Hanti Krisztina

„Csak a bárány, aki mindig ugyanaz”

Bella István költészet- és önértelmezésének biblikus jegyei

Bella István lírai világképében számos motívumot jelöl ki rendezőelvként. Indulásakor a származás jegyeit magán viselő népiesség dominál (a „gyerekkor tájainak”, a szülőföld környezetéből kiváló fiatalember gyötrelmeinek megismertetésével), amelynek kapcsán szokásosan megjelenik a versekben az ifjúi hév, hogy előbb-utóbb – a világ jobbra fordításának érdekében – cselekvéseszménnyé formálódjon. Nem ő az egyetlen, aki a József Attila-i, Nagy László-i örökség jegyében hasznosítja mindezt költői világában. Aztán második kötetében (Az ifjúság múzeuma, 1969) az „alkotás felelősségével való szembenézés” által szélesíti ki filozófiájának határait. Itt már többször előbukkan az első kötetből még általában hiányolt reflexív jelleg, mi több, az én és a világ viszonylatából származó önreflexivitás. Ekkor jelenik meg először a költészetértelmezés problémája is, kibővítve az én és a világ fogalomkörét. Mindhárom fogalom akaratlanul is közös nevező alá vonódik: ez a küldetéstudat fogalma. A „Hát itt vagyok, itt vagyok újra, / félmeztelen, / jeges novemberi szél fújja, / szítja szívem” (Hát itt vagyok) vagy az „Itt merd a lehetetlent! / Önts a lavórba tengert!” (Az ezüstfenyő téren) énje a „világgá lenni vágyok” (Mint a világ) kijelentéssel teljesedik ki a kötetben, magán hordozva a küldetéstudat jegyeit. A kiteljesedés íve megengedi az alkotáslélektani játszadozást, amelynek folyamán Bella áttételesen saját költészetére vonatkozó kérdéseket tesz fel: „Hallasz-e engem? / Látsz-e engem? … / lélegzetem a hóba jeleket rajzol / Olvasd el betűit!” (Hallasz-e engem); „Kikalapálni a holdat / tudom-e még?” (Jöhet a tenger értem). Látható, hogy ezek sem nélkülözik a küldetéstudat ifjúi hevét, forradalmi érzését. A legzaklatottabb hangulatú kérdéseket költői létének megkérdőjelezésekor használja: „Van-e jogod / ríni egy nép helyett… / szólni mindenki helyett… / Vagy csak azért beszélsz, / hogy élj, élj… / ha a föld megzabál? / S az is mit ér?” (Van-e jogod) A vers születése című kompozíció a költészetet magát természeti képekkel teszi érzékletessé. Alátámasztja, amit már eddig is tudtunk, hogy Bella küldetéstudata elsősorban származásában gyökeredzik. „Az első szót a föld mondja ki / Az anyaföld… / Jönnek az első boldog hangok: / hóvirág á-k, ibolya m-ek.” És csak ezután ösztönzi líráját a mesterek lázadó magatartása, például olyan versmondatok esetén, mint a „Füstöl a szó, a szám kigyullad” (Füstöl a szó).

Álszent dolog lenne nem venni tudomást arról, hogy az ilyesfajta lírán túlhaladt az idő. A posztmodern irodalmi szemlélet elutasítja a küldetéstudatot. Önmagában a hagyományosság értéke is kétségessé vált. Bella hagyományhoz kötődése egyfelől a népi eszmék, a Nagy László-i örökség, másfelől a jól bevált formák irányából közelíthető meg. És akkor, teszi föl a kérdést a mai értelmező, egyáltalán hol lehet fogást találni ezen a költészeten? Csakis az időálló esztétikai értékek elismerésével, annak tudatában, hogy Bella István a magyar irodalom közelmúltjának egyik meghatározó költői irányzatához tartozik. Lírai vezéreszménye az volt, hogy esztétikai, katartikus élményt váltson ki az olvasóból olyan értékek középpontba állításával, mint a falusi közösség, erkölcs, szerelem stb. S nem utolsósorban Tamási Áron Ábelének gondolatát – az „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”, azaz Bella értelmezésében: embernek megmaradjunk benne – képviselve. S miképp a korszak is determinálja, főként a költő versbe bújtatott – a gondolatnál egy fokkal magasabb szintű – üzenete lesz versei lényegévé.

