Fosztó László A zsarnok,a terroristák és a rendbontó elemek
Idegenek az 1989.
decemberi forradalomban1
Egy olyan elemzésre teszek itt kísérletet, amely az 1989. decemberi forradalom eseményeit körülölelő társadalmi imagináció néhány elemét veszi szemügyre. Az események körül híresztelések és mítoszok gazdag szövevénye burjánzik mindmáig, különösen az a kérdés kavart és kavar ma is sok vitát, hogy valódi forradalom vagy államcsíny történt-e, esetleg népfölkelés vagy ezeknek valamilyen ötvözete. A kérdések nagy része megválaszolatlan több mint egy évtized távlatából is. Bár fontosnak tartom ezt a vitát, a kérdések megválaszolása itt nem lehet célom, csupán néhány olyan folyamatra szeretnék rámutatni, amelyek szerepet játszanak abban, hogy ez a zavar ilyen sokáig fennmaradhat. Ennek érdekében olyan elemzési eljárást választottam, amely segítségével – elsősorban a korabeli sajtóban megjelent szövegeket feldolgozva – megpróbálom rekonstruálni, milyen módon érzékelte és értelmezte a romániai társadalom az eseményeket azalatt, amíg zajlottak, közvetlenül megtörténtük után, majd a későbbiek során. Elsősorban nem a megtörtént események rekonstrukcióját akarom itt megvalósítani, hanem az események percepciótörténetének egy rövid vázlatát nyújtani, különös tekintettel azokra a folyamatokra, amelyek rövid idő alatt az események revízióját, újraértékelését okozták. Az a hipotézisem, hogy a mód, ahogyan a közvélemény érzékelte az eseményeket, és azonosította a szereplőket a történtek alatt és közvetlenül utánuk, alapvetően meghatározta azokat a fogalmakat, amelyek segítségével később írták le őket, ezért az ebben az időszakban létrejött fogalmak és percepciók döntő módon határozták meg az események értelmezését egy hosszú időszakra.
A romániai forradalom mint esemény elháríthatatlan akadállyá vált a romániai forradalom mint folyamat útjában. Azok a gyors változások, amelyek az eseményekhez kötődő értelmezésekben bekövetkeztek, olyan természetű jelentéstulajdonítást indítottak el, amelyek nagyon megnehezítik, ha nem éppen lehetetlenné teszik a társadalomszerkezet diszkurzív újrafogalmazását, ami első lépése lehetne egy társadalmi átalakulásnak. Az a szemantikai eljárás, amelynek segítségével a történtek főszereplőit, a terroristákat, a zsarnokot és gyakran magukat a forradalmárokat is „idegen elemekké” alakították, az eseményeket pedig híresztelések és mítoszok ködébe burkolták, ellehetetlenítették azokat a társadalmi változásokat, amelyek a forradalmakra jellemzőek. A xenofóbián alapuló szemantikai transzformáció, az elidegenítés nem kizárólag a forradalomra volt jellemző, a hatalom korábban is gyakran folyamodott hozzá, de az a bőség és változatosság, amellyel nem sokkal az 1989. decemberi események után tört a felszínre, domináns eljárássá tette. Mi több, eredetét és használatát már nem is lehetett a hatalmi centrumban lokalizálni, hiszen a társadalmi kommunikáció változatos szintjein és színterein termelődött újra, és nyomta rá bélyegét egy hosszabb periódusra.
Szeretném elkerülni, hogy az „ellopott forradalom” mítoszának csapdájába essem, és egy szűk csoportot avassak bűnbakká, habár nyilvánvalóan vannak elkövetők és áldozatok a romániai forradalom szereplői közt. Szándékom az, hogy bemutassam, miképpen válik populáris szinten az idegengyűlölő diskurzus fennmaradása és továbbgyűrűzése a társadalmi változás akadályává. Ennek a beszédmódnak a működését szeretném szemléltetni egy olyan kommunikációs szint vizsgálatával, amely véleményem szerint nagyon közel áll a köznapi beszéd közvetlenségéhez. Nem tekinthetem át a xenofóbián alapuló retorika minden szintjét, ebben az írásban csupán egy centrális helyzetű példán szeretném bemutatni, miképpen vált áldozatává Nicolae Ceauşescu és felesége ennek a szemantikai stratégiának.
