Tes­tes hi­e­de­lem­tör­té­ne­tek

                                    Ugyan mi jö­het még ez­után?

                                    A nagy narratíváknak lőt­tek.

                                    Viagrával fel­tá­masz­tott ál­mok ko­ra jő,

                                    sza­bad­pi­ac, multikulti, gu­mi­nő,

                                    a sza­po­ro­dás táv­kap­cso­ló­val mű­köd­tet­he­tő,

                                    lesz he­lye globalistának és éb­re­dő­nek.

Szán­tó T. Gá­bor: Mi jö­het még?1

e­len­ko­ri ci­vi­li­zá­ci­ónk – mely lé­nye­gé­ben a fer­tőt­le­ní­tett és fer­tő­zés­men­tes kör­nye­zet ide­o­ló­gi­á­já­ban, a tár­sadalmi biz­ton­ság, a sze­mé­lyi sza­bad­ság gon­do­la­tá­ban vagy az or­vos­tu­do­mány min­den­ha­tó­sá­gá­ban karakteri­zálódott – rend­kí­vü­li ér­dek­lő­dés­sel és ag­go­da­lom­mal te­kint a kör­nye­zet­szennye­zés mérté­kére, a ré­gen el­feledett, de új­ból fel­buk­ka­nó „fer­tel­mes” és „fé­lel­me­tes hí­rű” be­teg­sé­gek­re vagy a tár­sa­da­lom tes­tét fe­nyegető, sőt el­pusz­tí­tó cse­lek­mé­nyek­re. Sa­ját tes­tünk se­bez­he­tet­len­sé­gé­nek il­lú­zi­ó­ja is hir­te­len szétfosz­lik, mi­helyst a hár­tya, me­lyet „bőr­nek” ne­ve­zünk, fel­ha­sad. Vé­kony ugyan­is az a ré­teg, amely a „kintet” el­vá­laszt­ja a „benttől”.

Az ag­go­da­lom azon­ban gyak­ran jó­té­kony ha­tást is gya­ko­rol. Kény­te­le­nek va­gyunk a vá­rat­lan vagy a ki­szá­míthatatlan ese­mé­nyek kap­csán új­ra­gon­dol­ni ko­ráb­bi el­kép­ze­lé­se­in­ket a múlt iga­zán fon­tos­nak tar­tott aspek­tusairól. Min­den új­ra­gon­do­lás meg­kí­ván­ja a pers­pek­tí­vák tel­jes meg­vál­toz­ta­tá­sát, ér­zé­ke­ink át­prog­ramozását, em­lé­ke­ink új­ra­ren­de­zé­sét. Mind­eh­hez hoz­zá­te­het­jük – amit Pierre Nora írt má­ra már klasszi­kussá vált esszé­jében: „So­ha nem vágy­tunk ily ér­zé­ki mó­don ar­ra, hogy érez­zük egy tal­pa­lat­nyi föld ér­té­két, az ez­red­évi ör­dög ke­zét és a 18. szá­za­di fal­vak bű­zét.”2

Pár­hu­za­mos egye­ne­sek fe­szül­nek ko­runk és a ko­ra új­kor ta­pasz­ta­la­ti te­rei kö­zött.

Be­ha­to­lás a test­be

Ré­gi vá­gya nem­csak a tu­dós­nak, ha­nem a mű­vész­nek is, hogy meg­tud­ja, ho­gyan néz ki tes­tünk bel­seje. Min­den idők köl­té­sze­te is hor­doz­za azt az aka­ra­tot, hogy meg­tud­ja, le­ír­ja, ho­gyan is néz ki „az ott” be­lül. Az em­be­ri test meg­is­me­ré­sé­nek vá­gya a tes­tet bo­rí­tó bőr fel­ha­sí­tá­sát, a test meg­bon­tá­sát, ép­sé­gé­nek meg­sértését ered­mé­nyez­te, mely nem csak az or­vos­tu­do­mány ha­tó­kö­rén be­lül va­ló­sult meg: „Ek­kor Drakula fel­vág­ta ágya­sa ha­sát, egé­szen a mel­lé­ig, mond­ván, lát­ni akar­ja hol van a mag­va, vagy hol volt és mi­lyen az.”3 A ta­tá­rok­nak „já­ték és szó­ra­ko­zás volt a le­ve­gő­be ha­ji­gált, rí­vó gyer­me­kek szét­szab­da­lá­sa vagy nya­kuk ka­rók­kal va­ló át­döf­kö­dé­se. [...] A ter­hes asszo­nyo­kat éret­len mag­za­tuk­kal együtt szét­szag­gat­ták, hogy meg­néz­zék, ho­gyan fek­szik a mag­zat az anya­méhben, és gyö­nyör­köd­ve le­gel­tet­ték sze­mü­ket ez iszo­nyú ana­tó­mi­ai lec­kén.”4

