Fogarassy Miklós

Gyermekkor

Háborús képek

A kék égen csak pár elfoszló bárányfelhő látszott – a második világháború utolsó előtti évének forrósága remegett a nyári levegőben. Napozónadrágocskákat viselő gyerekcsapat – homlokuk fölé tartott kis kezükkel árnyékolva szemüket – meresztgette szemét a rétek fölé. Ismerték már a repülők mélyen búgó, közelgő, erősödő hangját. Fel is tűntek dél felől az amerikai bombázók, a Liberátorok, ék alakban – szinte lomhának látszottak, ahogy szálltak a magasban. Mentek – mint a felnőttek mondogatták – Bécset vagy Győrt bombázni. Néha egy-egy német vadászgép gyors cikázásokkal meg-megtámadta a bombázók konvoját; olykor sikerrel. Párszor láttuk, valamelyik gép kigyullad, és zuhanni kezd. Ilyenkor hosszú, fehér ejtőernyők bomlottak ki és ereszkedtek alá az égen.

Egyszer Külsővat határában ért földet egy néger pilóta. Mögötte hosszú szálakon feküdt, lebegett az ejtőernyője. A földeken dolgozó parasztembereket annyira megijesztette ez a furcsa jelenés, hogy vasvillákkal, kapákkal vették körbe. Akadt valaki a faluban, aki tudott angolul; őt szalajtották ki a parasztok alkalmi fogságába esett amerikai pilótáért, majd bekísérte őt a községházára. Úgy hírlik, hadifogolyként túlélte a háborút, és hazajutott.

Nekünk a lengyel kertész, Bazil bácsi próbálta tört magyarsággal elmagyarázni a légi csatát. Háborúviselt férfi volt, aki, számunkra érthetetlen elővigyázatosságból, holmi háborús készülődésként egy hosszú, óvóhelynek szánt árkot is ásott a trágyadomb mellett a tyúkudvarban.

Bilinszky Bazil gyerekkorom egyik fontos figurája. Lengyel katonamenekültként került 1939-ben Magyarországra, és miként sok menekülttársát is, eleinte Sárvár mellett, egy barakktáborban szállásolták el. A lengyel férfiaknak a hatóságok megengedték, hogy a környéken munkát keressenek. Így került Bazil Veszprém megye határára, Külsővatra – nagyanyám kertésznek és házi mindenesnek alkalmazta az erős fiatalembert. Magas, csontos ember volt Bazil, akit a Lvovtól nem messze eső, Szambor nevű kisvárosban soroztak be a lengyel seregbe, és akire – mint később mesélte –, ha nem törtek volna rájuk a németek, módos polgári élet várt volna; egy nagy fafeldolgozó üzemet tulajdonolt a nagybátyja, és ezt rá kívánta hagyni. Bazil a jég hátán is megélő, leleményes férfi volt, aki a legnehezebb időkben is kitalált valami pénzkereső munkát, furfangos dolgot, hogy némi különkeresetre tegyen szert. Pár év után, a háborút követően ismerkedett meg egy ausztriai mezőgazdasági munkaszolgálatból ugyanebbe a községbe keveredett (ugyancsak ukrajnai születésű) lengyel lánnyal, Marikával; összeházasodtak, és házunk hátsó traktusát lakták. Bazil sohasem tanult meg rendesen magyarul (igaz, az évek során a lengyeltudása is erősen megkopott); nyelvi bakijain mindig jókat kacagtunk – nem sértődött meg, mosolyogva bólogatott, és panaszkodott a magyar nyelv nehézségeire. Fárasztó, de talán nem volt megerőltető a ház körüli munkája – a gyerekek szemében hatalmasnak tűnő kert közel felét egy idővel mindjobban elvaduló, parkos rész alkotta; a terület nagyobb részében, mely a Marcal patakhoz futott le, gyümölcsfák nőttek, veteményeskert zöldellt. Pár sertés növekedett az ólban, rövid időre egy tehénre is szert tettünk: ő a falu csordájával járt legelni a mezőkre, és esténként a szerszámoskamra szerepét is betöltő, düledező istállóban kérődzött. A szárnyas aprójószág ott kapirgált az árnyas udvaron (amit idővel mindinkább elborítottak a szerszámosbódék, tákolt fészerek), meg a kerti bokrok között bóklászott. Munkája végeztével Bazil bácsi kedvvel – mint holmi óvó bácsi – maga is játszott az ott nyaraló gyerekcsapattal – a négy unokatestvérrel meg a szomszédokból odasereglő helybeli surmókkal; drukkolt az ipiapacsozóknak, biztatta a bokrok között rejtezkedő számháborúzókat. Mikor nagyobbak lettünk, gólyalábat eszkábált, és megtanított rajta járni…

Az egyik délután kivezette az istállóból a tehenet, s kezdte kivinni a kapun. Mi, tétlenkedő aprónép, hiába próbált hazakergetni bennünket, vele tartottunk. Kiderült, hogy a falu bikájához viszi a jószágot. Álmélkodva, szinte borzongással vegyes izgalommal néztük a hágatást, a megtermékenyítés gyors, vad és ijesztő műveletét.

A nyári napok fénypontjai a tiszta vizű Marcal folyóban való hosszú strandolások voltak (csak egy nagyobbacska réten kellett a kert alatt átszaladni a folyócska szélesebb ágához). Amikor megszólalt a katolikus templom déli harangszava, rohantunk fel a házhoz: a terített ebédlőasztalnál volt a helyünk. Minden gyereknek megvolt a maga helye, a tányérok mellett a színes tartókarikákba fűzött damasztszalvétája. Délután, este a hűvös, vadszőlővel befuttatott teraszon kártyáztunk, marokkóztunk, társasjátékokat játszottunk. (Mindez inkább a későbbi nyaralások összbenyomása, hiszen akkoriban még csak óvodáskorú voltam.)

Egyedül maradt anyám mindegyik háborús nyár elején levitt bennünket az édesanyjához, de aztán hamarosan elszelelt, és csak néhányszor látogatott meg; jó kezekben voltunk. Meg aztán ő maga nemigen szerette a falusi világot, és anyjával sem volt igazán felhőtlen a kapcsolata. A lánytestvérem meg én nem zúgolódtunk ezért, valahogy így volt jó nekünk a csodálatos Alice nagymamával – gondoltuk: unokatestvéreim anyukája, szép Sára nagynénénk csak hadd pátyolgassa nyaranta is a gyerekeit…

Azon a ’44-es kék eges, „liberátoros” nyár vége táján kezdett kitörni a családi pánik: hol jobb, szerencsésebb átvészelni a közeledő frontot – az ostromlott fővárosban vagy falun? Maradjunk? Menjünk? Anyám a határozatlanságáról volt nevezetes, hol így döntött, hol amúgy. Aztán egy késő őszi napon végül is vonatra ültünk – s várt ránk a háború utolsó tele a Krisztina körúti bérházban.

