Búcsú Deák Lászlótól

Vilcsek Béla

A fájdalom töredékessége

Deák László: A felejtés angyala

Nem jó ilyen könyvet olvasni. Nem jó, mert egyetlen és üdítőnek egyáltalán nem nevezhető témája van, egyetlen és mindent átható a tónusa, s egyetlen fajta – hogy a fő jellemzők számbavételénél továbbra is a „t” betűs fogalommeghatározásnál maradjunk – temporalizáltság jellemzi. Nagyon beszűkült, nagyon leszűkült (vers)világ ez. Deák László kötetének szinte kizárólagosnak nevezhető témája az elmúlás, tónusa az átmenetiség, temporalitása a szakadozottság. Legfontosabbnak tekinthető műfaja, ennek megfelelően, tematikai, hangvételi és beszédmódbeli értelemben véve egyaránt: az elégia. A költői és emberi léthelyzet tekintetében mintha közvetlenül egyenesen az Őszikéket író Arany Jánoshoz és különösen Epilógus című költeményéhez kapcsolódnék. Arany nevét vagy említett versének címét egyetlenegyszer sem írja le, mégis mind szellemiségében, mind modalitásában Arany és a verse által képviselt példa folytatására törekszik, és azt is igazolja. Magyarán: szembe mer nézni azzal a kihívással, hogy az élet egy kivételes pillanatában az embernek és a költőnek igenis számot kell vetnie addigi sorsával és a még számára kínálkozó emberi s költői életesélyekkel.

„Az életet, ím, megjártam; / Nem azt adott, amit vártam: / Néha többet, / Kérve, kellve, kevesebbet” – így kezdi a verset Arany 1877-ben. „Egy perce még fiatal voltam / Most lépni se bírok / Minden vadul eltávolodott” – csatlakozik hozzá Deák jó egy évszázaddal később, kötetének Beköszöntőjében. „Mily temérdek munka várt még!… / Mily kevés, amit beválték / Félbe’-szerbe’, / S hány reményem hagyott cserbe’!… // Az életet már megjártam; / Mit szivembe vágyva zártam, / Azt nem hozta, / Attól makacsul megfoszta. // Egy kis független nyugalmat, / Melyben a dal megfoganhat, / Kértem kérve: / S ő halasztá évrül-évre” – folytatja a reformkori költő. „Egy perce még fiatal voltam / Sokaknak jó ismerős / Se csengőhang nincs se kopogás” – fogalmaz a mai kor költője. „Most, ha adná is már, késő: / Egy nyugalom vár, a végső: / Mert hogy’ szálljon, / Bár kalitja már kinyitva, / Rab madár is, szegett szárnyon?” – zárja költői számvetését Arany János. „Egy perce még fiatal voltam / Most mogorván hallgatom / Testemben a hideg szélkorgást” – szól Deák László költői számvetésének zárlata. Természetesen szó sincs arról, hogy Deák László Arany János nyomdokain kívánna járni, pillanatig is azt gondolná magáról, hogy a nagy költőelőd hangján és mívességével lenne képes megszólalni. Az egyszeri és megismételhetetlen volt, ezért folytathatatlan is. Ami folytatható, az az alapvető és azonos költői és emberi léthelyzetnek a mély átélése és egy egészen más sorsban és korban egyéni módon való művészi érzékeltetése.

A vershelyzet mögöttesére Deák László könyvében két konkrét utalás történik. Az első rögtön a könyv ajánlása, amely „a gyógyítók rendjéből” négy személynek (Ungár Annának, Fülöp Andreának, Vadász Pálnak és Bajcsay Andrásnak) és segítőiknek mond köszönetet, „akiknek áldozatos munkája nélkül ez a kötet nem születhetett volna meg”. A vershelyzet másik általánosnak nevezhető motivációja ennek a steril kórházi állapotnak a költői megjelenítése: a Váratlan fordulat című hosszú vers vagy hosszúvers, verspróza vagy prózavers. Ennek kiindulópontja egy jól ismert slágerszövegből kölcsönzött mottó („Feldúl egy perc alatt, csak nézel, / S olyan különöset érzel”), amelyet a kórházzal és a betegléttel kapcsolatos személyes életképek követnek [(röntgen); (utcán); (hang); (folyosó); (cigaretta); (köpet); (kemósok); (pavilonok, őspark); (műszerek); (csövek); (tűdöfés); (gottfried benn verscíme); (út a buszmegállótól); (pipacsok, rőthamvú); (érdekes); (sebészek); (az ápolt); (a heg)], hogy végül az egyetlen dátummal ellátott bejegyzés következzék:

(ápr. 12) volt a napja, hónapok teltek már azóta. És nem múlik.
Nem múlik el. Az álomból nincs kétszeres ébredés.
Valami vödörben köthetett ki lebenyem a csatolt részeivel,
és landolt talán a citológián, aztán hol? Egy kemencenyílásban tűnt el,
nem tudom, végül is hol? hogy hová tűnünk el?

Deák László kötetének versei határhelyzetben születtek. Valahol álom és ébrenlét, ábránd és valóság, élet és halál mezsgyéjén. Ebből a szempontból önmagában már a címadás vagy a versek felütése és zárlata is árulkodó. A könyv egyik első versének címe például: Széttartásban. Kezdése: „Körülbelül meg nem érteni / Hogyan s féleképp lenni”; befejezése pedig: „Bár a fog alatt csak csikorogna / Körülbelül beégve a jelenbe”. Igen, a körülbeliségnek ugyanez az atmoszférája hatja át, többek között, a Sivatagi évad, az Ősz van itt, a Napfény és szélvihar, az Ábránd és valóság, a Voltunk, ha vagyunk, az Ébredés sötét hajnalon, a Szétfoszlik, ha érinted, az Álomszerű rajz, írásszerű álom vagy a Tél az őszben című verseket is. A legutoljára említett vers felütése egyetlen elégikus tételmondat: „Milyen elmúlt immár, hogy simogatja hátam, tarkóm” – s ez a tételmondat már grammatikai megformálatlanságával is az átmenetiségre, a körülbeliségre, a hiányosságra utal. Az átmenetiségnek, a körülbeliségnek, a hiányosságnak ezt az érzetét a versközépi álomlátás még tovább erősíti: „kutyaszagú November. / Milyen is ez a táj, áttűnésben? Szenvedő, szegényes, zárkózott, / Mint rendesen a sínek menti világ. Nem győzi a tempót. / Nem meggyőző, átmeneti, megyünk át, átmennek rajta, elhagyják, / Elérik és elhagyják.” S a kettősségnek vagy kiüresedésnek ezt az érzetét a verszárlat összegezése véglegessé erősíti: „Hozzászokik a szem, hogy csak a közöket, hiányokat lássa, / Mind élesebben, súlyosabban a telt formák közötti űrt, / Akin át hangok és madarak suhannak a kifürkészhetetlenbe.” A költő kitüntetett napja az évzáró nap, mely egyszerre ad okot számvetésre és örömteli megnyugvásra, kitüntetett napszaka pedig az álomba merülés vagy az álomból való felébredés, mely szintén egyszerre a belenyugvás és a reménykedés rövidke időpillanata. „Sárga és langyos agyvelőkre, / Amivel régóta kínál az évnek vége, / És mint valami szüntelen újjáéledőre / Nézhetek megint, könnyes, szürke szemébe” – így szól a Naspolya, sült gesztenye felemás összegezése. „Ímé, kezedbe helyezem álmomat. / És fogadom ajándékod, idő, múlásodért vagyok, / Fényedért, szélviharban csapkodó gallyaidért, / Fenn körző varjak elborzasztó károgásáért” – erősít rá egy más szemszögből és napszakból, de cseppet sem más élet- vagy világszemléletből a Napfény és szélvihar befejezése, ami persze ez esetben sem valódi befejezés, hanem visszatérés a vers elején álló, Francis Bacontől származó és dőlten szedett mottóban megfogalmazott szentenciához: „Hiszen az álom valójában nem egyéb, mint az eleven szellem visszavonulása önmagába.” Átmenetiségnek és viszonylagosságnak ugyanerre a kettősségére bukkanunk akkor is, ha a kötet verseinek szókincsét vagy stílusfordulatait vizsgáljuk. Már első pillantásra is feltűnő a feltételes módú igealakoknak vagy a feltételességet sugalló kötőszóknak a gyakorisága. „Mintha azon túl lenne valami talányos. // Mintha csipke-hús lehetne ír a sebre” – fogalmaz Az ősz itt van két utolsó strófáját átvezető két sor. „Mintha valami nevetve nézne ránk a sűrű ablakokba… / Mintha némán felhalmozhatna valami gyönyört az idő. / Mire belereszketnénk, már elzár a temető” – így hangzik a November 22 hét sorából három. „Mintha még soha nem formáltad volna meg őket. / Minden újul, ami régi, s ami új, az érdektelen” – ez meg a Sipos Gyulának ajánlott Ahogy összeállt című vers két tömör ténymegállapítása. S végül a legdöbbenetesebb megfogalmazás, mely a Marsall Lászlónak ajánlott Ébredés sötét hajnalon című verset zárja: „Mintha visszafelé mászna az idő, / és vadul rohanna gondolatban egy rémkép képzete, / hogy felhágj valahára a teljes bizonytalanság ormára, / honnan ellátsz, fagyos légen át, a szent sírhelyig.”

