Segesváry Viktor

Nemzetek öngyilkossága és a magyar sors

„…de aki nem volt még magyar,
nem tudja, mi a fájdalom!”

(Dsida Jenő)

A legnagyobb magyar, Széchenyi István ma valószínűleg szintén öngyilkosságot követne el nemzete sorsát látva, mint másfél századdal ezelőtt. Mit csinálhat ma egy külföldön élő öregember, aki hazája sorsán kesereg? Mi történt azzal a néppel, amelyből jöttem, amelyhez tartozom, s amelynek tagjaként leszek eltemetve idegen földben, messze a Kárpátok, Erdély havasainak és a Duna–Tisza habjainak zúgásától? Már lelkifurdalásom sincs, hogy nem mentem haza a kommunizmus bukásakor, mert úgy éreztem, hogy nem szabad nekünk – bár 1956-os forradalmunk lelkiségének hordozói vagyunk – az ország felépítésének és a magyar nemzet megújításának lehetőségét elvenni azoktól, akik otthon szenvedtek a totalitariánus diktatúra idején. Mert ezért nem mentem haza, ahová – meg kell mondanom őszintén – senki nem is hívott.

A magyarság akkor a visszakapott szabadság bűvöletében élt. Visszakapott szabadságot írtam, mert egyetlen kelet-közép-európai nép sem szerezte vissza a maga szabadságát, s ezt a szabadságot nem a Nyugat (bár sokszor magának követelt) politikai befolyásának köszönhette, hanem kizárólag annak, hogy a szovjet hatalom felbomlott, belülről felrobbant, a történelem útvesztőinek kiismerhetetlen logikája következtében. A XX. század végének ezt a valóban történelmi jelentőségű eseményét senki sem várta, senki sem láthatta előre, bár több kommunista rezsim, mint a magyarországi is, készült, és felkészült, egy lassú változási folyamatra. Csak a nem kommunista meggyőződésű, nemzeti érzésű és hitükben keresztény emberek tömegei nem voltak erre felkészülve.

Nemzetem sorsa iránt érzett fájdalmamnak, attól való félelmemnek, hogy e nemzet, bár öntudatlanul, öngyilkosságra készül, nem tudok másképp kifejezést adni, mint írásban, papírra vetve gondolataimat. Ez nem tudományos dolgozat, nem kísérik lábjegyzetek vagy statisztikák s más szerzőkre való hivatkozások, nem elméleti eszmefuttatás, hanem egy nemzete sorsából kiutat nem látó, szenvedő magyarnak a meggyőződéseit összegező írás. Keretét adja az is, hogy a korunkbeli könyvekben és folyóiratokban egyre több szó esik népek, nemzetek, sőt kultúrák elkerülhetetlen végzetéről.

Mielőtt azonban a magyarság látszólagos öngyilkosságának témáját analizálnám, szükséges a nép és nemzet fogalmának tisztázása, mert e tekintetben hihetetlen fogalmi zűrzavar uralkodik.

Nemzet és nép

A nemzet és a nép fogalma egymástól alapvetően különböznek. A nép etnikai fogalom, vagyis a közös eredetre épül, a közös ősöktől való leszármazás alapján alakult ki. E fogalom – Magyarországon éppen úgy, mint másutt – a 19. század elején nyert nagy jelentőséget, nem a romantika térnyerésének, hanem a régi politikai rendszerek eltűnésének következtében. Tehát a 19. század elejétől kezdve az államhatalom hordozója az etnikailag meghatározott nép lett, az a nép, mely a későbbi fejlődés folyamán a demokratikus többséget alkotta, s a többi népcsoportok kárára a teljes hatalmat gyakorolhatta. Amint ezt már Tocqueville meglátta több mint százötven évvel ezelőtt: egy ilyen politikai felépítmény csak a többségi népcsoport diktatúrájához vezethetett.

A valós helyzet az volt, és ma is az, hogy elenyészően kevés az az etnikailag meghatározott nemzetállam, melyet egy közös ősökre visszatekintő népcsoport alkotott. Némely szakértők szerint csak Japán és a két Korea olyan állam, amelyben egy közös eredetű nép él, minden más nemzetállam lakossága több, sokszor nagyszámú népcsoportból áll. Így a demokratikus nemzetállamokban a történelemben azelőtt soha nem ismert új probléma merült fel: az államokban élő kisebbségek sorsa, melyeknek jogait új törvényekkel kellett megvédeni a többség asszimiláló akaratával szemben. Korunkban a kisebbségek jogainak biztosítása az emberi jogok keretében történik. Ennek viszont az a következménye, hogy a kisebbségek jogait az egyének jogaira korlátozzák, ami pedig lehetetlenség, hiszen a kisebbségi jogok nagy része közösségi és nem individuális jellegű. Némelyek szerint a nagy multikulturális államok – mint az Amerikai Egyesült Államok, India és Kína – jelentenek a fentiekkel szemben kivételt. Ez azonban hamis állításnak bizonyul, ha az Egyesült Államokban az afrikai eredetű népcsoportra, Indiában nemcsak az „érinthetetlenek” társadalmi osztályára, hanem sok kisebb népcsoport elhallgatott sorsára vagy az óriási han népesség által uralt Kínában a mi rokonaink, az ujgurok és más, több mint ötven kisebb etnikai népcsoport sorsára gondolunk.

Az etnikai nép fogalmával szemben a nemzet nem egy etnikai, ugyanazon ősöktől való származásra utaló kategória, hanem kisebb népcsoportoknak az államalkotó népcsoport szervezett, intézményes egységébe való öntudatos beilleszkedése, az államot alkotó nemzet sorsának öntudatos felvállalása. Ez a magatartás odáig vezethet, hogy egy kisebbségi népcsoport beolvad az államalkotó népcsoportba, de ugyanakkor az asszimiláció semmiképpen sem elkerülhetetlen, mert a közös nemzeti sorsban való részvétel nem követeli meg a kulturális beolvadást, hanem helyet ad a kisebbségi kultúrák virágzásának, például az anyanyelv megőrzése és használata révén. Az öntudatosság ténye nem feltétlenül egy bizonyos tettben, egy nyilvánosan megvallott csatlakozásban jelentkezik, hanem az előző nemzedékektől szinte automatikusan átvett szokásban és mentalitásban, s ilyen értelemben egy, az egyén számára öntudatlan magatartás formáját veheti fel. Hogy egy népcsoportokból álló állam nemzetté válik-e, az egyaránt függ egyrészt az államalkotó népcsoport, másrészt a kisebb népcsoportok magatartásától, mert a nemzet kialakulását egyikre sem lehet ráerőszakolni, s az államalkotó népcsoport magatartása mindenkor meghatározó a nemzetté válás szempontjából.