1990 korai hónapjaiban a Ceauşescu házaspár post mortem sorsa a populáris kultúrában ironikus példája annak, ahogyan ez a stratégia egyik fő proponálójának emlékét átalakítva teljesítette be pályáját. Az általa korábban használt hivatalos xenofóbia tükörképeként Ceauşescu ugyanazon érvelés segítségével idegenként űzetett ki a nemzet soraiból egy – ezúttal lentről szerveződő – kampány során. Ceauşescu gyakran szólította a pártapparátust és a népet a sorok szorosabbra vonására („Să strîngem rîndurile!”) nem csupán a belső ellenség, de külső szövetségeseinek elhárítására is. A fenyegetések gyakran irredenta és fasiszta erők alakját öltötték, akik az ország függetlenségét aknázták alá, vagy a területi egységére törtek. Ez az érvelés megőrizte jelentőségét még egy olyan atomizált társadalom esetében is, ahol már kevés felhívásnak volt mozgósító ereje. Mi több, ez a paranoid retorika túlélte Ceauşescut, és az első szabadon választott kormány egyik domináns stratégiájává vált az ellenzékkel szemben. Mozgósító erejét ma sem kell lebecsülni, az idegenellenességre gyakran lehetett és lehet továbbra is apellálni. Bár nem értek egyet az ilyen eszközök politikai felhasználásával, a jelenség létezése tagadhatatlan, és azok a reményeim szerint ritkuló esetek, amelyekben sikeresnek bizonyultak, magyarázatra várnak.
Megközelítésem során a sajtóból kiemelt források2 használatát saját megfigyelésekkel és személyes emlékekkel3 egészítem ki. A korabeli értelmezések rekonstrukciója során támaszkodom azoknak a romániai és külföldön élő értelmiségieknek első reakcióira, akik beszámoltak az eseményekről.4 Az egyre bővülő másodlagos irodalom áttekintésére itt nem vállalkozhatom.
Idegenek a forradalom mítoszaiban
Az események körül kibontakozó társadalmi imagináció szövedékében a történeteknek két fő csoportja különíthető el: a Ceauşescu-ellenes összeesküvés-elméletek és az ellopott forradalom mítoszai. Az első csoportba sorolhatóak azok a történetek, amelyek arról szólnak, hogy miként sikerült a rendszert megbuktatni titkos összeesküvést szervezve, amelyben a központi pártapparátus, a hadsereg felső vezetői és/vagy a KGB, esetleg más külföldi szolgálatok soraiból kikerülő személyek szövetkeztek. Az összeesküvés mítoszaihoz valamilyen formában mindig kapcsolódnak a tömegek manipulációját vagy meggyőzését elmesélő motívumok, amelyek a különböző helyi megmozdulásokat magyarázzák. A másik csoportot azok a történetek alkotják, amelyek alapján az az elképzelés áll, hogy valódi népfölkelés történt, de ezt kisajátította, „ellopta” egy hatalmi csoport, amely később az új kormányzatot is megalakította. Az ellopott forradalom leginkább az ellenzéki csoportok által fenntartott mítosz, mert olyan magatartást implikál, amely az új hatalom legitimitását kérdőjelezi meg. Az összeesküvés-elméletek különböző formái több-kevesebb teret nyitnak az új hatalom legitimitásigénye számára.
Ha az összeesküvés-elméletek változatait tekintjük át, megkülönböztethetjük azokat, amelyek belső szereplők konspirációjáról szólnak, és azokat, amelyek azt állítják, hogy az események sorozatát külföldi résztvevők határozták meg. Ez utóbbi változatot javasolta maga Ceauşescu is első reakcióiban. Egy reprezentatív felmérés, amely 1992 decemberében készült, azt mutatja, hogy Románia lakosságának számottevő hányada (23 százalék) ebben a változatban hisz az események után három évvel. Ez a csoport a belső összeesküvés-hívők számával (31 százalék) kiegészítve a lakosság többségét jelenti, szemben azokkal, akik a valódi forradalom (46 százalék) változatot tartják hihetőnek.5 Az összeesküvés-elméletek közül nyilvánvalóan a külső/nemzetközi összeesküvés teóriája alkalmas leginkább az idegengyűlöleten alapuló érvek beépítésére, de a belső összeesküvés-elmélet sem immunis a kirekesztő beszéd szempontjából.