A kötet tematikus és atmoszférikus egyneműségénél megfigyelt átmenetiséget és viszonylagosságot, a határhelyzethez jutás érzetét pontosan tükrözi a szerkezeti felépítés és az egyes versek megformáltsága vagy rendszeres megformálatlansága is. A kötet keretét egy-egy mottó jelenti, melyek mindegyike lét és nemlét határhelyzetére utal. Az első oldalon az olvasható: „A lét a nemlét üzemhibája”, az utolsón az: „A halottakra tekintettel maradok”. A kötetbe azután a legkülönfélébb jellegű és kidolgozottságú szövegek kerülnek, ami szintén az idő sürgető kényszerét, az alkotás szükségességének és egyre nehezebbé válásának kettősségét jelzi. Nyugalmas időpillanatban az itt szereplő versek továbbfejlesztésével és kiegészítésével akár önálló kötetek is összeállíthatóak volnának. A versek egy jelentős része, ismét csak jellemző módon, nemrég elhunyt vagy még élő pályatársakhoz szól. Tandori Dezsőhöz például kettő is (Idő-emlény; Kies Gyenesdiás). Az említett Sipos Gyulának és Marsall Lászlónak ajánlottak mellett személyhez kötött címzettje van a Nem mondom, nem gondolom című versnek (Kalász Márton) és a Sopron 1965–1968 címűnek (Parancs János, illetve Bujdosó Alpár). Közös és személyes emlékeket idéz A köszvényes dal, a Voltunk, ha vagyunk és a Néhány év végi anzixból, Alexa Károlynak, Kemsei Istvánnak és Papp Tibornak címezve. A „győri költőbarátaimnak” ajánlott és az első verssorban Kormos Istvánt és Parancs Jánost meg is nevező Jókor jött, máig tart című vers pedig végképp arról győz meg, hogy kedvező(bb) esetben lehetséges volna akár egy több évtizedet átölelő nemzedéki személyes líratörténet megformálása is. Egyelőre hangsúlyosabbak maradnak a költői nekrológok: a Zsúr („Randall Jarrell emlékének”), a Kész őrület („József Attila emlékének”), a Gyagya bácsi gagyogása („Parancs Janó emlékének”) és a Halálnap („In memoriam Nagy Gáspár”). Volna és egyre csak a volna! A megvalósítás, jelen pillanatban, csak töredékes lehet! Az Idő-emlény záró két sora könyörtelen pontossággal rögzíti az emberi és költői léthelyzet jelenlegi állapotát: „Megy az idő. Rég látom már a félkészet – / Közben kivonja forgalomból a rész az egészet.”