A nemzet fogalma tehát inkluzív nacionalizmust képvisel, szemben az etnikai többségen alapuló nemzetállam kizáró, kivételt el nem ismerő nacionalizmusával szemben.

A 19. század előtti politikai rendszerek Európában a keresztény res publica átfogó keretében helyezkedtek el, lett légyenek ezek császárságok és birodalmak, királyságok vagy kis városállamok. A keresztény res publica szerepe éppoly fontos volt, mint a nagy muzulmán birodalmakban az iszlám, Kínában az élet minden részét átható és szabályozó konfucianizmus, míg Indiában Ashoka uralma alatt a buddhizmus, később pedig a hinduizmus különféle változatainak szerepe. Ez a szellemi kapocs jelentette az egy kulturális egységben élő különféle népcsoportok közös egzisztenciájának alapját és az élet különböző problémáihoz való viszonyulásuk alapvető meghatározóját.

A régi magyar királyság története a legjobb példa egy öntudatosan vállalt nemzet létrejöttére, mert a Szent Korona tanán nyugvó alkotmányos keret a mai nacionalizmusokkal szemben pontosan egy inkluzív nacionalizmust képvisel. A Szent Korona fogalma és az erre alapozott magyar államalkotás tulajdonképpen máig sem vesztette el jelentőségét, hiszen sem a Habsburg Monarchia, sem a modern nemzetállam lassú kialakulása, sem a kommunista rezsim vagy a posztkommunista idők kínlódása nem hozott világra egy új, a Szent Korona tanát helyettesítő alkotmányos elképzelést.

Magyarország 1000-ben lett királysággá, amikor Szilveszter pápa Szent Istvánnak küldött egy, a magyar uralkodót apostoli királlyá tevő koronát, mely a következő háromszáz év során több hozzáadással egészítődött ki. A Szent Koronára alapuló alkotmány egyszerű volt: a Szent Korona képviselte az alá tartozó területek egységét, s ennek része volt az egységet alkotó két elem: a király és a nemzet. A nemzetet a különféle társadalmi csoportok összessége jelentette: a feudalizmus idején a nemesség, később a nemességgel együtt más társadalmi rétegek (polgárság) vagy intézmények (szabad királyi városok vagy az egyház). De a Szent Korona két alkotóeleme – a király és a nemzet – egymástól mindenképpen elválaszthatatlanok voltak, s egyik sem hozhatott a királyság egészére érvényes döntéseket a másiktól függetlenül, vagyis ez utóbbi beleegyezése nélkül.

A Szent Korona-tan keretében nincsenek etnikai többségek és kisebbségek. Államalkotó népek voltak mindazok a nemzetiségek, amelyeket nemzetünk befogadott, feltéve, hogy önkéntesen beilleszkedtek világunkba, tehát magukévá tették értékrendünket, szokásainkat és hagyományainkat, tiszteletben tartva alkotmányunkat és törvényeinket. Emberek egymás mellett éltek a király által képviselt Szent Korona uralma alatt, mint ennek alattvalói. Területi egységek változáson mentek át, a lakosság bizonyos részei vándorolhattak egyik vidékről a másikra, s így az etnikai csoportok egymással keveredtek, még a nemesség vagy az előjogokkal bíró városi lakosság szintjén is. Európa egyik legkorábbi egyetemén, a párizsi studium universale fennmaradt beiratkozási könyveiben a beiratkozó diákok nevét jegyezték fel, majd nemzetiségüket, például azt, hogy szlovák vagy horvát, feltüntetve, hogy a magyar királyság alattvalói. A régi magyar királyságban uralkodók, államférfiak, tábornokok, költők, művészek és tudósok sokszor nem a magyar, hanem más etnikai népcsoportok tagjai voltak – mint a Hunyadiak, a Petőfiek, Zrínyik, Damjanichok vagy Vámbéry Árminok… Nem volt vallási megkülönböztetés, kisebbségben lévő vallási csoportokhoz tartozó politikusok, üzletemberek vagy értelmiségiek sokszor nagy szerepet játszottak a közéletben; például a reformátusok egy olyan országban, melynek kétharmada a római katolikus hithez tartozónak vallotta magát, vagy más vallásúak és más etnikumból származók, akik nagy számmal voltak képviselve a legmagasabb üzleti körökben.

A Szent Korona tana kifejezte a magyar királyság eszmei tartalmát és államának kulturális megalapozását. Először: kifejezte egy, a távoli Közép-Ázsiából jövő nép honfoglalásának sikerét a Kárpátok medencéjében és az általa uralt terület fokozatos kiterjesztését. Ugyanakkor azt is nyilvánvalóvá tette, hogy ez az állam megnyitotta földjének határait más vándorló népek számára, és alkotóelemeiként ismerte el a Kárpát-medencében lévő népeket is. A még üres térségeket betöltötték bevándorlókkal (mint az Erdélybe a 12. században betelepített szászokkal), s a királyi hatalom kiépítésével s az országnak a keresztény res publica részévé válásával Magyarország Európa egyik legnagyobb hatalma lett. Amikor a magyar királyi család kihalt, királyaink lettek a híres francia Anjou-család tagjai vagy a román eredetű Hunyadiak és a lengyel királyság élén álló Jagellók, mindig a Szent Korona másik elemének, a nemzetnek elmaradhatatlan jóváhagyásával, hiszen enélkül csak a hatalom bitorlói lettek volna.

A rettenetes mohácsi vész, amikor a Jagelló király, II. Lajos által vezetett magyar hadsereget megsemmisítették az ottomán szultán, Szulejmán sokkal nagyobb számú csapatai, a középkori magyar királyság végét jelentette. Az ország három részre szakadt – az észak-északnyugati rész a Habsburgok uralma alá került, keleten az Erdélyi Fejedelemség képviselte egyedül a független magyar államot, míg közöttük a Szent Korona területeinek kétharmada török hódoltság alatt szenvedett.