Ki lehetett ez a háborús időkben cseperedett kisfiú? Ki voltam: honnan jöttem?

Béla

Apám családjának története – eléggé homályosan, töredékesen – négy évszázadra vezethető vissza. A 17. század elején az erdélyi Fogarason bukkan fel – bizonyára a Balkán felől, és nevük sugallata szerint görög (fanarióta) eredettel – egy kereskedő testvérpár. Jánost és Andrást Constantinnak hívták. Ki tudja, mivel kalmárkodtak, egy azonban bizonyos, hogy megvagyonosodtak. Tudvalevő, hogy az utolsó erdélyi fejedelmek kincstára – különösen Apafi Mihályé – igen gyakran kimerült; ilyenkor tetemes kölcsönöket voltak kénytelenek felvenni módosabb polgáraiktól. A kölcsönaranyakat persze visszafizetni nem tudták; Apafi Mihály fejedelem is egy-egy „kutyabőrrel” törlesztett. A Constantin testvéreknek – kölcsönpénzük fejében – is így adott nemesi oklevelet, címert és a családnevükhöz illeszthető „fogarasi” előnevet…

Leszármazottaikról, a Kárpát-medence szerteszét szóródó utódjaikról keveset tudni – bizonyára nem történt velük semmi különleges. Az ezerhétszázas évekből akad egy okirat bizonyos Constantin Gáborról, ha jól számolom, ő szépapám nagyapja, aki sárospataki földbirtokos feleségével pereskedett válásuk után. A periratok alapján annyit lehet róla sejteni, hogy korpulens lehetett: az okmányokban ugyanis ragadványneve is szerepel, mint Constantin (Duci) Gábor (nyilván megkülönböztetve egy másik, alighanem sovány Gábortól). Ez a Pest megyei táblánál folyó per arra vall, hogy a famíliának ez az ága nyugati irányba szóródott – hihetőleg házasságok és életlehetőségek útjait járva.

Reformkori, magyaros tudatot sejtet, hogy az ő leszármazottja, Constantin Sándor hivatalosan is a családi előnevét veszi fel családnévként, így lesznek Fogarassy nevűek őseim ősei. Vannak arról is halvány nyomok, hogy ez a derék Sándor jó honfi volt, és katonatisztként a ’48/49-es szabadságharcban is részt vett. Valamikor a kiegyezés utáni évtizedben távozhatott az élők sorából; vagyont nem, de sok-sok gyereket hagyott az özvegyére. Így aztán talpraesett özvegye, a bizonyára német eredetű Rick Teréz egymaga tartotta el, nevelte fel és iskoláztatta csemetéit – a betevőre, iskolára valót ez a „Teréz mama” a kolozsvári egyetemi klinikák mosodavezetőjeként kereste meg.

Gyerekei közül (nagyapám) Viktor orvosi egyetemet végzett Kolozsváron. Diplomázás után tétovázott – nem voltak elképzelései, hol helyezkedjen el, és mit kezdjen magával. Amikor egyszer erről beszélt, orvosbarátja vetette fel sörözés közben: „Te Viktor, olvastam egy hirdetést, hogy a wiener-neustadti katonai főreál orvostanárt keres egészségtant oktatni. Tisztes fizetést ajánlanak. Meglehet, felcsereket is kell majd tanítanod.” „De hát gyatra a némettudásom!” – aggályoskodott Viktor. „Ne törődj vele. Pályázd meg; majd csak elboldogulsz.” Így lett dr. Fogarassy Viktor civil katonaiskolai tanár – osztrák földön. Nyelvtudásával kapcsolatban igaza lehetett – a csúfneve a növendékek körében sokáig az volt, hogy ő a „der-die-das Fogarassy”. Pár év civil tanárkodás után kollégái rábeszélték: lépjen be a Monarchia hadseregébe. Így lett biztosabb egzisztenciával katonaorvosként tanár és tiszt. Egy idő után otthagyta a tanári pályát, lassanként szépen emelkedve a tiszti ranglétrán. Igaz, egyre-másra kellett állomáshelyeit változtatni.

A ’90-es években Komáromban teljesített szolgálatot; ott ismerkedett meg Kirchner Vilmával, a módos, lotaringiai eredetű patikuscsalád csinos, molett sarjával. Megnősült. Nagyszüleim házasságból három fiú született. Béla, az apám volt a középső gyerek, ő a 19. század utolsó évében Nagyváradon jött a világra – az apja ugyanis épp ott szolgált.

A század első évtizedében a fővárosban is éltek – a két nagyobb fiú a Werbőczy (ma: Petőfi) Gimnáziumba járt, vagyis apám gyerekkorának, iskolás éveinek egyik időszaka épp ahhoz a budai Krisztinavároshoz kötődött, ahol majd férfiéletének pár fontos éve is zajlik, s ahol én is a világra jöttem.

Amikor kitört a „nagy” háború, Viktor papát – immár orvostábornoki rangban – a keleti hadszíntérre vezényelték, és a galíciai front egyik vezető egészségügyi parancsnokaként szolgált. Aktív éveinek eseményeiből azt emlegették, hogy egy tífuszjárvány alkalmával kemény karantént rendelt el, s azt több hónapig szigorúan fenntartatta. A háború vége felé nyugalmazását – kvietálását – kérvényezte a főparancsnokságánál. Családjával Sopronba költözött. Legnagyobb fia ekkor már gépészmérnök-hallgató volt, apám, aki 1899-ben született, gyerekkorától katonai pályára készült. A soproni katonai főreálban már az érettségihez közel járó növendék volt a háború utolsó éveiben. Ezeket a nagyobb, talán már kadéti rangú diákokat igencsak fűthette a hazafias-harcias buzgalom, mert lázadozva követelték, hogy még érettségi előtt a frontra mehessenek. Csak a családi és a tantestületi szigor tudta e forrófejű akciót, melynek Béla is részese volt, megfékezni.

Béla ludovikás éveinek életszerű részleteit homály fedi – nyilván szabványos volt. Lépegetés előre évfolyamról évfolyamra; amilyen „rendes gyereknek” látszik az ebből az időből fennmaradt portrékon, biztosan mindig jól vizsgázott, nyelveket tanult, komolyan vette a dolgát. Biztos, hogy erősen dobogott ennek a jókötésű, derűs fiatalembernek a szíve, amikor a katonai főiskola elvégzésekor a tiszti eskü szavait deklamálta. Szerette a társaságot, a barátokat; nagy sörözések képe dereng fel férfias kompániákban. Barátnők, szeretők… biztosra vehető titkok.

Aktív életének első évei: merő sötétség. Hol szolgált a fiatal gyalogostiszt? – az adatokat elporlasztotta az idő.

