az ember gyilkos játékait az ártatlanok halálával,
És a nagy hazugságot, mi élőket-holtakat nyálkásan befed.

Ilyen közegben sarjadt ő, gyűjtötte magába első életre szóló tapasztalatait, a gyermekkor jellegzetes figuráival övezve, akiken végigzakatolt a történelem, és már csak megnyomorítottságukban ismerhette meg őket igazán. Akik háborús vagy épp háború előtti legendáikkal sűrítették sokszor az elviselhetetlenségig a családi összejövetelek légkörét, s míg az asszonyok kivonultak a konyhába sírni, addig a gyerekek ajándékaikat bontogatták. És akiknek történetei ha szolgáltak is némi tanulsággal, hát csak annyival, hogy nem voltak tanulságaik (Öcsi bácsi,  Pista bátyám, A szegény rokon) – élükön a hadifogságot megjárt édesapával:

Nagy álmodóból fanyar rezonőr lett,
sudár ifjúból részeges, tüskés alak,
lesújtott, megválthatatlan lény

(Régi arc)

– ahogyan annyi mindenkiből abban az időben.

Van Deáknak egy rendhagyó ’56-os verse, amely a forradalom napjainak nem a heroikusságát ragadja meg, mint inkább az akkori élettér tárgyi, hétköznapi miliőjét. A forradalomnak mintha a kitörése előtti pillanatát rakosgatta volna össze apró mozaikokból: visszafogott feszültséget vibráltat benne végig, mint egy balladában, és voltaképpen – a cím sugallatán túl (Október hava) – csak a vége felé derül ki egyértelműen a történelmi szituáció: „A rádió előtt, vezénylő pózban. / Teherautókon kipirult fegyveresek. / Tinta csorog a tükrön és esővíz.”

Ez a technika távolról egy sajátos Deák László-i versépítkezési eljárásra emlékeztet, amelyről ő maga így nyilatkozik a már érintett interjúban: a kéziratot „Néha úgy kiirtom, hogy már csak két sor marad összesen, de ez esetleg már jó. Volt egy versszerkesztési módszerem. Rájöttem, hogy ezeket a megmaradt kétsorokat laza szerkezetben elrendezhetem egy cím alá. Ezeknek a soroknak a »széttartását« például ismétlésekkel megszüntethetem, s így létrejött egy »deákos« valami, amit néhol mottókkal egészítettem ki. Kialakult egy számomra izgalmas szövet. Később megtörtént az is, hogy képes voltam eleve így írni.”

Ilyen jellegű költeménye többek közt a Senkiföldjén (A változatlan hatalma, 1988) vagy épp a Fojtatás kötet (2003) indító versfüzére (A kopasz énekes) is. Ezek a kompozíciók nem az olvasóbarát versek közé sorolandók, idő és türelem kell jelképrendszerűk kibontásához. Forrása e technikának talán a festői látásmódban keresendő (hisz köztudott, Deák képzőművész is egyben), amikor az apró részleteket egységükben, de külön-külön kinagyítva is jól látja valaki. Ez egyfajta „belső látás” – ahogy Deák fogalmaz interjújában –, és nem mindenki képes ráérezni, illetve betekinteni e mentális tér vizuálisan létező világába.

De az esetek többségében – főleg az utóbbi években – költőnk a szabad és prózaversnek már az elején kikísérletezett, hétköznapi beszédszintet imitáló formáját használja. Közérthető, de nem válik unalmassá, még nagy közhelyeink is különös fényben szikráznak nála. Visszafogott, tényszerű mondatai rendszerint megindítóak, s azáltal, hogy kerüli a pátoszt, még hitelesebbé és emberibbé válik tőle a vers. Távolságtartásával a drámát a maga pőreségében mondja el vagy ábrázolja, így jóval megdöbbentőbbé válik, mert reflexszerűen hisztériára vagy legalábbis felfokozott indulati állapotra számítanánk.

A „barbár ékszert”, a rímet csak nagy ritkán alkalmazza, sőt, ha könyvei során (Magasles, 1979; A közös csapda, 1982; A gyarló esély, 1985; A változatlan hatalma, 1988) végigtekintek, azt látom, hogy a válogatott kötetet (Az árvaság kora, 1994) követő hosszú hallgatás után megszületett Fojtatás című könyvében használja leginkább. Mintha a két könyv között eltelt majdnem tíz év kudarcai, veszteségei és pokoli kínjai sarkallták volna arra, hogy a rímek zenéjében megkapaszkodjon, mint pusztító ár fölött egy viharvert faágban. Hisz ez alatt az időszak alatt vesztett el nagyon fontos barátokat (Parancs Jánost például, aki még életében is számos Deák László-vers alanya vagy megszólítottja volt), édesanyját és második feleségét, akinek halála a legmaradandóbb sérüléseket okozta benne.

