(1) A nevit így tud­ta min­den­ki, hogy Lipuka. Hát ű, mond­juk, egy ki­csit iszá­kos em­ber is vót, mond­juk úgy, má­ma ugye azt mond­ják ne­ki, hogy al­ko­ho­lis­ta, vagy, ha­bár nem is vót ippen olyan na­gyon rossz em­ber. De ne­ki vótak olyan lá­to­má­sai, hogy hát ű, aszongya, hogy ne­ki men­ni kell. Hát mír kell el­men­ni? Hát men­ni kell, na, aszongya, jött va­la­ki utá­na, és ne­ki men­ni kell. Hát nem hit­tek ne­ki, hát ter­mé­sze­tes, hogy nem hisz­nek ne­ki, hát aszongya: – Biz­tos bé vagy rúg­va, aszongya, új­ra töb­bet it­tál, mint amennyit kel­lett vóna. És aszongya: – Az beszíl, aszongya, a fe­jed nem tisz­ta. Hát az­tán vót olyan eset, ami­kor osztán vi­gyáz­tak rá az em­be­rek, na, aszongya, most mán nem mísz se­ho­vá se, itt le­szel ve­lünk, mel­let­tünk, és sem­mi­lyen ital­hoz nem jut­hatsz hoz­zá. Nem sza­bad, hogy igyál, és majd meg­lát­juk, aszongya, ak­kor hogy hát mi fog tör­tén­ni. Hát úgy is vót, mond­juk, a száj­ha­gyo­mány úgy mond­ja, hogy hát leg­töb­bet éj­jel jár­tak a bo­szor­ká­nyok, te­hát éj­jel jár­nak, hogy hát, na, hát ki tud­ja, hogy mír jár éj­jel, hogy nap­pal hát pe­dig ippen úgy lát­ha­tat­lan íj­jel is, mint nap­pal. Na és osztán vár­tak, hogy na, tény­le­ge­sen, hát mi tör­tén­het mos­tan ak­kor, hogy hát el... Egy­szer így, ahogy két em­ber – és két erős em­ber – ott ült mel­let­te, azt mond­ja az a Lipuka, akit mon­dunk, hogy hát: – Na, nízzítek, aszongya, na nízzítek, itt van­nak, azon­nal visz­nek, és aszongya, azon­nal, azon­nal visz­nek el! Ne hagy­ja­tok, ne hagy­ja­tok! Hát azok az em­be­rek úgy-ahogy fog­ták egy da­ra­big, egy­szer csak azon ve­szik ész­re, hogy hát nin­csen a ke­zük­be sem­mi. Az em­ber el­tűnt a kezükbűl. Azok, akik fog­ták, nem lát­tak sem­mit. Nem lát­tak sem­mit, hogy hát jött va­la­ki, csak az az em­ber mond­ta, akit vitt a bo­szor­kány, hogy: – Te, vi­gyáz­za­tok, aszongya, nízzítek, most jön­nek, most jön­nek, aszongya, ni, mi­lyen sze­kér­rel jön­nek, aszongya. Két lú van, aszongya, azok azon­nal visz­nek el. De hát ezek, akik fog­ták, az em­be­rek, azok nem lát­tak sem­mit. Ha­nem csak égyszer azon ve­szik ész­re, hát itt vót ni mel­let­tünk, aszongya, és a ke­zünk­ből ki­ment, aszongya, hogy űk azt gon­dol­ták, biz­tos el­szö­kött. Van en­nek mán, van kö­rül­be­lül nyolc­van-ki­lenc­ven éve. Ű csak azt mond­ta, hogy el­vit­tek, aszongya, vit­tek a bo­szor­ká­nyok, aszongya, vit­tek. Úgy ver­tek, aszongya, s mu­tat­ta a kezit meg a, min­de­nütt, hogy mi­lyen kík vót. Mert hogy mír mond­ta azok­nak az em­be­rek­nek, hogy vi­gyáz­za­nak űrá. Aszonták, hogy­ha még egy­szer is mond­ja va­la­ki­nek, hogy, hát vi­gyáz­zon, aszongya, ak­kor még job­ban el­ve­rik. S utol­já­ra nem is na­gyon mer­te mon­da­ni, ha­nem csak annyit mert: – Na, mán jön­nek, aszonta, ne­kem má men­ni kell. Hát ak­kor el is tűnt. Így mond­ják azok az em­be­rek, akik mán meg­hal­tak. Tény­le­ges, vót, aki szem­ta­nú­ja vót, hogy lát­ták, hogy össze van ver­ve, mi­lyen kík vót. Me, aszongya, odavertík a főd­höz, odavertík, vittík a fa tetejin, aszongya, s a fa tetejirűl le­dob­ták a főd­re. Ilyen is vót. (K./S.I./1929)1

(2) Az em­be­rek azt mond­ták, mer meg­fog­ták a de­re­kát, hogy na, most mán itt va­gyunk, osztán meg­fo­gunk, le­ülj, osztán nem mész se­ho­vá. Nem en­ge­dünk. Össze­kul­csol­ták a kezöket, na, most mán nem tudsz el­men­ni, s nem en­ge­dünk. És ott vót a vé­cé­be, és ki­vit­te őke, a vécébűl. És vótak azok a nagy fák – mán most ki­vág­ták – itt a ríten, ahol jöt­te­tek. Szé­pen, ott a rít tetejin. Még a sze­le úgy sirított, aszongya, osztán vittík, és aszongya, a fa tetejin hur­col­ta ví­gig, úgy vit­te, a le­ve­gő­be vittík. Aztat is va­la­ki meg­ron­tot­ta. Meg vót ront­va. És vit­te az ör­dög. Az úgy vót meg­ront­va, hogy, hát na, aszongya, me­gállj, hogy­ha te így meg így, ak­kor vagy úgy lesz, ahogy én aka­rom, vagy pe­dig most má meg le­szel bán­tal­maz­va. (K./S.D.R./1932)2