*

Legkisebb gyerekkoromtól csodálkozva, inkább viszolyogva néztem a katonákra, különösen a katonatisztekre – mintha antimilitaristának születtem volna. Mi motiválhatta ezt a mosolygós, kedves arcú fiatalembert – miközben két fitestvére a derék mérnöki pályára lépett –, hogy a harcok, háborúk, a katonai egyenruhák után vágyakozott? Talán komolyan vette a „hősi és vitéz nemzetről” szóló ismereteket a történelemórákon, a tankönyvek nemzeti mitológiáit, legendáit? Vagy egyszerűen a családi környezet: az apa rangos, tekintélyt sugalló tiszti egyenruhája volt pályaválasztásának eredendő lelki oka? Nehéz ezt megérteni… Avagy az én ellenérzéseimbe belejátszott az ő későbbi hiánya, a háborús traumák, a szocialista katonatisztekről kialakult képek meg a „horthysta tiszt” titkolni való megbélyegzése, „szégyene”? Esetleg a náciszimpátiákkal fertőzött egykori katonatiszti kar rossz híre is szerepet játszik ebben az ellenszenvben? Apám eltűnte után évekig ott függött az egyik szekrényben sötétzöld színű, aranyozott sujtásokkal gombolódó díszmentéje… Engem, a kisfiút persze elbűvölhetett ez a különös, csillogó jelmezszerűség… Néha, ha egyedül maradtam otthon, előszedtem a molyirtó szagával átjárt különös kabátot, kivettem és belebújtam (selymes bélésének hűvös érintése kellemesen simogatta a bőröm), és nézegettem magam a tükörben – a kezeim ki se látszottak a kabát ujjaiból.

Anna

Amikor anyám a kolozsvári klinikán megszületett, 1908. február 3-át írták. Anna a Makara házaspár első gyermeke volt. Apja, a középkorú sebész és igen fiatal, alig húszéves felesége nemrég házasodtak össze. A tanszékigazgató professzor és a szép szőke fiatalasszony a Monostori úton rendezkedett be egy tágas házban, ami a Szamos partjáig lejtő parkos, virágos kerttel egészült ki. A családfő csak három évvel korábban, 1905-ben került Kolozsvárra, amikor az egyetem sebészprofesszori székét elfoglalta.

Nagyapám, Makara Lajos fiatal orvosként eleinte Pesten vitt magánpraxist. Pacientúrája elsősorban a Rákóczi út környékének polgárságából került ki. Már medikus korában sebésznek készült; pár kiegészítő bécsi tanulmányi éve után erre specializálódott – különösen a hasi és a csontsebészet foglalkoztatta. Az alacsony termetű, vékony csontú orvos szőke haját sörtére nyíratta, rövidre vágatott szakálla felett az ajkait nagy, selymes szálú bajusz borította – megjelenése egyszerre volt komoly, és a korabeli férfidivatnak megfelelő. Zárkózott, magányra hajlamos férfiúnak látszott, de betegei, ismerősei becsülték, és szeretetre méltónak tartották. Szűkszavúságát, fel-felvillanó szigorát kék szemének élénksége, tekintetének jóindulata ellensúlyozta. Szegényebb sorsú pácienseitől, ha szorult helyzetbe kerültek, nem fogadott el honoráriumot. Jó természetét igazolja, hogy leveleiben – lendületes betűivel, krémszínű papíron – rendszeresen beszámolt szüleinek élete folyásáról. Évente párszor – még bécsi éveiben is – hazalátogatott Pápára, gyermekkorának, diákéveinek városába.

A doktor családi neve egyébként ismerősen csengett a főváros orvosi köreiben. Apját, dédnagyapámat, Pápa város főorvosát (akit az Esterházy grófcsalád pápai ága háziorvosként is alkalmazott) mint ódon vidéki különcöt, radikális ’48-ast, némileg anekdotikus figurát tartották számon kollégái. Némelyek az „öreg Makara” hajdani, 1848-as felvidéki képviselő-jelöltségéről – a forradalom után kiírt országgyűlési választáson a nyitrai kerületben indult, de vetélytársával szemben a szavazáson alulmaradt –, majd a Görgey-seregben folytatott katonaorvosi működéséről is tudtak.

Fiának neve azért is forgott a pesti szalonok szóbeszédében, mert az évek múlásával a doktor kezdett agglegénykorba kerülni. Ha megnősült volna, nem lett volna rossz parti. Ő azonban – sokak szemében úgy tűnt, végleg – nem házasodott. Öccse, pályatársai, gyermekkori barátai is megnősültek már. Amikor ők is családalapításra ösztökélték Lajost, ő, egy kissé ingerülten, azzal ütötte el a témát, hogy a szakmájának kíván élni, és ideje sincs ilyesmire.

Kinevezték a Szent Margit kórház sebészeti osztályának élére. Híres, sőt hírhedt volt a rendszeretetéről, pedantériájáról és az ezzel kapcsolatos rigorózusságáról. Ha a vizitek során gyűrött vagy szennyes ágyneműt pillantott meg, felemelte a hangját, vagy – és talán ez volt az ijesztőbb – csupán egy néma ujjmutatással észrevételezte a helyzetet. Ilyenkor megfagyott a levegő, és az ápoló apácák rögvest tették a dolgukat.

Katolikus volt, de a vallási dolgokat szabadelvűen fogta fel – az ideológiák egyébként se nagyon érdekelték. A politika meg különösképpen nem. A Nyitra megyei, szegényparaszti szlovák jobbágysorból származó, korán elárvult édesapját a pápai bencések nevelték fel, és támogatták orvosi tanulmányai során. Az orvosi pályán nyomdokába lépő Lajost bizonyára ez a körülmény is befolyásolta, és például az akkoriban – az 1880–90-es években – még gyakorta fel-fellobbanó, pápaságellenes, az ultramontánokat támadó közéleti vitákban sem foglalt állást.

Szó, mi szó: a kolozsvári professzori státussal, amelyet komoly pályázati riválisokkal szemben nyert meg, karrierje csúcsára jutott. A századforduló táján Kolozsvár – a maga magyar, román, örmény, német, zsidó lakosságával, színes polgárságával – nem volt akkora nagyváros, hogy a hírek, pletykák egyhamar ne hullámozhattak volna benne végig. Az új professzorra, a Pestről érkezett doktorra hamar felfigyeltek – társaságokba, vendégségbe invitálták. Ebbe a helyi polgárasszonyok nem is igen titkolt szándéka is belejátszott, hogy a már őszülni kezdő férfit valamelyik, régóta eladósorban tengődő hölggyel összeboronálják.

Az akció nem várt eredményre vezetett. A negyvenes éveiben járó Makara ugyanis egy alkalommal – amikor bemutatták neki – szinte lecövekelte magát az alig húszéves, vidám, pisze orrú, vörösesszőke, haját laza kontyban hordó, kissé kacér Péterfi Alice mellett (aki körül sok kolozsvári fiatalember legyeskedett). A következőkben sem tágított mellőle. Még egy év sem telt el, megkérte a fiatal, városszerte népszerű, jómódú családból való Alice kezét – azt gondolhatja az ember, hogy az egyetemi sebésztanár szívében valódi szerelem lángja lobbant fel.