Katharine Park sze­rint a test föl­ha­sí­tá­sát nem gá­tol­ta er­köl­csi ti­la­lom: már a 12. szá­zad ele­jé­től a te­me­té­si szer­tar­tá­sok ré­szét ké­pez­te az észak- és kö­zép-itá­li­ai vá­ro­sok­ban; a 11. szá­zad so­rán pe­dig be­épült az itá­li­ai or­vo­si gya­kor­lat­ba. A bon­co­lás gya­kor­la­tá­nak je­len­té­se mind­azo­nál­tal el­vá­laszt­ha­tat­lan a tu­dás­vágy­tól. Az el­ső ana­tó­mi­ai bon­co­lá­sok ma­gán­há­zak­nál, kis lét­szá­mú kö­zön­ség előtt foly­tak, a vissza­élé­sek (sír­gya­lá­zás, él­ve­bon­co­lás) mi­att azon­ban ha­ma­ro­san en­ge­dé­lyez­ték az egye­tem ál­tal tá­mo­ga­tott, sza­bá­lyo­zott, rend­sze­res bon­co­lást – ám rit­kán és csak­is az el­ítélt bű­nö­sök tes­tén. Mondino (1306) meg­tar­tot­ta az el­ső nyil­vá­nos ana­tó­mi­ai be­mu­ta­tó­ját Bo­log­ná­ban. Benedetti (1490) pe­dig meg­nyi­tot­ta az el­ső Theatrum Anatomicumot. Vesalius ana­tó­mi­ai köny­ve (De humani corporis fabrica5) meg­re­for­mál­ta a galenoszi or­vo­si ha­gyo­má­nyo­kat. Paré meg­újí­tot­ta a se­bész­mes­ter­sé­get. William Harvey (1616) fel­fe­dez­te a vér­ke­rin­gés mű­kö­dé­si el­vét, Malphigi pe­dig a vér­erek ka­pil­lá­ris rend­sze­rét. Frederick Ruysch és Clémente Susini az em­be­ri test pre­pa­rá­lá­sát, bal­zsa­mo­zá­sát és az ana­tó­mi­ai vi­asz­plasz­ti­ka szob­rá­sza­tát mű­vé­sze­ti tö­kély­re fej­leszt­ve vi­lág­hír­név­re tet­tek szert.6 Az iga­zi – és szá­munk­ra leg­iz­gal­ma­sabb vál­to­zás – a 16. szá­zad­tól kez­dő­dött, ami­kor ki­ala­kul­tak és ál­lan­dó­sul­tak a bonc­szín­há­zak, ahol im­már nagy tö­me­gek je­len­lét­ében, nyil­vá­no­san folyt a bon­co­lás.7

2002 no­vem­be­ré­ben a lon­do­ni Atlantis Ga­lé­ria stí­lu­so­san Remb­randt mes­ter Tulp dok­tor ana­tó­mi­á­ja cí­mű fest­mé­nyé­nek rep­ro­duk­ci­ó­ját he­lyez­te el egy bonc­asz­tal hát­te­ré­be.8 Az asz­ta­lon a te­rem kö­ze­pén egy le­pel­lel le­ta­kart ha­lott em­ber fe­küdt. Az asz­tal mel­lett ál­ló, or­vo­si kö­penyt vi­se­lő fér­fi így mu­tat­ta be rö­vi­den az el­huny­tat: üz­let­em­ber volt, aki 72 éve­sen idén ta­vasszal halt meg. Öt­ven­éves ko­rá­ban gyö­ke­re­sen meg­vál­to­zott az éle­te, ami­kor in­ni kez­dett. A na­pi két üveg whis­ky és a hoz­zá el­szí­vott négy do­boz ci­ga­ret­ta volt a vég­ze­te. A be­mu­ta­tás után meg­je­lent négy­száz fős kö­zön­sé­ge előtt – a be­lé­pő­díj fe­jen­ként 12 font volt – Günther von Hagens pro­fesszor, a jé­nai (volt NDK), majd a pe­dig a heidelbergi egye­tem egy­ko­ri or­vo­sa Tulp dok­tort idé­ző ka­lap­pal a fe­jén hoz­zá­kez­dett a mun­ká­hoz. A Channel 4 té­vé­csa­tor­na éj­fél előtt pár perc­cel ad­ta adás­ba a száz­het­ven év óta elő­ször meg­tar­tott nyil­vá­nos bon­co­lás je­le­ne­te­it. A ha­lott­ról le­ke­rült a le­pel. Nya­ká­nál ke­reszt­be váll­tól vál­lig tör­tént az el­ső met­szés, utá­na kö­zé­pen a fej­től a ne­mi szer­vig ej­tett egy hosszú se­bet az orvos. Meg­nyílt a test. A mes­ter ki­emel­te a tü­dőt, mely­nek egyik fe­le fe­ke­te volt, a má­sik szür­kés-sár­gán csil­lo­gott a zsír­tól. Von Hagens pro­fesszor a test­be nyúlt, és a nyak­nál és a gyo­mor­nál fog­va ki­emel­te az összes bel­ső szer­vet. A kö­vet­ke­ző lé­pés­ben fül­től fü­lig fel­met­szet­ték az ar­cot és a bőrt le­fej­tet­te se­gé­de­i­vel a ko­po­nyá­ról. A ko­po­nya fel­nyi­tá­sa­kor a je­len lé­vő kö­zön­ség so­ra­i­ból né­há­nyan fel­szisszen­tek a csont­fű­rész hang­já­ra. Egye­se­ket a rosszul­lét kör­nyé­ke­zett, má­sok a sze­mü­ket ta­kar­ták el. Az agy ki­eme­lé­sét kö­ve­tő­en von Hagens sze­le­te­ket ké­szí­tett. Meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy azon kó­ros el­vál­to­zást nem ta­pasz­tal. Ezt kö­ve­tő­en a szí­vet szel­te ket­té – a kam­rák­ból al­vadt vért sze­dett elő. Ez­után a máj, az epe, vé­gül a ve­se kö­vet­ke­zett. A vi­szony­lag rö­vid ide­ig tar­tó bon­co­lás vé­gez­té­vel a pro­fesszor meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy az el­hunyt szív­na­gyob­bo­dás­ban halt meg, mely­hez kró­ni­kus tü­dő­gyul­la­dás, va­la­mint az epe és a ve­se mű­kö­dé­sé­nek elég­te­len­sé­ge tár­sult.9

