Búcsú Deák Lászlótól

Deák László

Záróra, uraim, záróra…

Eliotnál hangzik el így, az Átokföldje második jelenetében, de csak szegről-végről van köze ahhoz, amit mondani akarok. A moziról, méghozzá egy bizonyos típusú moziról, aminek már egyszer s mindenkorra vége.

És azt szerettem volna, ha Mándy neve is szóba kerül benne. Legjobb lesz, ha így azonnal szóba hozom, mint olyat, aki nagy művet írt egy másikféle-fajta moziról, a némafilmről, aminek akkor már ugyancsak vége volt.

Mert egyszer mindennek vége van, és ennek emblémájául szemeltem ki én ennek a vak, rángatózó tangóharmonikásnak az arcát az Amarcordból, aminthogy Fellini is ezt a szerepet szánta neki. Ezért került be a zárójelenetbe is, bár extrém figurája egyáltalán nem illik a Vegyevigye lakodalmi asztala mellé. Hát távolabb üt tanyát egy billegő széken, ijesztgeti a gyerekeket, és húzza-húzza a Nino Rota-féle melódiát. Könnyfakasztó jelenet, bár mindenki sugárzik a boldogságtól. Ám tudvalévő: mostantól minden megváltozik.

A legjobb barátok közt hamar eldőlt, ki kinek lett idővel odaadó híve, ki kiért rajongott. Bár ekkorra a franciaújhullám-pártiak tábora is megoszlott. Voltak a Jules és Jim-esek, a Szerelmem, Hirosimá-sak, a Marienbad-osok és a Kifulladásig-pártiak, mint én. Azaz én még jobban szerettem az Éli az életét címűt, Anna Karinával. Pedig istenigazából Buńuel-, Fellini- és Kuroszava-hívő voltam. Mert az igaz, hogy Bergman egy-két filmjét is nagyon bírtam, de az előbb említettektől viszont mindent. Körülbelül ezerkilencszázhetvenötig tartott mindez.

A múlékonyság maga, ennek a vak muzsikusnak az arca. Másrészt örök, legalábbis a típusa örök. A filmen Domenico Pertica játszotta a szerepet. Fellini szeme a válogatásnál mindig, ebben az esetben is tökéletesen működött, ám ezt az arcot magam is számtalanszor láttam az ötvenes–hatvanas években, házaló kintornások, levitézlett zenebohócok között, akik már az artistaműsorokból is kikoptak. És látom azóta is aluljárókban, szélvédett zugolyokban, ahová átmenetileg behúzódhatnak. Csak már nemigen törődnek velük.

Emlékeztek a moziépületek homlokzati vitrinjeire, az éppen játszott és a bemutatás előtt álló filmek standfotóival, amit olyan sokszor és sokáig lehetett nézegetni? Némelyik közülük, mint beállítás, a filmben nem is szerepelt, mi szentül meg voltunk győződve arról, hogy azért nem, mert kivágták a kópiából gonosz emberek. Annyi igaz, hogy az ötvenes–hatvanas években hivatalosan is megkurtítottak filmeket, és ezt tovább rövidíthette a mozigépész, a maga szórakozására. Magam is láttam egy ilyen, úgynevezett erotikus összeállítást, az Otthon mozi gépészétől. Tiszta röhej volt, a pár másodperces snittekkel.

Miért szerettem a standfotókat? Valószínű, hogy hangulatfelidéző jellegük miatt, önmagukban is „hozták” a filmet. Zseniális rendező, zseniális operatőr, zseniális komponista, zseniális standfotós. Fellininél legalábbis így működött.

Már nem feltétlenül a színész vitte a filmet, bár aligha képzelhető alaposabb, gondosabb színész- és statisztaválogató, mint ismét csak Fellini. „Élvezem, hogy én, a kis ember, azt mondhatom egy hatalmas nőnek, hogy nem elég nagy.” Így aztán filmjeiben sehol egy hamis hang, egyenarc, engedmény középszernek vagy rátukmálásnak. Aki emlékszik, Trimalchio a „valóságban” se lehetett más, mint az a híres római vendéglős, akit Federico erre kiszemelt. Hát az Amarcordban a plébános, a görög tanár, a nagypapa – egyébként szakasztott alföldi magyar parasztfej –, a tolószékes fasiszta vezető? A művészetben sincs meggyőzőbb érv a hitelességnél.

Az a fájdalmas, de édes dal, ami hol a vak utcai zenész harmonikáján, hol egy kamaraegyüttes szomorú tónusán hangzik fel, a gyerekkor elmúltának melódiája.