A Péterfi család a város notabilitásához tartozott. A belvárosban, a Nefelejcs utcán álló tornyos, szinte palotaszerű házat lakták. Péterfi Zsigmond – dédapám – pályája igazi korabeli értelmiségi karrier. Egy nem túl módos dési zsidó kereskedő özvegy, a garasokat is fogához verve, lehetővé tette, hogy fia az 1850-es években a zürichi műegyetemen végezzen, vasútépítő mérnökként. A fiatalember a század derekától meginduló vaspályaépítéseknél lett keresett szakember. Egyre magasabb posztokon dolgozott, megvagyonosodott, és a század vége felé császári és királyi vasúti főtanácsosi rangra is emelkedett. Zsigmond a gazdag Ehrlich család Berta lányát vette feleségül; egyik sógorának, az agglegény Henrik bácsinak tekintélyes földbirtoka volt Fegyverneken. Péterfi a Szamosvölgyi Vasút főigazgatójaként a század ’90-es éveiben költözött családjával Kolozsvárra – szép házukat is akkoriban építtették. A házaspár életvitelét jellemzi, hogy – miközben a gyerekeik a vakációk idején a nagybácsi birtokára hívtak nagy társaságokat – ők a karlsbadi fürdőket látogatták.

Három gyermekük született ugyanis. Először két fiú, Tibor és István, majd Alice. Dédapám, aki egy időben a helyi szabadkőműves-páholy nagymestereként is működött, mind a három gyermekét más-más keresztény vallás szerint tartatta keresztvíz alá. A legidősebb, Tibor evangélikus lett – ő a két háború közötti időkben német és angol kutatóintézetek neves anatómusaként szerzett hírnevet, Cambridge-ben, végül (Kemal Atatürk meghívására) az ankarai egyetemen lett professzor. Péterfi István, a második gyerek volt a református. Pista jogot végzett, de mint zenekritikus (a híres énekesnő Basilides Mária volt a felesége) a baloldali Est-lapok munkatársaként lett ismert. Alice-ról viszont úgy döntött az apa: ő legyen a családban a katolikus; az apácák elemi iskolájában taníttatták.

A családfő egyébként indulatos és rabiátus személyiség lehetett; a fiúk, a kolozsvári egyetem elvégzését követően, Pestre költöztek. Némelyek szerint azért is, hogy atyjuk szeszélyes diktandumaitól mielőbb megszabaduljanak. Még Alice-ról is, akinek a Péterfi-ház egyik toronyszobájában külön lánybirodalma volt, azt rebesgették, hogy csak azért ment férjhez a húsz évvel idősebb professzorhoz, mert elege volt apja családi rezsimjéből. Mindez persze afféle rosszmájú szóbeszéd. Magánemberként Makara bájos, szívmeleg ember volt; szerelmük kölcsönösségét nincs jogunk kétségbe vonni. Az esküvőre Kolozsvárott került sor; a lapok a „Családi hírek” rovatban tudósítottak róla. Nászútjukat Pápán kezdték, ahol Makara az ifjú arát bemutatta a rokonságnak. Kihajtattak a várostól nem messze eső Külsővatra, ebbe a Marcal-parti falucskába is, ahol Lajos legjobb barátja, Nagy János és családja élt, és velük is megismertette szép, ifjú nejét. Aztán a nászutaspár Bécs felé vette az irányt.

Kolozsvárott elég nagy házat vittek; Alice passzionátusan vezette a háztartást, és kedvelte a vendégtársaságokat; a pár gyakran járt koncertekre, színházba, mulatságokra. A Monostori úti házban élénk élet folyt. A Péterfiek helyi barátai – örmény, román, zsidó, magyar úri, értelmiségi és művész barátok – a Ferenc József Tudományegyetem professzoraival, tudósaival elegyedtek össze; a Jancsók, az Apáthyiak és hasonló tudós tanárok a helyi polgárság színes figuráival. Alice lánykori és asszonytársi barátainak köre különösen nagy kiterjedésű volt; Lajos, amikor este hazatért a műtétek és demonstrációk után a klinikáról, sokszor már fáradt volt – csak beköszönt a vendégeknek, majd megvacsorázott, és zöld üvegernyős íróasztali lámpájának fényében egy ideig elüldögélt, dolgozgatott a következő napi előadására készülve. Klinikáját modernizálta; és vezetői szigora itt is megmutatkozott. Mesélték, hogy egy alkalommal a miniszterelnök, Tisza István egy erdélyi vadászata során balesetet szenvedett, ezért a kolozsvári sebészeti klinikán ápolták. Amikor a sebésztanár egyszer meglátta Tiszát a folyosón sétálni, ráripakodott, „Mars az ágyba!” felszólítását azzal egészítve ki, hogy itt az ő parancsainak kell engedelmeskedni…

A Monostori úti házban remek házvezetőnő, pár cselédlány, egy-egy dada segítette a „fiatal méltóságos asszony” életét. Ő maga is örömmel vett részt a bevásárlásban és a konyhai munkákban, a kertészkedésért különösen lelkesedett – mindenféle érdekes bokrot, cserjét, virágot hozatott, és ezekkel telepítette be a Szamos felé lejtő kert ágyásait.

Az első két gyerek gyorsan érkezett, anyám, Anna világrajötte után – még ugyanannak az évnek a decemberében – György született, majd pár évre rá még egy fiú, aki apja keresztnevét, a Lajost kapta. A soknemzetiségű, asszimilációs tégelynek számító Erdélyben a dunántúli katolikus férfi és a liberálisan, de keresztény elvek szerint nevelt asszony házassága kapcsán a „zsidókérdés” persze fel sem merült. A gyerekeket keresztény hit szerint nevelték.

Egy kellemetlen fogműtétje után a sebész állkapcsában csontrákot diagnosztizáltak 1915-ben. Többször műtötték; sugárterápiás kezelést kapott. Amikor időlegesen javult az állapota, bekötött állal tartotta meg az óráit, rendeléseit. Betegsége azonban mind előbbre haladt, házukra sötét árny borult, ő maga is tudta a kór kimenetelét. Mindehhez az időközben kitört világháború ezernyi baja-jaja is hozzáadódott. ’16 tavaszán temették – a város díszsírhellyel tisztelte meg a Házsongárdi temetőben. Amíg a gyászmenet végigvonult a városon, díszsortüzeket dörögtek az ágyúk. A helyi lapok gyászkeretes cikkekben méltatták az elhunytat.

