Kelemen Lajos

Olvasónak lenni

Vasy Géza: Későmodern prózaírók

Hány neve van az írásnak? Nem egy, az biztos. Mint ahogy nem egy a példa az írói műhelyekben végbemenő olyan átesésekre sem, amikor a betűvetés, a születőben lévő mű egyszer csak nemet, formát vált az író keze alatt. Az írás: készültség és vizsga, s az is valamifajta próbatétel, ahogy egyik műfaj a másikra dobja a szerzőt. Ehhez képest milyen szerény precedens, hogy például Az öreg halász és a tengert Hemingway eredetileg egy trilógia epilógusának szánta. S ehhez képest hol vagyunk azoktól a kalandoktól, amelyek az irodalmat kísérő irodalom klasszifikáló (s véletlenül sem spekulatív) jellegéből fakadnak; persze, hiszen minden mű voltaképp egyszerre ura és zsákmánya az időnek; azaz újra és újra felfedezhető s felfedezendő. A halhatatlan szerzemények egyik jelentős tulajdonsága pedig épp az, hogy sorsterük végtelen (de legalábbis nem valami szűkös) sorstér, érvényük korokra szétterülő érvény.

Hány neve van az írásnak, s hány neve van az írónak? Mondjuk, húsz évvel ezelőtt eszébe jutott-e valakinek, hogy Sánta Ferencet későmodern írónak nevezze? És tessék – ha igaza van Vasy Gézának –, Sánta művészete, pontosabban „hatvanas évekbeli munkássága (…) sokrétűen példázhatja a későmodernség és a fogalmilag és tendenciaszerűen akkor még gyakorlatilag egyáltalán nem létező posztmodern olykor egészen közvetlennek mutatkozó kapcsolódásait”. Az a mérnöki pattern (hét érven nyugvó biztosság), amellyel Vasy Géza a későmodern és az utómodern „közvetlennek mutatkozó” kapcsolódásaira itt, a Sánta Ferencről szóló fejezetben rávilágít, egyszeri mutatvány. De könyve, a Későmodern prózaírók gazdag példatár arra nézve, hogy talán a kritikai elemzés a legesendőbb írásforma: bármikor kész elveszteni önmagát, hogy megnyerje a művet. Ha hihetünk a romantikusoknak, azt kell hinnünk, hogy az irodalmon (nem számítva az irodalmi becsvágytól mentes olvasót) két tábor osztozik: az alkotók és a kritikusok. S míg az egyik fél ésszel és képzelőerővel, a másik csupán észérvekkel fölszerelkezve részesedik ebből a világból. „Azt hiszem – mondja Paulhan a saját céhtársai védelmére –, egyet-mást mondhatunk ez ellen.”

Igen, a Vasy-féle Későmodern prózaírókból is az derül ki, hogy szerzője semmit sem kerül úgy, mint a hideg, érzéketlen racionalitást; ő nem nekiszaladni vagy belehajtani óhajt a tárgyába, hanem melléállni. És: ha érvel, érez is. A művet utolsó ízig szétfejtő szigorral szemben a befogadói figyelem, az érzékenység, a lojalitás a legjellemzőbb vonása. A beavatott ismerettartalékainak birtokában sem fölényeskedik; megérzései és benyomásai teszik munkáit igazán érdekessé.

Mert érdekes látni, hogy a lényegéből eredően esendő műfaj miként nyer kárpótlást egy-egy intuíció részletes kifejtésében. Hogy néha nem is annyira bonyodalmas eljutni az élménytől az elmélyülésig. S lám, adott esetben az egészséges célratörés olyan analízist eredményez, mint az Örkény Tótékját méltató szöveg, amelyben egy pillanatig sem truccol egymással a késő- és utómodernség, annál inkább érzik a műhöz szegődő szeretet. A tetejébe Vasy Géza e helyt úgy mutat rá örök emberi gyarlóságokra, hogy az olvasóban csakugyan föltámad a gyanú, ezek a gyarlóságok, a Tóték hatalmas kopársága és hatalmasan szórakoztató, hatalmasan keserves abszurdja kicsépelhetetlenek a világból, mindig is megvoltak, mindig is meglesznek.

S íme egy másik passzusa a könyvnek, ahol ugyancsak érzelemből fogalmaz a szerző: „1989 sok mindennek az éve lehet, s bizonyosan történelmi fordulópont kezdete, de az is bizonyos, hogy Németh László nézetei a maguk valódi jelentésében most szólalhatnak meg újra. 1989 Németh László éve is.” Jószerivel végig efféle apadatlan bizalom kering az egész könyvtestben; és nem mondhatni, hogy a szemlézett íróknak Vasy Géza szűkmarkú közvetítője lenne. Sőt: a Későmodern prózaírók egyik-másik fejezetében szinte egy kismonográfia váza rejlik. Igazán hosszan Jókai Annánál és Czakó Gábornál időzik, Tar Sándorról viszont egy rapid dolgozat beszél. Rövid, ámde távolról sem magvatlan értekezés. Tar öntörvényű formahasználatán kapva Vasy egy sokszor elmondott és sokszor elmondandó igazságot bújtat új ruhába: „Semmiféle történelmi tapasztalat, semmiféle tárgyszerű érv nem szól amellett, hogy a művészetekben valami végleg korszerűtlenné válhatna, főként rövid távon.”

