A la­ko­dal­mi tér­nek szen­telt ta­nul­má­nyom meg­írá­sa óta1 szük­sé­gét érez­tem a má­sik ren­de­zői fak­tor, az idő vizs­gá­la­tá­nak is. A cse­lek­vé­sek, tar­tal­mak, je­len­té­sek do­mi­nan­ci­á­ja sze­rint a fi­zi­kai is­mét­lő­dés el­le­né­re három szempontú te­ret ha­tá­roz­tam meg, il­let­ve vél­tem azo­no­sí­ta­ni: tár­sa­dal­mi, szo­ci­á­lis szem­pon­tú tér, szín­já­ték-­szem­pon­tú tér, hi­e­de­lem szem­pon­tú tér. Meg­fo­gal­maz­tam azt a kö­vet­kez­te­tést, hogy a pár­vá­lasz­tás és la­ko­da­lom szokásegyüttesének cse­lek­vé­sei, rí­tu­sai so­rán az egyén tár­sa­dal­mi hely­vál­to­zá­sa igen sok­szor jól meg­ha­tá­ro­zott te­rek be­já­rá­sa függ­vé­nyé­ben tör­té­nik, me­lyek hasz­ná­la­tát til­tá­sok és en­ged­mé­nyek sza­bá­lyoz­zák, azt is, hogy bi­zo­nyos te­rek és tér­ha­tá­rok (a ház­ban, ud­var­ban, ut­cán, temp­lom­ban stb.) az át­me­ne­tel mi­nő­sé­gi, il­let­ve kri­ti­kus for­du­la­ta­i­nak ide­jén kü­lö­nös szel­le­mi­ség­gel te­lí­tőd­nek, bír­nak. De az is meg­fo­gal­ma­zást nyert, hogy a la­ko­dal­mi át­me­ne­tel te­rei so­ha­sem al­kal­mi­ak, öt­let­sze­rű­en vá­lasz­tot­tak, ha­nem az át­me­ne­telt tar­tal­mi­lag, de egy­ben jel­ké­pe­i­vel is de­fi­ni­á­ló, az ese­mé­nyek­ben or­ga­ni­ku­san in­teg­rált te­rek. 

Bár­mi­lyen cse­lek­vés, ese­mény má­sik té­nye­ző­jé­ről, az idő­ről, amit most az em­be­ri élet há­rom sors­for­du­ló­já­nak szo­ká­sa­i­ban pró­bá­lok át­te­kin­te­ni, csak­nem ha­son­ló meg­ál­la­pí­tást te­he­tek, ter­mé­sze­te­sen sok­kal bo­nyo­lul­tabb tény­anyag alap­ján. El­ső­sor­ban az idő mint fo­ga­lom el­vont­sá­gá­nak, a pa­rasz­ti tár­sa­da­lom idő­fo­gal­ma és szem­lé­le­te spe­ci­fi­ku­má­nak és az eb­ből adó­dó idő­in­terp­re­tá­ci­ó­nak kö­szön­he­tő­en.

Ál­lí­tá­som alá­tá­masz­tá­sá­ra ele­gen­dő, ha csak egy idő­lel­tárt ál­lí­tok össze, mely­nek va­la­mi­lyen vál­to­za­ta az át­me­ne­ti szo­ká­sok egé­szé­ben vagy va­la­me­lyik­ében elő­for­dul. Ta­lál­ha­tó ál­ta­lá­nos jel­le­gű idő: szü­le­tés­re, há­zas­ság­ra al­kal­mas/al­kal­mat­lan idő, sze­ren­csés/sze­ren­csét­len idő, ál­dá­sos/ál­dat­lan idő. Lé­te­zik mér­he­tő és vég­te­len idő: prenatális idő, túl­vi­lá­gi idő, a fel­tá­ma­dá­sun­kig tar­tó örök élet ideje. Mind a há­rom át­me­net ke­re­té­ben lé­te­zik jós­ló idő, ami­kor a nagy tit­kok­ra ke­re­sik/ta­lál­gat­ják a vá­laszt: mi­lyen lesz a gyer­me­kem, mi­lyen a há­zas­sá­gom, mi­lyen lesz a túl­vi­lá­gi léte(m) az el­hunyt­nak. Ta­lál­ni sza­bá­lyo­zó, az­az til­tó, il­let­ve til­tott idő­ket a szü­le­tés, há­zas­ság, ha­lál utá­ni idő­szak­ban, a há­zas­ság­kö­tés al­kal­ma­i­ban, de ugyan­úgy meg­en­ge­dő idő­ket a ke­resz­te­lés­re, há­zas­ság­ra, te­me­tés­re. Be­szél­he­tünk gya­kor­la­ti szem­pon­tú idő­ről: gyó­gyí­tó, gyó­gyí­tás­ra al­kal­mas idő­ről, a Hold ide­je, profilaktikus idő­ről, sza­ba­du­lás­ra va­ló idő­ről, fo­nó­ba já­ró idő­ről, ud­var­lá­si idő­ről, malefikus idő­ről, ter­mé­keny, ter­mé­ket­len idő­ről stb.