Az összeesküvés önmagában is kirekesztésen alapuló vállalkozás. Sikere attól függ, hogy a résztvevők mennyire tudják titokban megszervezni a nyilvánosság teljes kizárásával és a megfelelő személyek meggyőzésével. Éppen ezért, bár lehet, hogy az összeesküvők szándéka nemes, a titkos egyezség beárnyékolja sikerüket, és az eredményt gyakran gyanakvással szemléli a kirekesztett többség. Paradox helyzet, hogy az összeesküvés előkészítői nem nyerhetnek társadalmi támogatottságot, mert tettük sikeréhez titkos cselekvés szükséges, és bár a céljuk lehet legitim, sikerük után nehéz túllépniük a személyükhöz kapcsolódó gyanakváson. A romániai forradalom esetében bonyolítja a helyzetet, hogy nem egy, hanem jó néhány egymással versengő összeesküvés-elmélet jelent meg röviddel az események lezajlása után. Ezek a versengő mítoszok különböző csoportok – korábbi állítólagos összeesküvők – számára hivatottak biztosítani a hatalomhoz vezető utat. Feltehető a kérdés: lehetséges volna egy ilyen versengés, ha valóban egy összeesküvés buktatta meg Ceauşescut? Rendelkeznek-e egy sikeres összeesküvés résztvevői a siker utáni legitimációt biztosító eszközökkel? Bárhogyan is történt, az egymással versengő mítoszok olyan eszközökké váltak különböző csoportok hatalomigényei számára, amelyek nemkívánatos hatása az eseményeket körülölelő gyanakvás. Különösen igaz ez az olyan változatokra, amelyekben a régi-új apparátus egy-egy hírhedt személyisége kerül a hős szerepébe.6
A temesvári tiltakozásokra reagálva Ceauşescu huligánoknak és külföldről szított fasiszta indulatok által tüzelt elemeknek bélyegezte a tüntetőket, elrendelve a megtorlást. A tiltakozó megmozdulások országszerte gyakran a „Mi vagyunk a nép!” (Noi sîntem poporul!) kiáltással szegültek szembe ezzel az értelmezéssel. Úgy tűnt, hogy a Forradalom egy testté kovácsolja a nemzetet. A kirekesztő retorika radikális visszautasítása 1989 decemberének friss hangulatához tartozott.7 De a testvériség nem maradt a forradalom meghatározó szimbólumai közt. A korábbi rendszer által oly sokat hangoztatott és ezért kompromittált egyenlőség elvével sem lehetett már senkit mobilizálni. A klasszikus hármasból a szabadság maradt az egyedüli funkcionális szimbólum.8 A szabadság mint a diktatúra ellenpontja valóban érvényes elvként hatott, bár a felszabadulási folyamat célja csupán a zsarnokság szétzúzása, megsemmisítése és nem egy új társadalmi rend alapjainak lerakása volt. Struktúrahiány és spontaneitás jellemezte azt a folyamatot is, melynek során az események különböző szereplőit azonosították, és viselkedésüket leírták, mintegy teret nyitva a későbbi ellentmondásoknak és konfliktusoknak.
Az igazi forradalom mítoszaiban is megjelennek az idegenek, elsősorban az „arab terroristák”9 és „idegen zsoldosok”.10 Állítólag ők voltak Ceauşescu testőrei, akiket a romániai kiképzőterepeken képeztek a mesterlövészet és a városi terrorizmus fogásaira. A forradalmi események hevében állítólag ők voltak azok, akik civileket, nőket és gyermekeket gyilkoltak szofisztikált harci felszerelés segítségével. A másik tábor, az igazi forradalmárok meghatározásában is szerepet kaptak az idegenek. A forradalmárok azok, akik elkülönülve a „rendbontó elemektől”, „cigányoktól és huligánoktól”, a forradalom valódi céljaiért harcoltak, és nem csupán vandálkodtak vagy éppen raboltak,a zavargást kihasználva. Úgy gondolom, hogy a valódi forradalom forgatókönyve is befogadta azokat a motívumokat, amelyek az elidegenítés stratégiáját követik.