Hogy mennyire igaz ez a szentencia, mi tanúsíthatná fényesebben, mint az a realizmus, amelynek jegyében Jókai Anna egy életművet hozott világra, s amely kifejezést egy időben bizonyos irodalmi törvényesítők csakis írók sértegetése végett vettek a szájukra. Aki kíváncsi rá, milyen gazdagon színezett és gazdagon rétegzett realizmus a Jókai Annáé, az nem csalódik Vasy kötetében; az talál itt köszöntőt, interjút, tanulmányt. A tarkára sikeredett fejezet mindahány árnyalatában fölfedezhetni az írónő önhűségét. Ezt a bizonyára nem könnyen kivívott és megtartott következetességet Vasy Géza egy interjúban rögzíti legvilágosabban. „…szeretném elérni azt – mondja a beszélgetés során Jókai Anna –, amit valamikor régen még a művészet tudott, hogy egységben van az ember által létrehozott alkotás azzal, amit az ember a saját életében megélt.”

Jókai Anna asszonyos odafordulásához képest Czakó hidegebb szemlélője az életnek, de nem kevésbé súlyos benne a tapasztalat, ellenkezőleg: egészen a végletekig viszi például a kultúra és civilizáció egymással ritkán azonosítható fogalmait. („…a szerző rendre megkülönbözteti a kultúra és a civilizáció fogalmát, kultúrán az Egész-voltot, civilizáción annak modern kori, érdekelvű feladását-megtagadását értve” – írja egy helyütt Vasy.) Czakó abszurdja vagy akár realizmusa: szeretettől nemes szemlélet. Természetesen ez is észrevételeztetik abban a négy évtizedet felölelő, tüzetes pályaképben, amelyet tizenegy (hosszabb-rövidebb) fejezetből rak össze a kritikus. S mennyire tanulságos például az Angyalok című regényt taglaló fejezet egy-egy kitételét, mondjuk, ezeket a sorokat: „csak létfilozófiát ismer [ti. Czakó], abból is azt, amelyik szerint az emberi lét célja az abszolútum, azaz az Isten felé való törekvés” – összeolvasni a Tóték okán tett megállapítással. Örkény műve, véli Vasy, azt sugallja, „hogy mennyi telik ki alkalmazkodásban az embertől, s azt, hogy a végletekig való alkalmazkodás ellenére is képes lehet a szembeszegülésre”. A kétféle konklúzió mögött kétféle íróegyéniség.

A Későmodern prózaírók szerzője történetesen Czakó Gábor mellett tartózkodik leghosszabban, de mint ahogy a babért nem könyvoldalak számában mérik, kötetének hangsúlyai sem a számbavétel oldalhosszában rejlenek. Az irodalom némely tudós fői a nem-látható láttatásában gondolják föltalálni a modernség egyszeregyét. Ezt a széptani kínba-hullást egyikük, a francia Lyotard két nagy életművön, Proust és Joyce művén vezeti le. Fejtegetése szerint Proustnál „a tengernyi idő zsákmányául eső öntudat azonossága elmosódik, Joyce-nál ugyanez történik az írás önazonosságával”. A továbbiakra nézve, folytatja Lyotard, „a modern esztétika (…) elfogadja, hogy a megjeleníthetetlen pusztán mint hiányzó tartalom idéződjék fel, a forma azonban – felismerhető konzisztenciájának jóvoltából – továbbra is a vigasz és az örömérzés anyagául szolgál az olvasó vagy a néző számára”. E (Lyotard szavaival) nosztalgikus esztétika nem áll távol a Későmodern prózaíróktól sem. Vasy Géza azonban a modernség képviselői közül mégis inkább azok felé nyúl, akiknél az erős (konzisztens) forma nagyon is kifejező, üzenetgazdag tartalmat öltöztet.

Németh László és Cseres Tibor, Oláh János és Balázs József, avagy Sarkadi Imre és Körmendi Lajos, Kertész Imre és Szabó István éppenséggel hűségüknek köszönhetően kerülnek egy tető alá. Abban a hűségben azonosak ők, amely az olyannyira tág (vagy ha úgy tetszik: ingatag) határú realizmuson belül igyekszik fenntartani egy bizonyos prózaforma iránti bizalom és lázadás egyensúlyát. Eszükbe sem jut a Flaubert-, Tolsztoj-féle poétikai, etikai hagyomány merő tagadása, s eszükben sincs, hogy e hagyományt ne a saját tapasztalataikkal, újításaikkal áthangoltan értelmezzék. Vasy tehát elsősorban nem azért keresi fel, veszi szemügyre íróit, hogy elmondja róluk: emez alkotói háztartást, amaz alkotói univerzumot igazgat; hanem a befejezetlen s talán befejezhetetlen nagy mű, a tegnapi, mai modernség (kinél megfogyó, kinél megújuló) kondícióit kívánja mérlegelni. S miközben végigtekint egy nem akármilyen mezőnyön; s tisztel, tisztáz, hirdet vagy éppen vitára ingerel, mindennemű jegyein túl egy igencsak ajánlatos gesztussal él: írókért, irodalomért kardoskodik, s képes meggyőzni, hogy még mindig érdekes és érdemes olvasónak lenni. (Széphalom Könyvműhely, 2006)

Nyitólap