Egész­sé­ges­nek len­ni a vi­lág leg­ter­mé­sze­te­sebb dol­ga. Leg­alább­is így gon­dol­ja egy egész­sé­ges em­ber. Va­ló­di be­cse, ér­té­ke csak ak­kor tű­nik fel, ha már nem raj­tunk mú­lik az, hogy vi­gyáz­zunk rá. Egy bal­eset min­dent meg­vál­toz­tat, át­ren­de­zi az éle­tet, én­ké­pün­ket. Meg kell bir­kóz­nunk ve­le, fel kell dol­goz­nunk, kö­vet­kez­ményeit össze kell han­gol­nunk az élet­tel. A be­teg­sé­gek for­du­ló­pon­tot je­len­te­nek az egyén éle­té­ben, mert új­faj­ta sze­re­pe­ket kell vál­lal­nia, új kap­cso­lat­ba ke­rül más­faj­ta em­be­rek­kel.

2002 jú­li­u­sá­ban a mold­vai Szi­tá­son a né­pi gyó­gyí­tás­ról gyűj­töt­tünk. Fá­bi­án Már­is né­ni a szál­lás­adónk szom­széd­sá­gá­ban la­kott. Ta­lán nem is ke­res­tük vol­na meg, ha nem ő kö­ze­le­dik fe­lénk ter­mé­sze­tes nyílt­ság­gal, ér­dek­lő­dés­sel. Ami­kor át­men­tünk hoz­zá, ép­pen va­la­mi­vel fog­la­la­tos­ko­dott. Hát­tal állt ne­künk, nem lát­ta, hogy kö­ze­le­dünk. Kis, tö­pö­rö­dött asszony volt, bot­já­ra tá­masz­ko­dott.  Ko­rát meg­ha­zud­to­ló gyor­sa­ság­gal in­vi­tált be egyet­len szo­bács­ká­já­ba, ahol me­nyé­vel együtt vá­la­szolt a kér­dé­se­ink­re. Be­teg­sé­gek­ről kér­dez­tem, sa­ját meg­ta­pasz­talt él­mé­nye­it mond­ta el. Sza­va­i­val ap­rán­ként egy-egy da­rab­ka tá­rult fel az éle­té­ből. Né­hol ke­se­rű­en hang­zot­tak sza­vai, de egy meg­bé­kélt em­ber sza­vai vol­tak, aki el tud­ta fo­gad­ni a ve­le tör­tént ese­mé­nye­ket.