A poszt(mortem)modern sá­mán Günther von Hagens a jé­nai egye­te­men kezd­te el az em­be­ri test tar­tó­sí­tá­sá­val kap­cso­la­tos ku­ta­tá­sa­it 1965-ben. 1968-tól po­li­ti­kai ál­lás­fog­la­lá­sai mi­att nem prak­ti­zál­ha­tott, vé­gül a nyu­gat­né­met kor­mány köz­ben­já­rás­ára 1970-ben emig­rált. A lü­be­cki egye­te­men foly­tat­ta az ál­ta­la ki­dol­go­zott, „plasztinációnak” ne­ve­zett el­já­rás fej­lesz­té­sét, és 1974-ben, im­már a heidelbergi egye­te­men vég­le­ge­sí­tet­te a szag­ta­lan, szö­ve­te­kig ha­tó, tar­tó­sí­tó tech­no­ló­gi­át. 1977-ben10 ki­kí­sér­le­tez­te az el­já­rás­hoz szük­sé­ges, Biodur™-nak ne­ve­zett ve­gyü­lé­ket, mely­nek se­gít­sé­gé­vel 1993-tól el­kezd­te so­ro­zat­ban ké­szí­te­ni tar­tós test­szob­ra­it az ál­ta­la ala­pí­tott Institute for Plastination fa­la­in be­lül. 1996 óta több ki­ál­lí­tást ren­de­zett Körperwelten / Body worlds cím­mel test­mun­ká­i­ból.11 Ki­ál­lí­tá­sa­it mil­li­ók lát­ták Lon­don­tól Ber­li­nig, Ham­burg­tól Bé­csig. (http://www.koerperwelten.com)

A test ki­ter­jesz­té­se

„Az üze­net ma­ga a mé­di­um” – hir­det­te a „mo­dern vi­lág” gu­ru­ja – a „tech­no­ló­gi­ai de­ter­mi­niz­mus el­ső szá­mú pró­fé­tá­ja” –, Marshall McLuhan 1964-ben,12 ar­ra utal­va, hogy a te­le­ví­zió át­ala­kít­ja a kul­tú­rá­ról al­ko­tott ko­ráb­bi el­kép­ze­lé­se­in­ket. McLuhan mes­te­re, Harold Innis a kom­mu­ni­ká­ci­ós tech­no­ló­gi­át te­kin­tet­te a gaz­da­sá­gi és po­li­ti­kai ura­lom és cent­ra­li­zá­ció leg­fon­to­sabb pa­ra­mé­te­ré­nek. Az Em­pi­re and Communication (1950) cí­mű mű­ve13 sze­rint a min­den­ko­ri tér­be­li ura­lom az üze­ne­tek lét­re­ho­zá­sá­hoz, tá­ro­lá­sá­hoz és ter­jesz­té­sé­hez hasz­nált tech­no­ló­gi­án mú­lott. Min­den tárgy és tech­no­ló­gia mint mé­di­um, a bir­tok­lás üze­ne­tét hor­doz­za.

A fér­fi­ak nők fe­let­ti ural­mát gyak­ran pél­dáz­zák az eu­ró­pai or­vos­tu­do­mány ki­ala­ku­lá­sá­val. Ér­de­kes az a fo­lya­mat, ahogy a fér­fi or­vo­sok, mint akik kez­det­ben az írás­be­li­ség pri­vi­lé­gi­u­má­val bír­va le­írták köny­ve­ik­ben a női tes­tet, majd – mi­u­tán a bonco­lás ál­ta­lá­nos gya­kor­lat­tá vált az or­vos­kép­zés­ben – fel­tárták a nők tes­tét, ezt kö­ve­tő­en ki­sa­já­tí­tot­ták a nők egye­di misz­té­ri­u­mát, a szü­lést is. En­nek a fo­lya­mat­nak sa­já­tos po­lé­mi­á­já­ra vi­lá­gí­tott rá Hans Peter Duerr, aki a nők or­vos­tu­do­má­nyon be­lü­li sze­rep­vál­la­lá­sát, to­váb­bá a fér­fi­ak szülész(nő)ként (man-midwife) va­ló meg­nyilvánulásait pár­hu­za­mo­san vizs­gálta. Az in­ti­mi­tá­sok­kal fog­lal­ko­zó mun­ká­já­ban önál­ló fe­je­ze­tet ka­pott a fér­fi or­vos „ke­zé­hez” ké­szült nőgyógyá­szati spekulum be­mu­ta­tá­sa, mely vizs­gá­la­ti esz­köz­ként a fér­fi orvo­sok mu­ta­tó- vagy 18–19. szá­za­di or­vo­si nyelv­ben el­ne­ve­zett „szü­lész­uj­ját” he­lyet­te­sí­tet­te. A le­írás­sal, fel­tá­rás­sal, ki­sa­já­tí­tás­sal egy­részt be­ha­tol­tak a nők tes­té­be, más­részt, mint­egy az ál­ta­luk fel­ta­lált esz­közökkel, meg­na­gyob­bí­tot­ták, meg­hosszab­bí­tot­ták ön­magukat is.

Ez az „erős” gon­do­lat öl­tött tes­tet fi­zi­kai vi­lá­gunk ki­ter­jesz­té­sé­ben is. Mi­után a meg­is­me­rés vá­gya ál­tal moz­ga­tott orvoskéz fel­tár­ta a ku­tya, a ma­jom, majd az em­ber tes­tének bel­ső vi­lá­gát, a kül­ső vi­lág is a hó­dí­tás te­re­pe lett. Lajka ku­tya a Szputnyik–2 fe­dél­ze­tén, Sam ma­jom a Mercury kap­szulában, Jurij Gagarin pe­dig a Vosztok–1 űr­ha­jó se­gít­sé­gé­vel tá­gí­tot­ta ki az univer­zumot.

