Hamvas Béla levelei Németh Ferenchez

Egy beszélgetés alkalmával, amikor valaki arról kérdezte, milyen volt Hamvas Béla, Kemény Katalin azt válaszolta: róla nem lehet múlt időben beszélni – a férje most is jelen van. Ebben a válaszban az élethez és a halálhoz való más, magasabb szintű viszonyulás nyilvánul meg, amely szerint az élet végével a lényünk nem tűnik el.

Hamvas leveleivel kapcsolatban nemcsak erre, hanem egy másféle jelenlétre is gondolunk: az ember úgy érzi, mintha a sorai most íródtak volna, tegnap vagy ma, hiszen el nem múló, égető kérdésekkel foglalkoznak, a személyes élet örök kérdéseivel – ezekre adnak ma is érvényes, mélyről fakadóan személyes válaszokat.

B-listázását követően Hamvas az Erőmű-beruházási Vállalat alkalmazottjaként dolgozott vidéki erőmű-építkezéseken, ennek során számos deklasszált értelmiségivel ismerkedett meg. A jogi végzettségű Németh Ferenccel szintén így találkozott Tiszapalkonyán az ’50-es években. Kapcsolatuk azután is megmaradt, hogy Németh Ferenc hazatért Szombathelyre, Hamvas gyakran küldött neki kéziratot, részint megőrzésre, részint gépírásos sokszorosításra.

(Danyi Zoltán)

Kedves Feri, – amit rólam írtál, azt azzal magyarázhatom, hogy talán egész Európában, de nálunk mindenesetre az egyetlen ember vagyok, aki tökéletesen szakítottam egy kétezer éves félreértéssel, és az emberi életet egészen más alapokra tudnám helyezni, ha még legalább négyszáz életévem lenne. Ez így kevés, és mindössze ott tartok, hogy kezdem sejteni, mit kellene csinálni. Eleinte forrt bennem a harag korom iránt, és az emberek végtelen tudatlansága feldühített, most látom, hogy minden szellemi lépés megtétele milyen nehéz. Ugyan mit követelhetnék tőlük? Ezektől az emberektől, akik soha semmit sem vettek komolyan? Körvonalakat látok így, aggkorom küszöbén, és szeretném, ha még ezeket fel tudnám vázolni. Ez a legfontosabb, amit mondani tudok.

Ami pedig reád vonatkozik, biztosan tudom, hogy szenvedésed nem értelmetlen. Csak meg kell találni azt a pontot, ahonnan az egész értelmet nyer. Úgy láttam, hogy a legnagyobb nehézség ott támad, amikor az ember az „életet” nem tudja mélyebben megfogalmazni, és beleesik abba a hibába, hogy a földet örömtanyának nézi, ahová azért jött, hogy minden cseppet kiélvezzen. Ezt a reneszánsz óta korszerűvé lett felfogást teljesen ki kell küszöbölni. Számolni kell azzal, hogy lényünk örök, és halhatatlanságunk nem a halál után kezdődik, hanem abban a pillanatban, amikor észrevesszük, hogy halhatatlanok vagyunk. Minden pillanatban megtörténhet, csak elég világosságunk legyen hozzá. Amit pedig most mondtam, az nem vallás, hanem a legelemibb léttörvény, olyan biztos, mint a gravitáció. Mérlegeld magadban azt, ami így önkéntelenül belőlem kifakadt, mint élettanulságaimnak egyik legfontosabbika. A dolog nem egyszerű, különösen nem az, hogy ezt az ember olyan szigorúsággal vegye, mint például napi kötelességét. Ennél sokkalta fontosabb, és ezért még szigorúbban kell venni.

Leveledből úgy értettem, mintha a Scientia sacra című kéziratos könyvemet szeretnéd még egyszer elolvasni. Jelenleg a példányokat olvassák. Mihelyt az egyik felszabadul, el fogom küldeni. Örömmel várom minden leveledet, és azt, amit tanultam, szívesen és mindenkor átadom. Szeretettel ölel

Béla.

Tiszapalkonya, 1959. VII. 7.

