Vári Attila

A jégeső

A Sebő-együttest kísértem Székelyföldi körútján, s azért foglaltam szállást a Kishavason, mert az már a Gyímes bejárata, s Feri meg akarta nézni annak az erődnek a maradványát, amelyet a második világháború végén az édesapja parancsnoksága alatt álló század védett. A csíkszeredai koncert után, amikor visszakapcsoltuk mobiljainkat, Ferinek üzenete érkezett. Meghalt az édesapja. Hajnalban már nélküle mentünk Gyímesbükkre. Én nem másztam fel az erődhöz. A kocsi mellett vártam. Szlovák rendszámú autóból öregasszony szállt ki, kezében piros-fehér-zöld szalaggal átfont csokorszerűség. Ketten támogatták, hogy feljuthasson a betonerőddel szembeni oldalra. Ott egy fényképet tűzött a félig elhalt fenyőre, s egy ágra akasztotta a koszorút.

A helyiségben szinte tikkasztó volt a meleg, talán nem olyan régen rakhatták meg a tüzet, s a keményfából ácsolt asztal lapjának repedésébe valaki beleszúrt egy bozótvágóra hasonlító kést. Pengéje szinte tenyérnyi, s fényes volt, mintha nem is acélból, hanem nikkelből készült volna. Visszatükrözte az ajtókeretben kimerevedő sziklacsúcsot, a kunyhó tárgyait, de nem fémesen ezüstözve, mint a foncsorozott üveg, hanem vöröslő alapon, amely leginkább a meggyújtott zsíros rongy lángjának sötétvörösébe hajlott. A gyantafáklya vöröslött így, s illata betöltötte a pinceszerű helyiséget.

A tükörkép is éppen olyan árnyalt volt, mint maga a láng. Az izzás fehérét látta a hegyénél, de a penge zömét ez a fénytelen vörös töltötte ki, hogy aztán a markolatnál már a korom feketítse az alig látható lángnyelvet. De a házban senki sem volt, s hiába hahózott, hiába fújta meg a sípot, melyet eredetileg fegyver helyett akasztott a nyakába, mert válasz sehonnan sem jött, s többórányi ácsorgás után úgy döntött, lefekszik, s hogy ne érje váratlanul a jelenléte azt, aki majd visszatér, cipőjét az ajtó előtt hagyta, s a szemöldökfa kampójára, amelyen gyógynövénycsokrok száradtak, kiakasztotta a tarisznyáját is.

A férje sírját kereste, hatvanhárom évvel a harcok után, s már napok óta ment úttalan utakon, mert érezte, hogy az lesz élete beteljesedése, ha megtalálja a Zajgó nevű völgyben a hantot.

Lefeküdt a sarokban fenyőágakból összehordott priccsre, de nem tudta levenni szemét a késről, mely minden látható ok nélkül, mintha valaki ujjával megpendítette volna, vibrált, s olyan hangot hallatott, mint a nagybőgő húrja. Monoton zümmögés töltötte be a helyiséget, s a vörös, amelyet eddig tükrözött, s amely valójában a gyantafáklya fényét sokszorozta az ablaktalan szobában, most olyan világos lett, mint a hegesztő lángja. A penge rezgése fénycsíkokat vetített a falakra, mintha az elmúlt éjszaka szárazvillámai szorultak volna be az erdészház egyetlen lakható kamrájába, amelynek olyan szaga volt, mint a szerelőműhelyek fáradtolajának, s amely talán azért menekült meg a vandál pusztítástól, mert falait három oldalról a sziklába vésték, fémlemezből hegesztett ajtaja volt, s tetejét cserép helyett cementhabarccsal összefogott bazaltlapokból rakták. A hajdani épületnek, ha egyáltalán létezett, s nem csak szélfogónak raktak egymásra követ és téglát, csak derékig érő maradványai álltak. A többit ajtóstul-ablakostul dönthették ki, de mindez nagyon régen történhetett, mert a kő- és téglahalmokon embermagasságú csalán nőtt.