Va­gyis az idő szó és fo­ga­lom po­li­va­len­ci­á­já­val, az élet idő-mér­ték­egy­sé­ge­i­nek sok­fé­le­sé­gé­vel ta­lál­juk szem­ben ma­gun­kat.

Va­la­mennyi, az ál­ta­lam fel­so­rolt idő­tí­pus­nak vagy ka­te­gó­ri­á­nak, úgy lá­tom, lé­te­zik egy kö­zös ne­ve­ző­je, ami egy­ben el is kü­lö­ní­ti a né­pi kul­tú­ra, ben­ne sa­já­to­san a szo­kás­kul­tú­ra idő­rep­re­zen­tá­ci­ó­ját a magaskultúrában élő em­ber stan­dar­di­zált és el­vont, ma­te­ma­ti­kai kal­ku­lá­ci­ó­val meg­ha­tá­ro­zott sze­mély­te­len, a pa­rasz­ti prag­ma­tiz­mus szem­pont­já­ból csak­nem sem­mit sem je­len­tő idő­egy­sé­ge­i­től. Ez a kö­zös vo­nás a rí­tus­sal va­ló tár­su­lás, a konk­rét idő­él­mény, va­gyis az idő meg­fog­ha­tó­sá­gá­nak, meg­ta­pasz­tal­ha­tó­sá­gá­nak él­mé­nye, de nem­csak él­mé­nye, ha­nem rend­sze­re is.

Más össze­füg­gés­ben be­szél­he­tünk évi, mint leg­na­gyobb idő­egy­ség­nyi idő­ről, amely ritualizálja az em­be­rek te­vé­keny­sé­gét kor, nem, ese­mény stb. sze­rint. Ezt kö­zös­sé­gi idő­nek ne­vez­ném, szem­ben az­zal, amit egyé­ni idő­nek ne­ve­zek, és ami épp az át­me­ne­ti szo­ká­so­kat sza­bá­lyoz­za az em­be­ri szo­ci­a­li­zá­ció kü­lön­bö­ző sza­ka­sza­i­nak men­tén a szü­le­tés­től a ha­lá­lig. Úgy gon­do­lom, hogy ez az em­be­ri ter­mé­szet­hez, az em­ber lé­nye­gé­hez leg­kö­ze­lebb ál­ló idő, mi­vel mind az em­be­ri lé­lek fej­lő­dé­sét, mind pe­dig a tu­dat ala­ku­lá­sát egy­aránt be­fo­lyá­sol­ja, ala­kít­ja. Mircea Eliade fo­gal­maz úgy, hogy „az idő az em­ber leg­mé­lyebb lét­di­men­zi­ó­ja, az em­ber lé­te­zé­sé­hez kö­tött, te­hát kez­de­te és – a ha­lál­ban, mely meg­sem­mi­sí­ti a lé­te­zést – vé­ge van”.2 Ezért tar­tom fon­tos­nak a né­pi kul­tú­ra idő­szem­pon­tú vizs­gá­la­tát is, hi­szen ál­ta­la a né­pi vi­lág­szem­lé­let mély­sé­gei fe­lé te­he­tünk bár egy té­to­va lé­pést. A cse­lek­vé­sek, prak­ti­kák, rí­tu­sok szö­ve­té­ből nem hull­hat ki az idő: a kü­lö­nös és kü­lön­le­ges idő, mely ak­tív erő­ként van je­len a pa­rasz­ti gon­dol­ko­dás­ban, és ép­pen ezért hi­he­tet­le­nül gaz­dag, ár­nyalt és vál­to­za­tos. Ezt az idő­tí­pust, a kü­lö­nö­set pró­bá­lom meg­ra­gad­ni a há­rom fő át­me­ne­tel szo­ká­sa­i­ban, vi­szont a ter­je­de­lem mi­att csak a til­tó, meg­en­ge­dő, sza­bá­lyo­zó idő­ka­te­gó­ri­ák­ból vá­lo­gat­ha­tok.

A szü­le­tés szo­kás­vi­lá­gá­ban mél­tán kü­lö­nít­he­tő el (a sa­já­tos idő­kul­tú­ra szem­pont­já­ból) a prenatális idő és en­nek is egy kri­ti­ku­sabb sza­ka­sza, amit a szentdomokosi ku­ta­tá­sa­im alap­ján sé­rü­lé­si idő­nek/vé­de­ke­zé­si idő­nek ne­ve­zek. Be­ha­tá­ro­lá­sa egy­részt a mag­zat bi­o­ló­gi­ai fej­lő­dé­sé­nek em­pi­ri­kus meg­fi­gye­lé­sén, más­részt a má­gi­kus gon­dol­ko­dá­son, sa­já­to­san az ana­ló­gi­ás má­gia me­cha­niz­mu­sán alap­szik.

