Pécsi Györgyi

Hazát teremtő emlékezet

Ágh István: Kidöntött fáink suttogása

Kidöntött fáink suttogása címmel jelentette meg Ágh István hetvenedik születésnapjára a Nap Kiadó a Kossuth-díjas költő önéletrajzi írásainak válogatásából készült kötetét. A könyv három ciklusának egyes darabjai – az ugyanezen címen kiadott faluszociográfia, illetve az Egymás mellett és a Virágárok című, személyes hangú, önéletrajzi szépprózák – annak idején külön kötetekben láttak napvilágot. Most e három mű írásaiból sajátos válogatással egyetlen, összetett időt, tereket, személyeket magába ölelő emlékezetet formált a költő, ily módon, újrakonstruálva azokat, önálló, új és öntörvényű művet hozott létre.

A kötet első ciklusában a szülőföldnek, Felsőiszkáznak és a maga családjának genealógiáját jeleníti meg. Okleveleket, dokumentumokat, a felmenők emlékezetét faggatva a 17. századig visszatekintve idézi fel a Somló-hegy közeli pátria történetét, addig a pillanatig, amíg ez a paraszti világ élhette a maga belső rendje szerint szerveződő, öntörvényű életét: a téeszesítés pillanatáig. Könyvének második részében két házasságának történetét idézi fel: az elsőt, egy Budapestre került értelmiségivé lett parasztfiú és egy budai polgári származású lány kapcsolatát, mely talán a kultúrák ütközéspontján bomlott fel, s a másodikat, amely megadta a nyugalom és biztonság kegyelmét. Kötetének harmadik ciklusában a hatvanas–hetvenes s részben a nyolcvanas években formálódó baráti körének néhány, hozzá különösen közel álló s már csak az emlékezetben élő alakját rajzolja: Szabó Istvánét, Kondor Béláét, Huszárik Zoltánét, Erdély Miklósét, Altorjai Sándorét, s végül legutolsó írásában, visszazárva a szülőföldtől elinduló kört, testvérbátyjáét, Nagy Lászlóét.

Ágh Istvánt elsősorban költőként becsüljük, okkal, hiszen esszéit és prózáit is ugyanaz az invenciózus, láttató, a személyesség teréből képződő erő hozza létre, mint verseit. E kötete is: költő prózája, mely az általa művelt valamennyi műfaj erényeit beépíti.

Páratlan az az ismeret- és tudásanyag, ami a könyv lapjain feltárul. Ágh István a dunántúli faluról, a régi paraszti világról, az organikus kultúrát építő ember közösségéről, társadalmáról és hagyományáról mindent tud, s mindenről belülről, a beavatottak szemszögéből. Betyárjairól, történelem okozta seblázairól, a házak berendezéséről, lakodalmi ételeiről éppúgy, ahogy lovairól, akik – úgyszólván teljes jogú polgárai voltak a paraszti életnek. Szerelmei, házasságai története, a társkereső férfi belső vívódásai, megkapaszkodó erőfeszítései – a konfesszióba oldott lélektani próza remeklései. Művészbarátaira emlékező portréi egyúttal tág horizontú mű- és életmű-értelmező esszék is.

A kötet két konkrét helyszínt térképez föl: a szülőfalut és a választott életteret, Budapestet. A mű ideje azonban valahonnan az ősemberi ösztönösségtől a nap égi útján, az ember világformáló munkálkodásán át a költészetig ível. Azzal, hogy korábbi írásait újrarendezte, Ágh István nem egy lineáris, főbb csomópontok vagy elágazások mentén lekerekített biográfiát hozott létre, hanem, a műteremtés valóságos kihívása szerint, világot teremtett. Ez a világ pedig a személyes emlékezetből fölépített, minden eresztékében otthonos haza. Ma, amikor az emlékezet úgy kopik, hogy föl sem tűnik, Ágh István számára a legteljesebb valóság a személyes emlékezet. Személyes emlékezete, mint a nomád népeknek, századokra nyúlik vissza; ő a 17. századtól tudja konkrét arcokkal, sorsokkal benépesíteni szülőfaluja és családja tablóját, s világa onnantól képez egyetlen, szervesen összetartozó egészet.

