Nem­ré­gen egy brüssze­li ba­rát­nőm a kö­vet­ke­ző szö­ve­get küld­te ne­kem, az­zal a kér­dés­sel, hogy fe­lénk is kéz­ről kéz­re jár-e. Le­het, de hoz­zám nem ju­tott el, úgy­hogy önök­nek is to­váb­bí­tom. Íme:

Múlt hó­nap­ban az ENSZ vi­lág­mé­re­tű fel­mé­rést ké­szí­tett. A feladat a kö­vet­ke­ző volt: Kér­jük, ha akar­ja, mond­ja el őszin­tén vé­le­mé­nyét a vi­lág töb­bi ré­szén ural­ko­dó élel­mi­szer­hi­ány le­het­sé­ges meg­ol­dá­sá­ról. A fel­mé­rés azon­ban tel­jes ku­darc­nak bi­zo­nyult, a meg­szó­lí­tot­tak több­sé­ge nem ér­tet­te a feladatot. Va­gyis:

Af­ri­ká­ban sen­ki sem ér­tet­te, mi az, hogy „élel­mi­szer”.

Ke­let-Eu­ró­pá­ban sen­ki sem ér­tet­te, mi az, hogy „őszin­tén”.

Nyu­gat-Eu­ró­pá­ban sen­ki sem ér­tet­te, mi az, hogy „hi­ány”.

Kí­ná­ban sen­ki sem ér­tet­te, mi az, hogy „vé­le­mény”.

Kö­zép-Ke­le­ten sen­ki sem ér­tet­te, mi az, hogy „meg­ol­dás”.

Dél-Ame­ri­ká­ban sen­ki sem ér­tet­te, mi az, hogy „ha akar­ja”; vé­gül, az Egye­sült Ál­la­mok­ban sen­ki sem ér­tet­te, mi az, hogy „a vi­lág töb­bi ré­szén”.

S hát Ro­má­ni­á­ban? – me­rült fel ön­kén­te­le­nül ben­nem az os­to­ba kér­dés. S az ant­ro­po­ló­gia ki­csi em­pi­ri­kus ör­dö­göcs­ké­je rög­tön a fü­lem­be is súg­ta: „Gye­rünk, néz­zük meg!”

Időt sza­kí­tot­tam ma­gam­nak, szé­pen fel­öl­töz­tem, hogy ko­moly­nak mu­tat­koz­zam, pa­pírt vet­tem ma­gam­hoz, ami­re egy ENSZ-fej­léc­fé­lét eszkabáltam, s el­in­dul­tam ta­lá­lom­ra az egyik kö­ze­li tömb­ház­ba. Hogy őszin­te le­gyek, ki­csit za­var­ban vol­tam, de na­gyon kí­ván­csi is. Bá­tor­sá­got vet­tem te­hát, és be­csen­get­tem az egyik aj­tón:

– Az ENSZ vi­lág­mé­re­tű fel­mé­rést ké­szít, és azt sze­ret­nénk tud­ni...

– Hagy­jon en­gem, uram, mert...

A te­repref­le­xek ma­guk­tól be­in­dul­tak, azon kap­tam ma­gam, hogy a sze­gény „alany­ra” al­kal­ma­zom a meg­győ­zés min­den stra­té­gi­á­ját, ame­lye­ket már többszáz­szor ki­pró­bál­tam. Ez­út­tal is si­ker­rel jár­tam, a fér­fi be­hí­vott a la­kás­ba, ahol a leg­ko­mo­lyab­ban fel­te­het­tem ne­ki a fo­gas kér­dést.

– A vi­lág töb­bi ré­szén!? Mi­ért csak a vi­lág töb­bi ré­szén? Tán ná­lunk kol­bász­ból van a ke­rí­tés? Tud­tam én, hogy ezek ott a NATO-ban...

– Az ENSZ-ben – he­lyes­bí­tet­tem.

– Egy­ku­tya. Min­dig is így volt ve­lünk, ro­má­nok­kal, mint Jal­tá­ban, megint sor­sunk­ra hagy­nak, csak „a vi­lág töb­bi ré­szé­vel” fog­lal­koz­nak.

És őszin­te volt.