Így maradt pár éves házasság után az alig harmincéves Alice özvegyen – három kisgyerekkel. Önkéntes katonai ápolónőnek jelentkezett, egy katonai kórházvonaton szolgált. Amikor a háborús összeomlás után eladta házukat, a fővárosba költözött, hisz két fivére ott élt. Kivett egy Teréz körúti bérlakást. 1918 telén már a háború utáni nagyváros bérházi, poloskás poklában éltek. Mindezt hamarosan a kommün megpróbáltatásai súlyosbították. Egy húsvéti napon például Panni és öccse a Teréz körúton a Nagymező utcai plébániára igyekeztek az ünnepi misére. A két gyereket ünneplőbe öltöztették, a tízéves lány haját fátyolféle fedte, fehér kesztyűs kezében csontborításos imakönyvét és a rózsafüzérét szorongatta. Bőrkabátos, kissé kapatos „Lenin-fiúk” jöttek velük szembe a járdán; az egyikük elkáromkodta magát, és kiverte az imakönyvet a gyerek kezéből. A két csemete zokogva menekült haza…

A sors és a család sajátos ellentmondása: Alice testvérbátya, Péterfi István – Kun Béla felkérésére, akivel még a kolozsvári jogi egyetemről ismerték egymást – a külügyi népbiztosságon vállalt funkciót. (A fehér uralom beköszöntével több hónapra vizsgálati fogságba is került.) Másik bátyját, a baloldali eszméket valló fiatal tudóst az orvosegyetem anatómiai intézetében 1919 tavaszán intézetvezetőnek választották meg. Augusztusban emigrálni kényszerült, és két és fél évtizeden át külföldön élt.

A háború után Alice és gyerekeinek sorsa más irányba fordult. Egy ügyvéd rokon ajánlotta a fiatal özvegynek, hogy a kolozsvári ház és ingóságainak árából épp abban a Veszprém megyei községben, Külsővaton, ahol nászutasként járt már egyszer, vásároljon meg egy éppen eladó, tekintélyes régi házat, egy hozzá tartozó tágas kerttel és néhány száz hold legelővel, szántóval. Így lett falusi kisbirtokos asszony. Fiát a pápai református gimnáziumba íratta; lányát pedig a pesti Erzsébet nőiskolába adta bennlakónak.

Igaz, anyám sorsa is ekkor tett egy kétéves – későbbi életpályáját alaposan meghatározó – gyermekkori „kitérőt”. Amikor a háború utáni nyugat-európai filantróp intézmények árván vagy szegényen maradt közép-európai gyerekeknek angol (holland, belga) családok körében „vendég gyerekeket” szerveztek, ő Angliába, egy walesi családhoz került két felhőtlen évre; a második évben még a helyi iskolába is járt. Pótszülei, lánytestvérei szeretettel, melegséggel vették körül, és az angolt szinte második anyanyelveként beszélte.

Hazatérése után tudta meg, hogy közben anyja, a harmincas éveiben járó szép özvegyasszony másodszor is férjhez ment – egy csinos, magas osztrák báróhoz, Brettfeld Egonhoz, aki a háború után pilótaként szerelt le, és valahogy Magyarországon ragadt. Hirtelen szerelem, rövid házasság – a léha osztrák dzsentri mihamar elkártyázta, és vadászatok után a falusi portán rendezett férfimulatásokon elprédálta újdonsült birtokának jelentős részeit. A három Makara gyerek mintegy mostohasorsra jutott; a nagyházból egy szegényesebb melléképületbe költöztették őket. Esténként dínomdánomok, idővel pedig egyre gyakrabban a házaspári szócsaták hangjai hallatszottak át hozzájuk. Amikor – pár évre a házasságkötés után – válásra került a sor, a férj csak azzal a feltétellel egyezett ebbe bele, ha pár éves közös lányukat magával viheti (akit aztán Brettfeld testvérei neveltek fel Hannoverben). Bár ez az esemény felszabadította a nagyobb Makara gyerekeket, szomorkodtak is: igencsak szerették a kishúgukat… A válás után Alice asszonynévként hivatalosan is visszavette első ura, Makara Lajos nevét.

A húszas évek végén, a nőiskolai érettségi táján készült fotókon Pannit szilfid széplányként látjuk. Hosszú, szőke haja a derekáig ért; kék szemében elevenség vibrált, és kissé pisze orra is finom metszésű volt. Középtermetű, formás és karcsú volt. A Pázmány Péter Tudományegyetemen angol és német szakra iratkozott be, és bár nagyon szorgalmasnak nem volt mondható, nyelvérzékével, beszédkészségével elég jól elboldogult.

Alig töltötte be a huszadik évét az egyetemista, mikor megint ráköszöntött a szerencse – megpályázott egy amerikai, két szemeszterre szóló főiskolai ösztöndíjat, és el is nyerte. Akkoriban ez különlegességnek számított – egy fiatal magyar nő egyedül utazik Berlinen át Hamburgba, aztán egy óceánjárón New Yorkba hajózik! Egyszer azt mesélte, hogy még egy kérője is akadt a hosszú úton; nem volt könnyű a beléhabarodott módos amerikai úrtól megszabadulnia, hogy aztán a nagyváros dzsungelében meglelje a vonatot, amivel Délre, Georgiába, egy college-ba utazott. A déli középosztály köreiből való amerikai lányok lettek az évfolyamtársai, barátnői. A bentlakás, a tanulás mellett velük autózott, teniszezett, vidám partikon járta a foxtrottot – a megnyerő természetű magyar lányt ott is felkarolták. Naplót vezetett, amibe képecskéket, apró csokrokat ragasztott. Élményeiről, az érdekességekről hosszú, sokszor az elképedés, a csodálkozás hangján szóló levelekben számolt be; ezekből egy válogatásnyit az egyik, akkoriban divatos hetilap – az Új Idők – is közölt a szőke, leomló hajú Anna mutatós fényképével.

Amerikai barátnői egy életen át tartották vele a kapcsolatot; a kommunizmus éveiben – jó két évtizeddel később – a kitelepítés nyomorúságában is próbálták támogatni. A tengerentúlról érkező postacsomagjaik családi eseményszámba mentek – az asszony két gyerekével együtt bontotta ki a furcsa illatú kartondobozokat, melyekben persze sok felesleges, hasznosíthatatlan dolog is bele volt zsúfolva: furcsa ízű cukorkák, flitteres selyemruhák, magas sarkú báli cipők is akadtak – a feladók aligha tudták elképzelni a kitelepítési kényszerlakhely falusi sarát, szegényes viszonyait.

*

Későbbi férjével, a harmincas éveinek elején járó Fogarassy Béla főhadnaggyal a Gellért fürdőben ismerkedett meg. Béla hamar kopaszodó, bajszos férfként látható egy fényképen, amint egybeszabott dresszben üldögél a pezsgőmedence peremén Anna mellett. A gép lencséjébe mosolyognak.