A művében megteremtett világ, amelyet ebből a hatalmas emlékezetláncból létrehozott, világértelmezését, kompozícióját illetően is, a barokk katedrálishoz hasonlatos. A rendező személyiség az emlékezetből egy főhajóban és két oldalhajóban lakja be ezt a katedrálist. A főhajó az iszkázi világ, az oldalhajók a szerelmek és a férfibarátságok. A fő- és oldalhajókban számos önálló oltár, szentély és meghitt zug van elhelyezve, maga az épület pedig a padmalytól a keresztgombig minden tenyérnyi helyén pompázatos ornamentikával befedve. A főhajó két főoltárán az apai és az édesanyai ág családtörténete – s mintha főoltárt kapott volna Zalavár, az „államilag engedélyezett magánmén” is –, mellékoltárain, profán szentélyein a falu élete, életrendje, a faluhoz kapcsolódó személyek, események, tárgyak; emitt egy koleraoszlop, amott Savanyó Jóska, a legendás bakonyi betyár, odébb a ’48-as szabadságharc, a 19. századi helyi nagy verekedés, aztán Szamuely Tibor hírhedett bőrkabátosai, a világháborúk keservei; a templomcsarnokban pedig az önfeledt gyerek, aki, mint az első emberpár, még „örök életűnek hiszi magát”, s nem tesz mást, mint az őt körülvevő pompázatossággal, testmeleg gazdagsággal töltekezik.

A modern ember szorongása abból adódik – írja Teilard de Charden –, hogy ontológiailag be van zárva a végtelen anyagi világba, s e végtelenbe zártságból nincs hová kimenekülni; ráadásul bezártsága azzal a tragikus tapasztalattal terhelődik, hogy az ember önmagába is be van zárva, saját világának határait sem tudja meghaladni – léte végzetesen és vigasztalanul a feloldhatatlan magány. A barokk még nem ismeri a magány fogalmát, az ember együtt él, lélegzik az egészszel, része kapcsolatainak, a tájnak, a kultúrának és az emberi közösségeknek. A barokk katedrálisban bárhol áll is az ember, minden részlet az egészhez és a teljességhez kapcsolja. Semmi nincs magában, kapcsolódási pontok, viszonyrendszerek sokasága szövi sűrűre a teret. Ágh István könyvének erős a transzcendens töltöttsége: az ember nem a végtelen hideg űrben bolyong, hanem a végest lakja be, s nem magányra ítéltetett, hanem arra, hogy újra és újra elinduljon birtokba venni, fölfedezni; szerelmekre, társakra, barátokra lelni – az ő katedrálisának boltozatja fényességes kárpittal fedett, amelyen felhőkkel, széllel, viharral játszadozó nap, kiflire hajazó hold és csillagok ragyognak. A posztmodern kor szennyezettsége miatt, azt hiszem, a mai ember nem tudhatja, hogy hisz-e Istenben, bár teremtését éppoly áhítattal dicsérheti, akárha hinne, a régi viszont még egészen érzékeny volt arra, hogy a jeleket is észlelje. Persze az álmoknak, ösztönös megérzéseknek, égi jeleknek is jelentőségük van ebben a zárt világban, de fontosabb az embernek az a hiperérzékenysége, amellyel a készülő mozdulatokat is észlelni képes, legyen az emberé vagy állaté.

Ágh István könyve abban is rokonítható a barokkal, hogy benne igen különböző, egymáshoz nem illő részek kerülnek egymás mellé és simulnak össze, roppant rétegzettségben. Katedrálisának talapzata például biztosan pogánykori, illetve rokonságban áll a pogánykori mítoszokkal. Rég elfeledett, a civilizált ember tudata alá visszaszuszakolt ősemberi ösztönök támadnak életre a disznóölési lakomán például, vagy amikor az apa, az élettől is búcsúzóban, utolsó állatát, a kecskét is föltálalja pesti fiainak, amit tapintatosan, de inkább rituálisan, őznek mond. Az emlékezet által újrateremtett szülőföldkép egyik csúcspontja Zalavárnak, a testvérbáty által is megénekelt „államilag engedélyezett magánmén-nek” a görög sorstragédiákra emlékeztető megrázó története. Paraszt Csehov, írja a novellista Szabó Istvánról Ágh István, Zalavár pedig magyar paraszti Iphigenia, mondom, akit az apa – „bársony volt kezének” a ló – és persze a lóval vakmerően bátor „Laci” minden becézgetése, szeretgetése, kétségbeesett védelmezése ellenére a vérivó istenek magukhoz ragadnak és fölfalnak; a falánk és ostoba új istenek, akiknek sejtelmük sincs, mit rontanak széjjel.