Bella megtagadhatná örökségét, ha akarná, de amikor eltántorodik a kijelölt úttól, az egyszeriben bizonytalanságot szül. Erről tanúskodik az Úgy írtam én című költemény. Első olvasásra változást jelez az eddigiekben az „Úgy írtam én eddig a verset, / ahogy csak népmesék születtek” – „E dalokat el kell temetnem” szembeállítás. Majd a vers a „csak ami voltam, az leszek. / Nincs szebb és rettenetesebb” belenyugvásával zárul. Még szintén ehhez a második kötethez kapcsolódva kell megemlíteni, hogy itt emeli be a szerző (leginkább a világ „csúcsán” keresztül) – a világ, költészet, én háromszögbe – a biblikus motívumokat (melyek ugyancsak részei lehetnek egyfajta küldetéstudatnak). Hogy mindezt ki tudjuk bontani, Bella István világképét kell közelebbről megismerni.

A Szaggatott világ (1966) című, első kötetének is címül szolgáló versben megvallja, hogy ez a világ Isten-közeli kultúrával rendelkezik, „innen hozta az éneket is magával”, mégis, a „már Istennel semmi dolgom” kijelentés alapján arra lehet következtetni, hogy a vallás elvesztette múltbeli fontosságát. Ennek az okát nem tudjuk, csak sejtéseink lehetnek, hogy a megváltozott, erőszakos cselekedetek áldozatává vált világban az én kivonódott a vallási eszménykörből. Másrészt viszont ezt a kijelentést megcáfolni látszik a kötetben (majd később is) újra és újra felbukkanó bibliai történetekre való utalásokkal (pl.: Betlehem, Csönd van, Augusztus 7, Érdi betlehem) és az esetleges Isten-szólongatásokkal. Például: „Istenem, jutott nekem elég / vagányság” (Nyugtalanság); „Úristen, ha egyszer fölengedsz” (Jégember); „Add, Uram, el sose múljon tőlem / a keserű pohár” (Fény és levegő nélkül).

Az Ószövetségben az első ítélet a világ fölött Káin és Ábel történetéhez kapcsolódik. Kimondatik, hogy az a világ, amelyben testvér támad testvérre, romlott és erőszakos. Érdekes, hogy Bella Istvánnak szinte egy egész életút szükséges ahhoz, hogy kötetté duzzassza az évtizedek alatt formálódó tapasztalatait, és megalkossa a végítéletét a világ gonoszságáról. (Az Ábel a sivatagban 1998-as.) Az életmű születése közben a világ is alakul – mondani sem kell, hogy egyre negatívabb arcát ölti –, s ez nyomon követhető a testvérpár a világhoz és egymáshoz való viszonyának változó megítélésében. A második kötetből való Komor szárnyakon / Mint az ítélet című vers Ábelt is bűnösnek mutatja a bekövetkező romlás miatt, Káin pedig egyszerűen megborzad az őt körülvevő élettértől. „Káin szédeleg. Iszonyodva / bámul a világvárosokra / … Ábelföld nyüszít, mint az állat / tudja, bűnére nincs bocsánat.” Az Ábel szó itt valójában a föld jelzője, vagyis nem ő a bűnös, mint ahogy azt elsőre hinnénk, hanem maga az emberiség, amiért hagyja magát, elszenvedi a rosszat. Az imént vizsgált sorok rávilágítanak arra, hogy abban a világban, amelyikben már a bűnös is iszonyodik, és amelyikben az áldozat is bűnös, hiszen önmagát pusztítja, valójában fölborul az erkölcsi viszonyrendszer. Ítélete egyre súlyosabbá lesz, egyre elkeseredettebb képet állít elénk a versek sorával. Ebben a világban az Isten csak hellyel-közzel van jelen, azért, hogy a költő kiteljesíthesse messianisztikus küldetését. Bár szerelmes vers keretében, de előfordul, hogy a költő az isteni jóságot ruházza át a világra, amit lehet akár áthallásokkal vallás elleni fricskának is tekinteni. „Mint a világ én úgy vágyok szeretni” (Mint a világ). Van, hogy előnyös tulajdonságait jellemzi: „szabad, akár az isten!” (Sirató) Mindez azt mutatja, hogy Bella bármifajta félelem nélkül, a legkülönbözőbb viszonyokat próbálja ki Istenhez fűződő kapcsolatában. Amikor azt állítja róla, hogy „…hatatlan” – ami a vers előző sorai alapján az Úr végtelenségére vagy változatlanságára utalhat (Árnyjáték halandóknak) –, éppen nem tudni, melyik érzelem kerekedik fölül benne, az összes többi utalás azonban egyértelműen érzelmi töltetű.