Paradox módon az első „szabadon választott kormány” ellenzéke nem volt képes fenntartani ennek az „igazi forradalmár” identitásnak azt a formáját, amely az események során kialakult. Szemléletes példa erre az Egyetem téri tiltakozások sorozata. Az identitászavar részben abból következett, hogy az új hatalom többé-kevésbé sikeresen őket is besorolta a „destabilizáló” vagy „huligán” (golani) kategóriába, akik külföldi érdekeket követnek – másrészt, és ez legalább annyira fontos – ők maguk is elfogadták az események alakoskodást feltételező (mascaradă) értelmezését. A hatalom az áldozatokra hivatkozva próbálta legitimizálni magát, ők azonban nem tudták feltételek nélkül vállalni az azonosságot azokkal, akik elestek, mert a komédia-értelmezést követve az áldozatok nem is tudták igazából, kik ellen harcoltak. Tehát az áldozatokkal vállalt teljes közösség nem csupán az erőszakellenes ártatlanságot igazolta volna, de olyan naivitást és együgyűséget jelentett, amelyet az Egyetem téri tüntetők nem fogadhattak el. Egyetemi hallgató és értelmiségi identitásuk ugyanakkor azt sem tette lehetővé, hogy visszatérjenek a „Mi vagyunk a nép!” szlogenjéhez, ezért inkább úgy azonosították magukat, mint az első vonalhoz tartozó forradalmárok, akik nem mondanak le kommunistaellenes magatartásukról.11 Ez a szerep azonban szűkre szabta társadalmi mozgásterüket, marginalizálva őket. A marginalitásból való kiútként a fizikai tér elfoglalásával próbálkoztak, amely látható, ugyanakkor kiszolgáltatott helyzetbe juttatta őket, és ez a stratégia végül nem tudta megvédeni őket a hatalmi megtorlástól.12
A történeti események és a róluk kialakult populáris sztereotípiák közti kapcsolat nem egyirányú. Nem pusztán arról van szó, hogy a sztereotípiák görbe tükörben mutatják be a történeti tényeket, hanem a történeti folyamatok is követik a róluk kialakult/kialakított sztereotípiák görbületeit. Ha a forradalom mítoszaiban idegenné válnak az esemény legfontosabb szereplői, akkor elidegenedik maga a forradalom. Az a mód, ahogyan az események korai revíziója a forradalomból megrendezett színjátékot fabrikált, hosszú időre meghatározta maguknak az eseményeknek a történeti jelentőségét. Az itt említett történetek és azok szereplői az események korai átértelmezésének termékei. Az első reakció („forradalom történt”) és az utána következő gyors újraértelmezés („ismét átvertek”) olyan mértékben írta fölül az események értelmezését, amely döntően befolyásolta azok történeti szerepét. Arra a kérdésre, hogy az átértelmezés spontán folyamatként történt-e, vagy egy irányított manipuláció terméke, később még visszatérek. A következő részben kitérek a diktátorról kialakított karikatúrára.
Egy tatárcigány
Az események után az egyik leglátványosabb társadalmi változás a közterek átszerveződése volt. Ez a városias jellegű települések esetében többnyire azt jelentette, hogy a lakosok szembetűnően sok időt töltöttek az utcákon, tereken és parkokban. A szabad ég alatt beszélgettek a szomszédokkal, ismerősökkel vagy egyszerűen a járókelőkkel. A beszélgetések gyakran a jól ismert tények körül forogtak, de az utcai beszélgetés volt az új információk szerzésének egyik leggyakrabban használt módja is. A „szabad televízió” kezdetben szintén fontos szerepet játszott az információszerzésben, azonban hamarosan egyre több gyanakvás társult hozzá az eseményekben játszott szerepe és az új hatalom pártolása miatt. A nyomtatott sajtó is robbanásszerű változáson ment át: csupán Bukarestben 1990 áprilisára több mint 900 újság és magazin jelent meg.13 Az emberek úgy álltak az újságokért sorban, mint korábban a kenyérért. A kíváncsiságot és az információéhséget csak újabb és újabb szenzációs leleplezésekkel és értelmezésekkel lehetett csitítani.
Az információáradatban egymást követték a pletykák, híresztelések hullámai. A bőség mellékhatásaként a nyomtatott sajtó nyelve és stílusa közeledett a köznapi beszéd közvetlenségéhez. Szakképzett újságírók kevesen voltak, és a korábbi formalizált nyelvhasználat iskoláján nevelkedtek. A szabad sajtó stílusának használata számukra is újszerű feladatot jelentett. A sajtóból származó információk ellenőrzésére az orális kultúrában szokásos eljárásokat használták az emberek. Ennek következtében a „helyi tudás” felértékelődött.