„Hová tűnt aratásom bukolikája?” – jajdul föl az aranykorból kizuhant férfi. Ágh István édenként emlékezik a szülőföldre, de édenként él emlékezetében ifjúkorának Budapestje, választott élettere is. Könyvének egyik meglepetése éppen Budapestről írott szerelmes földrajza. Az előtte járó paraszti származású és eredetükhöz erősen kötődő nemzedékek úgy siratták el a kivégzésre ítélt paraszti kultúra teljes értékű univerzumát, hogy egyúttal bizonyos tartózkodást jeleztek a nagyvárossal szemben, legalábbis, nem honosakként vagy későn honosodókként, ambivalens módon viszonyultak a városhoz. Ágh István Budapesttel éppúgy szemmagasságban áll, ahogy Iszkázzal és az iszkázi világgal. Tizenhét évig élt albérletben Budapesten. Az albérletezés persze hányódást is jelent, s ő is megtapasztalta a város sivárságát, kültelki nyomorát is, de számára a város mégis és elsősorban lehetőség és kihívás, hogy újabb és újabb terét lakhassa be, hogy éppoly otthonosnak érezze, mint a Somló-hegy környékét. Kegyelmi pillanatokra emlékezik, például arra a pillanatra, amikor a háztetőket pásztázva azok magasságát emlékezetében a dunántúli lankákhoz, dombokhoz, templomtornyokhoz tudja igazítani; ekkor, ahogy írja, hirtelen megérezte a nagyvárosnak a szívéhez való szelídségét. A felfedezés ajzott izgalmával és a hódítás örömével, a létre való szomjúsággal és nyitottsággal szívja magába és éli magáénak Budapestet, mesterek, szerelmek és társak, ifjúkori és férfibarátságok adományában annak gazdagságát. Viszonya Budapesthez, ahogy Iszkázhoz is, meghitt, elfogadó és ragaszkodó.

Költő prózája a Kidöntött fáink suttogása. Költő prózája, az emlékező intenzíven jelen lévő személyessége, az emlékezet folyamatának belső hullámzása, ritmusa, a nagykompozíció belső erőtereinek és ornamenseinek játéka, a roppant sűrítés, az erőteljes képi láttatás, valamint ezzel is összefüggésben a mű gazdag és gazdagon rétegzett nyelve miatt. Szociografikus, konfessziókra ütő lírai és lírai epikába áttűnő esszéisztikus három nagyfejezetből szervesül egyetlen egésszé a kötet, ez képezi a mű nyelvi makrorétegét, mely – éppen a barokkos kompozíciós elvnek, a súlyos tartópilléreknek és a mű belső tágasságának köszönhetően – sok-sok mikrokozmoszt, így igen eltérő karakterű nyelvi univerzumot is játékos könnyedséggel és meglepően modern technikával épít magába. A hatvanas évek neoavantgárd hosszúverseinek montázstechnikájára ütnek például a narrátori főszólamba illesztett pazar vendégszövegek. Magánlevelek, naplók, hivatali följegyzések, okiratok, versek törik meg a rendszerint egyes szám első személyű elbeszélésmenet folyamát. Ezzel a technikával egyfajta nyelvi Noé bárkájává is növekedik a könyv: így emeli be a magyar nyelv teljes tárházát, a történeti nyelvet, a tájnyelvet, a szaknyelvet, az argót, a mindenkori köznapi beszédet és az írott, költészettől átitatott nyelvet. Lexikálisan például mindazt, ami az iszkázi családi emlékezetben fölmerülhet: a nagyapa bognármesterségének tárgyait, a lótartás tartozékait, a hétköznapi és az ünnepi életrend összes előfordulását a lánykéréstől a szekér megrudalásáig, de a budai, pesti polgárházak enteriőrjeit, a kollégiumok, albérletek és a korabeli város tárgyi szegmentumait is éppígy.

