Imreh Ist­ván
(1919. szep­tem­ber 12.–2003. ja­nu­ár 31.)

Imreh Ist­ván tör­té­nész­pro­fesszor 1919-ben szü­le­tett Sepsiszentkirályon. Fel­ső­fo­kú ta­nul­má­nya­it a ko­lozs­vá­ri Fe­renc Jó­zsef Tu­do­mány­egye­tem köz­gaz­da­ság­tu­do­má­nyi ka­rán foly­tat­ta. Rö­vid köz­gaz­dá­szi te­vé­keny­ség után a Bo­lyai Tu­do­mány­egye­tem elő­adó­ta­ná­ra a jog- és köz­gaz­da­ság­tu­do­má­nyi, majd a tör­té­ne­lem ka­ron. 1959-től nyug­dí­ja­zá­sá­ig a Babeş–Bolyai Tu­do­mány­egye­tem do­cen­se. Köz­ben (1949–1954) a Tör­té­ne­ti In­té­zet mun­ka­tár­sa, il­let­ve az Er­dé­lyi Múzeum-Egyesület tör­té­ne­ti le­vél­tá­rá­nak meg­bí­zott igaz­ga­tó­ja (1950–1953).

Je­len­tő­sebb kö­te­tei: A rend­tar­tó szé­kely fa­lu; Vál­to­zó va­ló­ság; Er­dé­lyi hét­köz­nap­ok 1750–1821; A tör­vény­ho­zó  szé­kely fa­lu: I. A szé­kely fa­lu­tör­vé­nyek vi­lá­ga, II Szé­kely fa­lu­tör­vé­nyek, rend­tar­tás­ok 1587–1847, III Jegy­ze­tek; Szé­ke­lyek a mú­ló idő­ben; Kászonszéki kró­ni­ka 1650–1750.

Imreh Ist­ván az MTA kül­ső tag­ja, a Ma­gyar Nép­raj­zi Tár­sa­ság tisz­te­le­ti tag­ja, a bu­da­pes­ti Köz­gaz­da­sá­gi Egye­tem dísz­dok­to­ra, il­let­ve az Entz Gé­za-díj ki­tün­te­tett­je.

A Ko­runk­hoz több év­ti­ze­des kap­cso­lat fűz­te, ta­nul­má­nya­i­val fo­lya­ma­to­san je­len volt a fo­lyó­irat­ban, mi­köz­ben di­ák­jai út­ját is egyen­get­te a lap fe­lé. Ha­lá­la sú­lyos vesz­te­sé­ge az er­dé­lyi és az összmagyar tu­do­má­nyos és mű­ve­lő­dé­si élet­nek.  

Imreh Ist­ván élet­mű­vé­nek rész­le­tes is­mer­te­té­sé­re egy ké­sőb­bi lap­szá­munk­ban vissza­té­rünk.

Camil Mureşanu gyász­be­szé­de

Tisz­telt Gyá­szo­ló Csa­lád!

Vég­tisz­tes­ség­te­vő Gyü­le­ke­zet!

A kö­zü­lünk örök­re el­tá­vo­zot­tak ko­por­só­já­nál mon­dott be­szé­dek­ben – az élet cso­dá­ja és a ha­lál misz­té­ri­u­ma ta­lál­ko­zá­sa előt­ti döb­bent tisz­te­let­tel – az ittmaradó gyá­szo­lók ke­gye­le­tü­ket ró­ják le.

Ily al­kal­mak­kor csak ke­res­gél­ni le­het a sza­va­kat, ame­lyek­kel a legélethűbben idéz­he­tő fel és örö­kít­he­tő át az utó­kor szá­má­ra az el­tá­vo­zott lé­nye, s ilyen pil­la­na­tok­ban – ami­kor el­vész min­den sö­tét gon­do­lat, s csak a leg­őszin­tébb, leg­em­be­ribb ér­zé­sek­nek van he­lyük – az élet­ben ta­lán ke­vés­bé meg­nyi­lat­ko­zó, ám an­nál vi­lá­go­sab­ban kör­vo­na­la­zott tu­laj­don­sá­gok dom­bo­rod­nak ki.

E lel­ki­ál­la­pot jel­lem­zi e be­széd tar­tó­ját, aki kol­lé­gá­ja és ba­rát­ja, a je­les tör­té­nész, ne­ve­lő és po­li­ti­kai gon­dol­ko­dó, Imreh Ist­ván pro­fesszor ko­por­só­já­nál  vesz bú­csút tő­le örök­re.

A több mint nyolc­van­há­rom esz­ten­de­je, a szé­kely­ség dé­li ré­szén, a ro­má­nok és szá­szok lak­ta vi­dé­kek szom­széd­sá­gá­ban szü­le­tett Imreh Ist­ván  éle­te fo­lya­mán mind­vé­gig meg­őriz­te nem­ze­te büsz­ke­sé­gét és bá­tor­sá­gát, a szé­kely­ség­hez va­ló kö­tő­dé­sét. Ami hoz­zá­já­rult ah­hoz, hogy idő­vel egyi­ké­vé vál­jon az er­dé­lyi, el­ső­sor­ban a szé­kely pa­rasz­ti struk­tú­rák leg­ra­gyo­góbb, leg­ava­tot­tabb ku­ta­tó­i­nak.

