"Gyalázatos, ki káromolni merte,
a tévé szent és nincsen nála szentebb."
Átiratok múzeuma

1. A három kívánság. 1989. december 20-án felhívott akkori főszerkesztő-helyettesem, s feltette a nagy kérdést: mikor akarom már letenni azt a bizonyos sokat emlegetett garast? Mert itt a soha vissza nem térő nagy alkalom, köszönthetném lapunk első oldalán — ha akarom, versben! — a haza legszeretettebb fiának akadémikus hitvesét.

Letettem a kagylót, akkor még élő világutazó barátommal elvonultam sörözni, ő azzal vigasztalt, hogy már a nagy dán bölcselő megmondotta "vagy-vagy!", majd avval, hogy nem kell okvetlenül újdondászként hőzöngeni, annyi más lehetőség és hely is van a nap alatt...

— S ha felhős az idő? — kérdeztem vissza. — Hiszen ez, ahogy egy nyolcvanas évek elején Magyarországon nagy botrányt kiváltó vers is megmondja (melynek sejtései különben fényesen igazolódtak, azóta is jönnek a mélymagyarok, hadd ne mondjuk meg, honnan!), ez itt ilyen klíma, itt mindég beborul!...

Mindegy.

Megittuk söreinket, elvonultam sétálni. A Debren-patak partján ődöngtem — ez a patak bizonyos méltatóim szerint főként partján épülő szabad aszalóhelyei, majd korcsomái (Székelyföld, naná!...) jóvoltából amúgy is túlhangsúlyozott helyet foglal el regényeimben — amikor váratlanul egy vergődő (arany)halacskára lettem figyelmes, aki emberi hangon (először a munka nyelvén!) szólott hozzám, majd mikor látta, hogy nem reagálok (noha kellett volna, hiszen magyar nyelvű román íróként előbb-utóbb dallanom is a munka nyelvén kellett volna esetleg, gondoltam, az Elvtársnőt is imigyen köszönthetném, kimondhatatlan hálám és lojalitásom jeléül), anyanyelvemen is megismételte: — Segítsél rajtam, jó ember!

— Teljesíted a három kívánságom?

— És mi lenne az?

— Szűnjön meg a rendszer, nézhessem a televíziót, és legyek szabad!

És lőn!

Visszadobtam a vízbe, s problémáim azután villámgyorsan megszűntek. Az ünnepelendő eroinát szitává lőtték Caligulájával együtt, nézhettem a televíziót orrvérzésig, immáron szabadon.

S néztem is! Olyan képéhség tört rám, ami azóta se nagyon képes kielégülni. (Ezen se lehet csodálkozni, már Tamás Gáspár Miklós felülmúlhatatlan pontosággal megfogtalmazta az "aranykorszak" Romániájáról, hogy "a kóros unalom országa is volt", "a permanens mobilizáltság állapotában". "És még filmek se voltak...")

2. Az ember szabad lehet. Ahogy ugye már báró Eötvös József is kimondotta volt. Televíziója előtt pláné. Ülhet, s önfeledten nyomogathatja a gombokat, s válogathat az égi csatornák áldásai közül. Csak később tűnik fel, hogy tulajdonképpen ugyanabban. Hiszen hogyan is mondja az egyik legjobb olasz tévéreklám? Az elítélt szemén piros kendővel veresedik az erőd udvarán, felsorakozik véle szemben a kivégzőosztag, a tiszt már-már tüzet vezényel, amikor eszébe jut az utolsó kívánság. Az elitélt kér egy mobiltelefont — ez itt a reklám helye — és cseverészni kezd. A katonák szétdőlnek, alszanak a napon, és ő csak beszél, beszél, hiszen most jön a csattanó: "egy telefon meghosszabbíthatja az életet".

Tudjuk, nem csak a (mobil)telefon.

A televízió is.