A ter­hes­sé­gi idő el­ső hat hó­nap­já­ról van szó, ami­kor a mag­zat, a szentdomokosiak szem­lé­le­te sze­rint, pri­mer, il­let­ve multiszenzoriális in­for­má­ci­ó­hoz jut, va­gyis po­zi­tív és ne­ga­tív ér­zé­ki ha­tás­nak van alá­vet­ve, amit a ter­hes anya köz­ve­tít min­den ér­zék­szer­vén ke­resz­tül. Ez a fel­is­me­rés, ami­re az or­vos­tu­do­mány alig a hat­va­nas évek ele­jén jött rá a prenatális tu­do­mány lét­re­jöt­té­nek kö­szön­he­tő­en, a vé­de­ke­zés kul­tú­rá­ját, il­let­ve a til­tá­sok rend­sze­rét hoz­ta lét­re, mű­vel­te ki, ezek sze­lek­tí­ven sza­bá­lyoz­zák a koc­ká­za­tos idő alatt a ter­hes né­zé­sét, hal­lá­sát, szag­lá­si, ta­pin­tá­si, íz­le­lé­si sza­bad­sá­gát. Va­la­mennyi­nek a szubszt­rá­tu­mát a hi­e­del­mek ké­pez­ték, va­gyis az a szel­le­mi vé­dő­há­ló, mely az ál­dott ál­la­pot két­har­ma­dá­nak ide­je alatt a ter­hest pszi­ché­sen és men­tá­li­san fel­fo­ko­zott kö­rül­te­kin­tés­re, óva­tos­ság­ra kész­te­ti, kény­sze­rí­ti. Te­hát míg az or­vos­tu­do­mány az új­szü­löt­tet a kö­zel­múl­tig fi­zi­o­ló­gi­ai lény­nek te­kin­tet­te, ad­dig a pa­rasz­ti kul­tú­ra az intrauterin élet lé­nye­gét, a mag­zat in­te­rak­tív vi­sel­ke­dé­sét ra­gad­ta meg és má­gi­kus mű­velt­sé­ge alap­ján, ha­gyo­má­nyos kul­tú­rá­já­ban hi­e­de­lem­ként rög­zí­tet­te.3

Vé­le­mé­nyem sze­rint a mag­za­ti idő­ről al­ko­tott fel­fo­gás és a mag­zat el­pusz­tí­tá­sa nyo­mán ki­ala­ku­ló bűn­tu­dat (ami sa­já­to­san ka­to­li­kus szindró­ma volt) kö­zött is szo­ros össze­füg­gés van, de er­re most nem tér­he­tek ki bő­veb­ben.

Sza­bá­lyo­zó idő­nek szá­mí­tott a ke­resz­te­lés nap­ja és órá­ja; a szü­le­tés­től a ke­resz­te­lé­sig el­telt időt lel­ki­leg, szel­le­mi­leg ké­nyel­met­len idő­nek tar­tot­ták, mert „tar­tot­tak a rossz szel­le­mek­től”, mert „po­gánnyal nem sze­ret­tek so­ká­ig egy fö­dél alatt él­ni”, mert „a po­gány gyer­mek­nek má­sabb a lel­ke”. „Az öre­gek nem es en­ged­ték, hogy so­ká­ig po­gány gyer­mek le­gyen a ház­ba, ezért egy hé­tig eset­leg vár­tak, s má fu­tot­tak ve­le ke­resz­tel­ni. Reg­gel.”

Sa­já­tos idő­pe­ri­ó­dus a „gyer­mek­ágyas” idő, il­let­ve idő­fo­ga­lom, mi­vel szin­tén ve­szé­lyes idő­szak­nak szá­mít. Egy­részt, mint em­lí­tet­tem, a gyer­mek kereszteletlensége mi­att, ami­kor is véd­te­len a rossz, ron­tó erők­kel szem­ben, me­lyek egész­sé­gé­re, ideg­ál­la­po­tá­ra, az­az te­je és ál­ma el­len tör­nek. Más­részt az anya tisz­tá­ta­lan, ami mi­att, ahogy Kap­ros Már­ta is fo­gal­maz, „mind­ar­ra ár­tó ha­tás­sal van, ami­vel érint­ke­zés­be ke­rül”.4 Ezért a hat hé­tig tar­tó tisz­tu­lá­si idő alatt több­szö­rös eg­zisz­ten­ci­á­lis ál­la­pot­nak, ti­la­lom­nak volt alá­vet­ve: ha ki­lé­pett a szo­bá­ból, a cse­cse­mő ke­zé­re ol­va­sót csa­vart, „szen­telt dol­go­kat” (ti. szentelményeket) ha­gyott mel­let­te, asz­tal­hoz nem ül­he­tett, vi­zet a kút­ról nem me­rít­he­tett, mert „a kút vi­ze meg­nyü­ve­se­dett”, nem néz­he­tett tü­kör­be, ki az ab­la­kon, nem me­he­tett ki a ka­pun, nem kon­tyol­hat­ta fel a ha­ját, hogy csak né­há­nyat em­lít­sek. A ko­ráb­bi ál­la­po­tot csak a sza­ba­du­lás rí­tu­sa ál­lít­ja vissza, ami a szü­lés után 40 nap­ra kö­vet­ke­zik be a temp­lom­ban vagy, le­rö­vi­dít­ve há­rom hét­re, egy kö­ze­leb­bi út­szé­li ke­reszt meg­ke­rü­lé­sé­vel.