Fá­bi­án Már­is 1925-ben szü­le­tett Szi­tá­son, egy sok­gyer­me­kes csa­lád el­ső gyer­me­ke­ként. Hú­gai szü­let­tek, s ez egy­re na­gyob­bo­dó meg­ter­he­lést je­len­tett a csa­lád­nak. A szü­lők­nek ki kel­lett ke­rí­te­ni­ük a ho­zo­mány­ra va­lót, ha a lá­nya­ik férj­hez akar­tak men­ni. Márisnak szol­gál­ni kel­lett men­ni be­teg­sé­ge el­le­né­re. Va­ras volt. Éve­kig szol­gált, ké­sőbb jö­ven­dő fér­jé­vel egy he­lyen. A var­ból meg­gyógy­ult, és mi­kor vég­re össze­ke­res­te a sa­ját ho­zo­má­nyá­ra va­lót, és férj­hez me­he­tett vol­na, hú­ga­it férj­hez ad­ták a szü­lei, és a csa­lád­nak új­ra anya­gi ne­héz­sé­gei tá­mad­tak. Ne­ki már nem ju­tott pénz, és új­ra szol­gál­ni kény­sze­rült. A há­zas­sá­ga sem si­ke­rült úgy, aho­gyan el­ter­vez­te. A fér­jé­nek a hu­tán kel­lett dol­goz­ni, hogy el tud­ja tar­ta­ni né­pe­se­dő csa­lád­ját. En­nek az volt az ára, hogy hét­fő reg­gel­től szom­bat es­tig tá­vol volt, és az asszony­nak egye­dül kel­lett el­lát­nia a gaz­da­sá­got. Gye­re­ke­ket szült, akik kö­zül csak há­rom él­te túl az egy­éves kort. Az el­ső fia te­me­té­sén az apa je­len sem le­he­tett, mert nem tud­ták ér­te­sí­te­ni, így az asszony egye­dül te­met­te el gyer­me­két. Évek tel­tek el, és úgy tűnt, vég­re biz­tos ala­pot tud­tak te­rem­te­ni éle­tük­nek. Há­zat épí­tet­tek, ál­la­to­kat vet­tek. De meg­tor­pant a fej­lő­dés, mert a fér­je bal­ese­tet szen­ve­dett. Mind­két lá­bára nyomorék maradt. Csak al­ko­hol se­gít­sé­gé­vel tud­ta el­vi­sel­he­tő­vé ten­ni új ál­la­po­tát. De a csa­lád ezt meg­síny­let­te. Több­ször emelt ke­zet fe­le­sé­gé­re, ok­kal, ok nél­kül.  Egy újabb bal­eset kö­vet­ke­zett, és en­nek a tör­té­ne­tét me­sé­li el ne­künk rész­le­te­sen Már­is né­ni. Új­ra csak az er­dőn, fa­vá­gás köz­ben, ép­pen a té­li­re va­ló fa be­szer­zé­se­kor sé­rült meg Már­is né­ni, egy fa a bal lá­bá­ra esett. A fér­je és a ve­lük le­vő ro­kon kis­lány csak hosszú per­cek múl­tán tud­ja ki­sza­ba­dí­ta­ni a rönk alól. Az asszony nem ve­szí­ti el lé­lek­je­len­lét­ét. Azon­nal láb­ra pró­bál áll­ni, hogy meg­tud­ja, mennyi­re sú­lyos a sé­rü­lé­se. „Kihúztak a fa alól, elő­re elszöktem, elő­re emel­tem es fel a lábomat, bírom-e... Megbírtam, fel­emel­tem (a térdét mu­tat­ja), de innet megállott, innet haj­lott le, vissza­esett a seg­gem­be, en­ge­del­met kérek.” Há­rom óra múl­va már a kór­ház­ban van. In­nen kez­dőd­nek el a vi­szon­tag­sá­gok, ame­lyek pró­bá­ra te­szik élet­ere­jét. Is­me­ret­len vi­lág­ba csöp­pen, tel­je­sen vá­rat­la­nul. Nem tu­dott fel­ké­szül­ni rá, és nem tud­hat­ta, mi­lyen ál­la­pot­ban ke­rül ki in­nen. Ide­gen vi­lág, a ma­ga sza­bá­lya­i­val, hi­e­rar­chi­á­já­val, ért­he­tet­len­sé­gé­vel. Meg­foszt­ja ko­ráb­bi én­jé­től ez az ál­la­pot, és le­fo­koz­za a név­te­len be­teg ál­la­po­tá­ra. Kül­ső ér­tel­me­ző szem­pont­já­ból fi­gyel­ve a kór­ház­ban meg­szűnt egyé­ni­ség len­ni, olyan lett, mint a töb­bi­ek, be­teg, aki­nek az éle­té­ről az or­vo­sok dön­te­nek. Mo­zog­ni kép­te­len egye­dül, lá­bát fel­füg­gesz­tik egy áll­vány­ra, hogy a gyógy­ulá­sát biz­to­sít­sák. Be­teg, aki­nek nincs ne­ve (eset­leg bunicának szó­lít­ja az or­vos), aki­nek nincs sa­ját ru­há­ja, aki nap­hosszat pi­zsa­má­ban van. A há­ló­ru­ha a be­teg moz­gá­si te­rét is kor­lá­toz­za. Sa­já­tos test­re­zsim­hez kell al­kal­maz­kod­nia, reg­gel ko­rán éb­resz­tik, gyors vizs­gá­la­to­kon esik át, be­te­gek­nek va­ló éte­lek­kel táp­lál­ják. A nap­pa­li fek­vés is csak be­te­gek­nek va­ló. Meg­nő az imád­ko­zás­ra szánt idő, gon­dol­kod­hat éle­té­ről, múlt­já­ról.

Az or­vos az ide­gen sza­vak hasz­ná­la­tá­val le­gi­ti­mál­ja ha­tal­mát. Tárgy­ként ke­ze­li a be­te­ge­ket, egyneműsíti, nem tart­ja szük­sé­ges­nek, hogy meg­ma­gya­ráz­za a di­ag­nó­zist, vagy meg­nyug­tas­sa a be­te­ge­ket, akik sors­tár­sak­ká ko­vá­cso­lód­nak össze. Egy­más kö­zött na­gyon jól dif­fe­ren­ci­á­lód­nak, min­den­ki éle­té­nek tör­té­ne­té­vel mu­tat­ja meg egye­di­sé­gét, ér­de­kes tör­té­ne­tek­kel, ame­lye­ket majd sa­ját él­mény­tör­té­ne­te­ik kö­zé ve­gyít­ve to­vább­mon­da­nak a fa­lu­juk­ban.