(3) Lipuka vót így, meg­ront­va. Aszonta az én uram, nígy em­ber vót a ház­ba, de erős em­be­rek, oszt Lipuka is ott vót. Na, aszongya, ni, mán jön­nek, aszongya, ni, ni, jön­nek, ott jön­nek, oszt nem vót sen­ki. És aszongya, hogy meg­fog­ták Lipukát, négy em­ber, és kivittík a kezikbűl. Vittík, egé­szen le az er­dő­ig. Hát a ke­reszt­útig. A fa tetejin, min­dig hal­lot­ták, hogy jaj­ga­tott. Ott valahun letettík, s ak­kor vissza­jött, gya­log. Egy asszony ron­tot­ta meg tán. (K./Sz.S.G./1932)3

(4) Nem, de­hogy. Én, tud­ja, hogy, hogy hal­lot­tam? Azt hal­lot­tam, ke­rü­lő vót ar­ra lenn. És egy gyermektűl – esett az eső – el­vet­te a ka­bát­ját, mert mit tom én, a jó­szág nem jó hely­re ment, és el­vet­te a ka­bá­tot. És az a gyer­mek meg­fá­zott, ha­za­ment, otthun a, a jó­szág­gal, és an­nak a, az any­ja vagy ki, va­la­mi hoz­zá­tar­to­zó­ja, és az meg­ron­tot­ta ezt a Lipukát. Mer amír el­vit­te, el­vet­te a ka­bát­ját. Én apósomtúl hal­lot­tam eztet, hogy aszonta ne­ki az a ro­mán asszony, eli­be állt, majd mi­kor mán jól meg­húz­gál­ta min­den­fe­lé: – Na, jó vót?! – Jaj, nem! aszonta. – Na, lát­ja, an­nak a gyer­mek­nek se vót jó, hogy el­vet­te a ka­bát­ját, mer meg­fá­zott. (K./N.Á.I./1949)4

Ta­nul­má­nyom­ban e négy hi­e­de­lem­szö­veg5 elem­zé­sé­vel fog­lal­ko­zom. Konk­ré­tan az el­be­szé­lé­se­ket meg­ha­tá­ro­zó és be­fo­lyá­so­ló em­lé­ke­ze­ti fo­lya­mat­ra ref­lek­tá­lok a pro­duk­tum6 fe­lől. A ta­nul­mány el­ső fe­lé­ben a szö­ve­gek­be ágya­zott él­mény­köz­ve­tí­tő tar­tal­mi kom­po­nen­se­ket ér­tel­me­zem, ezek nép­raj­zi vo­nat­ko­zá­sa­it hang­sú­lyoz­va.7 Az elem­zés tel­je­seb­bé té­te­lé­re a ta­nul­mány má­so­dik ré­szé­ben a tár­sa­dal­mi kom­mu­ni­ká­ció ku­ta­tá­sá­ban al­kal­ma­zott szö­veg­el­mé­le­ti stra­té­gi­ák el­mé­le­ti jel­le­gű hát­tér­anya­gá­ból8 a hi­e­de­lem­szö­ve­gek­re is vo­nat­koz­tat­ha­tó té­zi­se­ket al­kal­ma­zom egy tex­to­ló­gi­ai szem­pon­tú szö­veg­elem­zés ke­re­té­ben.

I. A szin­te száz éve9 meg­tör­tént ese­mény je­len­ko­ri ver­bá­lis meg­szö­ve­ge­zé­sei azt bi­zo­nyít­ják, hogy a Lipukával kap­cso­la­tos ese­mé­nyek nem ma­rad­tak vissz­hang­ta­la­nul a fa­lu tár­sa­dal­má­ban.

A va­la­mi­kor a 20. szá­zad leg­ele­jén élő fér­fi a meg­kér­de­zet­tek mai tu­da­tá­ban az egy­ko­ri „iszá­kos em­ber”-ként, „nem is vót ippen olyan na­gyon rossz em­ber”-ként, il­let­ve „ke­rü­lő”-ként él. A fel­so­rolt is­mér­vek ön­ma­guk­ban nem in­do­kol­ják a Lipuka-történetek fenn­ma­ra­dá­sát, de az a tény, hogy „vótak olyan lá­to­má­sai”, „meg vót ront­va”, az­az va­la­mi szo­kat­lan, ma­gya­rá­zat­ra szo­ru­ló tör­tént ve­le, an­nál in­kább.

A fel­idé­zett ese­mény köz­pon­ti sze­rep­lő­je­ként né­ha ká­ro­sult (1, 2, 3), más­kor ká­ro­sí­tó és ká­ro­sult is egy­ben (4). Az őt meg­ká­ro­sí­tó (ron­tó, bán­tó) sze­mé­lyek meg­ne­ve­zé­se vál­to­za­tos: bo­szor­kány, ör­dög, asszony, ro­mán asszony. A ró­luk szó­ló szö­veg­ré­szek – ugyan nem az át­élő, de a kö­zös­ség ál­tal le­gi­ti­mált sze­mé­lyek10 szem­szö­gé­ből – ta­pasz­ta­la­ti él­mé­nye­ket köz­ve­tí­te­nek, köz­vet­ve pe­dig a hi­e­de­lem­lé­nyek­ben és a ki­vi­te­lez­he­tő má­gi­á­ban va­ló hi­tet.

