Czellár Ju­dit: – A Haynal név a ma­gyar or­vos­tu­do­mány tör­té­ne­té­ben szak­mai és mo­rá­lis ér­te­lem­ben egy­aránt pél­da­ként szol­gál­hat orvosnemzedékeknek.Tudjuk, hogy a Haynal csa­lád tag­jai  ne­héz tör­té­nel­mi idők­ben nem­csak or­vos­ként, ha­nem bá­tor­sá­guk­kal, az ül­dö­zöt­tek mel­let­ti ki­ál­lá­suk­kal em­ber­ség­ből is je­les­re vizs­gáz­tak. Is­mer­tes­sen meg ben­nün­ket egy ki­csit csa­lád­ja tör­té­ne­té­vel.

Haynal André: – Csa­lá­dom ti­pi­ku­san me­ne­kült csa­lád­nak ne­vez­he­tő, min­den ge­ne­rá­ci­ó­ban volt moz­gás, me­ne­kü­lés. Er­dé­lyi szár­ma­zá­sú­ak va­gyunk, és egy nagy-nagy­né­ném, Haynal Ró­za ré­vén rész­ben Habs­burg-el­le­ne­sek is. Ró­za né­ném ugyan­is részt vett egy Habs­burg-el­le­nes össze­es­kü­vés­ben, ezért a hír­hedt kuf­stei­ni bör­tön­be zár­ták. Ezt nem bo­csá­tot­ta meg  a  csa­lá­dom a Habs­bur­gok­nak, s el­hagy­va Er­délyt a Ro­mán Ki­rály­ság­ba ván­do­rol­tunk. Nagy­apám tért vissza in­nen el­ső­ként, és a besz­ter­cei kór­ház igaz­ga­tó­ja lett. Ő volt a gyer­mek Bar­tók Bé­la ke­ze­lő­or­vo­sa. Az apám, Haynal Im­re, Tri­a­non utá­ni er­dé­lyi me­ne­kült­ként va­gon­la­kó volt Pes­ten a hú­szas évek ele­jén, majd bel­gyó­gyász­ként be­ke­rült az Eu­ró­pa-szer­te hí­res Ko­rá­nyi Kli­ni­ká­ra, ahol meg­be­csült szak­em­ber­ként te­vé­keny­ke­dett. Ké­sőbb Ro­cke­fel­ler­-ösz­tön­dí­jat kap­ván Ang­li­á­ban dol­go­zott. In­nen vissza­tér­ve, mint is­mert szív­spe­ci­a­lis­ta, meg­ír­ta A szív és a vér­erek be­teg­sé­gei cí­mű köny­vet, amellyel a ma­gyar kar­di­o­ló­gi­ai ter­mi­no­ló­gia meg­ala­pí­tó­ja lett, hi­szen elad­dig hi­á­nyoz­tak a ma­gyar szak­sza­vak. Apám ne­vé­hez fű­ző­dik az elekt­ro­kar­di­og­ram, az­az az  EKG ma­gyar­or­szá­gi meg­ho­no­sí­tá­sa is. Előbb a Ró­kus Kór­ház igaz­ga­tó­ja­ként Pes­ten dol­go­zott, Er­dély vissza­csa­to­lá­sa­kor pe­dig a Ko­lozs­vá­ri Egye­te­mi Kli­ni­ka bel­gyó­gyász pro­fesszo­ra lett 1945-ig. Ko­lozs­vá­rott apám jó is­me­ret­ség­ben volt Már­ton Áron püs­pök­kel, az ő ré­vén ti­tok­tar­tást fo­gad­ta­tott az ápo­ló­nő­vé­rek­kel, így si­ke­rült meg­men­te­nie a há­bo­rú alatt sok ül­dö­zöt­tet, köz­tük  mint­egy öt­ven zsi­dót is, aki­ket a  kli­ni­ka pin­cé­jé­ben búj­ta­tott. Ezért 1990-ben posz­tu­musz Yad Vashem-kitüntetést ka­pott, Je­ru­zsá­lem­ben pe­dig van egy kis em­lék­táb­lá­ja.

1945 után vissza­tért Pest­re, ahol a ko­a­lí­ci­ós kor­mány ki­ne­vez­te a Szent­ki­rá­lyi ut­cai kli­ni­ka bel­gyó­gyász pro­fesszo­rá­vá.

