![]() |
Novotny Tihamér
NEXUS
Kelle Antal a művészet, a
tudomány és az utópia határán
Kelle Antal formatervezőt, konstruktőrt,
játékkészítőt és -fejlesztőt s nem mellesleg
(feleségével, Majercsik Krisztinával együtt) játéktervezőt
és -gyűjtőt s e területen kutatót, újraalkotót és profi
játéküzlet-üzemeltetőt (ugyanakkor gépészmérnök
vállalkozót), feltalálóművészt és ArtFormert
körülbelül hat-hét éve ismerem, s megvallom, kreatív
szelleme, pozitív kisugárzása mindig megérintette lelkemet,
felvillanyozta szellememet, és meglódította fantáziámat.
Legutóbb törökbálinti otthonában,
többfunkciós családi házában jöttünk öszsze – műveit,
alkotásait részletesebben megbeszélendő, megemésztendő. A
nagy leleménnyel átalakított régi parasztpolgári épületben
többek között kis előadó- és vetítőterem, sőt egy
mini-játékmúzeum is található. A tükörfallal
illuzórikusan megnagyobbított munkaszobába stílszerűen (!)
úgy juthatni be, ahogy azt az egykor volt alkimistának
szegődött papok, polgárok, szerzetesek vagy főurak
cselekedték: rejtekajtón keresztül.
De hogy tovább tágítsam e megközelítés
sugarát, el kell mondjam, hogy majdnem legutóbb, tehát 2009
őszén, a Törökbálinti Falumúzeum kisgalériájában
Kellének egy világítóan steril munkájával, egy printelt
táblaképével találkoztam a helyi illetőségű Első Kör alkotóművész-csoport
kiállításán. Az éteri fehér alapon lilásvörös
„kondenzcsíkokat” húzva gravitáltak át bizonyos
borosdugóknak látszó tárgyak. E művével Kelle Antal (1953) artformer
Kelle Sándor (1913–2003) festő nagybátyjára
kívánt emlékezni, aki hajdani bohém kedvében egy sajátos
festőtechnikát „honosított” meg baranyai környezetében:
tudniillik vörösborral hígította-oldotta fel
akvarellgombjait. Az eljárását igen szellemesen „vinorellnek”
keresztelte el. Kelle Antal tehát egy egész kis minimalista s
nem kevésbe szinesztéziás illúziót keltő ciklust szentelt e
festőtechnika és háttérhangulat érzékeltetésének, amelyet
számítógép (!) segítségével diagramszerű költőiséggel
imitált (!) és virtualizált (!).
Ez a gesztus is sok mindent elárul róla.
Egyrészt azt, hogy nála a mámor annál tisztább és mélyebb,
minél erősebbek a szellemi, konceptuális gyökerei. Másrészt
azt, hogy az érzéki tapasztalat annál inkább szublimálható,
minél áttételesebb és átlényegítettebb a róla
kialakítható kép, s hogy az annál inkább elfogadható,
minél egyszerűbbek, gondolatébresztőbbek és logikailag
kifejezőbbek helyettesítő eszközei.
De ki is, és mit is akar valójában ez a
szeretnivalón megszállott, eltökélt szellemű és alapvetően
kételkedő természetű, ám játékos kedvű – és itt most
muszáj leírnom a szóösszetételt – alighanem-zseni?
Az a szenzációhajhászás nélküli, leállíthatatlanul
nyugtalan koponya, aki valójában pénzre válthatatlan,
látszólag haszontalan dolgok, kreatív ötletek, fantáziafejlesztő
gyakorlatok és életszerű (olykor filozófiai élű és
bölcseleti természetű) megfigyelések és
végkövetkeztetések, feladványok és megoldások tökéletes
kimunkálásával és modellezésével, mondhatni, gondolat-,
logika-, személyiség-, kommunikáció- és
szabadságfejlesztéssel, valamint szokatlanul újszerű
kérdésfeltevésekkel és paradigmatikus tárgyakba foglalt
válaszadásokkal tölti az idejét.
Önéletírásában olvashatjuk, hogy
gépészmérnökké válása közben (Budapesti Műszaki Egyetem,
1972–78) a Magyar Iparművészeti Főiskola vendéghallgatója
volt (1973–76), de 1980-ban még formatervezői tanulmányokat
is folytatott ugyanitt, majd 1983-ban a dessaui Bauhaus tervezői
továbbképzésén is részt vett. A tanulás, a továbbképzés
penzuma tehát körülbelül tíz éven át tartott. Nála
azonban a felkészülési időszaknak (az állandó
önfejlesztésnek és kísérletezésnek) egyik természetes
folyománya a tanítás lett. 1986-tól a mai napig
hosszabb-rövidebb időközökben a legkülönfélébb helyeken,
országokban, városokban, oktatási intézményekben tartott és
tart kreatív formatervezői és művészeti tervezői
kurzusokat, Budapesttől Londonon át Halléig, Bangkoktól
Sopronig, Jerevántól Indiáig.