Az Ábel-kötetet megelőzően a két érzelmi végpont, szeretet és gyűlölet között ingázik, az Istennek pozitív vagy negatív szerepet szánva. Előbbi esetén inkább a vallás kerül előtérbe, és általában ezáltal jelennek meg a bibliai képek a költeményekben. Káin és Ábel toposzán kívül többször foglalkozik az ószövetségi József történetével, mely úgy kezdődik, hogy József jövőjére nézve nagyra törő álmot lát. Testvérei ezért kútba dobják, majd eladják egy kereskedőnek. Végül mégis sikerül beteljesítenie álmát és a sorsát, mert mindeközben az Úr Józseffel van. Ez az Isten-kép tehát az együttérző, emberekért tenni kész és tenni tudó, igazságos, világrendező ideához igazodik. A Testamentom című vers Józsefet a jövő és a holnap megszemélyesítőjeként mutatja be, akinek sorsa reményt adhat a korcs jelennek. „Téved-é a pusztába még egy kereskedő, / hogy Józsefet, a zsenge holnapot kihúzzák, / s megvevén vérét csecsebecsén meg kelmén, / javasnak s helytartónak fölneveljék.” Visszatérő motívum Bella lírájában Krisztus keresztfán való szenvedése és az azt megelőző, illetve azt követő események megemlítése. Például: „elönt a vér és iszony, / s mint Krisztus szomját az ecettel teli spongya…” (Székely Dózsa György tűnődése…), „Mint Krisztus sebébe Tamás ujja” (Hasonlatok) – (érdekes, hogy szó szerint ugyanez a mondat hangzik az Egy utcafához című versben is). Valamint a kenyérnek mint Krisztus testének többszöri előfordulása is e motívumkör része: „a borpincében megtört / kenyeret, / amit a pomázi rácok osztottak szét Krisztus teste helyett” (A levegőbe írt zene), „megkelsz-e valaha, / leszel-e világkenyér?” (Télfúvás). A legkifejezőbb, metaforává duzzasztott kiteljesedése a kenyérképnek az Ábel-kötetben található. Áttételesen kibontja a pólyás Krisztus testének és az újságpapírba csomagolt kenyérnek azonosságát. „A kenyér éhes volt, és / hangosan oázott. / Sírt, azóta sírt, / hogy a küszöbre kitették” (Az Utca-ucca Jézuskája).