A ron­tás az egyé­ni kár­té­tel vé­gett az ár­tó ha­ta­lom ere­jé­nek át­vé­te­le, moz­gó­sí­tá­sa. Több mó­do­za­ta is­me­re­tes és al­kal­ma­zott a ká­rász­te­le­ki kö­zös­ség­ben is.11 Szán­dé­ko­san el­kö­ve­tett má­gi­kus cse­le­ke­det, ame­lyet a bo­szor­kány (1), az ör­dög (2), a rossz, a go­nosz ki­vi­te­lez, vagy en­nek se­gít­sé­gé­vel az egyén (3, 4).

A vizs­gált kö­zös­ség­ben a ron­tás min­den faj­tá­ját el­ső­sor­ban a bo­szor­kány­nak12 tu­laj­do­nít­ják: a te­hén meg­ron­tá­sát, il­let­ve a tej­ha­szon el­vi­tel­ét, be­teg­ség vagy ha­lál elő­idé­zé­sét, a sze­rel­me­sek el­hi­de­gü­lé­sét, il­let­ve éj­sza­kai nyug­ta­lan­sá­gu­kat, a köz­le­ke­dés aka­dá­lyoz­ta­tá­sát stb. A ron­tás­nak mind­ezen ese­te­it egy-egy konk­rét sze­mély­hez kap­csol­ják. Te­vé­keny­sé­ge jel­leg­ze­tes idő­pont­ok kö­ré cso­por­to­sul (kedd, pén­tek vagy ál­ta­lá­ban éj­jel). Ké­pes­sé­gei kö­zül leg­jel­lem­zőbb az át­ala­ku­lá­si ké­pes­ség: ked­ve sze­rint ölt macs­ka, bé­ka, il­let­ve ku­tya ala­kot. Fel­is­me­ré­se lu­ca­szék­kel tör­té­nik eb­ben a kö­zös­ség­ben is, amely­nek el­ké­szí­té­sé­ről és hasz­ná­la­tá­ról, il­let­ve an­nak kö­vet­kez­mé­nye­i­ről gaz­dag szö­veg­kor­pusz tu­dó­sít. He­lyi vi­szony­lat­ban e hi­e­de­lem­alak ér­de­kes jel­lem­ző­je, hogy fő­ként az ör­dög sze­rep­kör­ét in­teg­rál­ja:

Az ör­dög, hát aztat is in­kább bo­szor­kány­nak mond­ták, nem ör­dög­nek. Hát az ör­dög, ugye, az, az egy ha­gyo­má­nyos szó – vagy, hogy le­hes­sen mon­da­ni –, de in­kább a bo­szor­ká­nyok­ra fog­ják rá, hogy vótak ab­ba a rígi idők­be olya­nok is, aszongya, hogy hát vi­szi a bo­szor­kány. Nem az ör­dög, ha­nem a bo­szor­kány. (K./S.I./1929)

A két fo­ga­lom ál­tal meg­ne­ve­zett hi­e­de­lem­lény te­vé­keny­ség­kö­ré­nek át­fe­dé­se­it e ka­to­li­kus kö­zös­ség­ben a fe­le­ke­ze­ti ho­va­tar­to­zás is be­fo­lyá­sol­ja. Az ör­dö­göt in­kább te­kin­tik „hi­va­ta­los” egy­há­zi lény­nek, amely­nek – Is­ten el­len­pó­lu­sa­ként – ne­ga­tív sze­rep­kör fe­lel meg. Azért, hogy a hi­e­de­lem­sze­re­pe­ket (ne­ga­tív hiedelemszerepköröket) mi­nél in­kább el­tá­vo­lít­sák az egy­ház­tól, a ká­rász­te­le­ki nép­hit­ben az ör­dög funk­ci­ó­ját az em­be­ri stá­tus­hoz kö­ze­lebb ál­ló bo­szor­kány­ra há­rít­ják.13

An­nak el­le­né­re, hogy a ron­tás el­ső­sor­ban a bo­szor­kány funk­ci­ói kö­zé tar­to­zik, a ma­gyar nép­hit sze­rint ront­hat­nak az ál­ta­lá­nos rosszak, il­let­ve a szép­asszony­ok is. A né­pi kép­ze­let ál­tal át­gyúrt ke­resz­tény val­lás ör­dö­ge több­nyi­re az ál­ta­lá­nos rossz, go­nosz konk­rét meg­fe­le­lő­je, így nyel­vi szin­ten gyak­ran fel­cse­ré­lőd­nek a meg­ne­ve­zé­sek. A „vit­tek a boszorkányok”(1) és a „vit­te az ördög”(2) a bán­tal­ma­zott­ság mi­ként­jé­re vi­lá­gít rá, s ez a már em­lí­tett szép­asszony­ok14 hi­e­de­lem­kö­rét is konnotálja.