Béla udvarolni kezdett, a kapcsolat komolyra vált, eljegyzés; a házasság felé kezdtek vitorlázni. A férfi gyengéd szerelemmel szerette a világlátott, beszédes, csinos, törékeny, igaz, a kisebb-nagyobb betegségei, testi panaszai miatt sok figyelemre, tapintatra is rászoruló nőt. Az udvarlót, majd a vőlegényt a Makara család és a külsővati baráti társaság is kedvelte; noha távol állt tőlük, hogy a ludovikás tisztekkel szorosabb kapcsolatot tartsanak. Nyári szezonokban Béla is jókat teniszezett a falusiak szemében úrinak számító fiatal társasággal, együtt fürödtek a tiszta vizű Marcal folyóban, esténként nagy bridzspartik dúltak a házak hűvös teraszain. Alice mama is – aki maga is szeretett kártyázni, a fiatalság pártfogója volt a helybeli, konzervatívabb anyák ellenében – megszerette leendő vejét, a rokonszenves, művelt, jószívű fiatalembert.

Akkoriban, ha egy katonatiszt megházasodott, a menyasszony családjának úgynevezett kauciót kellett a honvédségnél letenni. Ez a nem is csekély pénzösszeg mintegy szavatolni kívánta a tiszt „úri” életvitelét. Alice nem tehetett mást: eladta a még megmaradt legelőket, és befizette a mennyasszony családjára rótt kauciót.

A Fogarassy família – a nyugállományú orvos-tábornok, az ő felesége meg Béla két mérnök testvére – is rokonszenvvel fogadta a feleségjelöltet. Igaz, valami ott lappangott a szóbeszédek foszlányai között; a leendő anyós – szabványosnak is mondható antiszemitizmusát a fiatal pár előtt persze elhallgatva – néha beszélt (korabeli, finomkodó kifejezéssel szólva) az „árja–félárja” házasság kapcsán benne támadt aggodalmáról is. Ám ez akkoriban, a harmincas évek elején csak holmi anyai borúlátásnak hathatott.

Bélát csapattiszti szolgálatra küldték Pécsre. Menyasszonya a város egyetemén kapott angollektori állást. Még csak jegyben jártak, de már ráleltek leendő pécsi otthonukra: a Széchenyi tértől nem messze fekvő csendes Anna utcában – mintha még az utcanév is anyám keresztnevét visszhangozta volna! – béreltek egy kellemes, tágas lakást, melyet később ízlésüknek megfelelően rendeztek be.

Az esküvőre a Budai Vár – a háborúban később lerombolt – helyőrségi templomában került sor, népes közönség részvételével. Az egyik esküvői képen a mosolygó, fehér ruhás ara egy kölcsönbe kapott elegáns, hosszú automobilból integet… Velencébe vasúti hálókocsival mentek nászútra.

Az ifjú pár pécsi évei derűsek. Az Anna utcai lakás kellemes volt, sok napot kapott. 1934-ben egy nagyobb ausztriai, németországi utazásra mentek. Béla jó szervező és útikalauz volt; Bécsben rokonai éltek; ő a magyar és német seregek közötti barátság jegyében szolgálati tanulmányutakon már többször is járt német földön… Hajóval mentek Bécsig, majd több héten át járták az ódon bajor városokat. Béla kényeztette Pannit; nem terhelte megerőltetően sok járással, ha fáradt volt, szép kávéházak teraszán időztek, beszélgettek hosszasan.

Fennmaradt erről az útról egy unikális – a férj gondosságára, manuális precizitására jellemző – vászonkötéses fényképalbum, melyben Béla a fekete lapokra ragasztott fotókat fehér tussal írott rövid, szöveges kommentárokkal kísérte. Szenvedélyesen szeretett fotózni; csak elvétve maradt róla fénykép, általában ő állt a kamera mögött, így a társasági, családi fotókról többnyire hiányzik az alakja. Ám ez az albumkompozíció az ő karakterét, sőt némileg szakmáját is tükrözi – ennek alapján képzelem el sokszor a katonai parancsnokot, aki a katonai gyakorlatokon vagy az orosz fronton a tereprajzokat gondosan elkészíti; a sok száz, kronologikusan számozott kép precizitása, a fehér tusvonalak hol díszítő, hol leíró jellege adott útmutatást a fantáziának.

1934-ben született első gyermekük. A kisfiú igen rövid ideig élt; alig másfél évesen egy tüdőgyulladás ragadta halálba. A gyászból az hozott felépülést, hogy az asszony a kisfiú elhunyta után nemsokára várandós lett, és 1936 karácsonyestéjén kislányt szült, akit Erzsébetnek kereszteltek. A boldog anya kedvvel sétáltatta a kisbabáját a Tettye lejtős útjain; otthon alkalmazottal oszthatta meg a háztartás terheit. Nyaranként, ha már utazhattak, a dunántúli kisközségben, Vaton nyaralt az anya meg a kicsi lány. Férje, ahogy elfoglaltsága engedte, sokszor lelátogatott hozzájuk. Nővéremnek, a jó természetű, könnyen nevelhető, engedelmes kislánynak bizonyára ezek lehettek a (persze rég feledett, alámerült) legboldogabb évei…

A pécsi életüknek hirtelen szakadt vége: Bélát 1938 végén, immár századosi rangban Budapestre vezényelték a Vezérkarhoz, ahol a VKF/2-nél a kémelhárítási osztályra nevezték ki. (Évfolyamtársa és barátja, az idős korában emlékirataival ismertté vált Kádár Béla erről a fordulatról és más, Bélát illető mozzanatról memoárjában is ír.)

Szép, nagy ablakaival a csendes Gellérthegy utcára, a Nap-hegy felé néző lakást béreltek ki Budán. A fiatalasszony – ismét várandós állapotban – a Krisztina körútra, a Horváth-kerttel átellenben álló ötemeletes, körgangos, nagy bérházba költözött. A lakás azért is látszott jónak, mert nem esett messze férje hivatalától; gyalog tudott feljárni a Dísz téri főparancsnokság épületébe. Valószínű, hogy idegennyelv-tudása is hozzájárult, hogy – alezredesi rangban – a VKF/II. sajtóosztály élére nevezték ki. Pályájának kilátásai kapcsán katonai diplomáciai karriert is emlegettek; 1939 tavaszán Grenoble-ba küldték, egy magas szintű, pár hónapos nyelvi és szakmai továbbképzésre.

Én 1939. június végén jöttem világra. A kétgyerekes házaspár mintegy belakta a négyszobás lakást – egy cselédlányt az ismerős külsővati parasztcsaládok lányai közül választottak.