Negatív érzelmek bemutatásakor szinte kivétel nélkül mindig Isten kerül pellengérre. Bella, úgy tűnik, az emberiségen kívül még őt is okolja a világ deformálódásáért. Néha lenézi hatalmasságát: „Kicsinél is kicsikébb voltam, / amikor egyszer isten voltam” (Krónika), néha – és rendszerint ez is csak rejtjelesen olvasható ki a sorok közül – egyszerűen nem vesz tudomást létéről: „Úristen! De nehéz is, ami nincs, / örökre észrevenni.” Az ismeretlen személy itt is rejtve marad ugyan, de a köztük lévő viszonyrendszer arra enged következtetni, hogy mégsem a soha nem látott, hangversenyen köhintő műértő jellemzéséről van szó: „aki bárha van, nekem nincs, nem is volt, nem is lesz” (Félelem). És ismét markánsabb a vita, a számonkérés hangja az életmű szempontjából mérföldkőnek tekinthető Ábel-kötetben. Isten és fia létezik ugyan az Öldöklő angyal című kompozíció tanúsága szerint, csakhogy egyikük sem rendelkezik éppen erényes tulajdonságokkal, mi több, ugyanitt megcáfoltatik a Biblia üzenete is. „»Ki kővel dob meg, dobd vissza kenyérrel!« / De nevetséges vagy is / Krisztus” – „Mondd meg Isten, ne hazudj!”. Ugyanekkora súllyal kell tekintenünk a létező Isten fogyatékosságait számba vevő költeményekre is: „mióta Isten becsukta szemét” (Két idézet egy gyerekdalhoz), „Itt az Isten is, a siket.” (Üvegvisszaváltó).

Bella István személyisége legpontosabban a szerelmes verseiben mutatkozik meg, talán ezért tekintheti monográfusa, Bakonyi István a legmaradandóbbnak összefoglaló, nagy jelentőségű alkotását, a Szeretkezéseink (1996) című kötetet. Ami azonban igazán kötődik a küldetéstudaton, a messianisztikus szerepen keresztül a hagyományhoz, az az alkotói hitvallás versbe foglalása. A magyar irodalomban régre nyúló költői sort folytat ezzel, és így nem maradhat ki a versekből a történelem vissza-visszatérő felemlegetése sem. Igazából ez érdekli Bellát, meg a közélet apró rezdülései, a politika kevésbé vagy egyáltalán nem. Mi a költő szerepe, célja, mit tehet a történelem, tágabb értelemben a világ jobbra, ha tetszik, „Ábel-arcúvá” fordítása érdekében? Milyen egyszerűek ezek a kérdések, mint ahogy Bella lírája is az, a válaszadás mégis kitesz szinte egy egész életművet. Ilyenformán a költő feladata, hogy tapasztalatot gyűjtsön, sziklakeménységűvé formálja jellemét, miközben a hátára veszi a világmindenség összes megoldatlan problémáját. A korábbi kötetekben feltett „van-e jogod írni?” kérdésre a világ feltérképezésén keresztül kaphat választ. Az énnek köze kell hogy legyen a mindenséghez. „De bárha kiszakadt / lélegzeted a szó, nem magát a világot / akartad írni mindig: … hiánymagadat?!” – teszi fel a kérdést a Világot írni című, Az arcom visszakérem (1988) kötet egyik legjelentősebb költeményében, majd a versvég lehetséges választ kínál: „Azt szeretném, ha … minden megénedne” [kiemelés tőlem – H. K.]. Minduntalan súlyos érzelmekkel viaskodik, amelyek metaforákban, allegóriában gazdag, nagy ívű képi világot hívnak elő. Ugyanakkor, épp emiatt, fönnáll Bellánál a „túlírás” veszélye is, hiszen nem lehet folyamatosan fönntartani a moralizáló, fennkölt hangot, nem lehet azt mindig ugyanolyan erővel megszólaltatni.

Amint látható, az én – vagy nevezzük az irodalomértelmezésben szokásos szóval egónak – ismét összefonódik a világmotívummal, majd ebbe is beszivárog a sokszor biblikus képekkel fémjelzett spirituális (vallási) kultúrkör. „Akinek már nem súg az isten”, az elhallgat, sőt hallgatóságát is elveszíti, „nincs kinek szólnia”. Néhány évvel később az Arccal a földnek kötetben (1991) még mindig jelen van egyfajta halvány, talán úgy is lehet jellemezni, hogy vágyott Isten-kötődés, melynek során feltétel nélkül elismeri az Úr hatalmát. A versek azonban még így is két pólust képviselnek. Egy részükben szeretne közelebb férkőzni hozzá, nincs konkrétan kimondva, de a költő hívőnek mutatkozik. „Föld hullámzik bennem… Kút-távcsövét, az Isten / megfordít engem egyszer” (Kutunk, távolról). Máskor viszont kifejezetten kihívó jellemzésében. Összeméri vele erejét, túl akarja szárnyalni képességeit, és mint azt az életmű is jól mutatja, összességében inkább ez utóbbi kerekedik felül. „Köldökzsinóron lóg a föld? … Az Úr »magánszorgalmú kutyája«?” (Sóhaj és tükör), „Istennel játszom. Már mióta játszik az Isten velem” (Karácsonyesti vers).