Moziban ülve, de még most, tévét nézve is szívembe hasít. Igen, Miranda, az anya meghal, a láthatatlan motoros örökre elhúz, Vegyevigye férjhez megy, a kisvárosi légkör egyre súlyosabb, s a tengerparton váratlanul szállingózni kezdenek a nyárpelyhek. Új tavasz jő, s oda a régi.

Elsőre nem rémlik, melyik moziban láttam először, de az Urániára vagy a Puskinra tippelek. És kivel? Talán egyedül? Már fogalmam sincs. Nagy kár, hogy ifjúságom kedvenc mozijában, az Otthonban semmiképp se láthattam, mert nem sokkal korábban tört ki nálunk a bauxitbeton-pánik, és az érintett épületeket sorra lezárták, lebontották. Az Otthon épülete közéjük tartozott. Halála előtt azonban még méltó elégtételt kapott, a Szabadíts meg a gonosztól című Mándy-film néhány kulcsjelenetét a már rég bezárt mozi termeiben forgatták le. A stáb szájtátva állt a vetítőterem kiürült terében, amelyben még visszhangoztak a régi sikerek, filmhíradók, artistaműsorok, üvegdiáról vetített hirdetések hangjai, neszei, harsány kommentárjai és behízelgő dialógusai. Ahol még akkor is ott lebegett a helybeli kárpitos csábos feleségének kölniillata, hiszen évtizedek alatt a falakba ivódott.

 Jól emlékszem, a mozi fénykorában a műsoron lévő filmek standfotói és egy-két kocka előzetes már a Baross–Beniczky-sarok üvegvitrinjében kínálták magukat. Nézegettük is, kíváncsian és vissza-visszatérőn, nem csupán a jó, a rossz filmekét ugyanúgy. És persze a motoros kifutókra is emlékszem, akik a filmtekercseket, kópiákat szállították időre egyik mozitól a másikig.

Mostanában többször megelégedetten konstatálom, hogy jóllehet az ifjúság elszállt, mindnyájunké, de például az Amarcord megmaradt, és talán örökre, míg a világ és hét nap. Megőrizve magában az én ifjúságomat is valamiképpen – éppen annyira, hogy nekem elég –, csak legyen, aki megértse. E téren vannak jó tapasztalataim is.

Éppen ahogy hangzik a Ne kérdezd, kiért szól a harang…, azt se, kinek húzza a vak, rángatózó harmonikás. Ő megvolt már, mikor mi még sehol se voltunk, és itt lesz akkor is, mikor bennünket már rég elfelejtettek.

Deák László írásművészetének lényegét tükrözi ez a kisesszé. Csupa életöröm, fájó nosztalgia, elmúlás, testet öltött, vaskos, kitapintható valóság, édes és keserű emlékekbe kapaszkodás. Éppen úgy, mint legjobb verseiben, itt is mindez egyetlen, többé már szét nem választható szöveg- érzelem- és gondolattömbbé sűrűsödik. A „záróra” pillanata előtt vagyunk, a félhomályban a megfáradt pincér már borítgatja a székeket a lefosztott asztalok tetejére, nem maradt idő a fölösleges fontoskodásra, és már nem érdekes semmi, de semmi, ami a létfelszínen, a felületes külvilágban történik.

A lényegről beszél a súlyos beteg, halálra készülő költő: a művészet és az élet elválaszthatatlanságáról. Alapdologról alapmű ürügyén.

Fellinit nagyon szerettük. Az Amarcordot különösen. Jeleneteit és figuráit számtalanszor fölemlegettük. Nekünk szólt ez a film, rólunk, s egy olyan emberszabású kultúráról, amiben ugyan személyesen már nem vehettünk részt, de aminek valahai létezéséről első kézből volt tudomásunk. Beszélgetéseink közben úgy osztottuk meg ínyencfogásokként egymás között a Fellini-világvarázslat egy-egy részletét, kivillanó képeit, hogy mindkettőnknek jusson belőle az értékesebbjéből.

Harminchat éven át volt barátom ez a fantasztikus agyú és tehetségű ember. Akik közel álltunk hozzá, hajlamosak voltunk azzal kérkedni, hogy ismerjük tudásának forrásvidékét. Legfeljebb ha szeletet belőle. Két lábon járó enciklopédia volt. Mellesleg pedig: ebben a megvetésre érdemes világban ő volt a KÖLTŐ.

Az angyalokhoz volt hasonló – mindent tudtunk róla, és nagyon keveset.

(Kemsei István)

Nemrég elhunyt, kedves szerzőnk és barátunk utolsó írása. (A szerk.)

Nyitólap