Kötetének prózaépítkezésében Ágh István a posztmodern prózapoétika számos eredményét használja. A mű belső ritmusát a narrátori pozíciók és a nézőpontok finoman hullámzó váltogatása teszi dinamikusá és izgalmassá. Jellegzetes posztmodern stílusjegy az idők és a terek közötti határok föllazítása is, illetve a különböző idő- és térsíkok közti állandó, finoman oszcilláló átjárás – egyetlen mondaton belül többször is képes váltani, sőt szókapcsolataiban is folyamatosan átlépi a határokat. Ez a technika a metaforikus költői képalkotás módszerével terhelődik meg, a konkrét és az elvont, a tárgyi és a szimbolikus összerántásával, illetve egymásba tükröztetésével. Ágh István úgy teremti újra műveiben a világot, hogy elbeszélői pozícióját folyamatosan, egyszerre állandó és ebből az állandóságból ki-kiszökkenő idő- és térkoordináta-rendszerbe helyezi. Egyetlen mondaton belül is századokat, hatalmas tereket és nagyon különböző térben és időben élt embereket képes összefogni – ezért oly gazdag, szövevényes, burjánzó, minden részletében organikus az ő világa. De habár játszik az idővel, a terekkel, számára sem az idő, sem a tér nem fiktív lehetőség, sem nem öncélú játék – az időnek éppúgy, ahogy a tereknek, a megélt valóság az aranyfedezetük. Ugyanis az időket, tereket berendező személyiség mindig stabil, aki megélt világát személyes emlékezetéből nem dekonstruálni és átértelmezni, hanem értelmezni és újrakonstruálni akarja. Ezért hiányzik innen a Magyarországon eluralkodott posztmodern néhány jellemzője, mindenekelőtt a valóság elbizonytalanítása, az egyetemes kétely, a hagyomány és a tradicionális értékek megkérdőjelezése, s ezért nem az irónia, hanem az elégia és a pátosz az uralkodó stíluseleme.

Konzervatív posztmodern tehát, konzervatív a szó babitsi értelmében: a teremtett értékeket őrizni kell, és minden gesztusunknak, cselekedetünknek illeszkednie kell ahhoz a hagyományhoz, amelyből vétettünk. Ágh István könyve bizonyos axiómák köré épül, és maga is megerősíti ezeket az axiómákat. Ilyen axióma a szeretet, a szerelem, a barátság, a család szentsége, az egyszer, a bármikor megteremtett értékek megbecsülése és védelme.

„Ha kérdeznék, mit szeretek itt legjobban – írja Szkopjéből egyik levelében feleségének –, azt mondanám, levelet írni a feleségemnek.” És persze nevetnek rajta macedón barátai, hiszen csakugyan egész szkopjei léte alatt nem tesz mást, mint leveleket ír feleségének, és szüntelenül hazagondol. Feleségéhez írott szerelmes levelei szinte kisfiús ajzottságú rajongások, de hasonlóan érzelmileg telítettek édesanyjához, Laci bátyjához s utóbb a felnőttkorban formálódó férfibarátságokhoz fűződő kötései is. Nőtől sem emlékszem ennyiszer kimondva-leírva, hogy mindenek fölött áll a szeretet, meg arra, hogy az ember csak a barátságokban, az emberi kapcsolatokban létezhet. Ágh István a kétezer éves parancsot úgy újítja meg, hogy a szeretet egyetemes, feltétel nélküli parancsát mindig konkréttá és konkrétságában teszi feltétel nélkülivé. A legkisebb fiú, makrancosan persze, vágyja a várost – Tapolca nem kell, Pápára akar menni, aztán a fővárosba –, a világot meghódítani, de az enyhén mitikus báty után is sóvárog, aki mindig, feltétel nélkül van. S elhagyhatja Iszkázt, mert feltétel nélküli szeretettel földelt kötései minden esetben továbbsegítik. „Isten, micsoda árkot teremtettél alánk” – sóhajtja, ám első házasságára sem mint a sebek, sérülések forrására, hanem mint az akkor kapott értékekre figyel, s ekként összegzi zátonyra futott kapcsolatukat: „El kellett válnunk, hogy famíliátokat, különbségünket, hasonlóságunkat jobban értsem.”