Cz. J.: – Úgy tu­dom, hogy az Ön édes­ap­ja a Rá­ko­si-dik­ta­tú­ra alatt is ki­állt ül­dö­zött, po­li­ti­ka­i­lag el­len­sé­ges­nek nyil­vá­ní­tott kol­lé­gái mel­lett. 1951-ben a vi­lág­hí­rű ideg­gyó-gy­ász pro­fesszor,  Sántha Kál­mán el­le­ni po­li­ti­kai haj­sza ide­jén Haynal Im­re volt az, aki szót mert emel­ni Sántha pro­fesszor aka­dé­mi­ai ki­zá­rá­sa, ka­ted­rá­tól va­ló meg­fosz­tá­sa el­len. Ho­gyan si­ke­rült túl­él­nie ezt az idő­sza­kot?

H. A.: – Apám a kon­cep­ci­ós pe­rek idő­sza­ká­ban va­ló­ban szót emelt a tör­vény­te­len­sé­gek el­len, és úgy tud­ta el­ke­rül­ni  a bör­tönt, hogy vol­tak be­te­gei a kom­mu­nis­ta ve­ze­tők kö­zött. 1958-ban azon­ban kény­szer­nyug­dí­jaz­ták azon a cí­men, hogy a for­ra­da­lom ide­jén iz­gat­ta, buz­dí­tot­ta  a fi­a­ta­lo­kat. Et­től kezd­ve na­gyon ke­se­rű­en élt 1979-ben  be­kö­vet­ke­zett ha­lá­lá­ig.

Cz. J.: – Ön­re mi­ként ha­tott édes­ap­ja nem hét­köz­na­pi kar­ri­er­je?

H. A. – Pes­ten szü­let­tem 1930-ban, az ele­mi is­ko­lát és a gim­ná­zi­u­mot  is ott vé­gez­tem, ki­vé­ve egy évet, me­lyet Ko­lozs­vá­rott töl­töt­tem apám­nál. Ere­de­ti­leg fi­lo­zó­fi­át akar­tam ta­nul­ni, mert pszi­cho­ló­gi­át ak­ko­ri­ban már nem le­he­tett, nem lé­te­zett, azt mond­ták, ilyen tu­do­mány nincs is. A cisz­te­rek­nél, a Szent Im­re Gim­ná­zi­um­ban  le­tett érett­sé­gi után azon­ban az or­vo­si egye­te­met  vé­gez­tem el. 1956-ban a for­ra­da­lom alatt meg­vá­lasz­tot­tak  az egye­te­mi for­ra­dal­mi bi­zott­ság­ba, ilyen mi­nő­ség­ben a ki­lőtt bel­ső kli­ni­ka­te­lep­ről szál­lí­tot­tuk a be­te­ge­ket a bu­dai Hon­véd Kór­ház­ba. No­vem­ber után fir­tat­ni kezd­ték, hogy mit is csi­nál­tam a for­ra­da­lom nap­ja­i­ban, úgy érez­tem, jobb me­ne­kül­ni, ezért el­hagy­tam az or­szá­got.

Cz. J.: – Há­nyad­éves volt ek­kor?

H. A.: – Már vé­gez­nem kel­lett vol­na, de ok­tó­ber­től nem volt vizs­ga. Mi­kor a zü­ric­hi egye­tem­re be­irat­koz­tam, há­rom évet új­ra el kel­lett vé­gez­nem, ezért csak 1959-ben let­tem kész or­vos. A pszi­cho­ló­gia min­dig ér­de­kelt, mert  az ideg­gyógy­ászat az a te­rü­let, ahol min­den­fé­le tu­do­mány ta­lál­ko­zik, a bi­o­ló­gia és a pszi­cho­ló­gia össze­fo­lyik, s szá­mom­ra mind a ket­tő na­gyon iz­gal­mas ku­ta­tá­si te­rü­let. A szak­ké­pe­sí­tést még Zü­rich­ben sze­rez­tem meg, ez­után 1966-ban a Gen­fi Pszi­chi­át­ri­ai In­té­zet­ben kezd­tem el dol­goz­ni (IUPG), ahol 1971-ben ma­gán­ta­nár, majd 1976-ban pro­fesszor let­tem, 1989-ben pe­dig az in­té­zet igaz­ga­tó­já­nak ne­vez­tek ki. In­nen vo­nul­tam 1995-ben nyu­ga­lom­ba. Köz­ben két évet töl­töt­tem – 1980-ban és 1988-ban – meg­hí­vott ta­nár­ként Ka­li­for­ni­á­ban a stanfordi egye­te­men.