Csak a villanyvezetéket nem vágták el. A völgy felől fémoszlopok sorjáztak a rom felé, majd onnan nagy A-t formázó fenyőgerendákon vezették tovább a hegygerincen túlra a drótokat.

Karolina nem tudta levenni szemét a késről, rózsafüzérét morzsolgatta, s gépiesen mormogott imádságának végtelen folyamatában csak akkor hallgatott el egy-egy pillanatra, ha az olajoshordóra hasonlító kályhában, amelynek teteje öntöttvas radiátorral egészült ki, sistergő pattogással lángra lobbant a nyers fa maradéka, vagy az a valami, amivel tüzet raktak benne, de lángot, parazsat nem látott, csak a hang jelezte, hogy odabenn éghet valami.

A falba rögzítve rozsdás fémszekrényt látott, s eszébe jutott, hogy apja is valami hasonlóban tartotta fegyvereit a tanyán. Három lakattal zárták le az ember nagyságú alkotmányt, s kilincse mellett is kulcslyukat látott.

Nem volt rossz érzése, bár minden körülmény azt sugallta, hogy itt, kétnapi járóföldre az utolsó hegyi tanyától, lakik valaki, aki talán azért bújt el, mert meglátta közeledni a sziklapárkány mögül kibukkanó úton, mégsem félt, mert nagyon öreg volt, abban a korban járt már, amikor úgy fekszik le az ember, hogy azt reméli: fájdalmak nélkül most már végleg el is szenderedhet bármikor.

A kés pengéje a meszelt falra vetítette a fenyőfák körvonalait, azt, ahogy a lemenő nap átsüt a madárszárny-ágak között. Aztán egyszer csak meglátta azt az arcot.

Olyan tisztán vetült a kályha mögé szegezett bádogra, hogy azt is látta, többnapos borosta fedi a fiatal férfi arcát, s hiába rezgett a kép, fölismerte a nagy barna szemet s a félhold alakú forradást a homlokán, amelyet akkor szerzett, amikor ledobta a betöretlen csődör, s hátsó patájával szinte szétloccsantotta Ede fejét.

Még a zuhanás tompa puffanását is hallotta, s azt, ahogy a szérűskertben, lábaival minden irányba szerteszét rúgva, vágtat a megbokrosodott fekete mén.

A kép vetülete a kályhaellenző horganyzott lemezének görbületei miatt s a penge rezgésétől ritmikusan nőtt és kisebbedett, de nem torzult. Életnagyságú, aztán öklömnyi fej nézett rá, szomorúan, mint aki mondana valamit, de nem teheti.

Hajnalban érkezett, s bár azt hitte, hogy éppen csak szundikált egy keveset, már sötétedett, s újra gyújtotta a híg gyantával töltött konzervdoboz-fáklyát.

A nap lement a sziklák mögé, s a rezgő késről vetített kép, amely eddig élesebb volt egy átlagos fényképnél, most egyre halványodott, s Karolina nem tudta, vajon le-lecsukódó szeme vagy a fény hiánya miatt tűnik-e el Ede abban a pillanatban, amikor már éppen szólásra nyitotta volna száját.

Súlytalannak érezte magát, csak bokája lüktetett, ott, ahol a magas szárú bakancs fölsértette bütykét, s ahogy lenézett lábfejére, kutyája jutott eszébe, mely az udvar füvén alvás közben úgy mozgatta lábait, mintha valami után loholna. Neki is külön életet élt a lába. Hiába akart megálljt parancsolni, mert bokától lefele, mintha nem is testéhez tartozott volna, ütemesen menetelt tovább.