Az „egy asszony” (3) ron­tó­ként va­ló meg­ne­ve­zé­se egy va­la­mi­ko­ri sze­rel­mi va­rázs­lás le­he­tő­sé­gét sem zár­ja ki, míg a ro­mán asszony (4) pon­to­sí­tás az eb­ben a kö­zös­ség­ben is mű­kö­dő tá­vo­lí­tó me­cha­niz­mus je­lé­nek te­kint­he­tő. A ro­mán et­ni­kum­hoz tar­to­zó asszo­nyok­nak na­gyobb jár­tas­sá­got tu­laj­do­ní­ta­nak a má­gia te­rén, mint ön­ma­guk­nak, s az ide­gen­re va­ló fe­le­lős­ség­há­rí­tás je­len­sé­gé­nek ma­gya­rá­za­tá­ul szol­gál­hat a szil­ágy­sá­gi né­pi kul­tú­ra egyik alap­ve­tő sa­já­tos­sá­ga: a román–magyar együtt­élés és köl­csön­ha­tás.

II. A nyelv, a kul­tú­ra és a pszi­chi­kum köl­csö­nös kap­cso­ló­dá­sát val­ló té­zis nem új ke­le­tű.15 A nyelv ál­tal tör­té­nő ál­lan­dó adat­ren­de­zé­si el­já­rá­sok és a leg­kö­zön­sé­ge­sebb, min­den­na­pi je­len­ség­elem­zé­sek ezt a kap­cso­la­tot bi­zo­nyít­ják. Kom­mu­ni­ká­ci­ó­ról, kap­cso­lat­ról, vi­szo­nyu­lás­ról, in­ter­ak­ci­ó­ról van szó. Szo­ci­á­lis ak­tu­sa­ink­nak az egé­sze az egyes le­het­sé­ges kö­zös­sé­gek­ben fo­lyó élet­nek a ré­sze, mi­vel eb­ben va­ló­sul­nak meg azon ese­mé­nyek, ame­lyek szá­munk­ra kü­lön­bö­ző mó­don ta­pasz­tal­ha­tók meg. A köz­vet­len ta­pasz­ta­lat a vi­lág­ról va­ló tu­dá­sunk­nak egyik meg­szer­zé­si mód­ja. Ha­son­ló tu­dás-, il­let­ve in­for­má­ció­gya­ra­pí­tó funk­ci­ó­ját hang­sú­lyoz­va a kom­mu­ni­ká­ció az a má­sik for­rás, amely meg­is­mer­he­tő­vé tesz szá­munk­ra köz­vet­le­nül meg nem ta­pasz­talt szi­tu­á­ci­ó­kat, él­mé­nye­ket. A kom­mu­ni­ká­ci­ós ak­tus informativitásának elem­zé­sé­vel/ki­ér­té­ke­lé­sé­vel kör­vo­na­la­zó­dik a ki, hol, mi­kor, mi­ért és fő­ként a mi­ről, ho­gyan és mit hoz a tudomásomra/-unkra as­pek­tu­sai, az­az: mi az, amit elő­ál­lít, amit kí­nál, mi az, amit rep­re­zen­tál.

Egy, az em­be­ri élet­hez hoz­zá­tar­to­zó rep­re­zen­tá­ció a ver­bá­lis le­írás, a ver­bá­lis szö­veg. Te­res­tyé­ni Ta­más a rep­re­zen­tá­ci­ót (te­hát nem csu­pán a verbálisat) olyan kép­ződ­mény­nek te­kin­ti, amely­ben a birtokos(ok)/használó(k) szá­má­ra „fel­tá­rul a vi­lág­nak vagy a vi­lág szi­tu­á­ci­ó­i­nak, té­nye­i­nek, dol­ga­i­nak a ter­mé­sze­te, a mi­lyen­sé­ge.”16 A fen­ti­ek alap­ján rep­re­zen­tá­ci­ó­ként ér­tel­me­zem a vizs­gált hi­e­de­lem­szö­ve­ge­ket, bi­zo­nyos kul­tu­rá­lis je­len­té­sek ki­ala­kí­tá­sa és ki­fe­je­zé­se (egyik) le­het­sé­ges mód­já­nak te­kint­ve őket.

A le­het­sé­ges lé­nyek/in­di­vi­duu­mok, re­lá­ci­ók és tény­ál­lás­ok a va­ló­sá­gos vi­lág össze­te­vő­i­nek al­ter­na­tí­vái. Ma­ga a rep­re­zen­tá­lás mint te­vé­keny­ség sok­fé­le szub­jek­tív és eset­le­ges kö­rül­mény­től be­fo­lyá­solt al­kal­mi te­vé­keny­ség, amely ugyan­ak­kor in­ten­ci­o­ná­lis is: egyé­ni dön­tés, hogy egy dol­got, sze­mélyt vagy szi­tu­á­ci­ót ho­gyan rep­re­zen­tá­lunk.17