A kötet verseinek másik nagy vonulatát jelentik a különféle mottókra készített, a különböző irodalmi és más művészeti alkotások, irodalmi és történelmi alakok inspirálta költemények szintén töredékesnek tekinthető sorozata: a Sivatagi évad („Kurcsis László rajzaihoz”), a Pseudo Machiavelli, a By the Sea, a Wols-variáció, az említett Bacon-idézetre készült Napfény és szélvihar, a Pangloss mester esti szózata, a Csongor és Tündét, illetve a Romeo és Júliát megidéző Kik és hová?, illetve Eső, valamint a 29 Klee-rajz. Ezek kidolgozásával akár egy rajzokkal, reprodukciókkal, festményekkel és szemelvényekkel illusztrált díszes kiadvány is összeállítható volna. Ezt a szerző, maga is könyvkiadó lévén, tudja a legjobban. Jelen helyzetében mégsem tehet mást, mint hogy egy költői ars poeticában rögzíti és tudomásul veszi a megmásíthatatlannak és megváltoztathatatlannak látszó tényt: „Mi egyéb? Óh! Mint félelem? / Lételem, súlyos ár, vérdíj akár, / És magához vonz, magával ránt. / Keserül, ki önvesztére vár.” (Költő)

Végezetül: Deák László kötetének legnagyobb és legfájóbban töredékesen maradt rétegét a nagy vagy hosszú versek, a nagyversek vagy hosszúversek jelentik. Ezek közül és a többi vers közül is kétségkívül kiemelkedik a Tél az őszben című, mely nyilván nem véletlenül T. S. Eliot Átokföldje című poémájából választja mottóját, s – ugyancsak nyilván nem véletlenül – befejezésül szerepelteti is a legendás költőelődöt, amint egy elképzelt étterem vagy kocsma pincéreként bejelenti a zárórát, asztalra rakja a székeket, ráérősen rágyújt, hanyatt veti magát, groteszkül vonaglik, s közben „a küszöbön valami sír, nyiszorog, mint késél a kövön”. Úgy tűnik, hogy a modern költészet, dráma, kritika és irodalomelmélet nagy alakja által kikísérletezett, egyszerre kötött és kötetlen forma lehetne Deák László versbeszédének ideális terepe, mely szabadon engedi a legszemélyesebb emlékek feltolulását, a pillanatnyi élmények megjelenítését csakúgy, mint a többi versében részben vagy egészben megidézett irodalmi vagy kultúrtörténeti reminiszcenciák egymásra épülését és egymásba játszódását. Ennek a nagy versnek sincsen azonban – mert nem lehet – folytatása. A megtalált nagy forma és beszédmód hol a Szabad ötletek jegyzékére rájátszó szertelen imitációsorra redukálódik az Álomszerű rajz, írásszerű álom című kísérletben, hol – mint a már idézett Váratlan fordulat című versben – a kórházi lét hétköznapi eseményeinek leltárszerű számbavételére szorítkozik, hol egyszerűen Házi víziókat vagy – mint az alcím jelzi – Válogatott jegyzeteket tartalmaz, melyek e leltár elviselhetetlenségéről tudósítanak, kibontatlanul, megformálatlanul, egyszerűen tényeket közölve. S a tények mindegyre egyfelé mutatnak, egy okra vezethetők vissza: a fájdalom felé, a fájdalomra, ami lehetetlenné teszi a vágyott életet és az értelmes alkotómunkát. Álljon itt néhány jellemző részlet ez utóbbi, Beírások, húzások című versből (?), kórképből (?), lélektani naplóból (?), mely részletek önmagukért beszélnek. Sajnos.

azt képzeltem nem bírom a fájdalmat elviselni
holott szüntelenül viselem a fájdalmat
még valamelyes derűvel is képes vagyok viselni
fájdalommal vagyok viselős
igaz de túlontúl költői összegzés
nincs ennyi

*

azt képzeltem képes vagyok mindent kibírni
holott leírni sem megy
mert közben más jön mint ami megy
ha semmi jönne menne
így csak nem megy

*

fájdalom
fájdalmas kudarc
a kudarc fájdalma felett érzett fájdalom
fájdalmak zápora
utána ragyogó langyos kis tócsák

