Tud­hat-e em­be­ri tu­dást a Bá­rány, vagy

csu­pán jár-kel, oly könnye­dén, ha a

föld meg­ren­dült szí­ne s vi­zek lágy

ren­ge­te­ge tá­rul, szét­öm­lik fél­sze­gen?

Ro­ko­nát ki lát­ná meg kö­zöt­tünk?

És kik­nek la­kó­ja ő, ha a cso­dá­la­tá­ra

össze­se­reg­lünk, mi­ként a ször­nyek;

a fa­ka­dó, su­gár­zó vért mo­hón les­ve,

mely a táb­la­ké­pet oszt­va oly pon­to­san

fe­le­zi, mint a Ke­nye­ret s a Ha­lat

egy­kor az éhe­ző...

Hogy sem­mit nem tu­dunk – csu­pa két­ség

tá­mad, s amit gon­do­san rej­tet­tél:

Hu­bert és Jan, em­be­ri ar­cunk be­le­mo­raj­lik

vé­nen e su­gár­zó, szép­sé­ges csend­be,

s ki­üt­kö­zik va­la­mi lep­le­zett pissze­nés,

tart­ha­tat­lan két­ség és fe­cse­gés – ott

a tö­meg­ben, ahol annyi­an vá­ra­ko­zunk már...