Az elkövetkező két évszázad alatt a Szent Korona eszméje az ázsiai hordák uralmának megszüntetését és az európai keresztény államok területének védelmét tette a magyar nemzet tagjainak feladatává – ahogy Balassi Bálint ezt megénekelte. Tulajdonképpen ez a magyar függetlenségért vívott küzdelem máig sem érhetett véget. Ennek a küzdelemnek részei voltak az országot elgyarmatosító Habsburg-önkényuralom elleni szabadságharcok, mint Rákóczi Ferencé 1703 és 1711 között, vagy a Kossuth Lajos vezette 1848–1849-es forradalom, mely a különféle népek egész Európát felrázó lázadásának kiemelkedő fejezete volt. Végül ennek a függetlenségért folytatott elkeseredett küzdelemnek utolsó fellobbanása lett az 1956-os magyar forradalom, mely az országra a második világháború után rákényszerített kommunista diktatúra megdöntését célozta, az emberi szabadság és az európai értékek nevében.

De a magyar nemzetnek függetlenségéért és az alapvető szabadságjogokért való évszázados küzdelmét megszakította, és a Szent Korona tanának megfelelő magyar államiságot, még annak eszméjét is, teljes mértékben elvetette, elpusztította az első világháborút lezáró trianoni béke, mely nem egy csonka, hanem egy roncs országot hagyott csak meg a magyar nemzetnek. Mohács nem, de Trianon a magyar nemzet meggyilkolását jelentette. Ennek a minden képzeletet felülmúló, a világtörténelemben egyedülálló hatalmi döntésnek a hatása kimondhatatlan volt a magyar nemzet szempontjából, s a magyarság e tragédiából származó lelki és fizikai sebei sohasem gyógyulhattak be. Csak egy különleges isteni kegyelemnek köszönhette, hogy 1956 őszén ifjúságában újra fellobbant a nemzeti érzés tüze, s szinte hihetetlen bátorsággal és utolsó erejével fellázadt a kommunista hatalom és ideológia ellen, leckét adva ezzel az egész világnak.

A szovjet uralom eltűnése óta egy hallatlanul veszélyes és egyre gyorsabban romló helyzet alakult ki országunkban a kommunista oligarchia fiatalabb nemzedékének először a gazdasági, majd a politikai hatalmat sikeresen véghezvitt átvételének és egyes külföldi érdekeknek a globalista világszemlélet következményeképpen domináló befolyása miatt. A mai magyar nemzetállam lakossága mind lelkileg, mind gazdaságilag és katonailag oly kimondhatatlanul nehéz helyzetbe került, hogy ebben a helyzetben semmi remény sincs arra, hogy egyrészt a régi magyar királyság területén élő többségi nemzetek, másrészt a magyar nemzet egyes töredékei, beleértve kisebbségi sorban élő tagjait, valaha is egy közös sorsot alakíthatnának ki a régi inkluzív nacionalizmus felélesztése révén.

A magyar Szent Korona ideája, mely különféle nemzetiségeket és hatalmas területeket ötvözött össze egy nemzet és egy állam keretébe, rámutat arra, hogy az etnikailag megalapozott nemzetállam eszméjének győzelme végzetes volt egy olyan civilizációs kontextusban, ahol etnikai és kulturális sokrétűség uralkodott az egész történelem folyamán. Hiszen ez az idea az egyik ritka példája volt az inkluzív nacionalizmusnak a ma uralkodó, kizáró jellegű nacionalista érzésekkel szemben, melyek lehetetlenné teszik különféle eredetű népek békés együttélését, tehát egy több kultúra virágzását megengedő és elősegítő intézményes és társadalmi elrendezés fennállását.

A Szent Korona tana felsőbbrendű a felvilágosodás által kitalált „társadalmi szerződés” (contrat social) elméleténél, mely nem egy öntudatos nemzetre s annak kulturális és történelmi identitására épül, hanem a sokaságra, a névtelen, bármilyen ideológia által elbódítható tömegekre. A társadalmi szerződés nem más, mint egy fikció, a nyugati kultúrkör modernitásának tipikus terméke.

Lehetnek népek és nemzetek öngyilkosok?

A nemzetközi írott sajtóban néha, bár ritkán, felvetődik a kérdés: lehetnek-e népek öngyilkosok, azok a népek, amelyek számára a jövő semmi ígéretet nem tartalmaz? Ezzel az egzisztenciális kérdéssel szorosan összefügg, hogy ezeknek a népeknek a kultúrája milyen alapon fogalmazza meg identitásuk lényegét, mely fennmaradásuk legfontosabb feltételét képezi. Ha ez az identitás kizárólag az etnikai egységben rögzíti a nép fennmaradásának megingathatatlan alapját, és feledésbe hagyja merülni a kultúrának az egymásra következő nemzedékeket összekapcsoló vonásait, mint a vallásos hitet, minden kultúra gravitációs központját, valamint a generációról generációra továbbadott hagyományokat, a népi közösség létének kontinuitása megkérdőjelezhetővé válik. Mindez azt mutatja, hogy a világtörténet nem más, mint a népek sikeres vagy sikertelen törekvésének sora fennmaradásuk, vagyis halhatatlanságuk biztosítására.

Korunkban a nyugati kultúrkörben észlelhető hosszú távú instabilitás legfőbb okát pontosan a népek, kultúrák és nyelvek eltűnésének perspektívája alkotja. Az afrikai, ázsiai vagy dél-amerikai bevándorlás kérdése azért lett oly nagy jelentőségű, mert ezek a más kultúrkörökből jövő bevándorlók esetleg ugyan helyettesíthetik a demográfiai okoknál fogva hiányzó munkaerőt, de velük a nép hagyományos identitása rövid időn belül teljesen eltűnik.