Persze meg is rövidítheti! A rossz hír vagy Gutmann úr váratlan látogatása, amikor már a tizedik (kedvenc) adónkon is ugyanazok a hígagyú baromságok tülekednek sorozatban, amiket már volt alkalmunk végigunni. (Kedves főszerkesztő úr! Az amerikai filmről nem készítek összeállítást, szívesen kifejteném, hogy a világhíres Csillagok háborúja óta hogyan gyermekesedett — durvábban s célratörőbben — hülyült el az amerikai álom hollywoodi változata...)

Az ember a távkapcsolóval a kezében szabad lehet ugyan, de szabadsága behatárolt. Ha kábeltévé-előfizető, akkor ama műsorok között válogathat, amelyeket felkínálnak neki, ha mozgatható parabolaantennája van, valamivel többen, de tudni kell, hogy rendkívüli iramban nő a kódolt adók száma...

Így álmomban egyik éjszaka ismét megjelent az aranyhalacska, s így szólott: "Ha lehetővé tenném számodra, hogy elvileg minden földön készülő és égre lőtt s onnan képernyődre visszaérkező tévéműsort "foghass", boldogabb, netán szabadabb lennél?!"

— Csak ezt ne — nyögtem fel, s elképzeltem, amint végigsuhan előttem a nagy euro-ázsiai-amerikai álom megannyi képi kivetülése, amelybe kétségtelenül bele lehetne őrülni! Egyesek szerint már abba is bele lehet, ami van, ugyanis az emberi agy egy időn túl már amúgy sem tudja feldolgozni a képzuhatagokat. Ez a szellemi Rubick-kocka végzetes lehetne...

— Na látod — vigasztalt meg. — Ne elégedetlenkedj állandóan. Érd be azzal, ami van. Ti amúgy is mindennel elégedetlenek vagytok: a magyarok mindég követelőznek! — szűrődött be nyugtalan álmomba a működve felejtett készülékből kedvenc hazai show-mesterem behízelgő hangja.

És felébredtem.

3. A váratlan ajándék. Nos, valamifajta ilyen borzongó szellemi állapotban leledeztem, amikor megjelentek a Duna-medence állandóan beboruló egén az első magyar műholdas tévécsatorna sirályai.

Hogy mit jelentett nekünk ez a televízió, Bíró Béla barátom már a próbaadás idején pontosan megfogalmazta (azóta igazolódtak igazán látnoki szavai): a legtöbbet, ami velünk, a szétszakadt országrészek magyarjaival Trianon óta történt.

S most ugorjunk, akár Móricz halhatatlan regényében kívánja a mese egyes részleteit azért már szívből unó Pósalaki úr.

Az augusztusi kánikulában, amikor a melegtől elhülyülve hajdani mentorom, Páskándi Géza mennyiségileg is hatalmas életművében mélyülhettem el — az ember szabad lehet! —, két levél is megörvendeztetett. Az egyik a Duna Televízió körkérdése volt arról, hogy hogyan is látom én ma az ötödik születésnapját győzedelmesen megünneplő tévé helyzetét, a másik a megtisztelő felkérés erre az írásra.

Nos, már a körkérdés pontosan jelöli be a Duna helyét és szerepét — vonjuk össze tehát a két felkérést, és összegezzünk: hiszen most, amikor a bőség tagadhatatlan zavarával küzdve a csak magyar adókat élvezni tudó néző is a jobbnál jobb román, német, angol, olasz, francia, spanyol adók mellett Sepsiszentgyörgyön, a föld e páratlan helyén máris (hat) magyar adó között válogathat: a helyi tévé, az MTV2, a TV3, az MSat és Szív tévé és a Duna! — végre kimondható miért MÁS ez a mi legkedvesebb adónk, mint a többi. Állandó jelenléte a Kárpát-medence annyi bajt látott egén miért jelenti a reményt? Igen, ez az adó a maga változatos és egyre bővülő műsorával — egész átgondolt műsorrendjével — valóban hozzájárul a magyarság szellemi érdekvédelméhez, gazdagítja az egységesülő nemzet gondolatát, segíti a kisebbségben élő magyarok önazonosság-tudatának megőrzését. Méghozzá úgy, hogy különféle műsoraival (Heti Hírmondó, Régiók, Héthatár, Közép-európai Magazin, Gazdakör, Váltó stb.), mondhatni kis eufemisztikus túlzással egész átgondolt műsorpolitikájával egyszerre tudja megszólítani elmúlni nem akaró tegnapunk szóhasználatával a "széles néptömegeket" s bizonyos színvonalára joggal rátarti műsoraival (hogy itt csak a kiváló Al Manachot említsük, vagy a gyakori művészfilmeket, amelyek a többi adón tényleg fehér holló számba mennek...) az elitet is! Akinek kezdettől tetszett, most élvezheti csak igazán, amikor saját készítésű műsoraitól egész, ismételjük, átgondolt dokumentum- és játékfilm-ajánlatáig napnál világosabbá teszi ama tényt, amit már bátorkodtunk említeni, s ami miatt az indulásától terjedelmes kritikai naplóban reagáltuk le remélhetőleg érzékeny membránként műsorait A Hétben. (A Szigetek és áramlatok a Dunán 22 folytatást ért meg...) évek óta jegyzetekben, méghozzá heti, kétheti rendszerességgel közölt jegyzetekben visszhangzunk mindarra, ami tetszik (s ami nem tetszik) a Háromszékben.