Az első nap még nem érezte a járást, azt, hogy nem is megy, hanem menetel, aztán az utolsó tanya után, az éjszakai gyaloglás végén, már érezni kezdte a fáradtságot. A kimerültség első jelei a sziklák alatt, a lápon átvezető úton, hajnaltájt figyelmeztették, hogy már nem fiatal, s hiába van jó erőben, mert nyolcvanéves múlt, s ha célba akar jutni, akkor pihennie, ennie kell.

Még éjszaka volt, amikor néhány percre megpihent. Le sem ült. Egy kiszáradt fának támasztotta hátát, tudta, ha most ledől, talán órák múltán lesz csak képes arra, hogy továbbvonszolja magát.

Elindult, csorgott egész testén a verejték, s azt hitte, hogy láza van, pedig csak azt érezhette, ahogy a völgy felől forró szél támadta az erdőt, olyan, amit semmihez sem tudott hasonlítani. Érezte a szelet, de az nem vitte magával a perzselő meleget. Letette, mint valami fölösleges terhet, s a hajnali harmatot úgy szippantotta föl a láthatatlan parázs, hogy csak gőzfoltok árulkodtak útjáról, ahogy elérte a málnabokrokat, a málnavész széleit. Talán a padláson érzett ehhez hasonló hőséget, ha délután keresett valamit a cserepek alatt, vagy ha főzés közben a fedő alól fölcsapott a gőz. De a szabadban, ilyen hajnali órán, még soha. Olyan volt mindez, mint egy látomás. Követni lehetett a szél útját, ahogy apró gőzpamacsokat hagyott maga után a somkóróval benőtt oldalon.

Karolina megállt, az égre nézett, de már nem látszódtak a csillagok, s a hold kékjét is elnyomta a keleti eget betöltő pirkadat, amely ebben a furcsa szélben úgy imbolygott, mintha az egész látóhatárt délibáb töltötte volna ki.

Hatalmas denevérraj húzott a sziklák felé, s mintha egy láthatatlan légi irányító adott volna felszállási parancsot, a málnás felől seregélyek felhője takarta el a völgy fölött az eget.

Már fáradtságot sem érzett, pedig még tegnap este le szeretett volna pihenni, de nem találta azt az erdészházat, amelyet a hegy alatti utolsó tanyán említettek. Azt mondták, a világháborús betonerődök után, ha végig a fenyves alján megy kelet felé, estére elérheti az elhagyott házat, amelyet nyaranta szénacsinálók használnak.

– Van benne mindig felhasogatott fa, aki ott jár, petróleumot hagy a lámpában, gyufát, sót. Tán még konzervek is vannak – mondta a vénember, aki ugyan már évek óta nem járt a Zajgón, de azt mondta, hogy emberemlékezet óta az a szokás, hogy minden fölösleget ott hagynak az emberek, s ha tüzet raknak, pótolják az elhasznált hasábokat is.

Éjszaka, a szárazvillámok fényénél látta az erdő körvonalát. Olyan sűrűn cikáztak a nyugati égbolton, hogy nem is kellett meggyújtania a fáklyát, a botra szegezett konzervdobozt, amelyet fenyőgyantával töltött meg, s amely nem arra kellett, hogy ő lásson, hanem hogy elriassza vele a vadakat. A falka nélkül kóborló fiatal kan farkasokat, a bocsaikkal pihenő medvéket, s az öreg azt mondta, aki a híg gyantát adta, hogy mostanában hallott veszett hiúzokról is, s mert Karolinának csak egy evéshez használt zsebkése volt, az öregember egy hegyét vesztett sarlót kiköszörült, olyan lett, mint egy meggörbült lándzsa, s rászegezte egy karóra.

– Ez ugyan nem valami fegyver, de legalább biztonságot ad – mondta, amikor nem tudta meggyőzni Karolinát, hogy maradjon, s mert az enni sem akart, hideg puliszkát, túrót csavart egy törlőbe, s figyelmeztette, hogy a patakokból ne igyon, mert napok óta permetezik apácalepke ellen a fenyveseket.