Ebben a légkörben jelent meg a Viaţa Capitalei című újság lapjain folytatásokban Az emberiség nagy bűnözői múltjából és jelenéből cím alatt egy rendkívüli információ: „Egyetlen csepp román vér sem folyt Ceauşescu ereiben, mert mind az apja, Andruţa (ez egy tipikus cigány név), mind az anyja tatár és üstfoltozó cigány eredetű volt. Az anyja felőli nagyszülei és dédszülei jobban beszéltek tatárul és cigányul, mint románul.”14
A bevezető állítása szerint a szöveg interjúként készült, amelyet állítólag 1988-ban jegyeztek le, és kéziratos formában forgott közkézen. A géppel írt lapokat valaki eljuttatta a kiadóba, és így került a nagyközönség elé. Az interjú Ceauşescu szülőfalujában, Scorniceşti-en készült bizonyos A. B. Cornea nevű helybeli „öreg értelmiségivel”. Az interjú készítőjének identitása titokban maradt „könnyen érthető okokból”. Az állítólagos interjúszöveg Ceauşescu életére és kriminális tevékenységére vonatkozó hiedelemgyűjtemény. Cornea úr a falubeli autoritását használva mesél Ceauşescuról, így a diktátor mintha egész életét a falu szeme előtt élte volna.
A Ceauşescu család története a távoli tájakról származó ősök bevándorlásának oral historyjával indul: „Tudor Vladimirescu forradalma után, az 1821–1830-as években, Scorniceşti-en túl egy domboldalon a románok által lefegyverzett és elűzött tatár hordák találtak menedéket. A tatárok közé néhány nomád cigánycsapatot deportáltak a hatóságok. A cigányok és a tatárok keveredtek, és egy furcsa tatár-cigány dialektust beszéltek. A románoknak nem sok közük volt ehhez az eltévedt és az ország többi részétől elszigetelt hordához.”15
De a krónikás nem elégszik meg a család sötét történetének elmesélésével. Mélyebb magyarázatot ad elő a diktátor „pszichológiai” vonásairól, amelyek az „ázsiai” örökség rovására írhatóak. A jellemzést fizikai rasszjegyekkel, nyelvészeti „bizonyítékokkal” és „foglalkozásbeli meghatározottsággal” támasztja alá. A falubeli magyarázata alapján Ceauşescu arcvonásai az „ázsiai faj” vonásait tükrözik, amelyek különösen szembetűnőek, ha a korai retusálatlan portrékat nézzük. Állítólag nem tud helyesen beszélni románul, sőt a három nyelv (a román mellett nyilván a tatár és a cigány nyelvről lehet szó) közül egyiket sem tudja rendesen. A beszédkészség tagadása a diktátor barbár természetét hivatott igazolni. A családnév etimológiája is a diktátor jellemét magarázó elvvé lép elő. A „ceaus” vagy „ceavus” egy török-tatár főnév, amelynek jelentése ‘szolga’ vagy ‘rendőrszolga’, amely jellemmagyarázatként önmagáért beszél. A nagyapját „Ceaus-oglu”-nak hívták, amely „szolga fiá”-t jelent.
Bár Ceauşescu ősei a 19. század végén áttértek a kereszténységre, „babonás” mentalitásukat megtartották, ez magyarázza későbbi diktátor szokásaikat is. Cornea úr az interjú végén beszámol a Ceauşescu házaspár „véres” szokásairól, leleplezve természetellenes hatalmuk forrását: „Évente néhányszor vérátömlesztést végeztetnek magukon olyan egészséges fiatalok vérét használva, akiket különleges körülmények közt gondoznak és felügyelnek, és meg vannak győződve arról, hogy ez biztos gyógyszer az örök ifjúság és a halhatatlanság biztosítására…”16
Ez a beszámoló valódi vérszopó vámpírokként állítja elénk a „nemzet pusztulását” okozó házaspárt. A mondai motívum valóságként való bemutatása nyomán felmerülhet a kérdés: ki merül inkább a „babonás” világkép sűrűjébe – az egykori diktátor, vagy aki a hozzá kapcsolódó hiedelmeket meséli. Ettől az említéstől eltekintve Elena Ceauşescu, akit gyakran rosszabbnak tartottak a férjénél, ebben az interjúban kevés figyelmet kap. Cornea úr röviden besorolja őt a cigányok táborába: „Ő is egy sátoros szekérből származik…”17 Tudományos érdemei és akadémikusi címe közönséges hazugságokként nem is érdemelnek figyelmet.18