Kedves Feri, – családi ügyeim, kisebb szabadságom (három nap) jött közbe, hogy hallgattam, és belefogtam egy már húsz éve fekvő munkámba, amely nem volt kielégítő, és azon is dolgozgattam, ha nem is oly eredménnyel, mint szerettem volna. A jövő héten 12-étől kezdve két hétre elmegyek, és főként Pesten fogok tartózkodni, ha írsz, pesti címemre írj. Az ígért kézirat már otthon van, és el fogom neked küldeni.

Azt hiszem, mondtam már, hogy életem válságok sorozata, nem panaszképpen mondom, mert magam választottam így, részben még születésem előtt, részben minden tettemmel és szavammal provokálom önkéntelenül is, tudatosan is. Azt merném mondani, hogy mintha nem akarnék boldog lenni. Most is ilyen válságon estem át. Az öregkor küszöbén a válságok is mások. Sok tekintetben szervezetiek, a test elerőtlenedésével függenek össze, és azt hiszem, azért keletkeznek, mert az ember tulajdonképpen fiatalodik, mialatt a szervek elöregszenek. Mindig válságra készen lenni, ez volt nagy erőfeszítésem, amióta csak magam intézem dolgomat. És lehetőleg a külső dolgokat kikapcsolni, hogy magával a dologgal álljak szemben, ne pedig valamivel, amire az ember általában nehézségeit rá szokta fogni. Szeretnék az írástól megszabadulni és életemet teljesen a kontemplációra átszerelni. Alexandriai Kelemen nagy művét azzal a kérdéssel kezdi, vajon szabad-e könyveket írni. Alig van gondolat, amin többet törtem fejemet, mint éppen ez. Egyelőre nem megy. Negyven éven át begyakorolt ösztön visz, és ha nem tudok ennek eleget tenni, felforgat. Nem tudom, vannak-e ilyen problémáid. Azt persze már megtanultam, hogy egy ilyen nehézséget nem akarok megoldani. A nagy kérdéseket nem lehet megoldani, egyet lehet, túlnőni rajtuk. Ez a szublimálás módszere. Az ember a kérdést mindig magasabb színvonalra helyezi át. Ezek voltak a gondolatok, amelyekkel az utóbbi hetekben foglalkoztam, mialatt fatelepem ügyeit intéztem, vagonokat rakattam, és fűrészelt fát és gömbfát adtam ki az ácsoknak. Nem azzal a nyugalommal, ahogy most beszélek róla, de mindenesetre távlattal, kellő ügyességgel, hogy minél hamarabb túl legyek rajta.

Sokat gondolok arra, hogy nehézségeidhez valamilyen kulcsot adjak. Ehhez azonban nem ismerem eléggé lényedet. Nem lenne kedved megírni nekem, hogy melyik évben, hol, milyen napon és milyen órában születtél? A horoszkóp olyan hieroglifa, amely sokszor döntő dolgokat tud mondani.

Válaszodat várom és szeretettel köszöntelek:

Béla.

1959. szeptember 7.

Kedves Feri, – leveledet tegnap kaptam meg, és azonnal válaszolni akartam, de az utazástól fáradtan és törődötten már fél nyolckor lefeküdtem. Egy fiatalemberről írsz. Kérlek arra, hogy a kapcsolatot közötte és közöttem teremtsd meg. Amiért erre kérlek, az a következő.

1943–44 telén egy fiatalember keresett fel a könyvtárban. Kis termetű, szemüveges, rendkívül nyugtalan, „ideges” fiú, azonnal láttam rajta, hogy a szellem izgalmában ég. Nem sokat beszélgettünk, mert türelmetlenül és félszegen elrohant. Később két levelet írt, a harmadik néhány sor volt csupán, azzal, hogy talán még fog tudni írni. Azt hiszem, zsidó fiú volt, és elhurcolták. Bischitz Péternek hívták, későbbi kutatásom szerint Pápán lakott, és szüleinek papírkereskedése volt. A viharban elveszett. Nagyon fájlaltam és fájlalom. Állandóan gondolok rá. Hogy Péterem és az általad említett fiatalember között mi az összefüggés, azt nem tudom. Talán nincs is, de határozott érintést kaptam, és ezt a levelet meg kellett írnom. Közöld címét velem, vagy az enyémet vele, és kérem, hogy írjon.