– Aztán ha szédült pisztrángot lát, ne fogja meg, mert teli van az is a méreggel. A magányos bükknél térjen le a patak mellé, mert nincs út. Ezek felszedték a bányavasút sínjeit, s nem lehet látni, hol volt áteresz, embernyi mélység, meg aztán a talpfák helyén derékig ér a csalán.

Már késő délután volt, amikor elindult a tanyáról. Egy darabon juhászkutya kísérte, aztán a patak mellett kanyargó útról már nem látta sem a lángokat, sem a füstjét, pedig gazt égettek a tanyán, s a leszorult meleg miatt olyan volt késő délután a környék, mintha sűrű köd szállt volna a völgyre. A kutya valamit szimatolt, csaholni kezdett, aztán farkát lába közé húzva nekieredt a hazafelé vezető útnak.

Ekkor kezdtek cikázni a szárazvillámok, s bár még tiszta volt az ég, távoli dörgések jelezték, hogy talán vihar készül. Várta, de nem találkozott a szénásszekérrel, amiről az öreg beszélt. Magányos kolompot hallott a hegytető felől, s szinte fejét érintve elrepült fölötte egy fülesbagoly. Csak a patak egyre halkuló csobogását hallotta. Már nem harsogott, mint a völgy alján. Éppen csak folydogált, s ebben a végtelen csendben azt is hallotta, hogy néha üreges köveken csordogál, mert mélyültebb, öblös lett a hangja.

Már órák óta mehetett fölfelé, amikor a domb élén észrevett valakit vagy valamit. A villámlásban látta ugyan, de nem tudta fölbecsülni a távolságot, s ha hosszabb ideig volt fényben a bérc, olyan mozdulatokat látott, mintha valaki kaszálna. De tudta, hogy az lehetetlen, s nem is csodálkozott azon, amikor végre tisztán kivehette az alakot: nem ember, hanem egy medve halad vele párhuzamosan, követve a bérc lankáit, meredekeit, s akkor meggyújtotta a fáklyát.

Talán a patak mellett tévesztette el az utat. A naplementét nem láthatta, s a mészkősziklákról visszaverődő fényből nem tudta megállapítani, hogy merre van nyugat.

A kés még mindig pengve vibrált. Néha mintha jobban kilengett volna, mint máskor, s ő nem oltotta el a senyvedő kanócot, valami olajfélét talált egy fémkannában, s a gyanta tetejére töltötte. Abban reménykedett, hogy a fény miatt hamarabb jön vissza az, aki a tüzet rakta, s aki pillanatokkal érkezése előtt, de már jó néhány órája verhette az asztal gyalulatlan gerendalapjába ezt az örökmozgóként remegő élű kést.

Meg szerette volna tudni, hogy vajon jó helyen jár-e, mert a tanyasi elmondása szerint itt csűr, istálló is kellene legyen, de nyomát sem látta. Nem úgy nézett ki a hely, hogy nemrég állt még itt egy épület, bár az öreg azt mondta, hogy ő már évek óta nem járt a Zajgó felé.

Folyamatosan villámlott, s fölfedezte, hogy a kályhában ilyenkor erősebb a pattogás. Talán a szél miatt – gondolta, de nem érzett füstszagot, s azt sem találta, hol rakják meg, s hol lehet a kéménybe vezető kályhacső.

Most ismét látta a késről a bádoglemezre vetülő képet, Edét, ahogy szomorúan nézi a dombról a határ túloldalára került faluját. Azt, ahogy román katonák szögesdrótot feszítenek a patak hídjának közepére, s ő tehetetlenül nézi a falu útjáról integető embereket, a gazdatisztet, aki száron vezetve az úton keresztbe ásott árokig, a senki földje széléig hozza Nérót, a fekete mént.

Akkor készült a fénykép, amely most életre kelt, a bécsi döntés után, amikor Ede visszatért Bolognából, immáron kész mérnökként, s a megadott koordináták szerint úgy számította, hogy a falu, ahol ősei birtoka s a kastélyuk állt, visszakerül Magyarországhoz. De nem.