*

Itt érdemes közbevetnem valami személyeset. Azok a fiatal nők, falunk kovácsmesterének lányai (később, nyári délutánokon sok-sok óráig üldögéltem az ő kovácsműhelyükben, bámulva, mint izzítják, kalapálják az üllőn a patkóvasat, és hogy a bőrkötényes, kormos, izzadt férfiak a forró vasat miként szegelik fel a ló patájára), akiknek meleg, széles ölében, erős combjain sokat üldögéltem, akik karjaikkal szorítottak magukhoz, gyengéden becéztek, dédelgettek – ők erotikus énem legmélyébe vannak mintegy befalazva. Lelki tudássejtelmem van erről. Felnövekedve megfigyelhettem: elementárisabb zsigeri ösztöneim – s a velük járó nőfantáziák – valahogy az ő testük ős-imaginációjával, erejével és illatos puhaságával léptek kapcsolatba. Pontosabban: még egy összetevője van ennek a komplexusnak. Apám testi valójának immaginatív képzete, figurája (hisz róla nincs tényleges emlékképem, csak az a vele összefüggő legelső emlékem, hogy egy nagy katonai istállóban az ott álló lovak hatalmas tomporát látom, és a lótrágya szagát szippantom magamba), valamint ezeknek az ősdada-nőknek a mély testlenyomatai egymásba vannak szőve mélytudatom rejtett rétegeiben. Van ebben valami, ami nálam mintegy visszájára fordítja az Ödipusz-komplexust – anyám fizikai valója, a maga törékenységével, inkább csontosnak tetsző karcsúságával, ha nem is taszított, valamifajta viszolygással átjárt benyomást támasztott bennem, sem anyaként, sem nőként igazában nem hatott rám elemi módon.

*

A csendes Gellérthegy utcára nyíló szobák megkapták szerepüket: gyerekszoba, nappali (egyben a családfő dolgozószobája), háló. Panni jól bírta a várandóságot, a szülés utáni gyerekágyat, a szoptatást – személyzet is segítette. Nővéremet, a háromesztendős kislányt már egyedül is lent lehetett hagyni Külsővaton. Amikor ’40 tavaszára a születés utáni időszaknak vége lett, és anyám visszanyerte karcsú alakját, egyre többet mozoghatott, tartózkodhatott „házon kívül” – szeretett komissiózni, barátnőivel, rokonságával találkozgatni. A cseléd- meg a gyereklány jól elvolt a kicsikkel. Angolszász – az amerikai és angol követségen dolgozó – ismerősök, barátok is akadtak; általában kávéházakban beszélgetett velük, de néha meg is hívta őket teára, uzsonnára. Sem feleségnek, sem anyának nem volt szabványos – férje azonban mindig a kedvében járt, az ő pártján állt. „Pannikám, te a virágok vázában való elrendezésében remekelsz… A többivel meg ne törődj” – mondta, amikor az alkalmazottak a háta mögött a asszony napközbeni távolléteire panaszkodtak. Kiújuló gyomorfekélyével is bajlódott, külön diétás ételeket kellett főzni neki. Ám amikor vendégek jöttek, lelkes, agilis lett; különös koktélokat mixelt, cukrászsüteményeket szerzett be, és igen kedves, beszédes háziasszonyként tartotta fenn a barátok rokonszenvét.

Ha Bélának szabad ideje akadt a munkahelyén, a vidéki nyaralásokon is meglátogatta családját – nyakában hurcolta, sétáltatta csemetéit, és élhetett a passziójának: sokat fényképezhetett. Azon a kevés fotón, melyen ő maga is látszik, többnyire csillogó fényképezőgépet tart a kezében. Egy-egy családi csoportképen sűrű szemöldökű, húsos arcberendezésű, mosolygós, kopaszodó férfiként azonosítható. Egy szép nyári napon, 1940-ben készülhetett a vati parkos kertben az Alice egész családját megörökítő kép is, amelyen egyévesen, napozóruhában, önfeledt mosollyal üldögélek az apám ölében, ő meg laza fehér pupliningben, könnyű vászonnadrágban, azaz nem tiszti egyenruhában látható. Ki hinné, hogy ez a derűs, középkorú férfiember – katona?

Bár ’39 őszén kirobbant a világháború, ez az esemény Béla családjának életét eleinte nem érintette. Valószínű, hogy az ura megkérte: anyám lazítson angolszász barátaival való kapcsolatain; egy kémelhárító vezérkari főtisztre rossz fényt is vethettek e barátkozások – különösen a mindinkább a németek felé orientálódó felső katonai vezetés köreiben… Úgy tűnik, igyekezett. A Magyar Hadászati Szemle 1940–41-es számaiban három tanulmányt jelentetett meg, amelyekben az európai hadszínterek mozgásait, kilátásait elemzi: a német hódításokat, előnyomulásokat vizsgáló szakszöveget katonai térképábrák kísérik – vastag fekete nyilak jelzik a hadászati potenciál és helyzet alakulását, Hitlerék erős győzelmi esélyeit valószínűsítve…

1941-ben, az ország háborúba lépését követően a VKF vezető tábornagya magához hívatta Fogarassyt. Némi zavart bevezető után előadta, hogy igenis becsben tartják képességeit, az a „nehézség” viszont, hogy a felesége vérségileg félzsidó. Azt a „megoldást” ajánlotta fel, hogy váljon el. Ebben az esetben – úri és tiszti becsületszavára mondja – karrierje töretlen marad, sőt, mihamar ezredessé léptetik elő. Béla felpattant, és bokasarkát összecsapva úgy nyilatkozott, hogy ő a Ludovika Akadémián a haza védelmére tett tiszti esküt, és ennek értelmében azonnali csapattiszti szolgálatra való áthelyezését és frontszolgálatra küldését kéri a tábornagy úrtól. Kérését teljesítették. Mohácsra vezényelték, és egy gyalogoszászlóalj megszervezését, harci felkészítését tették meg feladatául a 2. Magyar Hadsereg kötelékében. Késő tavasszal a családja meglátogatta (innen való a kisfiú legkorábbi emléke: ama hatalmas lóistálló, ahová az apja kézen fogva elvezette). Aztán a család csak a Keleti pályaudvaron találkozott vele egy röpke időre – az ott készült fényképen a hatalmas katonai tehervagon-szerelvények közötti rámpán látható a kis család apraja-nagyja.

Pár, ceruzával írt postai levelezőlapja maradt meg az zászlóalj útjáról, Kijeven át a doni frontvonalig. A célállomáson, Uriv község mellett vették fel katonái kijelölt harcálláspontjukat. Egy augusztus végi napon, amikor a Don menti erdőkben védték a terepet, az éjszaka a folyón rejtve átjött orosz bekerítette a zászlóaljat. Béla a folyó felé kiszögellő erdőség egyik horhosából irányított. Comb- és váll-lövés érte, és amikor a visszavonulók őt is menteni akarták, rájuk parancsolt: a rádiót, a huzalokat vigyétek – engem hagyjatok itt! Amikor a magyarok később mégis visszafoglalták ezt a horhost, a sebesült már nem feküdt ott. Csak a tiszti válltáskája hevert a földön, benne térképekkel, írószerszámokkal meg pár fotóval: a feleségével, gyerekeivel. Az aznapi hivatalos veszteségi listán „eltűntnek” könyvelték el.

