1998. aug. 20.

Nem kenyerem ez az ünnep sem. Tegnap este a Rókával együtt vacsoráztunk, nála tévé is van, evés után a Róka a fürdőbe vonult tisztázni-rendezni magát, magam pedig odahasaltam emészteni a képernyő elé. Előeste, még minden alulmúlható, a zuhanás feltolja torokba a gyomrot, kérődzik az ember, mint a marha, ha pedig muszáj megszólalnia, szája elé tartja tenyerét. Az ember félig jámbor, félig nomád, fél is, hogy egyszer csak ki találja böfögni a lelkét, jobb gondolatai meg benne-rohadnak a testében. Nálam a tévé hullamerevedést idéz idő, tudok is rá magyarázatot, hogy miért, amit azonban itt unnék előadni. Nagyjából annyit mégis, hogy engem (s szerintem nem csak engem) a perifériák éltetnek (margináliák), azok, például, amelyekre a Róka szeme minduntalan félreugrik. Tévézés közben is kicsúszik, elsiklik szeme a sötétbe, ha megkérdezem, hogy mit lát ilyenkor, azt mondja, semmit. Ezt nehéz elképzelnem, viszont azt, hogy gyermeki igyekezete ellenére sem bír sokáig képben lenni, megértem, és könnyekig hatódom tőle. Versbe foglalva: tekintetem oszlásnak indul. Jóindulatú erők kerítenek a hatalmukba, nézem tovább a tévét, rákattintok, véletlenül, a közszolgálati egyesre, katasztrófa-film, ti. az eredményét tekintve, magyar. De józanságra intem magam, halkuljak el káromkodni szépen, kárhoztassam csak azokat, akik. (őket is unom.) Szemem újból szúrni kezd, mint a sündisznó, a Rókának hányingere támad, és kapar a torka. Most már kölcsönösen kerüljük egymást a leheletünkkel, magamra húzom a lepedőt, az alól lesem még egy darabig az előesti horrort. (Kitől hallottam, meg nem mondom most: "Előbb eszem meg a zsebkendőmet, mint ezt a taknyot.") (Úgy hallom, mintha nem én mondtam volna.)

1998. aug. 23.

Villanásnyi köztes-tévé-élményem sincs a fent (alig) említett óta. Mivel ütődött el mégis az időm? Villamosozással, levezető gyaloglásokkal, levezetni a túlfeszültségeket, amelyektől mintha szanaszét állna égnek a hajam is. Érdekes, hogy éppen az efféle őrülési jelenetnek ma általános keletje van, engem nem zavar, attól sem tartok, hogy az őrült egyöntetűségtől még leszakadhat alattunk egy híd. Gyomrom felkavarodott, frontfertőzés, így indultam el az uszodába, és fordultam vissza az ajtóból, majd indultam neki újból, borzongva meg undorodva a víz s egyáltalán a vízbeliség gondolatától. Hogy vízből vagy, és vízzé leszel. Noha kint lenni se élmény belőle. Terhemre vagyok, ez bármely tárgy jelenítésénél előbbre való (valamint oda is veti árnyékomat a tárgyra), s ugyancsak ebbe az iszapba veri orromat mindannyiszor a televízió. Elsüllyedek (nem csak belemerülök) a tévézésbe, végtagjaimat lebénítja, összesorvasztja a csatornaszűkület; és milyen szelíd (könnyen emészthető) kivetülése mindez annak, amit itt belül, a belek valagútvesztőjében zajlik (rossz szó, de már ennél maradok, már csak a prózaiság okán is)! De kibelezni, adás-vétel közben, egy televíziót, gyerekdolog volna-e? Háttérkukkolás? De nem szeretném a tv-ellenesség látszatát se kelteni, szar viszonyban vagyok vele, mitagadás, viszont a hiba bennem, bennem reked(ez), a tévé normálisan üzemmel (ha nálam épp nem is, kerek éve már nem, amióta Hanna lányom tejet zúdított a kapcsolófalra; úgy döntöttem, a sors keze legyen az övé!).