Cz. J.: – Mi a szű­kebb ér­te­lem­ben vett szak­te­rü­le­te?

H. A.: – A pszi­cho­szo­ma­ti­kus be­teg­sé­gek és a de­presszió. Szá­mos cik­ket és nyolc köny­vet ír­tam ezen a szak­te­rü­le­ten, ame­lyek an­go­lul, fran­ci­á­ul, né­me­tül, ola­szul és por­tu­gá­lul is meg­je­len­tek.

A ma­gyar pszi­cho­a­na­lí­zis tör­té­ne­té­ről is ír­tam egy köny­vet, Ang­li­á­ban és Fran­ci­a­or­szág­ban már meg­je­lent, most ad­ják ki Ola­szor­szág­ban és Né­me­tor­szág­ban is. En­nek el­ső kö­te­te  ma­gya­rul is kap­ha­tó: Vi­ták a pszi­cho­a­na­lí­zis­ben. Freud–Ferenczi–Bálint cím­mel.

Cz. J.: – Ilyen fel­íve­lő kar­ri­er mel­lett meg sem kell ta­lán kér­dez­nem, oko­zott-e Ön­nek gon­dot a sváj­ci be­il­lesz­ke­dés?

H. A.: – Én mind­két rész­ről er­dé­lyi csa­lád­ból szár­ma­zom. Az er­dé­lyi kul­tú­ra és tár­sa­da­lom na­gyon he­te­ro­gén, pél­dá­ul a nagy­apám ma­gyar volt,  a fe­le­sé­ge len­gyel, az apám né­met nyel­vű gim­ná­zi­um­ba járt, de a be­osz­tott­ja­i­val ro­má­nul is be­szélt, te­hát én kü­lön­bö­ző kul­tú­rá­kon nőt­tem fel.Vallásilag is na­gyon kü­lön­fé­lék vol­tunk, ezért na­gyon ha­mar el­sa­já­tí­tot­tam, hogy az éle­tet kü­lön­bö­ző nyel­vek, val­lá­sok és kul­tú­rák kö­zött él­jem. Így nem oko­zott gon­dot a sváj­ci be­il­lesz­ke­dés. Per­sze egy­faj­ta tö­rést még­is je­len­tett az emig­rá­ció, hi­szen el kel­lett hagy­nom a csa­lá­dot, a ba­rá­to­kat, ez na­gyon hi­ány­zott, er­re nem vol­tam fel­ké­szül­ve, ez  csa­pás volt.

Cz. J.: – Ön mint pszi­chi­á­ter ho­gyan vé­le­ke­dik, van-e ma­ra­dan­dó lel­ki ha­tá­sa egy or­szág­ra néz­ve, ha ilyen sok em­bert el­ve­szít, mint Ma­gyar­or­szág az ’56-os for­ra­da­lom kap­csán?