A szü­lő­föld ugyan­ak­kor nyi­tot­tá tet­te más nyel­vet be­szé­lő és más val­lá­sú, er­dé­lyi fe­le­ba­rá­tai fe­lé is. Imreh Ist­ván sze­re­tet­tel for­dult vi­lá­ga, en­nek sa­já­tos tör­té­nel­me fe­lé,  ám meg­ér­tés­sel fo­ga­dott min­den­kit, aki nem e sa­já­tos lét­ben he­lyez­ke­dett el. Az egye­nes te­kin­tet, to­le­ran­cia má­sok meg­győ­ző­dé­se és ér­té­kei iránt – egy ma­ga­sabb ren­dű szel­lem att­ri­bú­tu­mai –, e tu­laj­don­sá­gok jel­le­mez­ték s tet­ték sze­re­tet­té ba­rá­tai kö­ré­ben.

Azt mon­dot­tam: „ma­ga­sabb ren­dű szel­lem”. Ez jel­le­mez­te ta­nul­má­nya­i­ban, ku­ta­tá­sa­i­ban, az ál­ta­la mű­velt két je­len­tő­sebb te­rü­le­ten, a szo­ci­o­ló­gi­ai és tör­té­ne­ti ku­ta­ko­dá­sok­ban.

E két disz­cip­lí­na öt­vö­zé­sé­vel Imreh Ist­ván mo­dern lát­ta­tás­ban, a nyu­ga­ti tör­té­ne­ti is­ko­lák szín­vo­na­lán mu­tat­ta be a tár­sa­da­lom struk­tú­rá­it és fej­lő­dé­sét.

A di­ák­ja­i­nak eme in­tel­lek­tu­á­lis-tu­do­má­nyos plat­form­ról nyúj­tott út­mu­ta­tá­sai meg­ha­tá­ro­zó sze­re­pet töl­töt­tek be a fi­a­ta­lok fel­ké­szí­té­sé­ben. Utób­bi­ak von­zód­tak hoz­zá ba­rá­ti, ter­mé­sze­tes és kollegiális ma­ga­tar­tá­sa mi­att.

Szü­le­tett ne­ve­lő volt, mert szü­le­tett adott­ság­gal ren­del­ke­zett: sze­ret­te a fi­a­ta­lo­kat, a di­ák­ott­hon­ok­ban foly­ta­tott, sen­ki­vel össze nem té­veszt­he­tő te­vé­keny­sé­gé­nek em­lé­ke ma is ele­ve­nen él az az­óta kö­zép­nem­ze­dék­ké vált volt di­á­kok kö­ré­ben.

És szin­tén e szü­le­tett adott­sá­ga okán te­rem­tet­te meg azt a csa­lá­di lég­kört, me­lyet  hosszú év­ti­ze­de­ken ke­resz­tül most gyá­szo­ló fe­le­sé­gé­vel együtt él­te­tett.

Olyan lég­kör volt ez, amely ben­nün­ket is el­bű­völt, ami­kor gyer­me­ke­i­vel, ké­sőbb uno­ká­i­val tett paj­tá­si ki­rán­du­lá­sa­i­ról me­sélt. So­sem volt me­le­gebb és ra­gyo­góbb a te­kin­te­te, mint ami­kor egy-egy olyan moz­za­nat­ról szá­molt be, mely­ből ki­de­rült, ho­gyan si­ke­rült a fi­a­ta­lo­kat a fel­nőt­té vá­lás egy­re ma­ga­sabb fo­ka­i­ra emel­ni, mi­köz­ben ő ma­ga is, né­hány perc­re, ve­lük együtt nagy gyer­mek­ké vált. Sze­ret­te csa­lád­ját, és va­ló­já­ban az éle­tet ma­gát sze­ret­te, mind­az­zal a sok jó­val, amit az adott ne­ki.

Vég­tisz­tes­ség­te­vő Gyü­le­ke­zet!

Ilyen ma­gasz­tos és szo­mo­rú al­kal­mak­kor több­nyi­re azt mond­ják: „vissza­té­rés nél­kü­li út­ra lé­pett”.

Így van ez... a vég­te­len Sors mé­ri ki ránk az Élet­nek eme ab­szo­lút bi­zo­nyos­sá­gát, amellyel itt és most szem­be­sül­nünk kell.

És még­is... nem egé­szen így van. Egy oly szel­le­mi gaz­dag­ság­gal meg­ál­dott em­ber, mint ami­lyen a tu­dós pro­fesszor Imreh Ist­ván volt, nem lép a vissza­té­rés nél­kü­li út­ra. Ő mind­örök­re köz­tünk ma­rad, az em­lé­ke­zet ke­gyes­sé­ge és nagy­lel­kű­sé­ge okán. De­rűs, egye­nes, be­csü­le­tes te­kin­te­te em­lé­ke­ze­tünk­ben örök­re él­ni fog.

Tör­té­ne­ti in­té­zet­be­li kol­lé­gá­im, akik­nek a ne­vé­ben az a szo­mo­rú tisz­tes­ség ért, hogy el­mond­hat­tam eme „aeternum valét”, mind­annyi­an, akik is­mer­ték, mél­tán tisz­tel­ték és be­csül­ték, az ész és a szív pél­da­ké­pe­ként em­lé­kez­nek e rend­kí­vü­li egyé­ni­ség­re, aki­ben ér­te­lem, mű­velt­ség, tu­dás, jó­ság és élet­sze­re­tet öt­vö­ző­dött. Mind­annyi­an csak  föl­di meg­tes­te­sü­lé­sé­től bú­csú­zunk, em­lé­ke azon­ban ve­lünk ma­rad.

Az Úr a böl­csek so­rá­ba, ma­ga mel­lé ül­tet­te Őt.

Ko­vács Kiss Gyöngy for­dí­tá­sa