Az a kép, ame­lyet ezek a hi­e­de­lem­szö­ve­gek ki­ala­kí­ta­nak és hor­doz­nak, nem más, mint a sze­mé­lyek ál­tal „fel­fe­de­zett” egyé­nek és tény­ál­lás­ok együt­te­se. Ugyan­azt a szi­tu­á­ci­ót ugyan­azon rep­re­zen­tá­ci­ós kész­let fel­hasz­ná­lá­sá­val kü­lön­bö­ző­kép­pen konst­ru­ál­ta meg a négy egyén. A tér–idő egy adott he­lyé­hez kö­tőd­nek, te­hát mind­egyik par­ti­ku­lá­ris rep­re­zen­tá­ci­ó­ja egy­azon egye­di szi­tu­á­ci­ó­nak. A rep­re­zen­tá­ció­sor­ból va­ló­já­ban – mi­vel „csak­” a rep­re­zen­tá­lók el­ér­he­tők (a szi­tu­á­ci­ó­ban sze­rep­lő in­di­vi­duu­mok már meg­hal­tak) – az de­rít­he­tő ki, hogy mit és mi­kép­pen rep­re­zen­tál­nak (az elem­zést bo­nyo­lít­ja az a tény, hogy ezen rep­re­zen­tá­ci­ók már elő­ző rep­re­zen­tá­ci­ók alap­ján jöt­tek lét­re). A le­het­sé­ges szi­tu­á­ció fel­is­me­ré­sé­vel fel­vá­zol­ha­tók a rep­re­zen­tá­ci­ós kész­let ele­mei, il­let­ve a meg­fe­le­lé­sek e le­het­sé­ges in­di­vi­duu­mok és tény­ál­lás­ok kö­zött. Ver­bá­lis szö­veg­ről lé­vén szó, el­ső lé­pés­ként igyek­szem ki­de­rí­te­ni, hogy a szö­veg mi­lyen le­het­sé­ges tény­ál­lá­so­kat akar fel­is­mer­tet­ni, majd má­so­dik lé­pés­ként mind­azt, ami a szö­veg­vál­to­za­tok­ból fel­is­mer­he­tő­vé vált szá­mom­ra, össze­ve­tem az­zal, amit a szö­veg tár­gyá­ról tu­dok.

A szi­tu­á­ció ele­mi össze­te­vő­it fi­gye­lem­be vé­ve ti­pi­kus pél­dá­já­val ál­lunk szem­ben an­nak a je­len­ség­nek, hogy ezek­ből az ele­mek­ből ho­gyan épít­he­tő új­ra ugyan­az a szi­tu­á­ció. Ezek az em­be­rek az ál­ta­luk elő­ál­lí­tott, vagy má­sok­tól hoz­zá­juk el­ju­tott/el­jut­ta­tott rep­re­zen­tá­ci­ók­nak nem csu­pán bir­to­ko­sai, ha­nem at­tól füg­gő­en, hogy mi­lyen em­pi­ri­kus ér­té­ket tu­laj­do­ní­ta­nak ezek­nek, meg­ha­tá­ro­zott kog­ni­tív at­ti­tű­dök­kel ren­del­kez­nek irá­nyuk­ban: van, amit hisz­nek,18 és van, amit nem­csak hisz­nek, ha­nem tud­nak.19

Mind­ezen reprezentáció(-verziók) a négy sze­mély hi­e­del­me­i­nek és tu­dá­sá­nak a tár­gyát ké­pe­zik, mind­egyi­kük szub­jek­tív vi­lág­ele­me, te­hát az ob­jek­tí­ve adott vi­lág­nak egy olyan le­het­sé­ges vál­to­za­ta, ame­lyet igaz­nak, hi­te­les­nek, meg­fe­le­lő­nek/adek­vát­nak fo­gad­nak el. Mi­vel itt több em­ber hi­e­del­me­i­nek, il­let­ve tu­dá­sá­nak a tár­gyát ké­pe­zik, en­nek az em­ber­cso­port­nak a kö­zös, il­let­ve köl­csö­nös tu­dá­sa­ként ér­tel­mez­het­jük. A be­széd­hely­zet al­kal­má­val elő­ál­lí­tott ver­bá­lis rep­re­zen­tá­ci­ók nem­csak fel­is­mer­te­tik a le­het­sé­ges szi­tu­á­ci­ót, ha­nem:

ál­lí­ta­nak,

És ott vót a vé­cé­be, és ki­vit­te őket, a vécébül. (1)

ma­gya­ráz­nak,

Az úgy vót meg­ront­va, hogy, hát na, aszongya, me­gállj, hogy­ha te így meg így, ak­kor vagy úgy lesz, ahogy én aka­rom, vagy pe­dig most má meg le­szel bán­tal­maz­va. (3)

fel­té­te­lez­nek,

Egy asszony ron­tot­ta meg tán. (3)

ál­lást fog­lal­nak,

Tény­le­ges, vót, aki szem­ta­nú­ja vót, hogy lát­ták, hogy össze van ver­ve, mi­lyen kík vót. Me, aszongya, odavertík a főd­höz, odavertík, vittík a fa tetejin, aszongya, s a fa tetejirűl le­dob­ták a főd­re. Ilyen is vót. (1)

mi­nő­sí­te­nek.

Hát ű, mond­juk, egy ki­csit iszá­kos em­ber is vót, mond­juk úgy, má­ma ugye azt mond­ják ne­ki, hogy al­ko­ho­lis­ta, vagy, ha­bár nem is vót ippen olyan na­gyon rossz em­ber. (1)

Bi­zo­nyos szö­veg­egy­sé­gek az ér­ve­lés cse­lek­vé­si ér­té­két hor­doz­zák. Meg­nyi­lat­ko­zá­sa­i­kat is­me­re­te­ik, tu­dá­suk alap­ján úgy szer­vez­ték, hogy op­ti­má­li­san fel­mu­tat­ha­tó­vá és fel­is­mer­he­tő­vé te­gyék a szi­tu­á­ci­ót.

Az együtt­mű­kö­dés el­vé­ből e kom­mu­ni­ká­ci­ós meg­nyi­lat­ko­zá­sok kö­vet­ke­ző sza­bály­sze­rű­sé­gei ve­zet­he­tők le:

mennyi­ség

– tar­tal­maz­zák azo­kat az in­for­má­ci­ó­kat, amely­ekre az adott kom­mu­ni­ká­ci­ós cél el­éré­se szem­pont­já­ból szük­ség volt:

                                          – ki­vel tör­tént?