H. A. – Igen. Mint aho­gyan a fran­ci­ák­nak szel­le­mi  vér­vesz­te­sé­get je­len­tett, ami­kor el­ve­szí­tet­ték hu­ge­not­tá­i­kat, és azok egy má­sik  or­szá­got gaz­da­gí­tot­tak tu­dá­suk­kal,  épp­úgy se­bet ha­gyott az ’56-os me­ne­kült­ára­dat Ma­gya­ror­szág­nak. Mi fi­a­ta­lok vol­tunk, jó is­ko­lá­kat vé­gez­tünk, sok volt köz­tünk a rend­kí­vü­li te­het­ség, gon­dol­junk Teller Edé­re, Neu­mann Já­nos­ra, So­ros György­re, a szá­mos ze­nei nagy­ság­ra, mű­vé­szek­re, or­vo­sok­ra, ku­ta­tók­ra, mér­nö­kök­re, köz­gaz­dász­ok­ra, pénz­ügyi szak­em­be­rek­re, akik va­la­mennyi­en egy má­sik or­szág ja­vát szol­gál­ták  tu­dá­suk­kal. De nem­csak te­het­sé­ge­sek vol­tak ezek az em­be­rek, bát­rak is, mert volt mer­szük újat  kez­de­ni. Más­részt fáj­dal­mas do­log is ez, hi­szen nem min­den­ki gon­dol vissza jó szív­vel  Ma­gya­ror­szág­ra, és az ott­ho­ni­ak­ban is van egy am­bi­va­lens  ér­zés az emig­rán­sok­kal szem­ben, hogy de jó volt ne­kik! Pe­dig nem volt egy­sze­rű, hi­szen so­kan se a nyel­vet nem tud­ták, se az or­szá­got nem is­mer­ték. Mi emig­rán­sok, úgy vél­jük, túl sok volt ott­hon a kol­la­bo­ráns, az ott­ho­ni­ak sze­rint pe­dig ne­künk könnyű be­szél­ni, ne­kik túl kel­lett él­ni, él­ni kel­lett. Mind­két ol­da­lon van­nak érvek.Volt egy osz­tály­tár­sam, Baranszky Lász­ló mű­vé­szet­tör­té­nész, aki azt mond­ta ne­kem a ha­lá­los ágyán: „Nem azért jöt­tem el Ma­gya­ror­szág­ról, mert el akar­tam jön­ni, ha­nem azért, mert fél­tem at­tól, hogy mi­re le­szek ké­pes, vagy mi­re kény­sze­rü­lök, hogy túl­él­jek.” Döb­be­ne­tes él­mény volt! Sze­rin­tem még egy em­ber­öl­tő­nek el kell tel­nie, úgy, mint a spa­nyo­lok­nál, hogy a se­bek be­he­ged­je­nek, az el­len­té­tek el­múl­ja­nak. Bár ne­kik egy­sze­rűbb volt a hely­ze­tük, volt egy sváj­ci de­mok­rá­ci­án fel­nőtt, ta­pasz­ta­lat­tal ren­del­ke­ző ki­rá­lyuk. Ná­lunk ez tör­té­nel­mi okok mi­att nem volt le­het­sé­ges.

Cz. J.: – Mi­kor járt elő­ször Ma­gya­ror­szá­gon, tar­tott-e szak­mai kap­cso­la­tot a ha­zai kol­lé­gák­kal?

H. A.: – 1989-ig ke­vés kap­cso­la­tom volt a ha­zai szak­mai élet­tel, job­bá­ra csak annyi, hogy fi­a­tal kol­lé­gá­kat hív­tam meg Genf­be ta­pasz­ta­lat­szer­zés­re, és több­nyi­re úgy is se­gí­tet­tem őket, hogy ná­lam laktak.1985-ben vol­tam elő­ször szak­mai cél­lal Ma­gya­ror­szá­gon, egy pszi­chi­á­te­rek­nek szó­ló aka­dé­mi­ai  ren­dez­vé­nyen. 1993 óta azon­ban már rend­sze­re­sen sze­mi­ná­ri­u­mo­kat tar­tok Pes­ten.

Cz. J.: – Elé­ge­dett em­ber­nek tart­ja ma­gát, mi szük­sé­ges, ah­hoz, hogy har­mó­ni­á­ban él­ve sor­sun­kat ke­zünk­ben tart­has­suk?

H. A.: – Ne­kem szép, ér­de­kes és tar­tal­mas éle­tem volt. Egy le­vél­rész­let­tel vá­la­szol­nék, amit Ferenczi Sán­dor írt Fre­ud­hoz: „Saj­nos, tör­té­nel­mi idő­ket él­tünk, de túléltük.“ Mon­dok egy pél­dát, ha az apám nem megy Ko­lozs­vár­ra, ha­nem Pes­ten ma­rad a há­bo­rú alatt, ak­kor most nem be­szél­get­nénk itt, mert a há­zat le­bom­báz­ták, nem ma­radt egyet­len túl­élő sem.Úgy vé­lem, a hu­mor és a meg­bo­csá­tás az, ami az élet­hez kell.

Kér­de­zett Czellár Ju­dit