Első formatervezési díját 2001-ben,
Németországban kapta a Kreabau elnevezésű kreatív
építőjátékáért (innen a németes szójáték
ötlete!), amelyért 2003-ban Az Év Játéka díját is
elnyerte Magyarországon. Ez az egyszerre
egyensúlyérzéket és térlátást fejlesztő alakváltoztató
építőjáték összesen három alapelemből áll: speciális
kockákból, hengerből és gömbből. A mértani testek
felületéből azonban kimetszéssel egy-egy darab hiányzik,
ezért a megszokottól teljesen eltérő módon lehet összerakni
őket.
Ez az az időszak, amikor Kellénél a
játékról alkotott véleményében, játékai kialakításában
változás állt be. Tudniillik azon túl, hogy tárgyai egyik
csoportjával a nagy alkotói teljesítmények (Eiffel, Gaudí,
Rubik, Thonet) és az emberi, etikai értékek előtt tiszteleg,
művei másik részével (pl. meditációs játékok) a
kreativitás, az újítás és a gondolat szabadságában
megmutatkozó teljes esztétikai autonómiát és az
egyéni-közösségi élethelyzeteket és magatartásformákat
modellező interaktív műtárgyszerűséget célozza meg.
Talán az előzményekből érthető, hogy
önálló kiállítással csak későn, 2005-ben jelentkezett.
Akkor viszont egymás után kettővel is! Mindkettő egy-egy
tisztán megkomponált és felépített, világosan
összefűzhető gondolati egységet képviselt, s egy-egy
szellemes hívószó köré szerveződött. Az Iparművészeti
Múzeumban megrendezett VARI.ART című tárlatán a
kézbe fogható, kézzel mozgatható, beállítható, variálható,
alakváltoztató, interaktív művészeti tárgyait és
plasztikáit állította ki (egy kivételével, amely egy
felfüggesztett, elmetszett illeszkedései mentén
távirányítással vezérelt, mozgatható, ellipszis alapú
hengerhasáb volt). A MIE Ponton Galériában pedig a Nézőpontok
című kiállításának opusait tette közszemlére, ahol a
térben körüljárható, aspektusokként más és más
jelentéssel és formával telítődő, zömében statikus
műveivel ismerkedhettek meg az érdeklődők.
A VARI.ART című tárlat egyik sorozata
például a Geometriai Panteon I–XII. névre hallgatott.
A tizenkét apostollal, a tizenkét hónappal s a kétszer
tizenkét órával is képzettársítható (stb.) műegyüttes
tulajdonképpen kitűnően, pontosan és szépen megmunkált,
ferde síkok mentén elmetszett és forgatható módon
összeillesztett, színezetlen keményfából készült
szabályos mértani testekből és elnevezés nélküli,
speciális geometriai térformákból állt. Kelle tehát olyan
kézbe vehető, kézi mozgatású szobrokat alkotott, amelyeket a
nézők tetszés szerint tekergetve állíthattak be. Ily módon
a nyugalmi állapotukhoz képest többállapotú, variálható
plasztikák keletkezhettek a résztvevők szándéka, kedve,
tehetsége és képzelőereje szerint. Ezek a végtelenül
egyszerű, letisztult és kecses formák nem a megszokott módon
épültek fel, ezért ösztönös kíváncsiságot váltottak ki
a publikumból. Vagyis olyan nyitott művekként
működtek, amelyek cselekvésre, beavatkozásra késztették a
nézőket. A vari.art-sorozat emberi kommunikációs
helyzeteket, viselkedéseket és jellemeket is (!) leutánzó
elvont darabjai (lásd még a Modern népmese-sorozatnak
egy azonos kúpos alapformából kialakítható sakkfiguráit,
azaz teljes sakk-készletét [!]) mintegy az előképét
jelentették a rendkívüli technikai intelligenciával
megalkotott 2009-es NEXUS című, felfüggeszthető,
mozgatható, azaz több helyszínről vezérelhető gigantikus
szoborpárjának, amelyre mint egyik főművére később újra
visszatérünk.