Úgy gon­do­lom, hogy a prenatális és posztnatális ál­la­pot bi­zo­nyos idő­sza­ka­i­ra irá­nyí­tott rí­tu­sok, hi­e­del­mek együt­te­se (ezek­ből csak vá­lo­gat­tam) a mag­zat- és cse­cse­mő­vé­de­lem sa­já­tos kul­tú­rá­ja. A pre­ven­tív, profilaktikus te­rá­pia, il­let­ve meg­elő­zé­sek, in­tel­mek olyan idő­zí­tett rend­sze­re, mely a mai egész­ség­ügyi el­lá­tás­sal szem­ben, de nagy­já­ból ugyan­ab­ban az idő­szak­ban lel­ki­leg, szel­le­mi­leg irá­nyí­tot­ta a fi­gyel­met és tö­rő­dést a mag­zat- és cse­cse­mő­vé­de­lem­re. Cél­ja, ren­del­te­té­se sem­mi­ben nem alább­va­ló a kor­sze­rű egész­ség­ügyi el­lá­tás cél­ja­i­nál.

A pár­vá­lasz­tás, la­ko­da­lom szo­kás­vi­lá­ga rész­ben az elő­ző­vel egy­be­eső (er­ről ké­sőbb), de in­kább más hang­sú­lyos idők­kel tű­nik ki. A pár­vá­lasz­tás idő­ké­pét el­ső­sor­ban a sza­bá­lyo­zó idő ural­ja. Ide­je volt az ud­var­lás­nak: ősszel, „ami­kor a borsócerát nyúj­ta­ni kezd­ték az úton” (ez a leg­utol­já­ra ma­radt ta­kar­mány), s té­len, hús­vé­tig, „nyá­ron, do­log­idő­ben csak lop­va”; a vi­zit­es­tek­nek: „szom­ba­ton, va­sár­nap a kez­dők­nek, mi­kor kez­dett ko­mo­lyod­ni (ti. az ud­var­lás), ked­den, csü­tör­tö­kön is”; a ház­ba va­ló be­já­rás­nak, az ott tar­tóz­ko­dás­nak: „es­te tí­zig el kel­lett men­ni a ház­tól”; a le­ány­ké­rő­nek: „szom­bat vagy va­sár­nap, de es­te, a bi­zony­ta­lan­ság mi­att”. Ide­je volt a há­zas­ság­ra lé­pés­nek, a la­ko­da­lom­nak. A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú előtt és után, va­lós anya­gi meg­fon­to­lás­ból, in­kább tél­utón és ta­vasszal la­ko­dal­maz­tak. Nyá­ron azért nem, mert do­log­idő volt, ősszel pe­dig azért, „mert a me­nyecs­ke nem az új he­lyen dol­go­zott a nyá­ron, s ak­kor té­len ott ne egyék. Ha ősszel la­ko­dal­maz­nak, a le­ány­ kel­lett vi­gyen en­ni­va­lót, bár 4–5 zsák ga­bo­nát.” Ezt a szem­lé­le­tet egy­ér­tel­mű­en tük­rö­zi a há­zas­ság­kö­té­si sta­tisz­ti­ka. 1946–1965 kö­zött feb­ru­ár­ban (54), ja­nu­ár­ban (38), má­jus­ban (32) kö­töt­ték a leg­több há­zas­sá­got, szep­tem­ber­ben pe­dig a leg­ke­ve­seb­bet (15). 1966–1980 kö­zött már mó­do­sult a há­zas­ság­kö­té­sek ha­von­kén­ti meg­osz­lá­sa: ok­tó­ber ke­rült az el­ső hely­re (38), azt kö­ve­ti má­jus (32) és az­tán feb­ru­ár (31). Ugyan­ez ti­los volt a böjt­ben – ham­va­zó­szer­dá­tól hús­vé­tig – , ad­vent­ben – de­cem­ber 1-jé­től de­cem­ber 25-ig –, mert a val­lás is tilt­ja, „de nem is volt sze­ren­csés. Az Is­ten meg­ve­ri az ilyent.” Ide­je, nap­ja van a la­ko­da­lom fő moz­za­na­ta­i­nak: az iro­ga­tás­nak, pernevitelnek, ág­ütés­nek, ma­gá­nak a la­ko­da­lom­nak.5