Marshall McLuhan sze­rint a ru­ha az em­be­ri bőr, a ke­rék pe­dig a láb ki­ter­je­dé­se. Hasz­ná­la­ti esz­közeink több­sé­gét úgy ter­vez­ték meg, hogy al­kal­maz­kod­ja­nak az em­be­ri test­hez, a kéz­hez jól il­lesz­ked­jen a toll, a ki­lincs, a láb­hoz a ci­pő. Ér­zékszerveink ha­té­kony­sá­gát fi­zi­ka­i­lag is fo­koz­ni tud­tuk. A „tá­vo­lit” és a „kö­ze­lit” a lát­cső­vel vagy a mik­ro­szkóp­pal még job­ban ma­gunk­hoz ido­mít­hat­tuk. A hal­lás re­gisz­te­re­it a te­le­fon tá­gí­tot­ta ki. Hiá­nyosságainkat el­len­sú­lyoz­ni tud­tuk a szem­üveg­gel vagy a hallóké­szülékkel. Pó­tol­ni tud­tuk a bal­eset­ben, har­ci cse­lek­mény­ben el­vesz­tett vég­ta­go­kat és cse­rél­ni a működés­képtelen szer­ve­ket. Carolyn Marvin (1988) nyo­mán14 há­rom olyan ke­re­tet kü­lön­böz­tet­he­tünk meg, amely­ben egy tárgy mint új tech­ni­kai esz­köz „mű­köd­ni” kezd. Az el­ső sa­ját tes­tük, má­so­dik a min­ket kö­rül­ve­vő is­mert em­be­rek tár­sa­dal­ma, har­ma­dik pe­dig az is­me­ret­le­nek vi­lá­ga, akik­kel az új mé­di­um össze­köt­he­ti fel­hasz­ná­ló­ját.

A mé­dia, a táv­kom­mu­ni­ká­ció és a ma­rok­te­le­fo­nok se­gít­sé­gé­vel sa­ját tes­tün­ket oly mér­ték­ben ki­ter­jesz­tet­tük, meg­hosszab­bí­tot­tuk, meg­nyújtottuk, hogy ma­gas­sá­gá­ban és mély­sé­gé­ben is min­den és min­den­ki „érin­tet­té” vagy „el­ér­he­tő­vé” vált. McLuhan me­ta­fo­rá­já­val ag­resszí­ven él­ve, az­óta jól fe­szül fe­jün­kön a vi­lág­há­ló pók­fo­na­lá­ból ké­szült sap­ka is. De hoz­zá­te­het­jük azt is: ami össze­köt, az szét is sza­kít. Ahogy Clifford Geertz Max Weber nyo­mán mond­ta: „úgy vé­lem, hogy az em­ber a je­len­té­sek ma­ga szőt­te há­ló­já­ban füg­gő ál­lat.” Majd hoz­zá­te­szi: „A kul­tú­rát te­kin­tem en­nek a há­ló­nak...”15

Ve­tí­tett élet – Köz­ve­tí­tett ha­lál

A voyeur kész­te­tett­sé­gé­nek ki­elé­gí­té­se, a né­zői vágy16 va­ló­sult meg a ko­ra új­ko­ri ki­vég­zés­szín­há­zak­ban vagy a „ha­lá­los já­té­kok” (há­bo­rú, lá­za­dás) szem­lé­lé­sé­ben, ahol hul­la ma­radt a po­ron­don. A lá­za­dók lát­vá­nyos ki­vég­zé­se (egy cso­port „fej­től” va­ló meg­fosztása), il­let­ve a lá­za­dó se­reg tag­ja­i­nak meg­csonkí­tása (orr-, ajak- vagy fül­le­vá­gás), meg­bé­lyeg­zé­se (bőr­be tetová­lás, bé­lyeg be­le­ége­té­se) a tár­sadalom tes­te fe­let­ti ura­lom hely­re­ál­lí­tá­sát cé­loz­ta meg. A test fe­let­ti ura­lom a tény­le­ges ura­lom­mal volt azo­nos. A sza­bály­ta­lan testmeg­nyilvánulások, a lá­za­dá­sok al­kal­má­val elkö­vetett kín­zások, ki­herélések, ka­ró­ba hú­zá­sok, fel­kon­co­lá­sok, ne­mi erő­szaktevések, gyermek­gyilkossá­gok a jó és a rossz, a po­kol had­se­re­ge és az is­teni rend hely­re­ál­lí­tá­sá­ra tö­rek­vő erők igaz­sá­gos har­cát je­le­ní­tet­ték meg. Idéz­zük ez­zel kap­cso­lat­ban Nor­bert Elias sza­va­it: „A ke­gyet­len­ség ki­élé­se nem tűnt el a tár­sas érint­ke­zés­ből. Tár­sa­dal­mi­lag nem volt tör­vé­nyen kí­vül he­lyez­ve. A má­sok meg­kín­zá­sa és meg­ölé­se fe­let­ti öröm nagy volt, s ez tár­sa­dal­mi­lag meg­en­ge­dett öröm. Bi­zo­nyos fo­kig még a tár­sa­da­lom szer­ke­ze­te is eb­be az irány­ba ha­tott, szük­sé­ges­sé tet­te, cél­sze­rű­nek lát­ta az ilyen vi­sel­ke­dést. [...] Az em­be­rek tár­sa­dal­mi­lag cél­sze­rű­en vi­sel­ked­tek, és eb­ben örö­mü­ket lel­ték. S eköz­ben tel­je­sen az ösz­tön­élet ki­sebb fo­kú tár­sa­dal­mi sza­bá­lyo­zá­sá­nak és meg­kö­té­sé­nek fe­lel meg, hogy a rom­bo­lás­ban lelt öröm, a meg­kín­zot­tak­kal va­ló hir­te­len azo­no­su­lás ré­vén s bi­zo­nyo­san a fé­le­lem­ér­ze­tet és bűn­tu­da­tot is ki­fe­jez­ve, me­lye­ket en­nek az élet­nek az ál­lan­dó fe­nye­ge­tett­sé­ge ter­melt ki, hir­te­len rend­kí­vü­li kö­nyö­rü­le­tes­ség­be csa­pott át. A mai győz­tes hol­nap­ra a sors for­gan­dó­sá­ga kö­vet­kez­té­ben le­győ­zöt­té, fo­gollyá és rend­kí­vül ve­szé­lyez­te­tet­té vált. [...] Ret­te­gés ural­ko­dott min­de­nütt; a pil­la­nat há­rom­szo­ro­san szá­mí­tott. S mint va­ló­di sors­csa­pás, úgy csa­pott át min­den át­me­net nél­kül az öröm fé­le­lem­be, s a fé­le­lem szin­túgy át­me­net nél­kül vál­tot­ta ki az új öröm­nek va­ló oda­adást.”17