A kór­ház­ban is fon­tos szá­má­ra, hogy meg­őriz­ze mél­tó­sá­gát. „Aszongya ne­kem, odajön az or­vos: Bunică, da, dumneata te-ai pişat! Eu nu! Ei, n-ai simţit dumneata, aszongya, n-ai simţit, erai...1. De nem vót igaz, nem es változtatták az ágyneműmet, sem vi­zes nem vótam, úgy akart meg­ijesz­te­ni, na, de nem történt. Meg tu­dott vóna történni, met ha nem érzettem, hogy pisilhetném-e, nem-e, le­het, na, megtörténhetett vóna, de nem láttam, hogy megváltoztassanak, nem cseréltek ki sem­mit, az ágyneműmet, sem­mit. Nem vót sem­mi, csak vic­celt ve­lem. Vic­celt ve­lem.” Ön­tu­dat­tal, ön­aka­rat­tal ren­del­ke­ző em­ber igyek­szik ma­rad­ni, aki felül sze­ret­ne emel­ked­ni a pil­la­nat­nyi ne­héz­sé­ge­ken.

A kór­há­zat nem az ilyen te­vé­keny em­be­rek­nek ta­lál­ták ki, mint Már­is né­ni. Ha­mar je­lent­kez­tek ná­la a fel­fek­vé­si tü­ne­tek. „Oszt tizenhét nap­ra többet nem bírtam, többet seg­gen, seg­gen se tud­tam többet ülni, met hanyotán, felülve s csak féloldalon nem tud­tam egyáltalán. Ki vótam fáradva, be­te­gebb vótam a fáradságtul, mint a fájástul. Így má feteke, feteke pillangók jártak a sze­mem előtt. Kérdi az or­vos, bejött így ni, vizitába: Ce-i mă? Aszondom, domnu doctor mor, să ştiţi că mor, trebuie să mor! Da de ce? Mon­dom, nici cu mîinile nu mai pot ţine2, hát ne­kem innet es el kell men­ni. Itt essze van gyűl­ve, nem látok a sze­mem­mel.”  Jár­kál­ni kell, mo­zog­ni, még ha ez  meg­eről­te­tés­sel is jár. An­nak az es­he­tő­sé­ge is fel­me­rült, hogy meg­hal. A sze­me előtt röp­kö­dő fe­ke­te pil­lan­gó­kat a ha­lál elő­jel­ének tart­ja. Ez még in­kább fo­koz­za a küz­dést az éle­té­ért. Nem akar meg­hal­ni, nem akar­ja fel­ad­ni küz­de­lem nél­kül. Ő még déd­nagy­ma­ma akar len­ni, vi­gyáz­ni akar uno­ká­i­ra, és még annyi ter­ve van.

Hat he­tet töl­tött kór­ház­ban, majd még fél évig ne­héz gip­szet hor­do­zott a lá­bán. Be­teg volt, gon­dos­ko­dás­ra szo­rult. A fa­lu­be­li­ek, a ro­ko­nok jöt­tek se­gí­te­ni, ki ételt ho­zott, ki meg egy né­hány jó szót, hogy a be­teg fe­lejt­se ál­la­po­tát. Mi­u­tán le­vet­ték a gip­szet, már nem tud­ta el­fog­lal­ni azt a he­lyet, ahon­nan a bal­eset ki­ra­gad­ta. Sán­ta ma­radt, bot­tal járt. Ha nem volt is idős, még­is öreg­nek te­kin­tet­ték, mert már nem volt ké­pes annyit és olyan mi­nő­ség­ben dol­goz­ni, mint a bal­eset előtt. Kül­se­je, moz­gá­sa is az öre­gek cso­port­já­ba so­roz­ta. Mi­vel már nem tud ko­moly me­zei mun­kát vé­gez­ni, in­kább a ház kö­rül tar­tóz­ko­dik, vi­gyáz­za az ut­ca gye­re­ke­i­nek já­té­kát, a szom­szé­dok ér­té­ke­it, tu­laj­do­nát. De azért még ő is jár pél­dá­ul a sző­lő­be, ahon­nan kis te­ré­vel a há­tán lát­tuk ha­za­tér­ni ebé­del­ni. 

„Húztam ele­get. Annyi­ra örvendettem, mi­kor halltam, hogy mondják a suferinţa3 és a fájdalom annyi, mint az imádság, bűnbocsánatot hoz. Meg szen­ved­tem az­zal es, sza­ba­dul­jak meg. Mi­kor megjöttem, hát nem gon­dos­ko­dom. Olyan, mint a szülés, med­dig keresztülmész, mi­kor keresztülmentél, el­fe­lej­ted...” De ezt a tör­té­ne­tet nem tud­ta el­fe­lej­te­ni, nem is akar­ja. Ez­zel a tör­té­net­tel ma­gya­ráz­za meg ne­künk, kí­vül­ál­lók­nak, hogy mi­ért is ilyen, ami­lyen.

JEGY­ZE­TEK

1. Nagy­ma­ma, de hát ma­ga be­pi­silt! Én nem! Ej, nem érez­te azt ma­ga, de be...

2. Na, mi van? Azt mon­dom, dok­tor úr, tud­ja meg, hogy meg­ha­lok, meg kell hal­nom. És mi­ért? Mon­dom, már a ke­ze­im­mel se tu­dom tar­ta­ni ma­gam...

3. szen­ve­dés