A pár­vá­lasz­tás szem­pont­já­ból sa­já­to­san mi­nő­sé­gi idő­nek a jós­lá­si al­kal­mak te­kint­he­tők. A le­ány férj­hez­me­ne­te­lé­re, pár­ja ta­lá­lá­sá­ra vo­nat­ko­zó jós­lá­sok job­bá­ra a ka­rá­csony, új­év – ki­emel­ke­dő idő­kez­dő, év­kez­dő idő – kö­rül tor­lód­nak, so­ka­sod­nak. Az év­kez­det a kí­ván­csi­ság han­gu­la­tát, a jós­ló prak­ti­kák gya­ko­ri­sá­gát min­dig fo­koz­ta és fo­koz­za ma is, csak­nem va­la­mennyi nép kul­tú­rá­já­ban. Szentdomokosi ku­ta­tá­sa­im alap­ján fo­gal­ma­zok úgy, hogy az év­kez­dés a jós­lá­sok tar­tal­mi és ki­vi­te­le­zé­si szem­pont­ból egy­for­mán meg­ro­ha­mo­zott ide­je.6 A te­le­ví­zi­ós köz­ve­tí­tés­nek kö­szön­he­tő­en ta­pasz­tal­ha­tó, hogy a ré­gi cik­lus­ból, az óév­ből az új­ra va­ló át­té­rés mi­cso­da ri­tu­á­lis lát­vány­ként tör­té­nik, hogy en­nek tér­től füg­get­le­nül, min­den­hol egy cél­ja van: a vi­lág szim­bo­li­kus meg­újí­tá­sa. Új­évi jó­kí­ván­sá­ga­ink, üd­vöz­le­te­ink az esz­ten­dő meg­úju­lá­sá­nak, a kez­det re­mé­nyé­nek hi­té­ben fo­gal­ma­zód­nak.

Nos, ta­lán se­hol nem ér­he­tő annyi­ra tet­ten, mint itt, a jö­vőt für­ké­sző eg­zisz­ten­ci­á­lis idő, il­let­ve a sa­já­tos pa­rasz­ti idő­szem­lé­let, idő­fi­lo­zó­fia és lé­lek­ta­ni szubszt­rá­tu­má­nak össze­füg­gé­se. Az, hogy az idő ak­tív erő, hogy a jö­vő­vá­rás­sal min­dig vár­nak va­la­mit: azt, ami elő­re nem lát­ha­tó, de hi­e­del­mek­kel, má­gi­kus prak­ti­kák­kal még­is lát­ha­tó­vá te­he­tő, és így a le­ány szá­má­ra, mert­hogy a pá­ro­so­dás sa­já­to­san lány-gond, bi­zony­ta­lan, ké­tel­ke­dő ál­la­po­tá­ban a jö­vő nyi­tott le­he­tő­ség­gé vá­lik. És mind­ez pszi­chi­kai igény és pszi­chi­kai te­rá­pia.

A jós­lá­si mó­dok és tar­tal­mak nagy gaz­dag­sá­gát ír­tam le és ele­mez­tem la­ko­dal­mas köny­vem­ben. Szól­nom kel­le­ne kü­lön-kü­lön az év­kez­dő idő más-más órá­i­nak, nap­sza­ka­i­nak kü­lön­le­ges ef­fek­tu­sa­i­ról. Fel­idé­zé­sük he­lyett né­hány szó­ban in­kább ar­ra ref­lek­tá­lok, hogy mi­ért te­kin­tem a jós­lá­si időt pszi­chi­kai igény­nek, te­rá­pi­á­nak.

Egy­sze­rű­en azért, mert az év­kez­dő időn (ka­rá­csony, új­év) kí­vül szám­ta­lan más al­kal­mat is ta­lál­tam (más is) Csíkszentdomokoson, mely idő­zá­ró/kez­dő sze­rep­pel bír, és ezek is csak­nem ugyan­azon cél­za­tú jós­lá­sok al­kal­mai. Va­gyis az esz­ten­dő élet­ide­jét ta­gol­ják, a kon­ven­ci­o­ná­li­san egye­di év­kez­dő időt meg­sza­po­rít­ják. Ezért jó­sol­nak, szin­tén ha­gyo­má­nyo­san Szent And­rás éj­je­lén, Ka­ta­lin­kor, Lu­ca-nap­kor, hús­vét­kor, hús­ha­gyó­ked­den a fo­nó lefogytakor (ta­vasszal), nagy­mo­sás­kor és még elég sok más al­ka­lom­mal.7 Mircea Eliade, no­ha más össze­füg­gés­ben, igen ér­de­kes lel­ki­ál­la­pot­ra vi­lá­gít rá: ahogy tá­vo­lo­dott az új év kez­de­te, úgy gyen­gült a kez­de­ti tö­kély pszi­chi­kai ha­tá­sa. A na­pok hal­mo­zá­sa öre­ge­dést, le­rom­lást, a re­mé­nyek ki­mú­lá­sát hoz­za ma­gá­val.8 Ak­kor pe­dig – vi­szem to­vább Eliade gon­do­la­tát – re­mény­erő­sí­tés­re, új re­mény­töl­tés­re, új lel­ki ener­gia­hor­do­zó­ra van szük­ség, va­gyis ar­ra, amit sze­zo­ná­lis, az év más-más zá­ró-kez­dő idő­pont­ja­in re­mény­nyúj­tó jós­lá­sok­kal le­het el­ér­ni.