A Nézőpontok című tárlatával
kapcsolatban viszont már-már matematikai, kommunikáció-,
káosz- és fraktálelméleti, filozófiai, bölcseleti,
szociálpszichológiai és viselkedés-lélektani
alapvetésekről kellene beszélnünk. Kelle ugyanis mintha
ilyesféle, a sajátságos emberi természetünkből fakadó
gondolkodásbeli és érzékelési problémáinkat kívánta
volna modellezni, megjeleníteni ragyogóan ötletes és kellően
absztrakt műveivel!
Érdemes idéznünk a saját maga által
szerkesztett és írt katalógusának előszavából néhány
fontos mondatot: „van-e tényleges jelentősége azon
kijelentésünknek, hogy »a saját szememmel láttam«?
Becsaphatjuk-e vele önmagunkat és másokat? […] Személyekbe,
tárgyakba és eszmékbe olyasmit látunk bele, ami nem vagy nem
kizárólagosan létezik, más meglévő dolgokat pedig gyakran
nem veszünk észre. E felületességünk szerencsétlen esetben
manipulálhatósághoz vezet; legjobb, ha beismerjük, gyakran
még a saját szemünknek sem hihetünk. Lehet-e egy tárgy
egyszerre gömb és kocka, szeretetteljes és visszataszító?
Kiolvashatunk-e belőle többféle jelképet?”
Kelle tehát az általa kitalált és
megformált speciális tárgyakkal bizonyító erejű kívánt
lenni a tekintetben, hogy igenis ne higgyünk a saját
szemünknek! Hogy ne engedelmeskedjünk automatikusan a
beskatulyázásnak, a beszűkülésnek és a felületességnek.
Hogy igenis vizsgáljuk meg, járjuk körül több nézőpontból
az elénk kerülő dolgokat és jelenségeket, hogy tárgyilagos
véleményt és ítéletet tudjunk kialakítani az
érzékszerveink elé került jelenségekről. Hogy merjük
felülvizsgálni előítéleteinket, az aktuálisnak gondolt
lokális ismereteinket és posztulátumainkat egy új, egy
általánosabb érvényű törvényszerűségen vagy
törvényeken alapuló axiómarendszer érdekében.
Kelle a tárgyak egyik csoportjával
létrehozott egy osztódásra, növekedésre, szaporodásra,
építkezésre alkalmas absztrahált héjfelületet, egy
egyszerre organikusnak és mértaninak mutatkozó, háromszögre
emlékeztető héjidomot, egy „sosem volt” alapsejtet,
amelybe három egymásnak ellentmondó tulajdonságot integrált:
„az Igent szimbolizáló domború
kiteljesedést, a Nemet sejtető homorú
visszahúzódást és a Semlegességet
biztosító egyenest”. A kockába vagy a tér három
síkjába helyezett, egymás végpontjaiban
egyesülő-bezáródó három speciális vonal által
szegélyezett leemelt térfelületet elnevezte INS-nek.
Az INS héj- vagy térfelületekből
fraktálszerűen kialakított („szentháromságos”) tárgyai
– úgymint tetraéder, kocka és gömb – bizonyos
nézőpontból szabályos körnek, máshonnan négyzetnek vagy
éppen csillagnak látszanak. Az Átlényegülések I–XII. elnevezésű
bronz kisplasztikáiban pedig olyan enigmatikus tértesteket
alkotott meg az INS-felületek többszörös átalakításai,
kivetítései és kimetszései által, amelyeknek formavilága
azért hat olyan titokzatosnak, rejtélyesnek és tökéletesnek,
mert már nem értjük, csak érezzük a kiinduló- és a
végpont közötti szerves, logikai összefüggést.
A tárgyak egy másik csoportjának
tekerőkarokkal közvetetten mozgatható, szelvényszerű
metszeteik által többszörösen ízesülő, kúpos figuráival
pedig megint csak arra szerette volna felhívni a figyelmet, hogy
vigyázzunk, mert a látszat gyakran csal, s az előítéleteink
könnyen becsaphatnak bennünket. Az Egyenruhások és a Rokonlelkek
című plasztikáinak filozófiai gondolata tehát az, hogy a
(statisztikai) „átlag” fogalma a valóságban
tulajdonképpen nem létezik. Nem létezik, mert például a
megtévesztően egyforma mundérba öltöztetett emberek nagyon
is eltérő módon tudnak reagálni azonos helyzetekben, a
teljesen különböző karakterű személyek pedig
meghökkentően azonos módon képesek válaszolni a külső
kihívásokra és ingerekre.