Egy nép öngyilkossági szándékának legbiztosabb jele a népesedési „halál” felé irányuló tendencia, vagyis a demográfiai reprodukció ijesztően elégtelen volta. Ez a jelenség ma egyaránt jelentkezik a régi, nagy kultúrájú népeknél, mint a legtöbb nyugat-európai nép, s ugyanúgy azoknál, amelyek két évtizede szabadultak fel az ateista, kommunista rezsimek uralma alól. Ennek oka mindkét esetben a népek kultúráját alapjaikban átformáló materializmus, mely a végtelenségig vitt konzumerizmus formájában jelentkezik, de gyökerei a vallásos hit eltűnéséhez nyúlnak vissza. A konzumerista materializmus nagy katedrálisai az óriási áruházak és előmozdítói, valójában a szertatásokat vezető „papjai”, a különböző médiák, reklámok és PR-emberek.

Mindez összefügg a modernitás beköszöntével, elsősorban a második világháború óta eltelt több mint fél évszázadot felölelő nyugati fejlődéssel. E késői modernitásban az elmúlás eszméje elviselhetetlen az emberek és népek számára; ezért például az Egyesült Államokban nem ildomos még csak kiejteni is a halálra vonatkozó kifejezéseket, s a népek eltűnéséről sehol sem lehet nyilvánosan vitázni a nyugati világban, kivéve, ha nem-nyugati népekről van szó. Ha nincs hagyomány és hagyományos identitás, ha nincs a földi élet utáni létbe vetett hit, mi köti össze a ma elhalókat s a még meg nem születetteket – az autó, a hűtőszekrény vagy a komfort más elengedhetetlen elemei?

Nem képzelhetjük el jövőnket a múlt tudata, ismerete nélkül. A múlttal való szakítás kizárólag a mára korlátozza egzisztenciánkat – a temporális perspektívában, és fizikai, testi létezésünkre – a végtelen térben. Így mindenben csak a kielégülést keressük, vágyaink kielégítését minden szempontból – anélkül, hogy a nép fennmaradásának szükségességére gondolnánk. S ezzel megszegjük a természet alapvető törvényét.

Egy nép öngyilkossága múltja elfelejtésében és jövőjébe vetett hitének elvesztésében gyökerezik. Az ókori nagy birodalmak példája bizonyítja, hogy a halandóság érzése felerősödik a társadalomnak a szűkebb etnikumon túl való kiszélesedésével, ha ezzel egy időben az identitás vallásos és kulturális elemei is veszendőbe mennek. Ez mutatja, hogy kizárólag egy etnikumhoz való tartozás nem ad elég alapot arra, hogy egy nép jövőjét biztosítsa. Innen a többnemzetiségű, többkultúrájú birodalmak felsőbbsége a magukba zárkózó népi közösségekkel szemben – amint ezt már Szent István királyunk fiához intézett intelmeiből tudjuk. Erre tipikus példa az európai kultúrkörön kívül Kína és India, de ide kell sorolni a nyugati civilizációban fellelhető legeklatánsabb példát is, a középkori keresztény Európát, mely nem volt ugyan politikai egység, de egy számunkra azóta is elérhetetlen, szellemi és kulturális közösséget alkotott.

Az európai és más integrációs törekvések, éppúgy, mint az Amerikai Egyesült Államok és különösképpen a különféle államokat összefogó úgynevezett nemzetközi szervezetek, semmiképpen sem hasonlíthatók a birodalmi példákhoz, mert természetük következtében a bennük élő népeknek nincs közös identitásuk, nincsenek közös hagyományaik, csak az újonnan létrehozott konzumerizmus, s a hitbeli megalapozást az emberbe vetett hit vagy ennek legakutabb formája, az istentagadás helyettesíti. A politikai és gazdasági integráció nem teremt közös identitást, s legfeljebb a régi és egymástól eltérő hagyományokra alapozódhat. Megdöbbentő, hogy több mint kétszáz év elmúltával az Egyesült Államokban máig sincs egy közös identitás, hacsak nem az a pénz és az élvezetek hajhászása a materialista konzumerizmus jegyében. Az identitás, a kulturális hagyományok helyett egy felülről irányított és inspirált, vagyis a politikai és gazdasági hatalmat kezükben tartó csoportok által megszabott s a médiák által unos-untalan sulykolt ideológiában hisz a modern ember – minden velünk született és az emberi méltóságot jellemző racionalitás ellenére.

A magyar nemzet öngyilkossági szándékának jelei

Az elnéptelenedés vagy demográfiai felelőtlenség

Bár a mohácsi vész megtörte nemzetünk történelmi és államalkotó fejlődésének felfelé ívelő vonalát, a nép identitásának megmaradása és a nyugati kereszténység védelmének tudata megőrizte a magyarság lelkierejének szilárdságát. Ám a kialakult helyzet – az ország három részre szakítása s a rengeteg emberáldozat, melyet a szünet nélküli háborúk megköveteltek – a magyar etnikum folyamatos és egyre vészesebb megritkulását eredményezte.

Az eredetileg a magyarok által elfoglalt területekre más népek, elsősorban a Balkánról jövők telepedtek be, megfelelőbb megélhetési körülményeket keresve. Ez természetes folyamat volt, ugyanolyan, mint amit népvándorlásnak hívunk a Kr. u. első évezred második felében, s ugyanaz, amelynek ma is tanúi vagyunk az egész európai kontinensen, ahová a jobb életet keresők jönnek Afrikából és Ázsiából.

Ezért a bevándorlásért részben az akkori magyar uralkodó osztályok is felelősek, hiszen szívesebben alkalmazták a bevándorlókat földjeiken, mint a magyar föld nélküli parasztokat, mert kevésbé igényesek voltak, s ezzel hozzájárultak a többségi magyar etnikum lemorzsolódásához. Ugyanezt a jelenséget láthatjuk Nyugat-Európában a második világháború óta, mert a kormányon lévők, például De Gaulle tábornok kifejezetten elősegítette a marokkói bevándorlást országába, ahol a kibontakozó iparosítás egyre nagyobb munkaerőigényt teremtett. Ma egy ilyen politika mellett való érvelés kizárólag gazdasági argumentumokon nyugszik, előtérbe helyezve a népességi számokat a valóságos emberi tulajdonságokkal szemben, s teljesen félreismeri a nemzeti és kulturális identitással rendelkező és az országban lakó népcsoportok támogatásának fontosságát. A Mohács óta elmúlt századok magyar nemességének magatartása viszont semmilyen alapon nem volt igazolható.