„Ha újra kezdhetném, újra kezdődne” – írja az Emlékkönny nyitó darabjában, a Napló című versfüzérben, melyet egyik kedvenc költője, Kálnoky László emlékének ajánl, akinek emelkedett, ugyanakkor elevenre tapintó iróniájával nagyon is rokon az övé. Nem lehet eldönteni, melyik a dominánsabb eme kijelentés lelki hátterében: a bölcsesség vagy a kiábrándultság. Mindenesetre az Emlékkönny „főszereplője” a múlt. Befejezhetetlen leltározás, hiszen „Hosszan leragadt történetek / nem hagynak békét” neki (Da capo al fine):

Hajdani képek, egykor valók,
Már csak színe, emléke való.
Csak múlt az, ami nem tapintható.
De te benne ragadsz, mint légy
A gyantacseppbe, nincs más hazád
És jövőd oda van jegecesedve.
Szabadulnál, ha megtisztulnál,
Áldozatnak vetvén oda magad
Vagy ha feloldozna egy tiszta kéz,
Magára véve szabott sorsodat.

(Horoszkóp)

Emlékkönny: első hallásra olcsó szójátéknak tűnik. De ha a kiskamaszok „titokfüzetének” (emlékkönyv) képzetkörén és a „könny” – „könyv” szavak etimológiai rokonságán túltekintünk, és elmerülünk a kötet világában, a fájdalmak forrásától oly mértékben eltávolodott emberrel találjuk szembe magunkat, aki a könnyekre is már csak emlékezni képes a sírás helyett. Ez teszi még keserűbbé, megrázóbbá a könyvet. És az, hogy a tárgyilagos-ironikus intonáció mögött mégis mintha még mindig eleven sebeket, égő pofonokat sejtenénk.

A Napló utáni második ciklusban halottait, veszteségeit veszi számba a költő. A harmadikban ars poeticus versek találhatók hitvallásról, költészetről, felelősségről.

A negyedik fejezet a szerelmeket lajstromozza, az ifjú évek mohó, esetlenségükben is bájos és vad történeteit. A legintimebb, legobszcénabb emlékek is azonban már az elmúlás baljós fénytörésében elevenednek meg – akár Villonnál, akinek maró öniróniában oldódó világ- és végzetérzékelése mintha egyik előképe volna Deák Lászlóénak. Hisz Deák legmélyebb fájdalmairól olyan rendkívüli higgadtsággal és távolságtartással képes írni, ahogy a nagy francia előd örökítette meg szinte eksztatikus, bordélyházak és bitófák közt eltelő haláltánc-életét.

Az ötödik rész zenei és képzőművészeti kalandozások lenyomata, amely a nyelv, a mondatok határait feszegető, szétrobbantó, majd azok szilánkjaiból új kompozíciókká összeálló formákban ölt alakot. Ez az eljárás a szürrealisták asszociatív technikáira is emlékeztet, de természetesen leginkább az interjúban  emlegetett „deákos” építkezésen alapulhat.

Deák nemcsak a szülők generációjának állít emléket új kötetében, saját nemzedékét is megörökíti benne. Hiába nehezedett vállukra a nyomasztó örökség, a második világháború, az 1956-os forradalom, ők vadul és öntelten vágtak neki a jövőnek, ahogy a fiatal művészek általában, nem törődve az elnyomó rendszer fenyegetésével sem (Fiatal művészek klubja). Csak közben elszállt felettük is az élet, szülők, barátok, mesterek odalettek, s ha magából kitekint, körben „csak a cukros giccset” látja (A tiltott kert felé), hiszen „nőttön nő a nevenincs dolgok becsülete” (Névsor).

Még előző könyve Hiányuk című elégiájában írja:

Ha azokra tekintek gyakorta,
kik nem váltottak be sok reményt,
megütköztek a józan ésszel,
így pályájuk derékba tört,
álmot látok és igaz valót:
nemzedékem legjobb elméit
az őrület romjaiban.
Nélkülük soványka lett volna élni
és nem jött semmi sem,
amiért hiányuk megbocsátható.