Deák László érzékelésmódjának egységességét fájdalmasan leszűkült, kényszerűen leszűkített nézőpontja teremti meg. Itt minden a fájdalom, a kórházi ágy, a halálfélelem szemszögéből mutatkozik meg. Minden élet és halál, egészség és betegség, alkotás és alkotásra való képtelenség kettősségének, e kettősségek határmezsgyéjének, az útközben-lét határterületének kérdéseként merül fel. A magyar költészet történetében élet és halál, élet és életmű egységének kérdése meglehetős gyakorisággal vetődik fel. Nálunk a vers megformálása és megformáltsága, sajnos, önmagában meglévő esztétikai értékein túl, nem egy esetben akár az őrület elhatalmasodásának, az erőltetett menet kiszolgáltatottságának vagy a teljes fizikai leépültség állapotának elviseléséhez is segítséget nyújt. Ezen a tájon a forma fegyelmének áhítása és vállalása még az életben maradást, az utolsó életesélyt, a végső kapaszkodót is jelentheti. „Még jó, hogy vannak jambusok és van mibe beléfogóznom” – mondja József Attila. „Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?” – kérdi fájdalmasan Radnóti. „Szólhassak s mint rossz gégémből telik… vagy míg az égi és ninivei hatalmak engedik, hogy beszéljek s meg ne haljak” – fohászkodik Jónás-Babits. Ilyenkor a „ki-be ugrál a két szemem” élményét csakis a dantei tercinában, a lélek védekezését a vergiliusi eklogaformában s a magára maradt „különös hírmondó” keserű vallomását csakis hexameteres mértéksejtelmekben lehet elmondani, mert az úgy és legalább elmondható. Ilyenkor minden más külső körülmény – gyűlölet, káosz, erőszak – esetlegesnek és tünetinek látszik; minden új távlatot nyer, minden a 2x2 józanságával, a türelmes humánum, a bölcs sztoicizmus nézőpontjából szemlélhető. A hang elfogultságoktól és elfogódottságtól mentes, a forma zárt és mégis áttetsző lehet. A kivételes lelkiállapot tragikus harmóniát teremt, az alkotás és a mű egyszerre gyógyír, menedék és fegyver: az élet, a világ fegyelmezetlenségével és rendezetlenségével szembeszegezett formafegyelem és művészi rend. Deák László kötete azért különösen tragikus és felkavaró, mert ő legbelül magában már a legendás költőelődök dilemmáján is túl van. Számára már az ő kérdéseik nem kérdések. Legfeljebb azon dühöng, amiatt van elkeseredve, hogy neki már az alkotás formafegyelmének gyógyírja vagy menedéke sem adatik meg. Emberi és költői létállapotát egyedül méltó módon a töredékesség, a szakadozottság, az átmenetiség érzékeltetése fejezi ki. Nála a vers nem arra szolgál, hogy segítségével érzékeltesse a személyes élet(érzés) egyneművé és egyértelművé válását, s egyúttal kísérletet tegyen a mindent átható veszélyeztetettség vagy elveszettségérzés ellensúlyozására. Nem a versek fegyelmezett áradásával igyekszik legalább költőként enyhíteni a kínt, az elmúlás tudatának terhét. Nem azt kívánja sugallni, hogy az érzékelés nyomasztó és kilátástalannak tetsző egyneműsége (tényszerűség és élményszerűség végletessége) az áradás fegyelmezettségével, a költői alakításmód kidolgozottságával (a forma tényszerűségével és természetességével) ellensúlyozható. Nála a vers megszülethetősége nem a személyes sors elfogadhatóságának meghatározó mozzanata, az írás nem humánus vagy morális tett, s nem is a világ, az élet elviselhetőségét szolgáló gyógyír vagy menedék. Nála a vers egyszerűen van a maga önadottságában, s önadottságában, fragmentált és szétesett formájában tudósít szerzőjének létezéséről. Egyszerűen tehát azzal, hogy maga is van, létezik, mert létre kell jönnie.

Az elmondottak ellenére mégiscsak jó ilyen könyvet olvasni. Azzal a nagyon fontos tanulsággal szolgál ugyanis, hogy az élet legnagyobb kérdéseiről, a legnagyobb fájdalmak elviseléséről lehet akár töredékes formában is költőileg hiteles módon megszólalni. S ameddig lehet, addig mindenképpen érdemes is. (Nap Kiadó, 2009)

Nyitólap