A ké­ső közép­korból és a ko­ra új­kor­ból a test tár­sa­dal­mi nyil­vá­nos­ság előt­ti meg­je­le­né­sé­nek szá­mos for­má­ját is­merjük. A sza­bá­lyo­zott for­mák kö­zül a test szak­rá­lis és/vagy pro­fán meg­nyil­vá­nu­lá­sai kö­zött em­líthetjük az egy­há­zi szer­tar­tá­so­kat, li­tur­gi­kus kör­me­ne­te­ket, az elit rep­re­zen­tá­lá­sát, mint pél­dá­ul a ko­ro­ná­zá­si me­ne­te­ket vagy a köz­nép szer­tar­tá­sa­it, nép­ün­ne­pé­lye­it, eset­leg a min­den­na­pi élet szer­tar­tá­sa­it, az es­kü­vők, ke­resz­te­lé­sek, te­me­té­sek nyil­vá­nos­ság­nak szánt ün­ne­pi rí­tu­sa­it. Termé­szetesen mind­ezek mel­lett föl­so­rol­ha­tunk más szín­pa­di­as meg­nyil­vá­nu­lá­so­kat is, mint a tán­cot, a kar­ne­vált vagy a pros­ti­tu­ál­tak, transz­vesz­ti­ták, ho­mo­sze­xu­á­li­sok nyil­vá­nos hús­pi­a­ca­it. A tár­sa­dal­mi­lag sza­bá­lyo­zott test­fel­mu­ta­tá­sok hely­szí­nei kö­zül a ha­lál­ra fel­ké­szü­lő, il­let­ve a ha­lott test­nek min­dig kü­lön szín­pad ju­tott (ki­vég­zés, bon­co­lás, te­me­tés). A tár­sa­dal­mi­lag sza­bá­lyo­zat­lan fel­mu­ta­tá­sok hely­szí­nei kö­zül meg­em­lít­het­jük a há­borúk, val­lá­si vil­lon­gá­sok bru­tá­lis meg­nyil­vá­nu­lá­sa­it, a lá­za­dá­sok, ter­ve­zett vagy spon­tán szerve­ződő mé­szár­lá­sa­it vagy a nyil­vá­no­san el­kö­ve­tett köz­bűn­cse­lek­mé­nye­ket.

Hans Peter Duerr nagy­sza­bá­sú mun­ká­já­ban – mely egyéb­ként Elias ci­vi­li­zá­ci­ós fo­lya­ma­tok­ról al­ko­tott „mí­to­szá­nak” kri­ti­ká­ja – fog­lal­ko­zott az el­len­ség és az el­len­fél felnyár­salásának („ficken”)18 szo­ci­ál­pszi­cho­ló­gi­a­i­lag ér­tel­mez­he­tő mo­tí­vu­má­val. Sze­rin­te a had­szín­te­re­ken el­kö­ve­tett sze­xu­á­lis bű­nök, az asszo­nyok meg­gya­lá­zá­sa, il­let­ve a fér­fi­ak ki­he­ré­lé­se, fel­nyár­sa­lá­sa, ho­mo­sze­xu­á­lis erő­szak­té­te­le min­den kor­nak ve­le­já­rói vol­tak.19 A do­mi­nan­cia és a ha­ta­lom meg­je­le­ní­té­sé­hez tar­to­zó ritualizációról be­szél­nek a hu­mán­eto­ló­gia kép­vi­se­lői is. Wickler hív­ta fel a fi­gyel­met ar­ra, hogy a fal­li­kus jel­zé­sek elég­gé ál­ta­lá­no­sak a fő­em­lő­sök kö­ré­ben, így az em­ber­nél is. Funk­ci­ó­juk a hely­ki­je­lö­lés. Eibl-Eibesfeldt sze­rint az em­be­ri cso­por­tok hajla­mosak ön­ma­gu­kat az egye­dül­ál­ló, az „iga­zi em­ber” lé­nye­ként de­fi­ni­ál­ni és szom­szé­da­ik­ról, vélt vagy va­lós el­len­sé­ge­ik­ről, el­len­fe­le­ik­ről le­né­ző ter­mi­nu­sok­ban be­szél­ni. Az ide­gen, az el­len­ség vagy az el­len­fél lé­nye­gé­ben „dehumanizálódik”. Eb­ben az ön­ki­kép­zé­si fo­lya­mat­ban a szá­na­lom jel­zé­se­it tu­da­to­san vagy ön­tu­dat­la­nul az em­ber nem ér­zé­ke­li. Bé­ke­idő­szak­ban kul­tu­rá­lis szű­rő he­lye­ző­dik a bi­o­ló­gi­ai szű­rő fö­lé, ami azt pa­ran­csol­ja: „ne ölj!” Há­bo­rú­ban vagy a „lá­za­dás­rí­tu­sok” al­kal­má­val vi­szont ez a kul­tu­rá­lis szű­rő el­tű­nik. A messzi­ről va­ló ölést le­he­tő­vé te­vő fegy­ve­rek (nyi­lak, hajítólándzsák, tűz­fegy­ve­rek) ha­tá­so­san gá­tol­ták, „foj­tot­ták el” a szá­na­lom je­le­it. Há­bo­rú­ban kul­tu­rá­lis erény öl­ni. Bi­zo­nyí­ték­ként pe­dig kény­sze­rű­en le kell az el­len­ség or­rát, fü­lét, fe­jét, hím­tag­ját, mel­lét, ke­zét vagy lá­bát vág­ni.20