Ahol álltak, katonai övezetnek számított, s csak úgy jutottak be, hogy az olasz tiszt, aki parlamenterként a kivonuló román és bevonuló magyar csapatok között járt hatalmas fehér zászlót lobogtató kocsijával, tolmácsként beírta a szolgálati lapra Ede nevét, s kiegészítésként, a jegyzőkönyv aznapi oldalára, hogy azért alkalmazta, mert az olasz mellett jól beszéli a magyar és román nyelveket.

 Karolina tizenhat éves volt, s bár szülei hallani sem akartak arról, hogy férjhez menjen tizennyolcadik születésnapja előtt, könyörgött Edének, hogy szöktesse meg, de a férfi a határ módosulása miatt bizonytalannak látta a megélhetést. Nem akart Dél-Erdélyben, román fennhatóság alatt élni.

Feltűnően szép lány volt Karolina, makacs, fittyet hányt szülei elvárásaira, mert nagyapja úgyis mindig neki adott igazat, s aki nem tudta, hogy még csak éppen kilépett a kamaszkorból, felnőtt fiatalasszonynak hitte, s úgy is viselkedett, mintha már Ede asszonya lenne. Rendezte a férfi dolgait, parancsolgatott a szakácsnőnek, cselédlánynak, ellenőrizte a vásárlásokat, újramosatta a szerinte „homályos” pupliningeket, s a városi ház kamrájában fölcímkézte a télire elrakott lekvárok, befőttek üvegeit.

Ede apja, aki már évek óta özvegy volt, mindenkinek úgy emlegette, hogy a „kismenyem”, s még olyan kérdésekben is kikérte tanácsát, mint az a birtokcsere, amelyet egy román tábornok ajánlott nekik. Romániában maradt uradalmukért cserében kétszer akkora birtokot ajánlott a Magyarországhoz került erdélyi részen, mondván, hogy a kastély értékét ezzel akarja kiegyenlíteni.

Karolina nem konyított a politikához, de egyetértett azzal, amit nagyapjától, az első világháborúban tábornoki rangot szerzett, nyugalmazott huszártól hallott, hogy „ha háború lesz, és megnyerjük, akkor visszakerül egész Erdély, ha pedig elveszítjük, akkor vége az országnövelő területszerzésnek, Erdély végleg elveszett, mert a románok mindig a győztesek oldalára állnak az utolsó pillanatban”.

– Kölcsönös, de földhivatali bejegyzés nélküli, csak művelési cserében kell megállapodni – ismételte, amit nagyapjától hallott, s nevetve fűzte hozzá –: értésére kell adni, hogy ez a határ ideiglenes, lesz még jobb jövő, s akkor minden elrendeződik. Tetszik tudni, apuka, ha visszajönnének a románok, akkor azt hiszi majd a maga tábornoka, hogy mi is erre számítottunk, s marad mindenki a régi birtokán. Ha pedig visszatérne a magyar koronához Dél-Erdély is, akkor pedig érdektelen ez a csere.

Nem cseréltek, kölcsönös használatban állapodtak meg, s a tábornok nem volt háládatlan. A háború után segített állást találni Karolinának, s valami homályos rendelkezés még homályosabb paragrafusa alapján kegydíjat intézett Ede apjának, aki szerinte hűséges maradt a román államhoz.

De az az ősz, a béke utolsó nyárutója olyan gyönyörű volt, hogy elfelejteni lehetetlen. Edének Nagykanizsán ajánlottak állást, geológus-mérnökként az olajtársaság hívta kutatási részlegéhez, s elindultak mindketten. Hisztizés, öngyilkossággal való fenyegetőzések után szülői kényszer-beleegyezéssel, mert Karolina kíváncsi volt, milyen is lehet az a távoli hely, ahol majd közös életüket kezdik.