Végül hozzájárult a volt magyar királyság területén a nemzetiségi népcsoportok arányának megváltozásához a Habsburgok politikája is, akik stratégiai (például a déli országhatárok védelme) vagy dinasztikus (a magyar nemzeti ellenállástól való félelem) érdekeik védelmében mindenáron elősegítették a bevándorlást az uralmuk alatt álló területekre.

Meglepő, hogy az akkori századok magyar társadalmi elitjének – beleértve a gondolkodó fejeket, az írókat vagy a művészeket is – eszébe sem jutott, milyen kárt okoznak magatartásukkal a nemzetnek. Sajnos, ez az öntudatlanság a demográfiai helyzet alakulásával kapcsolatban máig is jellemzi a magyar társadalmat.

A modernitás valójában 1867 után tört be Magyarországra, többek között a maga materialista életfelfogásával, s ennek következményei tovább súlyosbították az ország demográfiai helyzetét. Ez felgyorsuló folyamat volt, mely a két világháború között a népi írók által annyiszor kritizált „egyke”-felfogásban teljesedett ki. Ennek értelmében a módosabb földművelő nép és a közülük származó értelmiség az „egy gyermek elég egy családban” elvét vallotta, azzal a megokolással, hogy így nem szükséges a családi vagyont megosztani az öröklés folyamán. Ezzel a modern materializmus tetőfokára hágott, szemben a hagyományos és a különböző vallások által vallott elvvel, miszerint több gyermek mind gazdaságilag, mind társadalmilag előnyösebb, már csak azért is, mert az embereket – szülőket és rokonokat – öregkorukban gyermekeik és más leszármazottaik tartották el. Ennek a természetes társadalmi biztosításnak az elve korunkban az úgynevezett fejlődésben lévő országokban még mindig fontos szerepet játszik.

A kommunista diktatúra negyven éve a gazdasági érvek mellett egy újabb demográfiai féket épített be a magyar társadalom pszichológiájába. Itt a mindenkori emberi természetben rejlő önzés szinte minden erkölcsi határt átlépő egyeduralmára gondolok, hiszen azok, akik nem szolgálták a rezsimet, a túlélés követelményei miatt egyre önzőbbek lettek, míg azok, akik teljesen vagy csak részben szolgálták ki a proletárdiktatúra urait, a materialista és hatalmi értékek összeharácsolásában jeleskedtek.

Mindez nem változott 1990 után sem (nem használom a teljesen jogtalan rendszerváltás kifejezést), sőt, az emberek önzése egyre nőtt. Ennek a történelmi adottságok mellett az volt az oka, hogy a késői modernitás idején a nyugati civilizáció országaiban a harácsolás lett az elfogadott szabály, amint ezt a 2008 óta pusztító világgazdasági válság is megmutatta. Ezt nemcsak a társadalmi moralitás elenyészése hozta magával, hanem a kizárólag a mában vagy a ma gyönyöreinek való élésen alapuló felfogás is, mert a múlt teljesen feledésbe merült, s csak a megígért ragyogó jövő számít. Hogy ez mit jelent a jövő nemzedékei számára, azt ma még senki sem tudja, de annyi bizonyos, hogy az emberiség sem az energetikai, sem a természetpusztítás által okozott válságot nem tudja elkerülni.

Mindez már mutatja, hogy a magyar társadalom sem a 19. század második felében, sem a 20. század végén nem volt képes a modernitás új áramlatát úgy a magáévá tenni, hogy annak legjobb elemeit összeolvassza a maga identitásának, hagyományainak és történelme által meghatározott sorsának követelményeivel, vagyis nem volt képes a régit és az újat pszichológiailag valamiféle szimbiózisban egyesíteni.

Így alakult ki az a helyzet, hogy 1990 után a magyarországi népesedési mutatók egyre fenyegetőbben lefelé csúsznak, s népünknek a lassú elmúlás lesz az osztályrésze, Herder régi jóslatának megfelelően. A magyar társadalom magatartását nem menti és nem magyarázza az sem, hogy az európai kontinens legtöbb népe ugyanilyen tragikus utat követ – ezért van az, hogy egy amerikai szerző legújabb könyvében „Európa végéről” írhatott.

Mind a magyar nemzet sorsára, mind az európai népek jövőjére vonatkozóan a népesedés drámai csökkenését nem lehet másképp értékelni, mint egy öntudatlan, de kétségtelen öngyilkosság jelét, mert ennek semmi más oka nincsen, mint a népek és nemzetek saját felelőtlensége önmagukkal szemben. Mert a demokráciákban nem más vagy mások felelősek egy nemzet sorsáért, hanem a nemzet önmaga, s ezt nem lehet semmiféle globalista, modernista, abszurd érveléssel kimagyarázni.

A szavazó állampolgárok felelőssége a nemzet jövőjéért

(A nem-kommunista politikai elit felelőssége az állampárti rendszer felbomlása után) Az 1980-as évek végére különleges helyzet alakult ki Kelet- Közép-Európában. Ez a Gorbacsov nevéhez fűződő politikai fordulatnak volt köszönhető, aki – felismerve a Szovjetunió gazdasági helyzetének reménytelenségét és nagyhatalmi pozíciójának elvesztését – át akarta menteni a kommunista államrendszert legalább magában Oroszországban. A Jelcin fellépéséhez vezető körülmények megmutatták, hogy ez a törekvés kezdettől fogva kudarcra volt ítélve; a kommunista államrendszer menthetetlen volt, s csak egy, a cári rezsimhez hasonló, autokratikus politikai felépítménynek lehetett jövője ebben a hatalmas országban. Ezért volt szükség egy belső „robbanásra”, mely ha nem is teljes, de részleges rendszerváltozáshoz vezetett, amihez nem volt semmi köze az amerikai külpolitikának vagy az amerikai életstílus vonzásának, ahogy ezt máig is megpróbálják az Egyesült Államok érdekeit szolgáló körök a tömegekkel elhitetni.

A Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) vezetősége felismerte az orosz rendszerváltozás fontosságát, és idejében felmérte ennek következményeit Magyarország bel- és külpolitikai helyzetére vonatkozólag. Máig sem tudjuk, hogy ebben melyik párton belüli csoportnak vagy személyiségnek volt döntő szerepe, de el kell ismerni, hogy azok, mint például Pozsgay Imre vagy Németh Miklós, akik az úgynevezett reformirányzatot képviselték, igen kiváló politikai-stratégiai érzékről tettek tanúbizonyságot. Így 1988-tól kezdve, de elsősorban 1989 folyamán, a párt és a kormány törhetetlen logikával és szinte tudományos rendszerességgel készített elő, ha nem is egy rendszerváltást, de egy modellváltást (Moszkva helyett Washington és Brüsszel politikai vonalának követése) és mindenekelőtt az állampárti rendszer fiatal vagy középkorú gárdája hatalmi pozíciójának fenntartását és megerősítését. A modellváltás legfőbb jele a külvilág felé a keletnémet menekülteknek a magyar határon való átengedése volt, míg a párt közéleti pozícióinak fenntartását és megerősítését az 1989-ben meghozott gazdasági törvények (elsősorban a vagyon köztulajdonból magántulajdonba való átvitelével), valamint az Ellenzéki Kerekasztal révén kialakított politikai intézményes rendszer voltak hivatottak biztosítani. Húsz év elmúltával visszapillantva nem kétséges, hogy az Ellenzéki Kerekasztalnak semmi legitimitása nem volt, s így létrehozásában a hivatalos vezetés játszhatott nagy szerepet. Az ellenzéknek a párttal való tárgyalásain meghozott döntéseket csak egy demokratikusan megválasztott parlament tudta volna legitimálni.

A kommunista elit pozícióinak megmentését célzó stratégia egyrészt arra a hitre volt alapozva, hogy a nem-kommunista elitnek sem tudása, sem tapasztalata nincs a közügyek irányítására és a politikai felelősség vállalására; másrészt arra a felismerésre, hogy a nem-kommunista elit jó része a kádári korszak két utolsó évtizedében a kapott és nem jelentéktelen előnyök révén hozzásimult a vezető rétegekhez, s így számítani lehetett együttműködésére a megváltozott körülmények között is. Az 1945 után lezajlott, a magyar történelemnek addig az időpontig legradikálisabb elitváltása mintegy megismétlődött, de 1990-ben nem elitváltásról volt szó, hanem a csekély számú nem-kommunista, társadalmi vezetésre alkalmas csoportoknak és egyéneknek a kommunista hatalmi elitbe való betagozódásáról.

A modellváltás tehát a pártállami és a nem-kommunista elitek szoros együttműködésének jegyében folyt le, de ama stratégiai forgatókönyv szerint, amelyet az MSZMP-ből átmentett elit készített elő. Ezt bizonyítja az, hogy az első demokratikusan megválasztott kormány idején a kommunista elithez nyilvánosan vagy titkoltan tartozó elemek a közélet legtöbb területén nagy szerepet játszottak, s ennek következtében sikerült az ország jövőjét minden szempontból a nemzeti érdekekkel szembeni irányba terelni. Az MSZMP-t pedig átkeresztelték Magyar Szocialista Pártra, s így szalonképessé vált a nyugati politikusok szemében, akik semmiképpen sem óhajtottak egy, az állampárttal való leszámolást látni Magyarországon – aminek okait nyíltan máig sem vallotta be senki.

Ezért lehet elitváltás nélküli modellváltásról beszélni, amit az amerikai ideológia követői „bársonyos forradalomnak” neveznek. Kétségtelen, hogy 1945 és az 1956-os forradalom leverése után a magyar társadalom elitjének legnagyobb részét eltüntették – gondoljunk a börtönbe zárásokra, az életek tönkretételére, százezrek külföldre menekülésére, akik között volt a magyar fiatalság jó része. A kommunista és a megmaradt nem-kommunista elitek egyezségének értelmében fel sem merült a pártállami időkben nagyobb szerepet játszott emberek felelősségre vonása és a kárvallottak szenvedésének orvoslása. Ma ezt úgy magyarázzák, hogy az emberek nem voltak ’56-os hangulatban, le akarták zárni a múltat, de ez az apátia voltaképpen csak a két elit megegyezésének következménye volt, s annak, hogy a nép széles rétegei elsősorban életszínvonaluk hamaros, szinte azonnali megjobbulását várták.

A nem-kommunista írástudóknak ez az árulása oda vezetett, hogy lehetetlenné vált egy nemzeti értékeken nyugvó politikai mozgalom létrehozása – ezt a szerepet a Magyar Demokrata Fórum öltötte magára –, s kizárólag a liberális demokrácia politikai hitvallása és a globális piacgazdaságra alapozott nemzetgazdasági átrendeződés képviselői juthattak szóhoz különféle árnyalatok formájában, többek között az MSZP demokratává vedlett, vagyis „újjászületett” politikusai személyében. Ez az „újjászületés” persze semmiképpen sem jelentett szemléleti, mentalitásbeli vagy módszertani változást, csak egy, a régi szellemre ráhúzott új „köpönyeget”, kiegészítve azt új szólamokkal és politikai-gazdasági elvekkel, melyek a két elitből kialakult új vezető osztály személyes érdekeit szolgálták, s a korrupció melegágyává lettek. Akik az országban azt hitték, hogy a kommunista elit megváltozhat, azok naivitásukkal a nemzet eltűnését segítették elő, s az országot azok kezébe adták, akik a szocialista internacionalizmus helyett a globalizmus híveivé váltak, s akikben a szovjet életformához és a párthoz való hűséget a végsőkig eltúlozott liberális kapitalizmus iránti odaadás váltotta fel.