                                          – mi tör­tént?

                                          – mi­kor tör­tént?

                                          – hol tör­tént?

                                          – ho­gyan tör­tént?

mi­nő­ség

– nem ál­lí­ta­nak olyas­mit, ami­ről a rep­re­zen­tá­lók azt gondolják/amiről a gyűj­tő mint be­fo­ga­dó fél, mint hall­ga­tó azt gon­dol­hat­ja, hogy ha­mis: ...vót, aki szem­ta­nú­ja vót, hogy lát­ták... (1); Én apósomtúl hal­lot­tam eztet... (3) vagy: Aszonta az én uram... (2) stb.

A má­sik két tár­sal­gá­si maxima (vi­szony és mód) annyi­ban ér­vé­nye­sült, amennyi­ben a beszédkontextus – a köl­csö­nös meg­ér­tés ér­de­ké­ben – meg­ha­tá­roz­ta: a be­szél­ge­tő fe­lek­nek szán­dé­kuk­ban állt fel­is­mer­tet­ni tár­sa­ik­kal a fel­em­lí­tett szi­tu­á­ció egyé­ni, sa­já­tos ele­me­it, ame­lyek egyé­ni hi­e­de­lem­tu­dá­suk ré­sze­ként funk­ci­o­nál­tak ez idá­ig:

Nem, de­hogy. Én, tud­ja hogy, hogy hal­lot­tam? Azt hal­lot­tam, ke­rü­lő vót ar­ra lenn. (4)

Az önál­ló rep­re­zen­tá­ló funk­ci­ó­val ren­del­ke­ző mon­da­tok­ból épít­ke­ző szö­ve­gek for­mai je­gyei, a szö­veg­in­for­má­ci­ók össze­té­te­le és el­ren­de­zé­se fel­is­mer­he­tő­vé te­szi az(oka)t a le­het­sé­ges szituáció(ka)t, amely(ek) ér­vé­nyes­sé­gi fel­té­te­le kontextusfüggő. Sze­man­ti­kai informativitásuk fel­ér­té­kel­he­tő, hi­szen nin­cse­nek el­lent­mon­dás­ban mind­az­zal, amit ar­ról a le­het­sé­ges szi­tu­á­ci­ó­ról a gyűj­tő ne is­mer­ne/is­mer­het­ne fel. Prag­ma­ti­kai informativitásukat te­kint­ve az új in­for­má­ci­ók alap­ján ki­kö­vet­kez­tet­he­tő ko­he­rens tény­ál­lás­ok szol­gál­nak bi­zo­nyí­té­kul. A rep­re­zen­tá­ci­ós tar­ta­lom szint­jén lét­re­jö­vő ko­he­ren­cia az idé­zett hi­e­de­lem­szö­ve­gek­ben meg­fo­gal­ma­zott tény­ál­lás­ok kö­zös mo­dell­jé­nek függ­vé­nyé­ben va­ló­sul meg (a sze­rep­lők azo­nos­sá­ga, az idő- és tér­be­li össze­füg­gé­sek, a vi­szo­nyok), de ezek a tény­ál­lás­ok a meg­fe­le­lő hát­tér­is­me­re­tek nél­kül ke­vés­bé len­né­nek nyil­ván­va­ló­ak.

A ha­gyo­má­nyo­zott, má­sod­szor (eset­leg több­ször) is elő­ál­lí­tott történetbeszámolók cse­lek­vés- és el­já­rás­mód­jai a nyelv­ben rög­zült tu­dás át­örö­kí­té­sé­nek egyik vo­nu­la­tát ké­pe­zik. Ez a tu­dás egy­fe­lől nyelv­be ágya­zott, imp­li­cit tu­dás, amely a nyelv­nek sa­já­tos szó­kész­le­té­vel és for­du­la­ta­i­val ha­gyo­má­nyo­zó­dik. Más­fe­lől ez a tu­dás nyelv­ben meg­fo­gal­ma­zott exp­li­cit tu­dás, amely­nek a lo­gi­ká­ja sa­já­tos: az em­lé­ke­ze­tes él­mény meg­jegy­zé­se erős min­tá­zott­sá­got tük­röz. Az át­adás so­rán ez lát­szó­lag vál­to­zat­lan. Az egyes föl­idé­zé­sek kö­zöt­ti fo­lya­ma­tos­sá­got a szö­ve­gek fel­té­te­le­zett azo­nos­sá­ga azon­ban ko­ránt­sem sza­va­tol­ja. A (hiedelem)szöveg so­ha­sem adott, min­dig csak a pil­la­nat hang­zá­sá­ban je­len­va­ló. Az ál­ta­lam rög­zí­tett elő­adás al­kal­má­val újon­nan épül­tek fel, s ha­bár a tör­té­net lé­nye­gé­ben vál­to­zat­lan ma­radt, az előadás(ok) improvizáció(k)nak tekinthető(k). A be­szélt nyel­vi anyag a kom­mu­ni­ká­ció mon­dott, il­let­ve hal­lott as­pek­tu­sá­ra vo­nat­ko­zik. A négy hi­e­de­lem­szö­veg nem­csak vissz­han­goz­za a hal­lott szö­ve­ge­ket, ha­nem ref­lek­tál rá­juk, ki­fej­ti azo­kat. Ez azért vált le­het­sé­ges­sé, mert a je­lölt sze­mé­lyek­nek – ha­son­ló­an az elő­dök­höz – haj­la­muk volt így gon­dol­kod­ni.