Autóval mentek, s két napig tartott az út, de Ede nem engedte, hogy egy szobában aludjanak. Csókolóztak, aztán amikor már mindketten elérték az önmegtartóztatás lehetetlenségének határát, a férfi felugrott, fölemelte Karolinát, s úgy rázta, mintha a vágyak valamilyen szilárd anyagból lennének, amelyeket, mint zsákból a gabonát, ki lehet rázni, hogy még írmagja se maradjon.

A kés még mindig rezgett, s az arc, amely eddig alig különbözött egy szokványos arcképes igazolvány semlegességétől, hirtelen emelkedni kezdett, mint amikor a vetítőgép sugarát megemelik a vásznon. De nem is az a kép maradt.

Megjelent a válla, majd lassan egész alakot öltött a férfi, s a durva vakolat szemcséssége is eltűnt, mert a kép kilépett a síkból, testet öltött, s bár nem távolodott a faltól, mégsem olyan volt, mint egy dombormű, mert a horganyzott lemezen, de a falon is látni lehetett az alak árnyékát. Kezét nyújtotta, s Karolina tudta, most ott vannak a zalai dombok között, a hévizű tavacskánál, amely egy olajfúrás után keletkezett, s amelynek olyan kékeszöld vize volt, mintha egy kézzel festett régi képeslapról terítették volna a bokrok közé.

Nem volt fürdőruhájuk, s az ő ötlete volt, hogy külön-külön vetkőzzenek, s aztán szinte egyszerre csobbantak a kráterszerűen mélyülő tó testüknél jóval melegebb vizébe.

Csak egy-egy helyen érték a meder homokos fenekét, a víz alatti halmokat. Úsztak, egyik parttól a másikig, s aztán egy ilyen láthatatlan szigeten álltak meg, szorosan egymáshoz tapadva, és Karolina szabályosan megerőszakolta Edét.

Ő irányított, aztán amikor magában érezte a férfit, egész testével nekifeszült, félt, hogy ha mozdul, akkor vége szakad annak, amit örökidejűnek tervezett, s öntudatlanul egyre azt ismételte, amire azóta vágyott, hogy először látta Edét: most gyereket, most akarok gyereket – ismételte gondolataiban, s behunyt szemmel élvezte azt, ami tényleg örökidejű lett. Élete első és utolsó szeretkezését.

Ede Zalában maradt, ő vonattal tért vissza, mert a bécsi döntés miatt, bár késve, de mégis megkezdődött az iskola, s amire a karácsonyi, húsvéti vakációkban vágyott, az megvalósíthatatlanná lett. A férfi nem jöhetett, behívták tartalékos tiszti tanfolyamra, őt pedig nem engedték szülei, hogy meglátogassa, s nagyapja, aki cinkosa volt, megígérte, hogy ha elvégzi legalább a megkezdett osztályt, tizenhetedik születésnapján nagykorúsíttatja. Férjhez mehet.

Távoli dörejt hallott, s az éjszaka fekete kristályát hasábokra szabdalták a kintről felcikkanó villámok, s a kép, a dombormű egyre valósabb lett, látta a kés fénylő pengéjén remegni, mint öreg, fekete-fehér tévék kékesen fluoreszkáló felvételét, de a fal mellől sem tűnt el. Egyre közeledett, s a dörgések és villámlások, a közeledő nagyidőben recsegő erdő hangjai között is hallotta a lépteit, annak a jellegzetes járásnak a koppanásait, amelyet ezer közül is megismert valaha, s ha még nem látta is, de mindig pontosan tudta ilyenkor, hogy Ede közelít.

Megfogta kezét, a bokrok takarásában feküdtek a melegvizű tó partján, s túl mindenen, nem is öltöztek fel. Tudták, hogy közelben ember sem lehet, mert a bányaterület kapuját őrzik, s Ede ismerőse, a főmérnök csak arra figyelmeztette őket, hogy ne gyújtsanak rá, mert a fúrás helyén mindig van gázszivárgás, s annak aztán annyi, ha belobban.