1998. aug. 26.

Hiszen Hanna miatt, az ő kedvéért vásároltam a készüléket, lám, még ez is, hogy a romániai forradalom napjaiban, Szenteste negyednapján, Csau kivégzését mintha már azon láttam volna. Az ismétléseit? Olyan mulatságos erre gondolnom! Egy kivégzés újrázásai! Előtte vagy negyven évig soha nem volt saját tulajdonunknak/tulajdonomnak mondható televíziónk/m, annak idején mennyire hiányzott pedig, azonban nem telt rá, belenéztem néha a barátomék Munkácsyjába, erre pontosan emlékszem is, amikor néztük az Angyalt, s én magamban, bűntudatom teljes tudatában (!), összes szerettemet feláldoztam volna azért, hogy soha, de soha ne kelljen többé tágítanom a képernyő elől. Terhemre voltam, kéredzkedtem hát fel a tévére, mint teherképkocsira. Teherképplató. S a történet, ez idáig, engem igazol, sőt túlszárnyal, a horderő tekintetében tudniillik, hogy a tévé úgyszólván a teljes világ súlyát (balhéját, jobb héját, gyümölcsét, magvát stb.) el bírja vinni, ellentétben velem, ki növekvő tehetetlenségemben ironikus dalfoszlányokat dudorászok róla. Szégyellem is magam ezért, főképp a Róka előtt. Neki ui., mint említettem volt, van tévéje, s nem nézi. Hanem rossz szemmel nézi (vagy rossz néven veszi), hogy emésztés ürügyén nézem az övét, addig-addig, míg őrá is átragad (ön)utálatom. Pszichodrámai sűrű(ség), kép után kiált (képbe kívánkozik), milyen jól venné ki magát egy késő esti adásban, vagy délelőtt(önként) — persze ki veszi észre az ilyen apró, depresszív finomságokat, mint adás-vétel, meg önként, meg az éteri platón. Nem, ehhez előbb ad absurdum depolitizálni kellene a televíziót, nem magyarázom meg, hogyan, s azt sem, hogy miért ad absurdum (azaz a képtelenségig), mikor is vélhetőleg nem csak mondjuk a hírműsorok és egyéb "beavató" hírhátterek kikapcsolására gondolok. Hanem egyáltalán nem lenni képben, amint ezt a Rókában annyira szeretem, és szorongani türelemmel a perifériákon.

1998. aug. 27. hajnal

Erősödnek a széllökések künn, az este láttam, hogy az újhold sarlója is besárgult már valamelyest. Beszédmódom némely igényesebb tévés szappanopera levegőjét forgatja elő. Tegnap du. hatalmasat úsztam, vízből kijövet félájultan mászódtam el a tusolóig, kevésen múlt, hogy meghaljak. Elmúlásunk mi mindenen/semmin se múlik. Nem értem, miért beszélnek humaniárusok (!) a senki földjéről folyvást, mikor a semmi földje jóval foghatóbb; padlót fogsz, és már nem is vagy sehol, beletörik a vádlidba a körmöd. Túl jó- s rosszulléten. "Alternatívának ott a kereskedelmi adók."

1998. aug. 27. du.

Utálhatod őket (ld. fent) szenvtelenül. A versenyképesség, esetünkben is, ott kezdődik, amikor nem nézel oda, hogy miket írsz, holott nem sietsz, csupán ráhajtasz (zsebkendőt, lepedőszegélyt) kicsit, a Róka meg őrizi a szemedet. Retteg, hogy mi lesz, ha megint nem hunyod le egész éjjel, és a végén minden olyan érthetetlenné válik, mint egy elnyúló nyálkahártya-recsegés. Körbe az emeleten csak öregek laknak, zúgatják a készülékeiket, s a Róka még beszélő viszonyt tart fenn velük. (Képcsőlakók.)