És ezen a ponton ismét előtérbe kerülnek az emberi erkölcsöt és jellemszilárdságot megkérdőjelező világversek, amelyekben az előbbiek szerint igen nagy szerep jut a költő Isten-ábrázolásának. Létfilozófiai nézőpontból formálja meg gondolatait Bella, bizonyos emelkedettséggel, mégis megmaradva az egyszerűség mellett. Könnyen átlátható, mégis modern gondolatokat fogalmaz meg a világnak az emberben (az Isten teremtményében!) zajló morális romlás által előidézett irreverzibilis pusztulásáról, amely az Istent is elriasztja a további gondviseléstől. Így változnak meg a szerepek a 20. század végére. A kialakult helyzet felelősét viszont nehéz pontosan megnevezni. Nem is tiszta, Bella kit vél annak, mivel minden szereplő szemszögéből kipróbálja, milyen lehet megélni egy világválságot. Születnek olyan költemények, amelyekben az egyetlen kiutat Isten közelsége nyújthatja az emberiségnek, de akadnak olyanok is, amelyekben az istentelenség, Isten nélküli állapot eredményezi, hogy az emberek hátat fordítanak a világnak. Olyan verstémák alkalmasak arra, hogy kifejezzék az előzőeket, mint a teremtést, a világ keletkezését leírók. Hogy Istennek volt-e, és ha igen, akkor mekkora szerep jutott neki mindebben, Bella rapszodikusan aszerint válaszolja meg, hogy éppen milyen az aktuális viszony közte és az Úr között. A világ születése című vers „a semmibe gyűrűző / Isten-karimák” sora a teremtésről szóló vallásos tanítás elfogadását sugallja. Ugyanilyen hatást kelt később a Palatábla című vers néhány sora, melyekben egy világ előtti palatáblát az „isten firkál tele” teremtményeivel. Ezzel ellentétben például egy korábban keletkezett mű „a föld terhes hasáról” számol be (Emberi délkörön, 1982), a mondatot megelőző versszakban fellelhető, visszafordítható idő gondolatkör említése után, mintegy a világ önmaga általi keletkezésére utalva. Ehhez hasonló visszafelé levezetett genezis szerepel a Mese című alkotásban. Minden a pusztulás felé halad, a vizek megfeketednek, a természet többi értékei is elapadnak, és csak ezután jön létre az öt világrész. Ámde ekkor már nincs jelen az Isten, a világmindenség megalkotója egy farkas, aki vélhetően itt a gonoszság megtestesítője, sőt egyenesen maga Belzebub jelképe. Az istentelen föld és ég, egy groteszk képben megfestve, az ő könnycseppjeitől éled a Bella-mítosz szerint. Régóta és egyre inkább aktuális problémára figyelmeztet látomásával: az emberiség a saját vesztébe rohan. Először zaklatott kérdésekkel közelít a témához az Arccal a földnek kötetben (1991), és még mindig megmarad a misztikus környezetábrázolásnál. Hellyel-közzel megjelenik az Isten, hiszen ő a megszólított, nála van a válaszadás lehetősége. „Úristen, kik ezek, kik ezek? / Ezek a fényszörnyetegek? / Ezek a földszörnyetegek? ... / Úristen, ki vagyok, mi vagyok? … / Földből nőtt fekete fény vagyok” (Kérdések). Ezt a témát erősíti az Ábel-kötet előtti utolsó, elkeseredettnek tetsző költői ítélet. A pőre világ minden létezője meztelen. Megalázó helyzet, főként azért, mert az Isten „ruhában volt”. Csak ő egyedül, senki más. Ráadásul „elfordította a fejét”.