Egy másik kiadvány (Nu – Revistă independentă) Megrázó leleplezés (A zsarnok származásának egy változata) címmel hasonló szöveget közöl. A közreadó egy interjúra hivatkozik, amelyet 1983-ban készített a szisztematizálás számára elsőként kiszemelt Scorniceşti-en. A beszélgetőpartnere bizonyos T. úr, akinek jól kialakult elmélete van a zsarnok változatos etnikai eredetéről és morális vonásairól: „Andruţă szülei egyesek szerint Caliacráról származtak volna, mások szerint viszont Albánia északi részéről jöttek ide a Tudor-féle forradalmat követően, mint kis birtokszámadók, ottomán zsoldosok. Kegyetlen intézőkként mindenhol konfliktusba kerültek, ezért nem maradhattak sokáig egy-egy vidéken, és továbbálltak egy másik helyre. Így jutottak el Scorniceşti-re… Ceauşescu dédapja nem volt keresztény hitű.”19
A Ceauşescu család „szakmai ártalmai”, amelyeket számadóként és felügyelőként szereztek, magyarázatot adnak a rájuk jellemző kegyetlenségre. A kegyetlenség ugyanakkor funkcionális magyarázatként is szolgál nomád szokásaikra: folytonos vándorlásra készteti őket, nem tudnak letelepedni, mint a románság. A muzulmán hit szintén családi örökség, és jellemük szerves részévé vált. T. úr elismeri, nem biztos, hogy albánok voltak, de az bizonyos, hogy Andruţă, Nicolae apja, eltörökösödött (turcit) mentalitású ember volt. A „turcit” (eltörökösödött) olyan személy, magyarázza T. úr, aki elhagyta a keresztény hitet, és más vallásra tért, vagy teljesen vallás nélkül él, kívül minden emberi törvényen. Andruţa Ceauşescu „idegen lélek” volt, ami jól illeszkedik a Ceauşescu család szolgalelkűségéhez és ravasz természetéhez.
T. úr ebben az interjúban hasonló módon tagadja meg Ceauşescu minden vallási affiliációját, mint ahogyan Cornea úr a beszédképességet vonta meg tőle az előzőekben tárgyalt írásban. Mi több, az utalásszerűen jelzett muzulmán rokonság olyan szellemi kapcsolatokra utal, amelyeknek fényében az arab világ különböző vezetőivel való „szívélyes kapcsolatok” vagy az egyes afrikai muzulmán vezetők romániai látogatásai mint bizonyító erejű tények merülnek fel.
„Nem volt tatár!”
Az említett kiadvány (Viaţa Capitalei) következő számában azonban a „másik oldal” hangja is hallhatóvá válik: a lap olvasói levelet publikál, amelyet Genan Bolat, egy muzulmán tatár „az.ötvenezer közül, akik Romániában élnek”, küldött a lap szerkesztőségébe. Bár a levél címzettje a szerkesztő, Genan Bolat Cornea úr számára is beszúr egy üzenetet. Elmagyarázza, hogy azért döntött úgy, hogy levelet ír, mert az etnikai csoport más tagjaival beszélgetve úgy érezték, válaszolniuk kell arra a vádra, mely szerint Ceauşescu (a nevet kisbetűvel használja) tatár származású lett volna. A levél a sértett önérzet és a felháborodás hangján beszél erről: „Először elképedtem, majd felháborodtam, amint az interjú szövegébe felsoroltakat olvastam. Elképesztő: ceauşescu tatár lett volna, és nem is akármilyen tatár, hanem a legszörnyűbb kombináció, ami tájainkon lehetséges volt, egy tatár és egy üstfoltozó cigány keveréke. Felháborító: ceauşescu olyan szörnyeteg volt, amely csak egy ilyen keverékből származhatott.”20
Bolat mint tatár elfogadja etnikai stigmáját. Mi több, elismeri, hogy egy tatár és egy cigány „fajkeveredéséből” szörny születhet. A monstruózus születés mítoszát nem támadja, csupán annak helyét kérdőjelezi meg. „Nyilvánvalóan nem örvendetes senki számára, hogy egy olyan zsarnoknak legyen falubelije, mint ceauşescu. Megértem a scorniceşti-i személy érzéseit. […] De innen hosszú az út odáig, amíg olyan „vonásokat” talál valaki, amelyekkel csupán egy üstfoltozó cigány és tatár keveréke rendelkezhet. […] Addig is Cornea úr fogadja a saját parókiájukba ceauşescut. Nem hibás senki azért, hogy azon a tájon egy ilyen szörny született, a mi kertünkbe hajítva nem old meg semmit. Mi, tatárok így is eléggé stigmatizáltak vagyunk történelmünk miatt.”21
Genan Bolat tudattalanul is folytatja az idegengyűlölő retorikát, amelynek logikája a közéletet egymást kölcsönösen kirekesztő körökre osztja, azzal a különbséggel, hogy az etnikai kizárás irányából a lokális kizárás irányába tolja el a hangsúlyt.