Pedig voltaképpen csak hadifogságba esett. A voronyezsi oldalról, az éjjeli nyári csendben működtetett megafonok többször is ismételték propagandacéllal: „Magyar katonák, bajtársaim! Ne harcoljatok a fasiszták oldalán. Tegyétek le a fegyvert. Ezt üzeni nektek Fogarassy Béla alezredes.” Nem valószínű, hogy hatásos lett volna a hamisított szöveg. Egy comb- és váll-lövés aligha halálos sebesülés; az orosz felcserek biztos megtették, amit ilyen esetekben a sebészkés megtenni hivatott. 1943-ban Ankarából kapott anyám táviratot ott egyetemitanárkodó nagybátyjától. Tibor bácsi kapcsolatban állt az ottani szovjet követtel. Tőle származhatott a távirat üzenete: „Panni, nyugodj meg: Béla él. Tibor bátyád.”

Amikor férje eltűnéséről 1942 szeptemberében értesítették, majd midőn férje katonái elhozták a válltáskáját, és fogságba esésének históriáját részletesen elmesélték, az asszony még nem tudhatta: döntő fordulat történt az ő és gyerekei sorsában.

Az ostrom

Iszonyatos dörgés, reszketett a hátsó lépcsőház minden fala, korlátja – egyes-egyedül voltam. Nem tudtam, mi ez a borzalom. A falhoz lapultan reszkettem rettenetes félelmemben. Zokogtam, amikor az utánam érkezők rám találtak. Később azonosítottam: a szomszédos ház kapott láncosbomba-találatot; sok száz halott az épület helyén maradt a romhalmaz alatt.

A megelőző percekben még az ebédnél ültünk, tél volt, december. Szóltak a szirénák. „Gyorsan, gyorsan! Szaladjatok!” – kiáltották, és én futottam elsőként a két emelettel lejjebb nyíló óvóhelyre. Ekkor történhetett az egész hatalmas házat megreszkettető borzalom – azt hiszem, ilyen rettegést, magányt, halálfélelmet soha többé nem éltem át.

Egyre gyakrabban menekültünk le az ismételten felvijjogó szirénahangokra a zsúfolt, sötét, nem a ház sok-sok lakójához méretezett óvóhelyre, és kucorogtunk, lapultunk összebújva a homályban, a sötétben – pár család elemlámpája pislogott. Lakásunk a negyedik emeleten volt, fölötte már csak egyetlen szinttel. Az egyik légitámadás után, amikor felóvakodunk a lakásba, ahol még állt a feldíszített karácsonyfa, az egyik szoba mennyezetén hatalmas, hosszúkás nyílás tátongott. A padlón pedig a beomlott téglatörmelékek és malterhalmok között – egy gyerek szemében óriásinak tetsző – oldalára zuhant, fel nem robbant bomba hevert, majdnem a karácsonyfa alá gurulva. Később tűzszerészek érkeztek, és a robbanófejet kiszerelve hatástalanították, majd két katona vitte el vállra véve a hatalmas fémtestet.

Januárra, mikor a körülzárt főváros ostroma eszeveszetten tombolt már, tarthatatlan lett a szüntelen futkosás az óvóhelyre. Leköltöztünk szenespincerekeszünkbe; a farácsos, porszagú, mocskos pincerészben a tüzelőrakások tetejére matracok kerültek. Ott éltünk heteken át, ott aludtunk sok-sok ruhába burkolózva. Valamilyen kis vaskályhával fűtöttünk ugyan, de 1944–45 tele roppant hidegeket hozott, és a pincefolyosó magasában nyíló kis világítóablakokat sem lehetett rendesen elzárni. Éheztünk is, tartalékaink kezdtek elfogyni. Anyámat egyszer rábeszélték a ház asszonyai, hogy a támadások egyik szünetében kússzon ki velük együtt a Horváth-kertbe, hogy az ott fagyottan heverő lótetemekből húst hasítsanak. Egy tetemes, jeges combdarabbal tért vissza, és mivel egy kis zsákocskában akadt még pár marék lencséje, meleg főzeléket ehettünk főtt hússal, melynek édeskés íze sokáig a számban maradt.

Gittner bácsi, a házmester volt a házparancsnok, már csak azért is, mert a helyi nyilasok egyik meghatározó figurája volt. Mindenki rettegett tőle. Pár hónap múlva ő alakította meg a körzet kommunista pártcsoportját. Később is tartottunk tőle, szorongva mentünk a házmesterlakásba lakbért fizetni vagy valamilyen hivatalos igazolásra aláírást kérni. (Ösztönösen és – mint kiderült – okkal féltünk tőle. Hat év múlva, amikor a belügyesek a kitelepítendők jegyzékét állították össze, Gittner bácsi javaslatára a „reakciós” tanárnő, az egykori horthyista alezredes özvegye és pereputtya is felkerült a deportálandók listájára…)

Hat héten át lapultunk az ostrom legkésőbb felszabadított övezetében álló ház pincemélyén. Hadászatilag fontos bázis lehetett ez az épület a Vár körüli német védőgyűrűben. A földszinten működő mozihelyiséget először magyar katonák ürítették ki (a moziszékek az udvaron hevertek): lóistállót alakítottak ki belőle, ott dobokoltak a lovak a pincénk felett. Néha egy-egy német katona is felbukkant a sötét pincefolyosón – a hideg elől rongyokba burkolózva kis petróleumfőzőjükön melegítették a konzerveiket.

Amikor az oroszok végre betörtek, nemigen értettem, anyám miért burkolja be magát nagy kendőkbe, és állít bennünket, gyerekeit maga elé. Egy tatáros arcú katona többször is felbukkant – szeretettel simogatta a kis „gyevocskát” és „málcsikot”. Ajándékot is hozott: a környéken zabrált damaszt ágyneműket például. A háború után anyám hosszasan kutatott az eredeti tulajdonosok után; az ágyneműbe hímzett monogramok alapján végre sikerült is a Döbrentei téren rálelnie egy családra… Amikor felhurcolkodtunk a lakásba, kiégve, kifosztva találtuk.

Közben persze nem tudhattuk, mi történik Külsővaton. A község két szatócsboltos, sokgyerekes zsidó családját már a késő tavasszal kakastollas csendőrök kísérték ki a vasútállomásra; a falu népe az ablakok mögött lapult némán, és leste az utcán végigvonuló boltosokat, ahogy csomagjaikkal mennek – talán nem tudták – a halálba.

Szálasi hatalomátvétele után egy elszánt, keménykezű nyilas embert neveztek ki jegyzőnek a faluba. Hiába nagyanyám kolozsvári keltezésű keresztlevele, a helyiek által tisztelt és szeretett asszony, Makara Lajosné háza elé fegyveres őrt állíttatott, hogy el ne hagyhassa a házát. Aztán a tél közepén a pápai gettóba vitette. Az egyik gettóház hideg, vizes padlóján súlyos vesegyulladással, eszméletlenül, magas lázban leltek rá a város felszabadítása után helybeli patikus ismerősei. Később évekig a főváros klinikáin kezelték, megoperálták – negyed vesével élt még nyolc évet.

Nyitólap