Lé­tez­nek azon­ban sze­ren­csét­len­sé­get, hát­rányt, ká­ro­so­dást elő­idé­ző idő­szak­ok is, me­lyek töb­bé-ke­vés­bé mind a szü­le­tés, mind a pár­ke­re­sés, mind a la­ko­da­lom ke­re­té­ben azo­nos je­len­tés­sel bír­nak.

Már szól­tam a gyer­mek­ágyas ki­já­rá­si ti­lal­má­ról. Az új asszony a la­ko­da­lom után há­rom na­pig, egy hé­tig, nyolc na­pig szin­tén nem me­het ki az ut­cá­ra, nem me­het ha­za a szü­lők­höz, mert ke­ren­gő lesz, ha­za­já­ró lesz, el­vál­nak, fél­re­já­ró lesz, hogy ne hagy­ja el az urát, le­gyen ott­hon­ülő, jó csa­lád­anya. „Most ezt nem tarcsák – mond­ja egyik adat­köz­lőm –, van is baj elég.” Két­ség­te­len, hogy eb­ben a til­tás­ban az élet­tér és élet­vi­tel vál­toz­ta­tá­sa nyo­mán be­kö­vet­ke­zett ér­zel­mi-pszi­chi­kai vál­ság, in­ga­do­zás le­küz­dé­sé­nek pszi­cho­te­rá­pi­ás esz­kö­zét is lát­hat­juk.

Sze­ren­csét­len idő­nek szá­mít a hold­fogy­ta mind a le­ány­né­ző, mind a há­zas­ság­kö­tés szempontjából. „Holdfogytakor nem jó le­ány­né­ző­be menni…” És hold­fogy­ta­kor szü­let­het az agos gyer­mek, ami­nek kü­lön fe­je­ze­tet szen­tel­tem a szü­le­tés-köny­vem­ben.9

Lé­nye­ge­sen el­kü­lö­nül­nek egy­más­tól a hét nap­jai is. Hét­főt, a hét kez­dő­nap­ját tar­tot­ták a leg­sze­ren­csé­sebb nap­nak: a hat­va­nas éve­kig ezen a na­pon la­ko­dal­maz­tak (csak­nem az egész Szé­kely­föl­dön), ke­resz­tel­tek. Ör­vend­tek a hét­fői szü­lés­nek.

Sze­ren­csét­len na­p vi­szont a szer­da és pén­tek, „a töb­bi az Is­ten nap­ja”. „En­gem pén­te­ken kér­tek, s nem is volt sze­ren­csém so­ha, csak a szo­mo­rú­ság volt. Más­fél évet él­tünk jót… Pén­tek sze­ren­csét­len egyebbe is.” Szer­dán, pén­te­ken nem jár­tak babalátni, mert ezek „Jé­zus szen­ve­dő nap­jai, nem is ke­resz­tel­tek”. Nem ör­vend­tek a pén­te­ki szü­lés­nek. Azt mond­ták: „szü­le­tett vóna in­kább szom­ba­ton vagy vasárnap…, fő­leg, ha fiú”. Ami pe­dig a nap­sza­ko­kat il­le­ti, „jó volt, ha reg­gel szü­le­tett a gyer­mek, mert fris­sebb lesz…” „Ha reg­gel szü­le­tik, előt­te van a nap. A nap­ra szü­le­tik, vi­lá­gos­ság­ra, nem a setétre.” „Ha dél­után szü­le­tik, las­sú ter­mé­sze­te lesz.”

Ész­re kell te­hát ven­nünk, hogy a gyer­mek­ágyas tisz­tu­lá­sa, az új asszony be­ava­tá­sa, az el­hunyt be­épü­lé­se a ha­lot­tak vi­lá­gá­ba és a tel­jes tár­sa­dal­mi, kul­tu­rá­lis, lé­lek­ta­ni át­me­net nem­csak tény és rí­tus, ha­nem szel­le­mi tér és idő függ­vé­nye is.

A ha­lál­ról azt tart­ják, „nem is­mer­jük sem a na­pot, sem az órát, sem a per­cet”, ami­kor be­kö­vet­ke­zik. És még­sem mel­lé­kes az idő mint fo­ga­lom eb­ben az át­me­net­ben sem. Ku­ta­tá­sa­im so­rán ér­zé­kel­tem pél­dá­ul egy pszi­chi­kai idő meg­je­le­né­sét, ami szin­tén mi­nő­sé­gi idő, nem fe­jez­he­tő ki sem­mi­lyen idő­egy­ség­ben, ám a pa­raszt­em­ber tu­da­tá­ban még­is tet­ten ér­he­tő.