Az, hogy mi ma­rad meg egy kor­szak­ból, nem raj­ta mú­lik, ha­nem a ké­sőb­bi­e­ken, ame­lyek fo­ko­za­to­san meg­te­rem­tik a ha­gyo­má­nyát. Egy-egy kor­szak em­lé­ke­i­nek még a szak­ér­tők is csak egy tö­re­dé­két is­me­rik. Vi­szont a kor min­den em­be­re bir­to­ká­ban volt an­nak, ami­re egyet­len ké­sőbb ér­ke­ző sem te­het szert. El­mé­le­ti­leg a kor­szak meg­őr­ző­dik em­lé­ke­i­ben, gya­kor­la­ti­lag eze­ket az em­lé­ke­ket ma­gá­ba ol­vaszt­ja a sze­lek­tív tra­dí­ció, de mind­ket­tő más, mint az át­élt kul­tú­ra.

Te­res­tyé­ni sze­rint „két rep­re­zen­tá­ció episztemologikusan ek­vi­va­lens egy­más­sal, ha azo­nos a mo­dell­jük”.20 A vizs­gált (hiedelem)szövegkorpusz és ma­ga a ta­nul­mány ugyan­azt a szi­tu­á­ci­ót igye­ke­zett fel­is­mer­tet­ni, is­me­ret­tar­tal­mu­kat il­le­tő­en egyen­ér­té­kű­ek­nek te­kint­he­tők. Csu­pán a né­ző­pont kü­lön­bö­zik, és en­nek kö­vet­kez­té­ben szö­veg­sze­rű­en más­ként rep­re­zen­tá­ló­dik ugyan­azon vi­lág­sze­let.21 És az egy­ide­jű in­for­má­ci­ók iránt meg­nyi­lat­ko­zó szük­ség­le­tek in­ten­zi­tá­sa az in­for­má­ci­ók alap­já­ul szol­gá­ló ese­mé­nyek sa­já­tos­sá­ga­i­tól meg­ha­tá­ro­zott.

JEGY­ZE­TEK

 1. Be­szél­ge­tő­társ, ká­rász­te­le­ki szü­le­té­sű és ott élő, 74 éves, ka­to­li­kus fér­fi.

 2. Be­szél­ge­tő­társ, ká­rász­te­le­ki szü­le­té­sű és ott élő, 71 éves, ka­to­li­kus nő.

 3. Be­szél­ge­tő­társ, ká­rász­te­le­ki szü­le­té­sű és ott élő, 71 éves, ka­to­li­kus nő.

 4. Be­szél­ge­tő­társ, ká­rász­te­le­ki szü­le­té­sű és ott élő, 54 éves, ka­to­li­kus nő.

 5. A szö­ve­ge­ket a szil­ágy­sá­gi Ká­rász­te­lek köz­ség­ben foly­ta­tott gyűj­té­se­im so­rán rög­zí­tet­tem. A Kár­pát-me­den­ce egyik leg­sa­ját­sá­go­sabb vi­dé­ke Szil­ágy­ság, az Al­föl­det Er­déllyel össze­kö­tő tör­té­nel­mi nagy­tá­junk. Ká­rász­te­lek e vi­dék egyet­len te­le­pü­lé­se, amely­nek la­kos­sá­ga nap­ja­in­kig meg­őriz­te ka­to­li­kus val­lá­sát. El­ső írá­sos em­lí­té­se a 13. szá­zad kö­ze­pé­re te­he­tő. Az 1992-es nép­szám­lá­lás­kor a köz­ség 1244-es lé­lek­szá­mú volt. Eb­ből 1218 ka­to­li­kus, 12 re­for­má­tus, 8 or­to­dox és 6 egyéb fe­le­ke­ze­ti ho­va­tar­to­zá­sú. Bő­veb­ben l. Ma­jor Mik­lós: Ká­rász­te­lek. In: Sza­bó Zsolt (szerk.): Szil­ágy­sá­gi ma­gya­rok. Bukarest–Kolozsvár, 1999. 384–386.

 6. „Az em­be­ri em­lé­ke­zést két irány­ból kö­ze­lít­ve le­het vizs­gál­ni: 1. a pszi­cho­ló­gia ol­da­lá­ról (ma­gá­ra a fi­zi­kai rend­szer­re, az agy­ra kon­cent­rál­va); 2. a szö­ve­gek ol­da­lá­ról (va­gyis a pro­duk­tum felől).“ Vö. Hoppál Mi­hály: El­be­szé­lés és em­lé­ke­zet. In: Uő. (szerk.): El­be­szé­lés és em­lé­ke­zet. Ta­nul­má­nyok Istvánovits Már­ton em­lé­ke­ze­té­re. Bp., 2002.118–129.

 7. Az élő hi­e­de­lem­hez va­ló ak­tív vi­szo­nyu­lás ér­tel­me­zé­se­kor fi­gye­lem­be ve­szem a hi­e­de­lem­ku­ta­tás né­hány ered­mé­nyét. L. Hoppál Mi­hály: Ese­mény – el­be­szé­lés – kö­zös­ség. Jegy­ze­tek a ver­bá­lis sze­mi­o­ti­ká­hoz. In: Istvánovits Márton–Kríza Il­di­kó (szerk.): A ko­mi­kum és hu­mor meg­je­le­né­sé­nek for­mái a folk­lór­ban. Elő­mun­ká­lat­ok 1. Bp., 1977. 61–85; Dö­mö­tör Tek­la: A ma­gyar nép hi­e­de­lem­vi­lá­ga. Bp., 1981; Pócs Éva: Nép­hit. In: Dö­mö­tör Tek­la (szerk.): Ma­gyar Nép­rajz VII. Bp., 1990. 527–692.