Szeretet, barátság, azonosulás – Ágh István nagyon közel, a személyes jelenlét meggyőző erejével lát és mesél el mindent. Végigjárja apja katonatörténetét, anyja pici lány korától való fölnövekedését, halálukig – sorsukkal, szenvedéseikben és áhítatukban is, lélekben azonosulva. Szent Ferenc-i jelenség volt, írja Huszárik Zoltánról, s efféle Szent Ferenc-i Ágh Istvánnak is a számára egyetlen szövetből szőtt világhoz való viszonya: a szeretetben testvéri. Könyvében lépten-nyomon olyasfajta becézgetésekkel találkozunk, amilyen, azt hiszem, nemcsak irodalmunkban, mindennapi világunkban is alig-alig fogható már. A korán férjhez adott édesanyát a sok felnőtt, öreg között „nagyon kislánynak”, a szegényes pesti albérletet meg „betlehemi házacskának” mondja-becézi. Így nem a kis- meg a nagyrealizmus szólal meg, hanem az élet szakrális rendjét megéneklő költészet.

A Kidöntött fáink suttogása katedrálisának két szélső tartópillére: Budapest és Felsőiszkáz, együtt: Magyarország, és a lét metszete. A dunántúli szelíd lankák, pöttöm vulkánmaradványok közeli falu – argoszi táj, az ontikus közösség, az ősemberi együttlét; Budapest pedig a szerelmek, barátságok színhelye, a kultúráé, a művészeté. Emitt az urbs, az orfikus létezés, amott Gaia világának közeli rokona a műben újrateremtett világ. Andrzej Staszjuk a leszakadt, a másik Európáról írja, itt még elhiszem, hogy az embert sárból gyúrta a teremtő. Ágh Istvánnak azt is elhiszem, hogy a nagyvárosi embert is sárból gyúrta a teremtő.

A könyv: emlékekből fölépített otthonos haza; a hazára emlékezik, ahol az ágy „kenyérmeleg”, s odabújni „mintha édesanyám mellett aludnék”. Persze, a haza nemcsak szeretetből és szerelemből, hanem veszteségekből, fájdalmakból, alig túlélt veszedelmekből, nagy pusztulásokból és megalázó tapasztalatokból is szövődik. Ezekről is beszél a könyv, de inkább az eleven, a teremtő életről tanúskodik. A versekben is halhatatlanná tett Magyar Katalin, az ötvenhatos szinte még gyermek mártír itt éppen csak fölsejlik, s éppen csak fölsejlik a néhány, rendőrtől kapott pofon is. S nem a rendszerváltóként széttartó fővárosi értelmiség egymásnak feszüléséről beszél, hanem az összefonódásokról. Arról az egykor volt valóságról és elillant lehetségességről, amikor még természetesen írhatta le Ágh István, ma meglehetősen fonákul hangzik, hogy első gyermeke keresztapjának „Konrád Gyurit” kérték, és csak a helyszínen derült ki, hogy miként más vallású, így zsidó sem vállalhat katolikus keresztapaságot.

Az elmúlt századunk egyik keserű tapasztalata az volt, hogy elcsúszik alólunk a haza, hogy az embert elűzik szülőföldjéről, hogy vagonokban, hideg szívű, találomra összetákolt ipari lakónegyedekben, mobil homokban tengődik, hogy megfosztják múltjától, emlékezetétől, hogy megbolygatják és fölzaklatják szakrális életterét és ritmusát, s a tetejébe még azt is elvárják, hogy tegyen úgy, mintha mindezt – tehát a modern kori egyetemleges elidegenedést – jónak, de legalábbis normálisnak tartaná maga is.

Az elmúlt rendszer szétvert egy hatalmas, organikus kultúrát építő társadalmi osztályt, megrengette, megszakította a nemzeti hagyomány sok évszázados tartópilléreit, és világgá kergette lányait, fiait. Virágárok című kötetét a Nagy Lászlóra emlékező, őt sirató írással kezdte Ágh István, most, új könyvének egészét zárja ezzel: hazaviszi „a Lacit”, visszazárja a kört – „mintha el sem mentünk volna”, írja. Az „otthon lenni az emlékek között”, és „az emlékezetben otthon lenni” érzése egymásba tükröződik – mert oltalmat adó hazát az emlékezet is teremthet.

Ágh István könyve minden eresztékében a személyesen belakott dunántúli és a budapesti helyet jeleníti meg, ha tetszik, a provinciát – mégis (óvatosan írom le, holott bizonyos vagyok benne): a Kidöntött fáink suttogása című szépprózakötet világirodalmi rangú mű. Helyét valahol Cs. Szabó László, Szabó Zoltán Szerelmes földrajza, Tamási Áron Szülőföldem, Sütő András Anyám könnyű álmot ígér polcmagasságában becsülöm. (Nap Kiadó, 2008)

Nyitólap