A ki mi­kor, ho­gyan hal meg kér­dé­sek egy­re gyak­rab­ban vissza­tér­nek a 60. élet­év be­töl­té­se után, a 70. kö­ze­led­té­vel. Egy­re sű­rűb­ben je­lent­kez­nek a je­lek, ál­mok, ál­la­tok vi­sel­ke­dé­sei stb. nyo­mán a kép­zet­tár­sí­tás­ok, me­lyek ér­tel­me­zé­sei köz­pon­ti tu­da­ti, pszi­chi­kai ak­tu­a­li­tás­sá vál­nak, éb­ren tart­ják az el­mú­lás kö­ze­led­té­nek, esé­lyé­nek gon­do­la­tát, elő­ér­zet­ét. Gya­ko­ri be­széd­té­má­vá vál­nak olyan töp­ren­gé­sek, mint „ami együtt volt, egy­szer el kell vál­jon... ket­tőnk kö­zül az egyik­nek ha­ma­rébb el kell in­dul­jon. Me­lyik lesz az? A ha­lál nem­csak tő­led vá­laszt el, ha­nem ma­gam­tól is” stb. Ezek „nem tes­ti tü­ne­tek, szimp­tó­mák”, ahogy Kunt Er­nő fo­gal­maz,10 ha­nem egy lel­ki és tu­da­ti együt­tes, mely ar­ról ta­nús­ko­dik, hogy a ha­lált nem le­het meg­szok­ni, el­len­ke­ző­leg, az el­mú­lás gon­do­la­ti­sá­ga az idő mú­lá­sá­val csak­nem egye­nes arány­ban erő­sö­dik. En­nek egye­nes kö­vet­kez­mé­nye pe­dig a ha­lál sa­já­tos kul­tú­rá­ja a pa­rasz­ti tár­sa­da­lom­ban.

A te­me­té­si szer­tar­tás sza­bá­lyo­zott, idő­höz kö­tött moz­za­na­ta­it mel­lőz­ve, né­hány spi­ri­tu­á­lis idő ha­tá­ra­it je­löl­ném ki, és ez­zel új­ra ma­gá­nak a mi­nő­sé­gi idő­nek a lé­tét pró­bál­nám bi­zo­nyí­ta­ni. Ilyen a lel­ki gon­do­zás ide­je, az az idő, ami­kor a testcentrikus gon­do­zást fo­ko­za­to­san vissza­fog­ják, és a lélekcentrikus gon­do­zást he­lye­zik elő­tér­be; ami­kor a szom­szé­dok, hoz­zá­tar­to­zók egy­mást vált­va foly­ton mel­let­te van­nak, imád­koz­nak a lel­ké­ért, és ma­ga a hal­dok­ló is, amíg er­re ké­pes; az az idő, ami­kor elő­ké­szí­tik gyó­nás­ra, az, ami­kor le­csen­de­se­dik, és vár­ja a vég­per­cet, ami­kor még nem ha­lott, de már nem szá­mít­ha­tó élő­nek. Míg en­nek az idő­nek a kez­de­te eset­ről eset­re vál­to­zik, ad­dig le­zá­ró­dá­sa a hal­dok­ló meg­ke­rí­té­sé­ben csú­cso­so­dik. És ak­kor még nem be­szél­tem ar­ról, hogy ez az idő a le­élt élet vissza­per­ge­té­sé­nek az ide­je, a va­la­ki­vel va­ló meg­bé­ké­lés szán­dé­ká­nak az ide­je, a mos­ta­nig von­szolt lel­ki te­her le­ra­ká­sá­nak az ide­je, a ha­gya­ko­zás ide­je, az irán­ta ta­nú­sí­tott meg­bo­csá­tás el­vá­rá­sá­nak és meg­té­tel­ének az ide­je, egy sze­lí­debb szó ki­mon­dá­sá­nak, egy si­mo­ga­tó kéz érin­té­sé­nek az ide­je, az ide­gen­be sza­kadt csa­lád­tag, a Ma­gya­ror­szá­gon, Né­me­tor­szág­ban élő gyer­mek még egy­sze­ri utol­já­ra va­ló lá­tá­si vá­gyá­nak és gya­ko­ri  be nem tel­je­se­dé­sé­nek az ide­je. Aki et­től az idő­től fosz­tó­dik meg a kór­há­zi ha­lál mi­att, ar­ra Szentdomokoson azt mond­ják, hogy „sze­re­tet nél­kül halt meg”.11

Mi­nő­sé­gi idő a gyász­idő is: ti­lal­mi, ítél­ke­zé­si, mi­nő­sí­tő, szá­mon tar­tott idő. Fo­ko­za­tai és elő­írá­sai van­nak a szom­széd 30 na­pos gyá­szá­tól a ,,siralmasok” egy­éves szi­go­rú gyá­szá­ig. Sa­já­tos­sá­ga az, hogy a sza­bály­sér­tést a dif­fe­ren­ci­ált idő­höz va­ló sza­bott­sá­ga sze­rint ál­la­pít­ják meg és szank­ci­o­nál­ják: „Szé­pen gyászol…”; „Az es jó ha­mar le­tet­te a gyászt… pedig… Szé­gyell­he­ti ma­gát” stb. mi­nő­sí­té­sek­kel. 12