Tár­sa­dal­munk nem kí­ván­ja „meg­él­ni” a fáj­dal­mat, leg­fel­jebb vegy­tisz­ta ér­zés nél­kü­li brutalitás­ban meg­je­le­ní­te­ni, eset­leg or­vos-, bör­tön- vagy fegy­ver­ke­zés­tech­ni­kai szin­ten „csil­la­pít­va” érez­tetni. Az in­tim szfé­rá­ban hoz­zá­tar­to­zó­ink ha­lott tes­tét el­tün­tet­jük ugyan, de má­sok ha­lá­lá­nak és szen­ve­dé­sé­nek lát­vá­nya ha­tal­mas tö­me­ge­ket vonz. Ko­runk ki­vég­zés­szín­há­za nem a hor­ror­film, ha­nem a ha­lál bor­zon­ga­tó „va­ló­ság showja”: vé­gig­néz­het­jük, amint elő­ka­par­ják a ko­szo­vói hul­lá­kat a tö­meg­sír­ból, vagy ahogy a szerb ka­to­nák meg­erő­sza­kol­ják az al­bán nő­ket. A „sa­ját szó­ra­koz­ta­tá­sunk­ra” le­for­ga­tott ké­pek a „ha­lál” do­ku­men­tu­mai. A tu­do­má­nyos vagy a mű­vé­szi meg­ismerés mel­lett te­hát tár­sa­dal­mi­lag is in­téz­mé­nye­sül­tek a má­sik em­ber meg­kín­zá­sát vagy megcson­kí­tását cél­zó jelensé­gek. Ha­das Mik­lós sze­rint „a zsi­dó-ke­resz­tény Eu­ró­pá­ban a szen­ve­dés és pusz­tu­lás lát­vá­nya nem csu­pán az ala­csony­ran­gú­nak mi­nő­sí­tett kultúrtermékeknek, ha­nem a magaskultúrának is szer­ves ré­sze”. Mind­eh­hez még hoz­zá­te­szi: „a túl­élés, a fö­lül­ke­re­ke­dés, a győ­ze­del­mes­ke­dés, a meg­ha­la­dás irán­ti vágy em­be­ri lé­te­zé­sünk egyik alap­ve­tő sa­já­tos­sá­ga.”21

„Mi­ért kell min­den­áron egy ci­vi­li­zá­ci­ót ki­fej­lesz­te­nünk, ami­kor ko­ráb­ban még min­den meg­le­he­tő­sen oké volt?” – re­a­gált a 20. szá­zad civilizatorikus „ered­mé­nye­i­re” az anar­chis­ta fi­lo­zó­fus Hans Peter Duerr. „Em­be­ri ge­ne­rá­ci­ók ez­rei él­tek va­dász­ként bol­do­gan és elé­ge­det­ten, az asszo­nyok gyűj­tö­get­tek, a fér­fi­ak va­dász­tak, ke­vés volt a mun­ka, sok a sza­bad­idő (pl. a bar­lan­gok ki­fes­té­sé­re), nem volt há­bo­rú (ke­vés em­ber, sok hely).”22 „Ám egy­szer csak ezek az em­ber­kék el­kezd­tek le­te­le­ped­ni, nö­vényt ter­mesz­te­ni, so­kat dol­goz­ni, egy­más­sal ha­da­koz­ni, ba­rát­ság­ta­la­nok­ká vál­tak, is­te­ne­ik is ba­rát­ság­ta­la­nok­ká let­tek stb. Mi­ért?”23 – te­szi fel új­ra és új­ra a kér­dést HPD. – „A va­don fe­lől vissza­pil­lant­va im­már van mi­hez ké­pest el­ma­rasz­tal­ni – relativizálni – ezt a mi vi­lá­gun­kat. Van szi­lárd né­ző­pont a kultúrkritikához. S ez­zel, pa­ra­dox mó­don, is­mét vissza­té­rünk a nyu­ga­ti ci­vi­li­zá­ció nagy tra­dí­ci­ó­já­hoz.”24

Tu­do­má­nyos ket­rec és Play­boy-farm

Londa Schiebinger sze­rint a 18–19. szá­zad­ban ter­mé­szet­tu­do­má­nyos hi­e­de­lem­rend­sze­rek az osz­tá­lyo­zás és a rá­ció ere­jé­vel pró­bál­tak ren­det kény­sze­rí­te­ni a ter­mé­szet­re, ide­ért­ve az oly sok­szor a ter­mé­szet­tel azo­no­sí­tott nőt is.25 Az eu­ró­pai kö­zép- és fel­ső osz­tály­be­li tu­dós fér­fi – aki ez idő tájt szin­te ki­zá­ró­la­gos pri­vi­lé­gi­u­mok­kal ren­del­ke­zett a tu­do­má­nyos vi­lág­ban – ön­ma­ga meg­fi­gye­lé­se, ér­tel­me­zé­se és osz­tá­lyo­zá­sa ered­mé­nye­ként ön­ma­gát he­lyez­te e hi­e­rar­chi­kus rend csú­csá­ra: az evo­lú­ci­ós törzs­fej­lő­dés so­rán a leg­ma­ga­sabb fej­lett­sé­gi fo­kot el­érő, ugyan­ak­kor a ter­mé­szet­től leg­in­kább el­tá­vo­lo­dott, ra­ci­o­ná­lis, fe­hér fér­fi ke­rült leg­fö­lül­re, ma­ga mö­gött hagy­va a ter­mé­szet­hez oly kö­zel ál­ló nő­ket, gye­re­ke­ket, al­sóbb osz­tály­be­li­e­ket és a tá­vo­li vi­dé­kek „pri­mi­tív” benn­szü­lött­je­it.26