Levelednek nagyon örültem. Egyébként nyomott hangulatod helyett ebben a levélben különös megkönnyebbülés és felszabadulás van. Mintha egyszerre több elválasztó réteg hámlott volna le közöttünk. Állandóan számolnunk kell azzal, hogy mesterségesen választanak el bennünket egymástól, és a mai világ legnagyobb ellensége az emberek egylelkűsége: unanimisme, ahogy a franciák mondják, aminek semmi köze a „kollektivizmushoz”, mert ez szellemi és vallásos egység (Egyház – a Scientia sacra értelmében). Ezért egynek lenni a legnagyobb dolog, úgy is, hogy az ember maga is teljes Egy legyen, úgy is, hogy a többivel Egy legyen, és a világgal és Istennel is Egy legyen. Úgy éreztem, hogy leveled nagy lépés az Egy felé.

Ami életed tragédiájára vonatkozik, arra világosan tudok felelni. A tragédia nem helyes kifejezés. Ez a fordulat nem egyéb, mint a földi életben és világban való zátonyra jutás. Ez csak akkor következik be, amikor az ember már telítve van világgal és élettel, és teljes erővel felébred a kívánság valami különbözőre. Ez a megfordulás pillanata. Különös, hogy a héberek ezt tesuvahnak nevezik, és ez a szó egyszerre jelent visszafordulást és megváltást. Tragédia csak az élet szempontjából, a lét szempontjából ez a megváltás kezdete. Aki az életben levő bukásában fel tudja ismerni a lehetőséget a szellemi megszabadulásra, az nem melankolikus többé, és nem szomorú amiatt, amit az életben elszalaszt, hanem elindul az úton. „Az égben nincs hely és idő, csak út és örök.”

Leveledet várom, és szeretettel ölellek:

Béla

Tiszapalkonya, 1960. II. 16.

Kedves Feri, – amit mikroszkóp alatt való életnek nevezel, azt értem, és aggodalmadat is, hogy esetleg veszélybe kerülök. Ebben a pillanatban mégis úgy érzem, hogy Dobes László iránt a bizalmatlanság jele lenne, ha leveleimet, amelyekben éppen az a fontos, hogy személyesek és megszólítás jellegűek, megkerüléssel küldeném. Ezért ezt a levelemet már közvetlenül küldöm neki, tekintet nélkül arra, hogy van mikroszkóp vagy nincs. Ez az aggodalmad egyébként leveledben más helyen is és súlyosabb formában jelentkezik, amikor azt írod, hogy rossz előérzeteid vannak, és félsz munkádat újra elfoglalni. Az állapotot ismerem. De: „das Schaudern ist dein bester Teil”, ahogy Goethe mondja, mintha valami vallásos géniusz lenne ez a rinocéroszbőrű polgár (akit nagyon nem szeretek, és nagyon tudok csodálni), ami annyit jelent, hogy: „ami borzong, az benned a legjobb”. A félelem pozitív voltáról rengeteget tudnék beszélni. Mindenesetre tény, hogy a félelem, ha bennünk felébred, akkor egészen friss, gyenge, új réteg születik, valami nemes és finom csecsemőszerű. Úgy láttam, a kisgyermekben az egyik uralkodó érzés a félelem. Igen érzékeny nők is ezért félénkek, különösen leányok. Egy barátom azt mondta, hogy óvakodni kell az olyan embertől, aki nem tud félni. Az istenfélelem pedig tényleg félelem. Egy haszid rabbi szemtől szemben akart találkozni Istennel, és évekig imádkozott ezért. Végre egyszer megjelent neki, s akkor borzalmas ijedelmében az ágy alá bújt, és hangosan rimánkodott, hogy távozzon el. Van olyan félelem is, amit Kierkegaard, a nagyszerű dán gondolkozó szorongásnak vagy aggodalomnak nevezett el. Ez pedig semmi egyéb, mint „az eredendő bűn tudata” bennünk. Már nem tudjuk, hogy mi volt az a bűn, de ennek emléke mint szorongás jelentkezik minden emberben, akiben még van valami tiszta. Végül pedig a félelem minden fajtája nem küzdhető le, csak szellemmel átvilágítható. Ha az ember értelmének fényét befelé irányítja, akkor elpárolog, és ha az ember helyesen imádkozik, mindaz az erő, ami a félelemben megnyilatkozik, bátorsággá lesz benne. Egyetlenegy dolog fontos, mindig a dolog szemébe nézni – paradoxul mondva: nem megijedni. Vagyis az ember ne veszítse el a fejét, végül is ne adja fel szellemi mivoltát. A félelem gyakran az akadályozó erők működése. Az emberben azért támasztják, mert meg akarják gátolni a továbbmenésben. Ijesztenek, szorongást ébresztenek. A szentek közül sokan ezért azt a módszert használták, hogy éppen arrafelé mentek, amit a félelem el akart zárni előlük. Azt tették, amitől féltek. Amikor sikerült legyőzniük a félelmet, nagy világosságban részesültek. Ezért ezek a szentek azért imádkoztak, bárcsak ismét féljenek valamitől, mert tudták, hogy ott a kapu, amit még ki kell nyitniuk. Talán ismered a mesét, hogy „jaj, csak félni tudnék”. Milyen boldogság végül, amikor az ember megtanul félni, vagyis az elementáris életérzések egyik legfontosabbikát át tudja élni.