És hallották is, ahogy – talán szándékosan – begyújtottak egy távolabbi helyet. Hatalmas dörrenés rázta meg a környéket, s a tavacska vizében végtelen körkörös hullámzás kezdődött, amelynek tükre bárányfelhőkké sokszorozta a fehéren gomolygó kumuluszokat, s Ede megkérte a lányt, hogy menjen be a vízbe, mert le akarta fényképezni ezt a hullámzó jelenséget, amelyben Karolina arcának töredékeit sodorta, hintáztatta előre-hátra a fodrozódás.

A parti sekélyen, mintha jéghártya lett volna, vékony rétegben fedte a vizet valamilyen só, és a hullámzástól olyan fémes hangon repedezett, mint a tócsák jege. Halk zizzenések s hosszabb, a repedéseket követő zajok keveredtek az ismételt robbantásokhoz. És Karolina elképzelte, milyen is lenne, ha az egész víztükröt beborítaná ez a hártyavékony réteg, amely ónoskék volt, pontosan olyan, mint a bádogkályha mögötti horganylemez, mint az a dögcédula, amelyet nemrég küldtek neki, értesítve, hogy férje, valószínűleg ’44 szeptemberében, a Zajgón esett el.

„Tisztelt asszonyom,

ezennel értesítjük, hogy férje, Simon Edwárd százados, a Zajgónál lezajlott harci cselekmények alatt esett el. Sírját egy bányaút építése alkalmával fedezték fel. A földi maradványokat a Bánya Rt. munkásai tisztességgel újratemették. Mellékeljük a nem kincstári, ékszerész által ezüstből készített azonosítólapot, továbbá egy arany zsebórát, jegygyűrűt, ezüst cigarettatárcát.

Minden jel arra utal, hogy temetését bajtársai olyan gyorsan eszközölték, hogy nem volt alkalmuk személyes tárgyainak megmentésére…”

A cigarettatárcában hat-kilences nagyításban ott volt az a kép, amely senki számára sem volt értelmezhető, de amelyet a méretre vágott, hézagmentesen beragasztott plexid megóvott az enyészettől. Karolina fölismerte a szétaprózottan tükröződő arcot, emlékét a násznak, amely aztán távesküvővel végződött, első és utolsó szeretkezésük egyéves fordulóján.

Ede lehajolt, a homokból szemenként szedte össze azt a gyöngysort, amelyet Karolina vetkőzés közben szakított el. Nem volt valódi, csupán gyöngyházfényű tekla, amely négyszer érte körbe a nyakát, s most a férfi szemenként helyezte köldökétől válláig, ívet rakva belőlük a mellek körül.

Minden gyöngyszem érintése kéjesen bizsergette a testét, s számolta a golyócskákat: „szeret, nem szeret”, mondta, s mert az utolsó éppen a tagadásé lett volna, Ede egyszerűen lenyelte, azt mondta, hogy az óceániai emberek is így jelzik, ha szeretnek valakit.

Nevettek, s a mozgástól a gyöngyök legurultak ágyékáig, a szeméremszőrzet körül alkotva koszorút, s a férfi félszeg mozdulattal, habozva nyúlt utánuk, s Karolina lehunyta szemét, úgy irányította a gyöngyöket kereső ujjakat, hogy simogassák a gurulás után a combja s a szeméremajkak mélyedésébe fészkelt, harmatosan csillogó parányi gömböket.

Az esküvőn, amelyen menyasszonyruhás lányok tömege vett részt, az oltár előtt egy asztalon a vőlegények képei sorakoztak, s egy tábori püspök felolvasta a frontról érkezett, parancsnokok, tanúk, tábori lelkészek által hitelesített fogadalmat, amelynek végén az „igen”-t a városi hadkiegészítő parancsnokság öreg ezredese mondta ki a talán már hősi halott vőlegények helyett.