Thomas Laqueur ame­ri­kai tör­té­nész hí­res ta­nul­má­nyá­ban27 meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy egé­szen a 18. szá­za­dig élt az az ál­ta­la „egy nem”-modellnek ne­ve­zett el­kép­ze­lés, mi­sze­rint a női és fér­fi­test csu­pán kül­ső meg­je­le­né­sé­ben kü­lön­bö­zik egy­más­tól. Csak a ne­mi szer­vek el­he­lyez­ke­dé­sét te­kin­tet­ték kü­lönb­ség­nek: ami a fér­fi­nak kí­vül van, az a nő­nek be­lül. A női ne­mi szer­ve­ket a fér­fi ne­mi szer­vek ki­fej­let­len ho­mo­lóg pár­jai, ami­ből kö­vet­ke­zik, hogy a nő a fér­fi ki­fej­let­len vál­to­za­ta. A 18. szá­zad utá­ni pe­ri­ó­dust Laqueur a „két nem”-modellnek ne­ve­zi, ahol a férfi- és a női tes­tet már kü­lön ter­mi­nu­sok­kal pró­bál­ják le­ír­ni. A bi­o­ló­gi­ai kü­lönb­ség „fel­is­me­ré­se” e szá­zad vív­má­nya­ként a tár­sa­dal­mi és szo­ci­á­lis kü­lönb­sé­ge­ket is le­gi­ti­mál­ta. „Ré­gi va­ló­ság, hogy az aszszonyi Ne­men sok­kal több nya­va­lyák orozkodnak, mint a’ fér­fi­ú­in.”28 – ír­ta Haiszler György 1801-ben. Ez a meg­ál­la­pí­tás a fér­fi és nő bi­o­ló­gi­ai kü­lönb­sé­ge­it, eb­ből adó­dó­an a be­teg­sé­gek mi­nő­ség­be­li el­té­ré­se­it mennyi­sé­gi­nek ér­té­kel­te: a nő be­te­ge­sebb, mint a fér­fi.

Mind­ez a kü­lönb­ség a menst­ru­á­ci­ó­ról al­ko­tott el­kép­ze­lé­sek meg­vál­to­zá­sá­ban is tet­ten ér­he­tő, amit Lidy Schoon hol­lan­di­ai pél­dák­kal iga­zolt.29 A 19. szá­zad el­ső fe­lé­ig a menst­ru­á­ci­ós vér­zés je­len­sé­gét úgy ér­tel­mez­ték, mint a fö­lös­le­ges és szennye­zett vér hü­ve­lyen ke­resz­tül tör­té­nő el­tá­vo­zá­sát, ez­ál­tal ma­gát a fo­lya­ma­tot az „egész­ség je­lé­nek” tar­tot­ták. Azt, hogy a menst­ru­á­ció a sza­po­ro­dá­si fo­lya­mat­tal van kap­cso­lat­ban, csak a 19. szá­zad kö­ze­pén fe­dez­ték fel. Ek­kor­tól kezd­ték ezt a je­len­sé­get úgy ér­té­kel­ni, mint a „ter­mé­keny­ség je­lét”, amely el­kép­ze­lés már ré­sze volt a Laqueur-féle „két nem”-modellnek. Sze­rin­te ez az új mo­dell volt az, amely a nőt mint ne­met ki­ala­kí­tot­ta. Ta­lá­ló­an ál­la­pít­ja meg, hogy – e gon­do­lat­me­net sze­rint – amíg a fér­fi csak éle­te egy-egy ki­csiny pil­la­na­tá­ban fér­fi, ad­dig a nő egész éle­té­ben nő ma­rad, mi­vel a ter­hes­ség, a szop­ta­tás, a gye­rek­ne­ve­lés ide­je nagy ré­szét az öre­ge­dé­sig tel­je­sen le­kö­ti. A 20. szá­zad for­du­ló­ján az­tán egy új kon­cep­ció is meg­je­lent, mi­sze­rint a menst­ru­á­ció egy in­ger, ami­nek min­den nő pe­ri­o­di­ku­san ki van té­ve. A női ne­mi szer­vek az egész szer­ve­zet egész­sé­gé­re koc­ká­za­tot je­len­te­nek, mert egyet­len szerv sem ma­rad ki az ál­ta­luk oko­zott be­teg­sé­gek­ből. Va­gyis a menst­ru­á­ció a „be­teg­ség je­le” lett. A „mé­la­bút” ugyan már a 17. szá­za­di trak­ták­ban is a rend­szer­te­len menst­ru­á­ció, va­gyis a „hó­szám­re­ke­dés” egyik tü­ne­te­ként je­gyez­ték le, de ma­gát a tisz­tu­lá­si fo­lya­ma­tot az egész­sé­ges élet­rit­mus je­lé­nek tar­tot­ták. Ugyan­ez a szem­lé­let meg­ta­lál­ha­tó a 19. szá­zad vé­gén is, az­zal a kü­lönb­ség­gel, hogy a menst­ru­á­ló nő lel­ki­ál­la­po­tá­nak meg­vál­to­zá­sát be­teg­ség­ként ér­té­ke­lik. Min­den nőt haj­la­mos­nak ítél­nek a „hysteriára”, és csak fo­ko­za­ti kü­lönb­sé­get té­te­lez­nek fel nő és nő kö­zött.30 Er­re pél­da egy egye­te­mi nő­gyógy­ászat tan­könyv le­írá­sa 1894-ből: „Ma­gá­nál ter­mé­sze­té­nél fog­va is haj­la­mos a nő er­re a be­teg­ség­re [ti. a hisz­té­ri­á­ra]. A ke­dély kó­ros ál­la­po­ta sok­kal na­gyobb mér­ték­ben hat a nő tes­ti ál­la­po­tá­ra, mint a fér­fi­é­re. Ép­pen úgy sok­kal köz­vet­le­neb­bül hat va­la­mely kó­ros tes­ti ál­la­pot a nő egész gon­dol­ko­dá­sá­ra és ke­dély­han­gu­lat­ára, mint a fér­fi­é­re. [...] A tisz­tu­lás alatt a le­han­golt­ság­tól és ked­vet­len­ség­től kezd­ve a sú­lyos hysteriás gör­csök ren­des je­lent­ke­zé­sé­ig egész hosszú so­ra for­dul­hat elő a za­vart lel­ki ál­la­pot­nak, me­lyek közt csu­pán fo­ko­za­ti kü­lönb­ség van.” En­nek a ma­gya­rá­zat­nak vé­gül az lett a kö­vet­kez­mé­nye, hogy a „hysteria” egyik si­ke­res ke­ze­lé­si mód­já­nak a „castratiót”, va­gyis a pe­te­fé­szek tel­jes el­tá­vo­lí­tá­sát tar­tot­ták.31