Kérdésedre válasz: Steinbeck jó közepes amerikai regényíró, minden különösebb kvalitás nélkül, igen széles freskókkal, de szellemi tartalma nem sok. Hemingwaynek első művét még vagy harminc évvel ezelőtt olvastam, akkor szépen indult, de most látom, igen komoly fokra emelkedett. Amit különös értéknek tartok benne, az a bámulatos könnyűség, „szellemi elegancia”, költőiség és báj. Mindenesetre Amerika egy határozott vonalához tartozik, ahol a magasrendű szépség kultusza folyik. Úgy látom, sikerült neki a ma legnagyobb betegségét, a szószátyár zsurnalizmust a mimimumra csökkenteni. Van benne valami nemes. Köszönöm figyelmeztetésedet a Nagyvilág új számára.

Arra kérlek, ha nélkülözni tudod, légy szíves a Regényelméletet Dobes Lászlónak odaadni elolvasásra. Második leveléből többet látok, nemcsak érzelmeket. Látom, hogy igen tiszta lélek, és a misztérium az, ami vonzza. Hogy eddig csak rossz forrásokból léphetett vele kapcsolatba, az nem az ő hibája. Rábeszélem arra, hogy legalább németül tanuljon meg. Ha van Platónod vagy Plótinoszod vagy Giordano Brunód, add oda neki. Sokszor és szeretettel üdvözöllek, és gyors javulást betegségedből:

Béla

Tiszapalkonya, 1960. március 19.