Ez itt újfent a reklám helye, eddig több mint száz jegyzetünk jelent meg, ebből bárki kiszámíthatja — a Szigetek átlagterjedelme 7 flekk volt, a jegyzeteké 2 — hogy máris egy vaskos könyvet irkáltunk össze a magunk ámokfutó dilettáns módján a Duna műsorairól!...

Nos egyre világosabbá válik ama tény, hogy a Duna MÁS. Ugyanúgy, mint a 3SAT elnevezésű német adó például, amelyik benső igazolásként fennhéjázóan így is nevezi önmagát (Anders Fernsehen). Mert a Dunát az általunk ismert s eltékozolt esztendeinkben időnként figyelemmel kísért adók közül csupán a 3SAT-hoz és részben a francia—német közös "ajándék"-hoz, az ARTE-hoz lehet hasonlítani.

Az emlegetett nyugat-európai kulturális adókat persze összehasonlíthatatlanul bőkezűbben finanszírozzák, az ARTE-t a francia és német kormány, a 3SAT-ot Németország, Svájc és Ausztria közszolgálati televíziói... Ez azonban szemünkben kétségtelenül csak növeli a Duna értékét.

Még sok mindenről lehetne beszélni, világos, hogy közszolgálati funkciói fölényes teljesítése mellett kedves adónk kulturális jellege is vitathatatlan, de nőtt hírműsorainak vonzereje is. (Szólni kéne itt a Duna textről is, szenvedélyes képújságolvasó is vagyok, s ilyen szempontból is csak dicséret illetheti a Dunát. Tessék csak összevetni például lapszemléjét az MTV képújságjának lapszemléjével, és azonnal látszik a Duna mind a magyar, mind a kelet-közép- és nyugat-európai sajtót hűségesen szemlézve próbál naponta összképet kialakítani tévelygő nézőiben, ami önmagában is nyereség...) Ismételjük, még sok mindenről lehetne beszélni — a Dunán például nincsenek szappanoperák! —, félő, hogy másra nem marad hely. Mindenesetre ha tévelygő életem ismét váratlan fordulatot venne, s ismételten a Debren-patak partján tévelyegve ismét visszadobhatnám az aranyhalacskát az éltető vizekbe, s megint teljesítené három kívánságomat, az egyik az volna, legyen a Dunának több pénze, mert akkor még változatosabbak lehetnének a műsorai. Félő azonban, hogy sorsom újabb pálfordulásakor már hiába baktatok ki a város szélére, addig a Debrent is privatizálják, s vagy körkörös korcsolyapályává alakítják át, vagy lecsapolják, és a helyén megpróbálnak székelyföldi román narancsot termeszteni. Hogyan is mondotta Svejk — meglátásai egyre időszerűbbek: "Fel Belgrádra!... Ausztriának szüksége van ránk."

Csak azt nem tudni pontosan, még meddig?!

Igen, igen, főszerkesztő úr, azonnal befejezem. Minden olyan más...