(A szavazók felelőssége a nemzet jövőjéért) Az 1990-es évek elejétől, tehát a kommunista rendszer „megszervezett” összeomlása után, a magyar nemzet minden szavazás alkalmával teljes megosztottságot mutatott a szocialista mezben fellépő volt kommunista elit és csatlósaik, a csak szóban liberális szavazók és a különféle jobboldali pártok között. Tekintve a politikai folyamatok keretének előzetes, a volt állampárt szájíze szerinti lerögzítését az 1989-es tárgyalásokon a kommunista vezetés, az MDF, a FIDESZ és az akkor még ellenzéki SZDSZ képviselői között, valamint az első, demokratikusan megválasztott, jobbközép kormány minden szempontból sikertelen politikáját, a jobboldal egyre vesztett súlyából. Az 1994-es választások idején a politikai horizont viszont valamennyire kitisztult, mert nyilvánvalóvá lett, hogy az SZDSZ liberálisai a többséget megszerző kommunista/szocialista párt szekértolói voltak – bármennyire hihetetlennek látszott is ez akkor. A jobboldal másik képviselőjének, a FIDESZ-nek egyszeri győzelme után a szocialisták, a liberálisokkal karöltve, két egymás után következő parlamenti választást is megnyertek. Csak a nemzetet tönkretevő rettenetes politikájuk láttán vonultak át a választók a mánnsik oldalra, bár sokan fél szívvel, de persze későn, mert az érvényben lévő (összevissza foltozott) kommunista alkotmány nem ad lehetőséget a többségi pártok hatalomból való elmozdítására a következő választások időpontja előtt.

Az eseményeknek ez a rövid felvázolása mutatja, hogy a kommunista/liberális kormányzás 1995-ben elkezdett és 2002 óta folytatott pusztító politikájáért senki más nem volt felelős, mint a magyar nép, azok a magyar szavazók, akik az MSZP-re és az SZDSZ-re szavaztak. Bármilyen keserűség és szenvedés is a sorsa ma a legtöbb magyarnak, csak azoknak vetheti ezt a szemére, akik az előző választásokon a kormányzást olyanok kezébe adták, akik az ország lenullázását okozzák.

Egy demokráciában – legyenek akármilyen súlyosak e politikai intézmény hibái és hátrányai – kétségkívül a szavazók felelőssége, hogy milyen emberek, milyen politikai irányzat, milyen kormány kerül uralomra. Ez ugyan magától értetődik, de erről senki nem beszél, mert a közembert, a szavazót, a fogyasztót megsérteni semmiképpen sem szabad. Így mindig a politikai osztályt, a társadalmat vezető elitet szidják, de azt a választót, akinek a tragikus helyzet előállása köszönhető, nem.

Mi volt a magyar választók ilyen elképzelhetetlen vakságának az oka? Hogyan süllyedhetett egy nép, melynek történelme oly sok dicsőséges eseménnyel teli, s amely egy évezreden át államalkotó nép volt, ilyen mélyre, hogy a saját vesztét okozza? A választ erre a kérdésre három pontban lehet összegezni.

Először, a századok folyamán átélt sorscsapások folytán a magyar nemzet elvesztette önmagát. Ezen azt értem, hogy a nemzeti öntudat, a nemzet sorsának felvállalása, a nemzeti identitás alapvető elemei – a keresztény hit, a nyelv és a kultúra más alapjai, az ősi hagyományok – lassan-lassan kivesztek a nép lelkéből, s ezt a folyamatot a modernitás beköszönte Magyarországon csak felerősítette, mint más nyugati és nem-nyugati országokban is. A nemzeti öntudat és nemzeti identitás elvesztése magyarázza meg nagy részben népesedési problémáinkat is, mert a hagyományos felfogásnak integráns része volt a család fontossága, a gyermekszeretet s a természetes demográfiai növekedés mint a nép megmaradásának záloga.

A nemzeti öntudat elhalásának folyamata már a mohácsi tragédiával elkezdődött, de ez az ország három részre daraboltsága s a Habsburg-uralom idején a nemzeti lét megőrzéséért való harcban – a végeken, a Rákóczi vezette szabadságküzdelemben, majd az 1848/49-es forradalomban – csak a felszín alatt jelentkezett, például a társadalom megosztódásában a kurucok és labancok között. A valóságban viszont az államalkotó nép száma egyre zsugorodott egyrészt az állandó harcokban elpusztuló emberek, másrészt a helyükbe bevándorló vagy betelepített más nemzetiségű csoportok növekvő tömegei miatt. A nemzettudat hanyatlásának legfőbb jele éppen az volt, hogy a demográfiai helyzet gyökeres megváltozása csak nagyon keveseknek okozott gondot, mert, mint a mai állampolgársági doktrína, az ország területén élőket magyarként kezelték még a többi nemzetiségek felerősülő öntudatának és önálló identitásának korában is.

De a nemzet legnagyobb lelki válságát, a hagyományos magyar lelkiség teljes elvesztését Trianon – az ország területének végleges feldarabolása és magyarok millióinak idegen uralom alá való kényszerítése –, valamint a második világháborút követő több mint negyvenéves kommunista diktatúra hozta magával. A magyar nemzeti öntudat utolsó csodálatos fellángolása az 1956-os forradalom volt, amikor a nemzet legteljesebb elszántságát mutatta ki szabadságának kivívásáért és identitásának megőrzéséért.

Így érkeztünk el 1989-hez és az 1990-es demokratikus átalakuláshoz. Ekkorra a nemzeti öntudat és identitás ismérvei már csak jelszavak maradtak, melyeket a legtöbb párt politikusa saját érdekében igyekezett felhasználni. A legnagyobb baj azonban az volt, hogy a nép, mely elméletben visszakapta szabadságát, már nem talált önmagára, hanem hagyományos identitásának és értékrendszerének újraélesztése helyett a külföldről behozott ideológiák bűvöletében élt, vagy ha ezekben csalódott, akkor a kommunista korszak elhasznált, nyilvánvalóan hamis jelszavait igyekezett feléleszteni, s mint egyetlen orvosságot az új ideológiákkal szembeszegezni. De a nép nagy részét alapjában véve csak az anyagi előnyök, a materialista délibábok ígéretei vonzották.

Bebizonyosodott tehát, hogy a szabadsággal élni kell tudni, hogy a szabadság csak akkor ér valamit, ha a nemzeti lét hagyományos kereteihez igazodik. A magyar szavazók nem tudtak szabadságukkal élni.

Másodszor, a modern fejlődés hatása nagy szerepet játszott a nemzeti értékek elvesztésében, mert a modernitás új eszméit és értékrendjét a nép nem tudta belső lelki alkatába integrálni. A magyarságnak nem volt elég ideje a modernitás eszményeinek feldolgozására a 19. század végén, hiszen a modern élet követelményeinek rohamos behatolása a társadalom világába, sokszor külső tényezők kényszerítő hatása alatt, mintegy elárasztotta a magyarságot, anélkül, hogy erre pszichológiailag felkészülhetett volna.