Ám lé­tez­nek he­lyek, aho­va „be­uta­lót” kap­hat­nak a na­gyon egész­sé­ges „nő­iva­rú em­ber-egye­dek” is: ez a „Play­boy-farm”. Egy farm, egy kü­lön vi­lág, te­le „dö­gös tes­tű” üd­vös­kék­kel. L., aki a nyolc­va­nas évek Play­boy-höl­gyei kö­zül a top­lis­tán sze­re­pelt, így em­lék­szik vissza a bent töl­tött idő­re: „Ha­tal­mas kő­ház, meg­döb­ben­tő mé­re­tek­kel, nagy be­já­rat­tal. Inas vi­szi el a ko­csi­dat, ha meg­ér­ke­zel. A szo­bá­kat a jel­lem­ző szí­nük sze­rint ne­vez­ték el, ren­ge­teg há­ló­szo­ba és kü­lön könyv­tár is van. Gyö­nyö­rű kert, pá­vák­kal és a hír­hedt fe­dett uszo­dá­val, a Grottóval, ami­nek a kö­ze­pén szik­lá­ra mász­hat ki az ott úsz­ká­ló. Van na­po­zó, szo­lá­ri­um, és na­gyon-na­gyon sok lány bi­ki­ni­ben. Olyan az egész, mint egy lu­xus nyúl­ket­rec, ahol az em­ber­nek csak a ke­zét kell ki­nyúj­ta­nia, hogy nő­be akad­jon. Elég volt gyö­nyö­rű­nek len­ni, és már­is be­ke­rül­het­tél a bir­tok­ra, nem kel­lett sem­mi­ért fi­zet­ni!” (www.playboy.hu)

Egyet kell hát ér­te­nünk Lidy Schoonnal, aki azt a kö­vet­kez­te­tést von­ta le mind­eb­ből, hogy a nők­kel kap­cso­la­tos hi­e­del­me­ket a fér­fi­ak na­gyon ne­he­zen „vet­kő­zik le”. Bár a fér­fi (or­vos) te­kin­te­te kö­ze­lít bi­o­ló­gi­ai lé­tünk fel­is­me­ré­sé­hez, sem­mit sem vál­toz­tat azon az ál­lás­pont­ján, hogy „a nő egy test”, ahe­lyett, hogy el­gon­dol­kod­na azon is: „a nő­nek van tes­te”.32

Mű­em­ber és gu­mi­nő

John Welchman sze­rint, ha vé­gig­gon­dol­juk a gu­mi­bá­bu „szár­ma­zás­ta­nát”, ki­emelt sze­re­pet kap a vi­asz­ba­ba „tör­té­nel­mi” alak­ja: az „Or­vo­si Vé­nusz”. Al­ko­tó­já­nak, Clémente Susininek fő te­vé­keny­sé­ge az or­vos­kép­zést szol­gá­ló ana­tó­mi­ai szob­rok ké­szí­té­se volt. Bá­bui ké­sőbb a tos­ca­nai nagy­her­ceg pa­lo­tá­já­ba ke­rül­tek, a „Fi­zi­kai és Ter­mé­szet­tu­do­má­nyi Ka­bi­net­be”, az ott be­mu­ta­tott em­be­ri szerv­má­so­la­tok óri­ás en­cik­lo­pé­di­á­já­ba. „Ezek a vi­asz­bá­buk a ki­zök­kent vágy­ra össz­pon­to­sí­ta­nak, a mes­ter­sé­ges te­te­mek­re, az eksz­ta­ti­kus ön­azo­no­sí­tá­sok­ra és a je­len le­vő kép­más­ok el­len­pon­to­zott erő­sza­kos­ság­ára” – mond­ja Welchman. Susini vi­asz­ba­bá­ja így lett a „má­so­dik Vé­nusz”. Vé­nusz, mert az „összes ed­di­gi Vé­nusz tu­dá­sát ma­gá­ba rej­tet­te”. A te­remt­mény moz­du­la­tai Szent Te­réz eksz­tá­zi­sát idé­zik. Az ér­zé­ki-val­lá­sos, a fel­vi­lá­go­so­dás előt­ti, a Krisz­tust imá­dó szent „meg­szál­lott” test itt nem csak a Szent­lé­lek­nek lesz nyi­tott. Az or­vo­si te­kin­tet ott is rést ütött, ahol a ter­mé­szet bu­rok­ba zár­ta a bel­ső ré­sze­ket. A ka­to­li­kus szent transzfigurációja nem csak az eksz­tá­zis könnye­i­től ned­ves.33

„Az em­be­ri­ség tör­té­ne­te va­ló­já­ban a mű­em­ber tör­té­ne­te. A sár­ból, agyag­ból, vér­ből, vi­ze­let­ből, sper­má­ból, ha­mu­ból, kő­ből, csont­ból gyúrt, for­mált, pat­tin­tott em­ber tör­té­ne­te”34 – ír­ja Far­kas Pé­ter Gó­lem cí­mű hypertextjében, és ez­zel mé­lyen egyet­ért­he­tünk. Ami­ről a kö­vet­ke­zők­ben szó lesz, az ko­runk leg­is­mer­tebb (s va­ló­szí­nű­leg egy­ben leg­ked­vel­tebb) műembertípusa. Ves­sük hát te­kin­te­tün­ket a gu­mi­nő­re!