Az Ábel a sivatagban mindenképpen fordulatot hoz az életműben. A már említetteken kívül ezeknek a verseknek az Istenhez fűződő viszonya a minden indulatot nélkülöző belenyugvás: „A világ végén végül is ketten maradtak / az árva, árva ember / meg az árva, árva emberiség… az ember nem tudott emberiségül / és az emberiség nem tudott emberül” (A világ végén), és az óhajtott belenyugvás mezsgyéjén mozog: „szólongatlak Istenem … Te Oltalom és Intelem / … figyelmezz, ints nekem” (Zokszófejtés).

A Káin és Ábel-versek esetén tágabb perspektíva érvényesül. Beteljesül a sokszor használt vészterhes jövőkép jóslata: „az emberiség halott” (Ábel álma álmairól). Az emberiség az áldozat, Ábel metaforájával azonosítható. Elkeserítő és elborzasztó ez a jelenné lett jövőkép. Gigantikus sivatagi falanszterjelenet rajzolódik ki a tematikus versek szövetén keresztül. Ebben a világvégi állapotban az áldozat saját magát akasztja fel (Ábel a gyilokról), de végül is így sokkal jobb mindenkinek. Jobban jár ő is, mert ábeli magatartásához illően pusztulhat el (anélkül, hogy meg kellene tagadnia személyiségét), kevés „munkát” okozva a gyilkosnak, nem is beszélve arról, hogy így az megússza a lelkifurdalás terheit is. Már ha van még neki lelke egyáltalán, hiszen amúgy is minden következményért Istent okolja. Rejtetten még a gyilkosság elkövetéséért is, az arra való „fölbújtás” címén – ha már egyszer az Úr osztotta szét mindenható rendezőként kezdetekben a személyiségjegyeket. Így jött létre a mindenkori káini és az ábeli szerepkör is. „Én Istenem, / de sokat vétkeztél, ellened s ellenem, / nem szerettelek és te sem szerettél, / életemben elevenen eltemettél” (Káin imája Ábel fölött). Majd a további költemények során a véleménye szerint önhibáján kívül Káin-szerepre ítélt gyilkos szakmai tanácsokat osztogat, hogyan lehet még nagyobbá tenni a káoszt: „ha valakit meg akarsz ölni… ne öld meg!… Öld meg a halottait!… Irtsd ki a temetőit” (Káin próféta első levele…). Ekkor fordul át az addigi abszurd, ironikus, esetenként közönyös írói stílus a vad kegyetlenség hangjába. A kettő közötti mezsgye amúgy is keskeny, de bátran kijelenthető, hogy ezek a verssorok már a blaszfémia határát súrolják. A megdöbbentő képeket még így is lehet fokozni, bár új jelentést már nem ad hozzá az eddigiekhez, ilyen például az az állítás, hogy az élők nem is voltak, de ha mégis, akkor „előbb-utóbb vagy magukat ölik meg / vagy elevenen eltemetkeznek”. Erre játszik rá a páros vers másik fele, a Káin próféta második levele a Cainus-beliekhez. Itt Káin arra ösztönöz, hogy nemcsak felebarátaink rokonait, hanem a sajátunkat – konkrétan azt, akitől az életet kaptuk – is temessük el még éltében.