Kedves Feri, – már régen írni akartam neked magamról kis önvallomást, de a likvidálással kapcsolatban hetek óta bizottságok kínoznak engem is, és ez sohasem megy zökkenő és izgalom és egyéb nélkül. Ami aztán a bosszantó, hogy az ilyen emberek nem tárgyszerűek, hanem ostobán önhittek, éppen tárgyszerűtlenek, szubjektívek és rosszak. Ilyen hallatlanul mostoha körülmények között kezdtem dolgozni a Scientia sacra második részén. Az összegyűjtött anyag hallatlanul nagy. Már maga az, hogy az egész nincsen előttem (hiszen hazulról csak néhány füzetet hozok magammal, pedig a jegyzet és kivonat legalább 18-20 kiló), igen nagy nehézség. Mindig akad kérdés, amelyre a jegyzet nincs itt, hanem Pesten van. De a munka folyamatosságát sem tudom fenntartani. Ennek rendes körülmények között úgy kell haladnia, hogy áttekintésem van az egész fölött. Hallatlan erőfeszítés még akkor is, ha az ember csak ezzel foglalkozik. De amikor lopva csinálja, félórákra, vagy délután fél öt után, mikor már magától értetődően sem friss, csaknem lehetetlen. A folyamatosság megszakítása mindig törést jelent. Nincs koncentráció. Vagyis nem az egészet látom. Nincs előttem az egész. Régebben meg tudtam csinálni, hogy egyik pillanatról a másikra visszahelyezkedtem, most ez kevésbé megy. Igen nagy erőfeszítés mellett az eredmény rendkívül csekély. Annak, amit megcsinálok, nincsen sodra, de nincsen biztossága sem. Ha javítok, nem is tudom, tulajdonképpen mi az, amit javítanom kell. Gyakran arra gondolok, hogy természettől fogva erőtlenebb életerők akadályoznak. Új munkamódszereken töröm a fejem. Néha elkap az ihlet, és csinálom, másnap észreveszem, hogy az egésznek se füle, se farka. Sokszor nincs távlatom. Sokszor megszerzem, és biztos vagyok benne, de elszólítanak, félóra kiesés, és az egész elpárolgott. Mégsem adom fel, és ez az egészben a legkínzóbb. Nemhogy nem ereszt, én nem eresztem. Valahogyan egészen nyugodtan, lépésről lépésre kellene haladnom, egész világossággal és gyakorlati ésszel – ez megy, ez nem megy. Néha sikerül, többször nem. Szétszórt vagyok, és úgy látom, mintha nem venném elég komolyan azt, aminél komolyabban nem veszek semmit. Van egy bizonyos feloldó distancia, amely mindig kínálja az alkalmas nyelvi közhelyeket, amelyekben a mondanivaló úszik, az embernek eszébe jutnak az idézetek. Ez most nincs, vagy csak néha jelentkezik. Úgy vettem észre, hogy minden szót tudatosan kell leírnom, nem mint régebben, mintha diktálásra írtam volna. Ez az újabb módszer kedvemre való, de az erő hiányzik.

Mindez nem panasz, cseppet sem az, inkább baráti vallomás, nem hiszem, hogy valaki is rajtad kívül megérti. Minden munkámmal voltak küzdelmeim, de azok a küzdelmek csakhamar átváltódtak azzá a sajátos megnyugvássá, amikor az ember már síneire talál, és simán fut, végül alig tud megállni. Alig tudom elhinni, de úgy érzem, az, amibe most belekezdtem, számomra sok, nem vagyok hozzá elég erős, a kicsiny nem elégít ki, a nagyot nem tudom megcsinálni. De nem adom fel, és küzdök tovább. Mondom, vallomás ez, és nem szeretném, ha vigasztalnál vagy biztatnál, és biztosítanál arról, hogy majd, majd. Akkor is megcsinálom, ha beletörik a bicskám. Nehéz, hát nehéz. Töredék lesz és fals? Olyan lesz, amilyen. Baráti szívvel írom ezt neked, hogy elmondjam, mi az az atmoszféra, amiben élek. Közben sokat gondolok barátaimra, nélkülözöm őket, tudom, hogy egy órai beszélgetés mit jelentene számomra. Nagy baj, hogy senkim sincs itt, akivel másról tudnék beszélni, mint legfeljebb a politikáról. Milyen jó, hogy van politika! Van mire áthárítani az összes baklövéseket!

Látod, így élek itt, ilyen terhek alatt, amelyektől nem akarok szabadulni. De úgy érzem és úgy is tudom, hogy életem végső összefoglalását el kell készíteni. Fogadd ezt a vallomást azzal a baráti szívvel, amellyel megtettem. Szeretettel ölellek:

Béla.

Tiszapalkonya, 1960. július 24.

Dobes Lászlónak elküldtem a Szánkhja káriká fordítását, amely az indiai hagyomány egyik leglényegesebb műve, és a Patandzsali-féle Jóga szútra metafizikai alapja. Nem könnyű mű. Ha van kedved, nézz bele, és írd meg, milyen tanulságokat vontál le belőle.

B.

Hamvas Béla leveleit a jogutód Dúl Antal engedélyével közöljük.

Nyitólap