Kelle Antal a Nézőpontok című
kiállítás harmadik típusú tárgyaival viszont már olyan
ékszerszerűen kicsiny miniobjektumokat, térbeli
körüljárást igénylő aprócska plasztikai monumentumokat
hozott létre, amelyekben „egyszerre vannak jelen első
pillanatban egymásnak ellentmondani látszó vagy éppen
egymást kiteljesítő szimbólumok”.
A Végtelen történet című műparány
például egy emelkedett, magvas gondolatot tárgyiasít hármas
jelképrendszerével. Itt ugyanis két olyan gyűrű kapcsolódik
derékszöget alkotóan egymáshoz – lásd matematikai végtelen
jel! –, amelynek egyike egy bizonyos nézőpontból
tekintve a biológiából jól ismert kör+kereszt női,
míg egy másik aspektusból szemlélve a kör+nyíl
férfi princípiumot, egy harmadikból vizsgálva pedig a
szívformát jelöli és szimbolizálja.
Hovatovább a Szentföld, a Vágy és
a Káosz című miniplasztikákat vizsgálva az embernek
az első pillanatban az az érzése, hogy értelmezhetetlen,
kaotikus formarendszereket, absztrakt-geometrikus negatív vagy
pozitív tér- és vázszerkezeteket, illetve véletlenszerűen
megdermedt, ugyancsak elvontan mértani csillaghalmazokat lát. A
kiállított tárgyak azonban egy-egy alaposabb körüljárás
után meglepő válaszokat adnak. A Szentföld
tömbszerűen kiöntött, mégis szabályos hiátusokkal áttört
kockájában egyik oldalról a keresztény kultúra keresztje, a
másikról a mohamedánok félholdja és csillaga, a harmadikról
a zsidók hatszögű emblematikus jelképe rajzolódik ki a
negatív formákból. A Vágy című alkotás sarló
alakú formáiból a körüljárás során egyszer az ősi
szvasztika szimbóluma, másszor a náci horogkereszt,
harmadjára pedig az új keletű békejel formálódik ki az
ember szeme láttára. A Káosz című áttetsző
plexikockába pedig mintha széttört, szétrobbantott
építőelemeket látnánk beledermedve lebegni, szerteszállni.
A tüzetesebb megvizsgálás során azonban a laza
konglomerátumból, egy-egy jól eltalált pozícióból mindig
összeáll egy-egy kiolvasható betűkép: az ÉN, a MI és az
ŐK egymásra vonatkoztatható életparancsa.
Kelle Antal számára 2007-ben lehetőség
nyílott, hogy vendégtanárként kurzusokat vezessen az Indiai
Iparművészeti Egyetemen, Ahmedabad, Delhi és Bangalore
városokban. Szereplése olyannyira jól sikerült, hogy
megbízást kapott egy huszonöt méternél magasabb köztéri
szobor ötletének kidolgozására. Ekkor készítette el az
iszlám és a hindu templomok, illetve a több mint ezerhatszáz
éves delhi vastorony és a saját Geometriai Panteonjának
formavilágából levezetett, a látogatók interaktivitására
épülő, mozgásában és fényjátékában programozható és
vezérelhető absztrakt-kinetikus acélobeliszkjének a tervét
(amelynek megvalósulása 2011-re várható).
Ez a lehetőség részben új irányba terelte
érdeklődését és művészetét. A képzőművészet és a
közönség kapcsolata a nagyvárosokban kutatási címmel
másfél éves ösztöndíjat nyert a Charles Eames
Alapítványnál 2008-ban, majd ezt követően valósította meg
a nemcsak nagy technikai bravúrnak, találmánynak, de kiváló
ötletnek és igényesen szellemes kivitelezésnek is tekinthető
és minősíthető NEXUS (azaz) Interaktív kapcsolatok
ismeretlen személyekkel és mozgatható szobrokkal című
programját és tekintélyes méretű műegyüttesét, amelyet a
2009-es Design Hétre időzített, és a Szépművészeti
Múzeum Reneszánsz Csarnokában állított ki, jobban mondva
helyezte üzembe október 3–9. között.