Az­tán egé­szen kü­lö­nös mi­nő­sé­gi idő a ha­lot­tak es­té­jé­vel kez­dő­dő ha­lot­tak éj­sza­ká­ja. A ha­lot­ta­kat a szentdomokosiak mai meg­győ­ző­dé­se sze­rint is esz­ten­dő­ről esz­ten­dő­re, min­den­szen­tek es­té­jén, ami­kor egy-egy fél órát ha­ran­goz­nak ér­tük, „el­csap­ják, s hazajőnek éj­fé­lé­ig”. „Ak­kor kell vissza­men­je­nek. Ál­mom­ba es lát­tam az uramot, több­ször. S mond­ta, ha­za­jött, s az­tán mond­ta, kell men­jen vissza. Minnyá ti­zen­ket­tő, s kell mennyen vissza… Eb­be mind hi­szünk. Édes­apám pél­dá­ul nem en­ged­te es­te a vi­zet ki­ön­te­ni. Azt mond­ta, ne öntsd ki, met a ha­lot­tak­ra ön­töd”; „Mind hazajőnek a ház­hoz.”13 A ha­lot­tak éj­sza­ká­ja, „a ha­za­en­ge­dett lel­kek” kép­ze­te meg­ren­dí­tő pél­dá­ja Róheim Gé­za meg­ál­la­pí­tá­sá­nak, hogy ti. a túl­vi­lá­gi kép ta­ga­dá­sa a meg­sem­mi­sü­lés­nek, „fik­tív élet­tel told­va meg a va­lót”.14

A szü­le­tés és pár­vá­lasz­tás idő­szem­pon­tú kap­cso­la­tá­ról le­von­tam né­hány kö­vet­kez­te­tést. Ki­tel­je­sít­ve a kört úgy lá­tom, hogy no­ha mind a há­rom eset­ben el­sőd­le­ge­sen a bi­o­ló­gi­ai idő az át­me­ne­te­lek ge­ne­rá­ló­ja, va­la­mennyi­hez a szel­le­mi, pszi­chi­kai idő sok-sok meg­nyi­lat­ko­zá­sa tár­sul. Ez az idő­szim­bi­ó­zis pe­dig meg­lá­tá­som sze­rint, kul­tú­ra­te­rem­tő té­nye­ző.

IRO­DA­LOM

Ba­lázs La­jos: Tér és tér­ha­tár a csíkszentdomokosi la­ko­da­lom­ban.; Hon­is­me­ret XXI. évf. 1993. 5. 60–64, Bp..; Kri­za Já­nos Nép­raj­zi Tár­sa­ság Év­köny­ve 3. Kv., 1995. 114–122.; Az én el­ső tisz­tes­sé­ges na­pom. Pár­vá­lasz­tás és la­ko­da­lom Csíkszentdomokoson. Kriterion Könyv­ki­adó, Buk., 1994; Menj ki én lel­kem a testből… Elmúlás és te­met­ke­zés Csíkszentdomokoson. Pallas-Akadémia, Csík­sze­re­da, 1955; Sze­re­tet fo­gott el a gyer­mek iránt. A szü­le­tés szo­kás­vi­lá­ga Csíkszentdomokoson. Pallas-Akadémia, Csík­sze­re­da, 1999.; Eliade, Mircea: A szent és pro­fán. Eu­ró­pa Könyv­ki­adó, Bp., 1987.; Ghinoiu, Ion: Vârstele timpului. Editura Meridiane, Buc., 1988.; Kapros Márta: A születés és a kisgyermekkor szokásai. In: Magyar Néprajz. VII., Akadémiai Kiadó, Bp., 1990. 9–31.; Kunt Ernő: Az utolsó átváltozás. Gondolat Könyvkiadó, Bp., 1987.; Róheim,Géza: Ma­gyar nép­hit és nép­szo­kás­ok. Universum Rep­rint, Sze­ged, 1990.

JEGY­ZE­TEK

1. El­ső al­ka­lom­mal az árkosi (Kovászna me­gye) proxemika kon­fe­ren­ci­án mu­tat­tam be, majd nyom­ta­tás­ban: Ba­lázs 1993; 1995.  2. Eliade, M. 1987. 63.  3. Bő­veb­ben Ba­lázs L. 1999. 261. és köv.  4. Kap­ros  1990. 24.  5. Bő­veb­ben Ba­lázs L. 1994. 68.  6. Bő­veb­ben Ba­lázs L. 1994. 172. és köv.  7. Bő­veb­ben Ba­lázs L. 1994. 170. 8. Idé­zi Ghinoiu Gh. 1988. 120.  9. Bő­veb­ben Ba­lázs L. 1999. 314. 10. Kunt E. 1987. 103. 11. Bő­veb­ben Ba­lázs L. 1995. 52–82. 12. Bő­veb­ben Ba­lázs L. 1995. 173–177. 13. Bő­veb­ben Ba­lázs L. 1995. 238:239. 14. Róheim G. 1990. 179.