E keserű vallomás számvetését az emlékezés tisztasága és az őszinte alázat avatja még megrendítőbbé, és a legfájdalmasabb benne nem is a puszta tény, hogy sokan elvéreztek a vártán, hanem hogy áldozatuk fölösleges volt és hasztalan. A fölismerésnek ez a példája fölér egy katarzissal.

„Nincs itt az emberfeletti próbák ideje” (Monológok I.) – vonja meg a mérleget már A gyarló esély című kötetében (1985) is. Amikor ugyanitt A teljesség elvesztése után című költeményben magát mint költőt egy „holt nyelven kiáltozó ószereshez” hasonlította, talán még nem gondolta, hogy több mint húsz évvel később még aktuálisabb lesz a szeretet és a részvét nyelvén megszólaló, élccel-iróniával figyelmeztető költő észrevétlensége, „anakronizmusa” egy szellemileg leamortizált és az ürességet botrányokkal, extrém sportokkal és egyre fülsiketítőbb zajokkal kitöltő világban.

Deák László kötetein megfigyelhető egy folyamatos megkeseredés, melyet az emberi gyarlóság, kisszerűség és igazságtalanság miatti csalódottsága mélyített el benne, és a saját megmérettetése is: hogy a makacs lázadó fokozatosan egyre alkalmazkodóbbá vált az évek során (Századvégi nóta, in A változatlan hatalma, 1988), hiszen „hamarosan kiderült itt mások a szabályok / a vesztes örök vesztes marad / a kívülálló örök kívülálló / legjobb ha nem ágál sorsa ellen” (Senkiföldjén, in uo.).

Iróniája annál elevenebb, minél reménytelenebbül szemléli „sértődékeny rögeszmés korát”. Mintha a rendszerváltás és az utána következő egyre lehangolóbb évek nagy kudarcát írta volna meg mintegy jóslatként Májusi elégiájában:

…könnyen lehet, a változás végleges,
aki nem készült fel időben, martalékul esik.
Hiába vár termést időre, nem érik be többé a gyümölcs,
az eddig ismeretlen, ádáz férgek elszaporodnak,
másutt a mezők, ligetek sávjait a laza homok elhódítja.
Valamit sejtünk ebből s ím rémhírek kapnak lábra;
egyik se tartós, csak az ámítás általános.
Aki tervez, félve tekint a holnapra és gyors nyereségre tör;
kormozva, sercegve lobog az élet, mint a zsír

A legelementárisabb fájdalom, a legnagyobb vereség mégsem ez, hanem az imádott nő, a támaszt jelentő társ hirtelen elvesztése. A Fojtatás kötet (2003) címe ennél a pontnál válik csak igazán beszédessé, a múlt pedig ilyen súlyú rakománnyal szinte elviselhetetlenné. Deák 1999. december 24–27. című költeményében beszéli ki magából először második felesége karácsonyi rosszullétét, haláltusáját a kórházban és az utána maradt űrt. A teljes lelki összeomlást követő élet csak az „undor unalma” jegyében telhet („Az éjszaka közeledik”). Fölerősödik benne a halál utáni találkozás reménye, illetve kételye, eldöntetlenül. Fiának is meglehetősen kurta és használhatatlan útravalót képes csak írni (Tagadva), ebben saját kudarcára, a költészet vereségére hivatkozik, amely sem bölcsebbé nem tette a világot, sem szeretteit nem tudta megtartani általa.

Mégis késő, mert már nem szabadulhat, a vers rabja marad, míg él: „Egy hiú létezés szánhúzó kutyája, / Szépség ebe és a való igazságé, / Talán egy tagadás lomposa” (Hol? De hol?). A kínkeserves továbblépés következik, a folytatás, a „Megmaradva továbbmondani. / Mentséget hitetni el” ösztöne (Új bőr). A kötetcím tehát három jelentéstartományban is fölgyullad: a hosszú hallgatás évei utáni újra-megszólalás, a halál árnyékában megélt, szörnyű emlékek prése alatti fojtatás, végül a fölocsúdás utáni, először fogcsikorgató, majd üres-rezignált folytatódás körében.

Ennyi megrázkódtatás után mi jöhet még? És mi tehetné jobbá a világot? Ez utóbbira már jóval régebben is válaszolt a költő:

Itt már csak a szelíd, kitartó türelem segíthet.
Ha lassan, ahogy a napfény foglal földrészeket,
földerül az önzés meddő, sötét káprázata,
ha szavakká fonódnak földi kételyek.

(Vasárnap, in Az árvaság kora, 1994)

Nyitólap