A modernitás sikertelen átvételének tényét elsősorban az magyarázza, hogy a modern fejlődés egyes alapelvei kimondottan ellentétben voltak a magyarság történelmi tudatával és hitével, hagyományaival és értékrendjével, s a kettő összeegyeztetése lehetetlen volt, hiszen a mohácsi vész óta török és Habsburg uralmak alatt szenvedett népünk majdnem háromszáz éven át, s nem volt lehetősége sem lelkileg, sem szellemileg megújulni, nemhogy új eszményeket és életmódot befogadni.

A 20. század végi változások hasonló helyzetben találták a magyarságot. A negyvenéves kommunista diktatúra lelket, szellemet, eszményeket és emberi erényeket pusztító gyakorlata ürességet hagyott maga mögött. Ebbe tört be a késői modernitás (a klasszikus modernitáshoz képest) elfajult politikai és gazdasági ideológiája – az amerikai nagyhatalom által képviselt, fejvesztett liberalizmus és a kizárólag a piacgazdaság erényeit hangsúlyozó kapitalizmus –, melyet a nép nagy többsége gondolkodás nélkül, az azonnali gazdasági előnyök reményében magáévá tett, egyes, a múltra emlékeztető szocialista szlogenek hozzátoldásával.

A magyarok elfelejtették, hogy magyarságuk sorsuknak függvénye, vagyis magyarságunkat történelmi sorsunk formálta. Bár a múlt, a hagyományok és a nemzet kulturális örökségének elfelejtése a modernizáció következménye, és minden európai ország társadalmában egyre inkább észlelhető, ez hazánkban olyan méreteket öltött, hogy már-már a nemzet létét veszélyezteti. Nincs „globális” nemzet, nincs közös sorstudat és értékrendszer nélküli nemzet, mert ezek alkotják a nemzeti identitást, a nemzethez való tartozás lényegét. Amint az előbbiekben láthattuk történelmi múltunkat vizsgálva, a nemzethez való tartozás független a népi hovatartozástól, pontosan azért, mert az a nemzeti identitás megvallásában és a közös történelmi sors felvállalásában nyilatkozik meg.

Harmadszor, az idegen modellek szinte kötelező másolása. Az idegen kultúrvilágokból eredő modern fejlődés és az első világháború utáni országcsonkító döntés olyan kisebbségi érzetet alakított ki, amely előzőleg soha nem volt nemzetünk kultúrájában. Ez a vonás a kommunista idők és az 1989/90-es változások óta olyannyira uralkodóvá lett, hogy teljesen kiölte a nemzeti öntudatot, és alapjában torzította el világszemléletünket. Kizárólag arra figyelünk, hogy mi történt az Európai Unióban, mit mondanak az amerikai vezetők, mi a véleménye a nagy, elsősorban gazdasági szervezetek urainak, de soha nem vesszük azt figyelembe, hogy mi a nemzeti érdek szolgálata egy adott helyzetben, egy adott kontextuson belül.

A magyar nemzet öngyilkossági szándéka korunk öntudati
és identitáskrízisének része és megnyilvánulása

Korunkban egész nyugati embervilágunk teljes szellemi és kulturális krízisben leledzik, de a más civilizációkban élőket ez a krízis nem érinti, legfeljebb csak annyiban, hogy a nyugati modernitás hatása és hagyományos világukba való erőszakos betörése sokakban megkérdőjelezi önmaguk megértését, az elmúlt nemzedékektől átörökölt identitásukat, bár a civilizáció rendjét, a nagy tömegek életmódját a modern felfogás korlátolt elterjedése egyáltalán nem befolyásolja.

Egy ilyen általános válságban az előző kor öntudatát jellemző ideálok, elvek, meggyőződések, életfelfogások eltűnnek, az egyes ember légüres térben él, az igazságot nem, csak az állandóan változó és hamis ideológiai dogmákat ismeri, melyeket az uralkodó médiák a fejébe sulykolnak. Mivel nincsenek ideálok, elvek, meggyőződések, átöröklött életfelfogások, nincs moralitás sem, mert az erkölcs az ideológiákkal változik, s így az embereknek nincs iránytűjük, mely megmutatná, mit kell tenniük, amikor cselekedniük kell.

A különféle ideológiák világa nem helyettesítheti a hagyományosan ismert világot, melyben eleink éltek, mert az emberek az ideológiákat követve elvesztik magatartásuk teremtő vagy a régit megújító jellegét, s az ideológiák által számukra előírt öntudatlan reakciót követve cselekszenek, legtöbbször utánozva egymást vagy a közvélemény által bálványozott személyeket. Ezzel elvesztik az őket körülvevő világgal való élő kapcsolatot, és kizárólag az ideológiák által előírt sémákat követik. A sémák minden helyzetre kész megoldásokat tartalmaznak, s elszoktatnak az önálló gondolkodástól. Az egyén ily módon beleolvad a társadalom egészébe, az általános „én” részévé válik.

A világválságot végeredményben az anarchizmus jellemzi. Az anarchista korban sokan áldozatául esnek értelmetlen, szélsőséges nézeteknek, s ezek hatása alatt képesek a legembertelenebb viselkedésre, hiszen a hagyományos értékrend már a múlté, feledésbe ment, s nincs morális elv, mely az ilyen magatartásokat megtiltaná. Így az anarchizmus barbarizmussá válik, nem azért, mert valamiféle barbárok betörtek volna a nyugati civilizációs körbe, például a különféle, terroristának nevezett mozgalmak, hanem mert az előző korok öntudatos, erős identitású, erkölcsös embere vált barbárrá. Ebben az értelemben a mai Magyarország a barbarizmus diadalát jelenti.

Egy nemzet öngyilkossága vajon nem az anarchizmus, nem a barbarizmus következménye, vajon nem annak elkerülhetetlen terméke? Aligha. A magyarság már sok válságot élt át, de öntudata, identitása, történelmi sorsába vetett töretlen hite mindig kivezette a válságból. A világválság csak kerete a nemzet öngyilkossági kísérletének, de nem okozója; mert ennek a tragédiának a gyökerei a magyarság egyéni sorsában rejlenek.

Nyitólap