Végül az interjúban bemutatott „nyelvészeti bizonyítékot” is megcáfolja Bolat. Szerinte a „ceaus” főnév valóban jelent ‘szolgát’ vagy ‘rendőrszolgát’, de nem jelent „rossz embert”, ahogyan Cornea állítja. Befejező mondatként a tatár közösség nevében fogalmazza meg a határozott állásfoglalást: „Meggyőződésünk, hogy ceauşescu nem volt tatár!”22
Ördögűzés egzotizálás által23
A cigány származás esete a tatár rokonságtól eltérően alakult. Néhány hónap leforgása alatt az értelmezés kiindulópontja Ceauşescuról a cigányokra tevődik át. A szemantikai kontamináció, ami a diktátor lejáratása céljából jött létre, visszájára fordul, és a romániai cigányok közössége kerül a vádlottak padjára, amiért ilyen zsarnoknak adott életet. A Libertatea című lap 1990. március 8-i számának a Ki fél a cigányoktól? című rovatában egy olvasói levél a cigányok közösségét támadja azzal a váddal, hogy sok más bűnük mellett olyan elittel rendelkeznek, amelynek körében Ceauşescu nem volt idegen: „Mint ahogy szintén az újságokból tudtam meg, valószínűleg nem puszta véletlen, hogy ceauşescu maga sem volt idegen ettől a társaságtól. Talán ahhoz az »elithez« tartozott, amelytől a szerző a jövőbeni megváltásukat várta volna.”24
Ily módon a cigányok olyan veszélyként jelennek meg, amely a többségi társadalmat fenyegeti. Ezt a fenyegetést csak egy másik totalitárius rezsim és annak vezetője észlelte és tudta kezelni. A kommunizmussal a fasizmus néz farkasszemet a „cigánykérdés” margóján: „Csupán Antonescu tábornok volt az, aki intuitív módon megérezte ezt a szociális veszélyt. Radikális intézkedéseket tett, de azóta a politikai és történeti események lehetővé tették, hogy ezek [a cigányok – F. L.] jobban gyökeret verjenek ezeken a tájakon.”25
Az érvelés logikáját követve a kommunizmus bűnei közé tartozik az is, hogy a cigányok letelepedését („gyökeret vertek”) és megélhetését elnézte, sőt támogatta, amivel a társadalom és az ország romlását segítette elő. Ez az érv egybehangzik azzal a gyakran hangoztatott kijelentéssel, hogy Ceauşescu a cigányokat előnyökhöz juttatta a többségi társadalom rovására. A levélíró számára magától adódik a társadalmi terápia modellje a rendszer bukása után: visszatérni egy korábbi „megoldáshoz” az új rend megalapozásának érdekében.
A kiiktatás szimbolikus módját, a Ceauşescu házaspár post mortem cigánnyá nyilvánítását Nicolae Gheorghe roma származású szociológus „egzotizálás általi ördögűzés”-nek (exorcizare prin exotizare) nevezte. Szerinte az eljárás egy „kényelmes és fura társadalmi terápiát kínál. Végezhetjük a saját dolgainkat, a város követi a törvényeit, a nomádok elmentek!”26 Úgy látom, ennek a stratégiának kiterjedtebb használatára is lehet példákat találni.
A Ceauşescu házaspár „elidegenítése” a romániai forradalom alatt és közvetlen utána végső soron csupán egybeesés következménye. Nem váratlan és nem is érthetetlen egybeesés, de nem is szükségszerű. Ahhoz, hogy az ilyen egybeesések ne ismétlődjenek vég nélkül, szükséges, hogy a felmerülő problémák megoldását ne a már kész és ajánlkozó elkerülési stratégiák közt keressük: „A városban maradás joga könnyen visszavonható, ha valaki megsérti az »aki nincs velünk…« szabályát. Ne, ne idegenítsük el Ceauşescut! Ismerjük be, hogy a »miénk« volt, és az is mar