 8. A szö­ve­gek lét­re­ho­zá­sát irá­nyí­tó bel­ső (lo­gi­kai) és kül­ső (nyel­vi) sza­bá­lyok, a narráció ál­ta­lá­nos tör­vény­sze­rű­sé­gei, va­la­mint a kul­tu­rá­lis kon­tex­tus prob­lé­mái meg­ke­rül­he­tet­le­nek. L. Beaugrande, Robert de–Dressler, Wolfgang: Be­ve­ze­tés a szö­veg­nyel­vé­szet­be. Bp., 2000; Pléh Csa­ba (szerk.): Be­széd­ak­tus – kom­mu­ni­ká­ció – in­ter­ak­ció. Bp., 1979; Pléh Csaba–Síklaki István–Terestyéni Ta­más (szerk.): Nyelv – kom­mu­ni­ká­ció – cse­lek­vés. Bp., 1997; Szikszainé Nagy Ir­ma: Le­író ma­gyar szö­veg­tan. Bp., 1999; Te­res­tyé­ni Ta­más: Szö­veg­el­mé­le­ti té­zi­sek. In: Pe­tő­fi S. János–Békési Im­re (szerk.): Sze­mi­o­ti­kai szö­veg­tan 4. A ver­bá­lis szö­ve­gek sze­mi­o­ti­kai meg­kö­ze­lí­té­sé­nek as­pek­tu­sa­i­hoz (I Sze­ged, 1992. 7–34; Tolcsvai Nagy Gá­bor: Nyelv, nyel­vi tu­dás és kö­zös­ség vi­szo­nya a mai nyelv­tu­do­mány­ban. In: Kiefer Ferenc–Gósy Má­ria (szerk.): Hely­zet­kép a ma­gyar nyelv­tu­do­mány­ról. Bp., 2000. 137–145.

 9. A szö­ve­ge­ket 1996 nya­rán gyűj­töt­tem, és S.I. be­szél­ge­tő­tár­sam úgy nyi­lat­ko­zott, hogy „Van en­nek mán, van kö­rül­be­lül nyolc­van-ki­lenc­ven éve”.

10. „Tény­le­ges, vót, aki szem­ta­nú­ja vót, hogy lát­ták, hogy...” (1).

11. Az érint­ke­zé­sen ala­pu­ló át­vi­te­li má­gia for­má­ját ön­tés­nek ne­ve­zik, ál­ta­lá­ban egy sze­mély el­len irá­nyul, an­nak élet­ere­jét, egész­sé­gi ál­la­po­tát be­fo­lyá­sol­ja. Az elő­ző­nél szél­ső­sé­ge­sebb vál­to­zat az, ami­kor alap­já­ul a pars pro toto el­vét al­kal­ma­zó má­gia szol­gál. Exkrementumok, vér, kö­pés és nyál, kö­röm és haj­szál, il­let­ve láb­nyom hasz­nál­ha­tó fel a ron­tás ér­de­ké­ben. A rá­böj­tö­lést, mint har­ma­dik vál­to­za­tot, két cél­lal is al­kal­maz­zák: igaz­sá­got szol­gál­tat­ni, de rá­tör­ni az ár­tat­lan em­be­ri élet­re is. A fel­so­rolt há­rom ron­tó el­já­rás mel­lett gyak­ran al­kal­ma­zott a sze­rel­mi va­rázs­lás. Ál­ta­lá­ban a le­gény meg­éte­té­sé­ről be­szél­nek.

12. Mi­vel a bo­szor­kány hi­e­de­lem­kö­re a ma­gyar hi­e­de­lem­vi­lág egyik leg­gaz­da­gabb és leg­vál­to­za­to­sabb te­rü­le­te, el­te­kin­tek e hi­e­de­lem­lény alak­já­nak ál­ta­lá­nos be­mu­ta­tá­sá­tól, csu­pán a ká­rász­te­le­ki­ek vi­lág­kép­ében lé­te­ző vál­to­za­tát vá­zo­lom.

13. „Az ör­dög vé­gül is szin­te az egyet­len olyan alak, amely a val­lás­ban is, a nép­hit­ben is egy­for­mán fon­tos sze­re­pet ját­szik.” Dö­mö­tör Tek­la: A ma­gyar nép hi­e­de­lem­vi­lá­ga. Bp., 1981. 97.

14. „A szép­asszo­nyo­kat né­ha bo­szor­kány­nak is ne­ve­zik, azon­ban ott, ahol még élő a nép­hit, pon­to­san in­for­mál­nak ró­la: a bo­szor­kány élő asszony, il­le­tő­leg em­ber, a szép­asszony vi­szont dé­mo­ni, il­le­tő­leg szel­lem­lény.” Dö­mö­tör Tek­la: i.m. Bp., 1981. 83.

15. Whorf egy igen egy­sze­rű gon­do­lat­sor­ral gya­ko­rolt nagy ha­tást a nyel­vé­szet­re és az ant­ro­po­ló­gi­á­ra. Sze­rin­te a nyelv a „gon­dol­ko­dást” tük­rö­zi és tart­ja egyút­tal kor­lá­tok kö­zött. Vö. Bohannan, P.–Glazer, M. (szerk.): Mér­föld­kö­vek a kul­tu­rá­lis ant­ro­po­ló­gi­á­ban. Bp., 1997. 220–221.