Mindenki sírt, de a katonai cenzor nem engedélyezett csoportos fényképet, azt mondta, demoralizáló hatása lenne, ha a fronton meglátnák, hogy milyen sok magára hagyott lány lépett egyszerre a házasság szent kötelékébe.

Karolina a zalai kirándulás – ahogy leveleikben emlegették: a „gyöngyös-nász” – után csak egyszer látta a férfit. A katonavonat, amely a frontra vitte őket, megállás nélkül haladt át a városon, s Ede egy apró betűkkel teleírt, pepita fedelű füzetet dobott ki a robogó vonatból, amelyben semmi más nem volt, csak sok ezerszer egyetlen szó: szeretlek.

A kés pengéjén vibráló kép néha halványult, s csak akkor erősödött, amikor a távoli mennydörgést megelőzően a villámok kékes fénye töltötte be a helyiséget.

Karolina azt számolgatta, hogy mekkora utat tett meg a két patak összefolyásától, s egyre határozottabban érezte, hogy eltévesztette az irányt. Nem találkozott a tanyasi öreg vejének szekerével, aki szénát hozott az erdei kaszálóról, s ez az épület sem vadászházhoz hasonlított.

Egyre erősödött a szél zúgása, s hatalmas esőcseppeket látott a fáklya fényében. Nyári zivatar készült, olyan, mint amit Edével a melegvizű tónál értek meg, s amely elől a vízbe menekültek.

– Ha most ide csapna a villám, akkor berobbanna a metán – mondta a férfi, s a gyöngyöt, amelyet szájába vett, de amelyet nem nyelt le, most óvatosan Karolina ajkai közé csúsztatta.

A gyógynövények mellé akasztott tarisznyájában a pepita füzet mellett kis bársonytokban ott volt a gyöngy, amelyet abba a karikagyűrűbe foglaltatott, amelybe Ede nevét vésette, s amelyet az esküvő után sohasem húzott az ujjára.

Nem volt babonás, s most mégis arra gondolt, hogy ha tenyerébe szoríthatja ezt a talizmánját, akkor megvilágosodhat, hogy merre is kellene menjen. Valami azt súgta, hogy az a gyöngy a megtalálás kulcsa, s föltápászkodott a fekhelyről, amely alá már kezdett befolyni az esővíz, s az állandó villámlások fényénél megtalálta azt, amit keresett.

Tenyerébe vette, s a zivatar ellenére néhány lépést tett az épület előtti lapályon. Már jég is esett. Fájdalmas ütéseket érzett arcán és kezén, s a villámok, amelyek eddig is olyan közel csaptak be, hogy még tízig sem tudott számolni a villanás és a dörgés között, most közvetlenül mellette, az oszlopba vágtak bele, s a vaskályha olyan robbanásszerű hanggal izzott fel, hogy nappali fény töltötte be az egész környéket.

Zsibbadást érzett, és semmi többet. Úgy vágódott el, mintha valaki kinyújtóztatta volna. Karja teste mellé simult, s mintha az elszakadt nyaklánc szemei hullnának az égből, lassanként befedték a holttestet a borsó nagyságú, gyöngyházfényű jégszemek.

Nem futó jégeső volt, órákig kopogtak a bányatelep transzformátorházának bazalttetején, s amikor a szerelők (akik az üzemzavar elhárítására érkeztek, a zárlatos késes kapcsoló cseréjére, hogy visszakapcsolhassák a hegy túloldalán működő zúzdát, amely szünet nélküli földrengéssel rázta a környéket) kiszálltak a terepjáróból, nem értették, hogy maradhatott meg csupán rajta a jég. Máshol már elolvadt, s mint valami történelem előtti fejedelem múmiáján, egymáshoz fagyott jéggyöngyök halotti maszkja borította Karolina arcát.

Nyitólap