A világ elsivatagosodott, kopár mind fizikailag, mind lelkileg. Két teremtmény küzd egymással és az Istennel, ki bírja tovább elviselni a létezés terheit. Káin Istent vádolja, önmaga és Ábelhez fűződő szeretete miatt. Hogy ura az életnek, fölbátorítja arra kijelentésre is, hogy „Több vagyok, mint te, Isten!” (Káin elindul). Ezekben a költeményekben kizárólag Káin szemszögéből festi meg az Isten-képet Bella. A kialakult helyzet felelőse is egyedül ő lehet. A változásokat, a legfontosabbat, vagyis hogy az élet egyszer csak megszűnt létezni, „Isten nem vette észre, csak magára figyelt” (Kő-szájjal, durung-kézzel). Ilyenformán az abszolút nihil eleve elrendelt. Nincs mit tenni ellene, a helyzet vissza nem fordítható. Még a záró versek sem oldják föl a kötetben eluralkodó reményvesztett hangulatot. Sokkal hangsúlyosabb lesz a báránymetafora versbe építése. A jelenre kivetítve valamennyiünkben benne lakik a káini és az ábeli magatartás, „Káin és Ábel fölcserélhető”. „Csak a bárány, / aki mindig ugyanaz.” Ő az áldozatbemutatás kelléke. Értelmezhető úgy ez a kép, hogy a bárány az igazi, örök áldozat. És úgy is, hogy ő a valódi istenkegyeltje, éppen azért, mert változtathatatlan, nem okozhat soha csalódást az Úrnak. Hogy egyszer kifordulna áldozatszerepéből – elképzelhetetlen. Azért is szeretheti őt még az Isten, mert kívül esik a testvérek harcán. Nem vívódik, nem lázad a sorsa ellen, elviseli a kijelölt út nehézségeit. Nem kér bocsánatot, hogy még kegyetlenebbnek kellett volna lennie, önpusztítónak (Káin bocsánatot kér!), és nem is sóhajt elégedetlenségében (Ábel fölsóhajt).

Bella az Istent Káin szemével ábrázolja, önmagát pedig Ábelként azonosítja. Költői mivoltában is Ábelként viselkedik. Tudatában van, hogy önnön sorsában hordozza az elmúlást, mégis kiáll saját eszközeivel az értékrombolás ellen. Perlekedésével ismét csak az Úrhoz, illetve ellene fordulhat. „Írni? Én nem akartam írni! / I.N.R.I.? Én nem akartam hinni.” (Hűlő csikkek)

A sors beteljesedését elégedetlenség kíséri, két hasonló vers szólaltatja meg ennek hangjait. „Nem kell a vers? Hát nem kell verset írni!” (Megszólalsz-e még) Mindkettő azt mondja ki – helyenként szó szerint ugyanazokkal a szavakkal –, hogy értelmetlen a költő munkája, alkotása, a költészet nagyságára csak az utóbbi hívja fel a figyelmet, a vers mindenséghez való hasonlításával: föld, ég, levegő, kutak. A korábbi vers beszélője azt mondja ki, hogy magában a költészetben már nem lehet hinni. Ehhez képest a másik vers a hitbeli hitetlenség mellett érvel. Ennek az állapotnak a jellemzői, hogy nemcsak a vers, de a szó, a hang se telítődik jelentéssel, nemhogy „az Istent majmoló bip-bip-papásmamás” (És fölsír a vers).

A frissen megjelent hátrahagyott versek, a Mintha tükrök között beszélnék (2007) darabjai (magukban foglalják a 2004-ig keletkezett és a nemrég előkerült ifjúkori költeményeket is) nem tesznek hozzá újat ehhez a témához, inkább „csak” megerősítik a korábban versbe foglaltakat. Két művet emelnék ki ebből a gyűjteményből. Egy 1956 végén keletkezett vers a „sakálfogú tankok” dübörgéséhez hasonlítja a két szót: „Isten és honszeretet”. Ezzel a fiatal Bella nem minősíti a szavak jelentéséhez fűződő viszonyát, a hasonlítás egyszerű hasonlítás marad. Az általam választott másik idézet szintén nem emelkedik az ítéletalkotás szintjére. Az öregkori Mióta Isten című, mindössze négysoros vers ebben a témában utolsóként bölcs belenyugvást sugall.

Mióta Isten valahogy kifogódott
a világból, mint a rúd mellől a lovak,
egyhelyben jár az idő, s az elfogódott
angyalok leeresztik csüggedt világtájszárnyaikat.

Nyitólap