Az egyenként közel hat méter hosszúságú,
a tér egészét használó, felfüggesztett, két-két
körszelet mentén elmetszett, így három-három részből
álló, távolról mozgatható-vezérelhető, ellipszoid alapú,
kúpszerű, fekete és fehér absztrakt szoborpárt az
interaktivitás szintjét és a grandiózus kivitelezés
technikai és informatikai szervezettségét tekintve
valószínűleg rendhagyó kezdeményezésként kell majd
bejegyeznünk a magyar művészettörténetbe. A múzeum
látogatói egy központi irányítópult segítségével
közvetlenül alakíthatták a két rendkívül kecses, a férfi
és a női princípiumot tökéletesen megtestesítő,
átlelkesített, látszólagosan geometrikus, ám torzításai
révén besorolhatatlanul egyedi, humanoid szoborpárforma
egymásnak szóló vagy egymásnak hátat fordító, incselkedő
vagy utánzó, netán egymás iránt közömbös, egy
balettkettőshöz hasonlatos gesztusait. Míg mások két távoli
helyszínről – az Iparművészeti Múzeumból és a
Moholy-Nagy Művészeti Egyetemről – figyelhették a
szoborkettős kommunikációs „táncát”, és egy-egy
terminál segítségével felváltva beleavatkozhattak hol az
egyik, hol a másik tértest mozgásába-mozgatásába. De hogy a
dolog közel se legyen ilyen egyszerű, egy központi szerver
közbeiktatásával a mű önálló programozás szerint is
képes volt működni. Ebben az anonimitásban tehát senki sem
tudhatta, hogy éppen ki van a „vonalban”, hogy személy
szerint ki a partnere. Így a szobrok gesztusaiban megmutatkozó,
különböző indíttatású indirekt viselkedések és reakciók
leginkább ösztönös és önös játékba, máskor meg
együttműködő elfogadásba vagy éppen elutasításba
torkollottak. Természetesen az egy hétig tartó attrakciót az
erre az alkalomra működtetett weblapon (www.designet.hu) –
mint „objektív” helyszíni közvetítést – minden
érdeklődő figyelemmel kísérhette.
Mihály Mária, dr. Baán László főigazgató
helyettese a megnyitón jó érzékkel világított rá arra,
hogy a mobilitás a XX–XXI. századi szobrászat új művészi
kifejezőeszköze lett, szemben a hagyományos szobrászattal,
amelynek több nyelvben még az elnevezése is a latin eredetű statua,
azaz a mozdulatlan, merev, statikus kifejezéshez köthető.
Anélkül, hogy hosszan belebonyolódnék abba,
Kelle NEXUS című műve a mobilszobrászat mely
törekvéseivel és személyeivel hozható összefüggésbe, s
melyekkel, illetve kikkel nem, inkább a szóban forgó
szoborpár formai szépségének, technikai, mechanikai és
gépészeti kivitelezettségének, valamint informatikai
kidolgozottságának perfektségére és minden bizonnyal
újszerűségére, sőt a választott és megkapott
„helyspecifikus” tér különlegességére s mindezen
tulajdonságok és adottságok meglepő és nagyszerű
együtthatására szeretném felhívni a figyelmet.
A két mozgó absztrakt térplasztika ugyanis
úgy hatott a Szépművészeti Múzeum impozáns Reneszánsz
Csarnokában, mintha maga a high-techbe bújtatott középkori
formavilág esszenciális konkrétuma jelent volna meg Verocchio
(egykor volt) kolosszális lovasszobor-másolatának, a Colleoninak
a helyén. Gondoljunk csak a lovagkor hegyes fej- és
hajdíszeire, a páncélok és öklelőkopják tölcséres
térformáinak szúrós végződéseire! Kelle két, kúpos
térformája azonban csak látszólagosan volt szabályosan
geometrikus. Valójában mindkettő némi különbözőséggel
egy-egy olyan ellipszis alapú, elkeskenyedő csúcsban
végződő, szabálytalanul szabályos, elnevezés és
hasznosság nélküli, rafinált téridomot foglalt magában,
amelyeknek jól elhelyezett ferde metszetei mindig egy-egy
körszeletet adtak ki. A két kúpos palást tehát a térben
rögzített két-két körhöz idomítva-idomulva
formálódott-csiszolódott olyanná, amilyenné, amelyeknek
természetbeli párhuzamát például egy ökörszarv alakjában
találhatnánk meg. A két hiányérzet nélküli, anyagában és
formájában tökéletesen letisztult monumentális absztrakt
térelem másik érdekességét abban találhattuk meg, hogy a
működő-működtető tecnikai szerkezetet sehol sem
fedezhettük fel a műben, mert az alkotó ügyes leleménnyel
lényegében elrejtette azt.
Talán éppen ez, a mérnöki gondolkodást
gondosan eltüntető művészi gesztus tette olyan széppé,
tökéletessé és titokzatossá a NEXUS című mobil
szoborpár elegáns pas de deux-jét. A műhöz (mind a saját,
mind mások nevében) csak gratulálni tudok (tudunk). Ahogy
mondani szokás: nagy és szép és elegáns dobás volt:
luminózus ötlet!